Százhatvannégy év: első rész



A mozdulatra ébredt fel, ahogy jobbról balra fordította az arcát. Puha tollpárna volt a feje alatt. Ahogy ő mozdult, úgy moccant meg vele a dunyha és a lepedő is.

Sötét puhaság volt, ami körülölelte. Nem engedte gondolni semmire sem, nem a napi feladatokra, a reggelire vagy a ruhára, amit aznap fel akart volna venni. Nem volt semmi, vagyis jobban mondva: a semmi az, ami volt.

Mikor kinyitotta a szemét, a látása is csak pontról pontra tisztult ki. A délutáni félhomály szürke derengésbe csomagolta a szobát. Percekig pislogott, mire ki tudta venni maga körül a szoba tárgyait: a hófehér falakat, a sötét fából faragott ágykeretet, az olajzöld függönyt az ablak előtt, a polcokon sorakozó, egyenkötésbe bújtatott könyveket.

Odakint valami folytonos kongás hallatszott. Talán egy állóóra? Hány óra lehet? – ez volt az első tiszta gondolata. A takaró alatt kitapintotta a csuklóját, de nem volt rajta a karórája.

Arrébb lökte a nehéz dunyhát, és hirtelen felült. Aztán meg is dermedt hosszú percekre. Mert a világ forogni kezdett vele, a gyomra összerándult, a látása pedig újra elhomályosult. Hideget érzett a talpa alatt, és egész testében remegni kezdett. De ő csak szorította maga alatt a lepedőt, és arra várt, hogy a folytonos pörgés és hányinger lecsillapodjék végre. Aztán lassan visszadőlt a párnákra, és visszahúzta magára a dunyhát.

Hol vagyok? – tette fel ekkor a második megválaszolatlan kérdést magának. Óvatosan mozdult csak meg, mert most már érezte: a testében valami ősbizonytalanság lakott. Minden mozdulatra szédült. Minden pislogás után pillanatokra homályossá vált előtte a világ. Minden belégzésnél súlyt érzett a mellkasának nyomódni.

Mintha a szerveit, amíg ő aludt, szétszedték és újra összerakták volna. Csak valamit véletlenül kihagytak. Valami hiányzott, amitől többé már nem állt össze a világ egésszé.

Jobbról balra fordította az arcát, és ekkor vette csak észre a szoba túlsó végében fekvő alakot.

Először azt hitte, a tükörképe: faragott ágyban, hófehér dunyhák alatt kuporgó test. De az arca nem lehetett az övé. Ez egy férfiarc volt. Hófehér, izzadt, lázrózsás férfiarc.

Gyula – bukott fel benne egy név. Ez lehet a neve? A csatakosra izzadt szőke hajat, a borostás arcot, a halk szuszogást, ezt a csendes itt-nem-létet, mind-mind, amit hirtelen látott és hallott, amit a férfi valaha is jelentett, ez a hangsor foglalta volna össze?

De hiába igyekezett, semmi más nem jutott eszébe.

Odakint az állóóra abbahagyta a bimm-bammozást. Az ajtó előtt fel-alá sétált valaki. Ahogy újra közeledett, a léptei először lelassultak, majd teljesen el is haltak. Csend. Az ajtó résnyire kinyílt, majd szöszke fej, barna szempár lesett be a szobába. Ő pedig visszanézett rá.

Az ajtó nagyot csattant.

– Édesanya! – kiáltotta odakint egy cérnavékony hang. – Édesanya, jöjjön kérem! Felébredt! A leány felébredt!

A leány, ahogy őt odakint nevezték, most feltornászta magát az ágyban, és – mert valami azt súgta, hogy ezt kell tennie – megigazította a reá húzott hófehér hálóinget. Eligazgatta a mellein, majd eltakarta magát még a dunyhával is.

Miért ez a szégyenlősség? – merült fel benne a kérdés, de aztán hamar el is felejtődött. Mert akkor egy karcsú, sötét hajú asszony lépett be a szobába, és a leány minden figyelmét neki szentelte. Hosszú, sötétkék szoknyát és hófehér csipkeblúzt viselt. Haja szoros kontyba fogva. Kinézete minden fölösleges cicomától mentes.

Kezében tálca, azon különféle ételek: friss zsemle, üvegtálban vaj, vékonyra szeletelt paprika. Hófehér porcelán csészében lassan gőzölgő tea.

A leány csak nézte őt, a kezében tartott tálcát, és az asszonyról először egy régi képeskönyv jutott eszébe.

– Örvendek, hogy magához tért a kisasszony – kezdte csendesen –, az Istennek legyen hála! Hogyan érzi magát?

– Jól – bökte ki a leány röviden, aztán gyorsan meg is ismételte. – Jól. – Mert hihetetlennek tetszett, hogy ez a beteges, rekedt hang az imént az ő torkából jött elő.

– Szóltam már az uramnak. Nemsoká’ hazajön, és megvizsgálja a kisasszonyt. – A leány értetlenül nézte csak a nőt, amíg az hozzá nem tette. – Az uram orvos. A járás legkitűnőbb orvosa – tette hozzá leplezetlen büszkeséggel. – A fiam, Gyula, nyilván már mesélt róla magának.

– Igen, igen – bólogatott a leány szorgosan, pedig hát fogalma sem volt róla, hogy mégis mikor mesélhetett volna neki Gyula, mert tényleg így hívták a másik beteget, bármiről is.

– Most egyék nyugodtan! – És letette a tálcát az ölébe.

A leány eddig rá sem ébredt, hogy mennyire éhes.

Az asszony odahúzott egy széket az ágya mellé, és mint aki premierplánból akarja végignézni az étkezését, leült. De őt nem érdekelte. Teletömte a száját zsömlével és paprikával, és még egy pillanatra sem szégyellte el magát ezért.

Amíg aztán a leány evett, az asszony beszélni kezdett hozzá. Halkan és folyamatosan, és a leánynak néha még abba is kellett hagynia a rágást, hogy a paprika ropogásától hallja, hogy mit mondanak neki.

– Hédi kedves, tudja, a fiam nagyon rossz állapotban van. Az uram szerint ez is az, ami már annyiakat megfertőzött. Tudja kedves, hogy miről beszélek, ugye? La grippe. A spanyolnátha. – Itt egy pillanatra megállt, mint aki a következő belégzésnél az egész tüdejét meg akarja tölteni levegővel, és a továbbiakat már mindenféle szünet nélkül darálta le. – Bizonyosan hallott már róla, a fiam tegnap este elaludt, és azóta nem ébredt fel, folyton láza van, az uram szerint elképzelhető, hogy már fel sem ébred többet, megkérem hát, Hédi kedves, hogy bármit, amit magácskának elmesélt arról, hogy mi történt vele, amíg odavolt, amíg ide haza nem jutott, az Isten a tudhatója csak, miféle körülmények között, monda el nekem, kérem, mondja el!

A sok fölöslegből, amit az asszony mind neki mondott, egyetlen szó maradt csak meg a fülében: Hédi. Ismerősen csengett, de mintha csak tegnap este kellett volna egy mai vizsgára megtanulnia. Rémlett a helyes megoldás, de nem volt biztos benne.

– Én… – kezdte volna Hédi, de tele volt a szája. – Én nem tudok segíteni. Nem is igazán ismerem Gyulát. – Ez a ködös hazugság volt most a legbiztosabb talaj.

– Nem ítélem el, ami kettejük között történt. A jó Isten bizonyára elnézi ilyen világégés idején, ha szerelmesek lesznek. Nem ítélem el – ismételte, ezúttal nyomatékosabban. – Csak kérem, gondolja meg, amit magácskától kértem. Egy anya kérése ez. Biztosan el tudja képzelni ezt fordított helyzetben is: ha magácska felől érdeklődne az édesanyja.

Hédi hiába próbálta, nem igazán tudta elképzelni.

Az asszony felállt. Sötétkék szoknyáján maguktól rendeződtek simává a ráncok. Nem szólt már többet. Fölösleges fecsegésnek helye itt nem volt. Ránézett még egyszer Hédire, és magára hagyta őt az alkalmi vacsorájával.

Így hát a leány először is a nevét szerezte vissza.

A járás legkitűnőbb orvosa – ahogy az asszony férjét emlegette –, csak sötétedés után érkezett haza. Fertőtlenítőszer és kinti hideg illatát hozta magával. Barna kockás kabátban és kalapban lépett be a leányhoz, és mintha vakfolt lett volna a tekintetében: nem köszönt, rá sem nézett Hédire. Sietős léptekkel átszelte a szobát, és egyenesen Gyula ágyához ment.

Fontoskodva feltűrte jobb kezén a kabátja ujját, aztán széles tenyerét visszájára fordította, és kézfejét fia homlokához nyomta.

– Még mindig lázas – állapította meg az orvosok hideg közönyével.

– A felesége azt mondta, spanyolnátha. – Hédi most felült az ágyban, és arrébb gyűrte a tollpaplant. Langyos bőrén libabőr futott végig.

– Így van – hagyta annyiba az orvos. – Ha sikerül levinni a lázát, talán túléli. Látod, Hédi, ilyen az élet: a fiam hazatér végre a háborúból, és hogy a golyó meg a méreg nem tudott végezni vele, ez lesz a veszte.

Az orvos még mindig ott állt a fia mellett. Egykedvűen nézte Gyula hófehér arcát és a lázálomtól izgő-mozgó, csukott szemhéjakat.

– Háború? – kérdezte Hédi meglepődve, de mint hogy nem akarta elárulni teljes tudatlanságát, gyorsan másra terelte a témát. – Ha lemegy a láza, akkor felébred?

– Talán. – Az orvos először megigazította a takarót alvó fia fölött, aztán fordult csak Hédi felé.

– Ha antibiotikumot kapna, az nem segítene neki? – fecsegett tovább a leány. – Vagy a spanyolnátha nem bakteriális megbetegedés?

Vízfelszín alól döglött halak: úgy buktak felszínre Hédi elméjében ezek a gondolatok.

– Mit mondtál, leányom? – lépett közelebb hozzá az orvos. – Anti-biotikum? – A szájában ez a szó valahogy nagyon nem odaillőnek tetszett.

– Semmit – visszakozott egyből a leány –, felejtse el!

Az orvos megrázta a fejét, ezzel rendezte a vonásait: arcára visszatért a zárkózott kifejezés, homlokára a sokéves ráncok. Először a kalapját vette le. Azt a Hédi ágya melletti székre tette – ahol órákkal ezelőtt még az asszony ült. Aztán kigombolta széles hasán a kockás, barna kabátot.

– Hogy érzi magát, kisasszony? – fordította figyelmét egy pillanatra a leány felé.

– Elég – kereste Hédi az ideillő kifejezést – bizonytalanul.

– Nem kell megijedni, agyrázkódás után ez természetes. Ahogy a szédülés és a hányinger is. Némi időre van csupán szüksége a szervezetének, és minden rendbe fog jönni. Addig is megkérem rá, hogy ne menjen el innen. Ne tegyen hirtelen mozdulatokat. És úgy általában: maradjon nyugalomban. Hamar kipiheni, aztán majd mehet, ahová eredetileg is igyekezett. – Miközben az orvos beszélt, mindent figyelt, csak Hédit nem. A leány feje felett a keretbe zárt rovargyűjteményt, a szekrények tetejét, az ágynemű gyűrődését.

– Az remek lenne – bólintott Hédi, és minden gesztusában igyekezett leplezni, hogy fogalma sem volt róla, hová igyekezett eredetileg.

– Addig is élvezze, kérem, a teljes Zsurky család vendégszeretetét. – Jelentéktelen mellékmondatként vetette még oda ezt az orvos.

– Köszönöm! – Hédi mosolyogni próbált, de szúrni kezdett egy ér a halántékánál. Gyorsan vissza kellett dőlnie a háta mögé halmozott párnákra.

Az orvos már elindult kifelé. Még egyszer megnézte lázálmomba merült fiát, aztán megfogta a kalapját, és megindult az ajtó felé. Alakját a szemközti hófehér falon többszörösére nagyította a szobában lógó egyetlen izzólámpa.

– Mondja kérem – fordult vissza, mikor már az ajtó előtt állt –, el tudná nekem mesélni egész pontosan, hogyan történt az az összetűzés, mikor önt leütötték?

Hédi majdnem elájult, mikor ezt meghallotta. Szerencséje, hogy pont a párnáknak döntötte a fejét.

– Nem is tudom… – kezdte akadozva. – Én nem emlékszem egész pontosan, hogy…

– Kérem, csak nyugodtan!

– Elég zavaros most minden – vallotta be Hédi a féligazságot. – Még gondolkodnom kellene egy keveset, hogy minden eszembe jusson. Hogy ki… hogy miért akart engem leütni. – Az utolsó szót nagyon nehezére esett kiejteni.

– Rendben. Gondolkodjék csak nyugodtan. – Az orvos kissé sértődöttnek látszott. Bajuszát is megrántotta ajka fölött. Nyilván nem ahhoz szokott, hogy betegei az igazságot így elhallgatják előle. – Jó éjszakát!

Az orvos magára hagyta Hédit.

A leány sokáig csak ücsörgött az ágyban, és hallgatta Gyula nehézkes légzését a szoba túlsó végéből.

Az emlékeit rendszerezni olyan volt, mintha valami tegnapelőtti álomra kellett volna visszaemlékeznie. A nevében már – mint hogy ma annyiszor hallotta –, egészen biztos volt.

Hédi, méghozzá Monostory Hédi!

De minden más, ami a múltjából megmaradt, csak hangulat, szín és illat volt. Semmi több, semmi megfogható. Ott volt belül, de nem tudott hozzáférni. Ott lakott a mozdulatban, ahogy a haját a füle mögé tűrte, ahogy a lábait törökülésben maga alá húzta. És ott moccant benne akkor is, mikor felállt, és odasétált Gyula ágya mellé.

Hogy az arcuk egy szintben legyen, Hédinek le kellett guggolnia az ágy mellé. Bal kezével megkapaszkodott az ágytámlában, jobbját pedig a Gyulát borító takaróra tette.

A férfi arca most egészen sima volt. Nem mocorgott a szeme az iménti álom nyomán, nem rántotta meg bajusza alatt az ajkait. Csak az orrcimpája mozdult meg kissé, ahogy mélyen ki- és belélegezte a szoba beteg levegőjét.

– Gyula! – nézte el percekig Hédi a sötétszőke hajat és a többnapos borostát. – Zsurky Gyula. Jókor aludtál el, mondhatom! – rótta meg érte. – Valahogy minden arra utal, hogy te tudnád egyedül elmondani nekem, hogy mi a franc történik itt.

Monostory Hédit valami belső érzés vezérelte, mikor tenyerét Gyula homlokának nyomta, és lassan elsimította róla a hajat. Ismerősek voltak ezek a mozdulatok. Az ujjai alatt a forró bőr tapintása. A hang, ahogy Gyula kifújta a benntartott levegőt.

Hédi felállt. De még mielőtt visszasétált volna a saját ágyához, rövid csókot nyomott Gyula homlokára.



A mándoki templomtorony csúcsa volt az irányjelző. Már jó messziről látszódott, de a falu határát csak úgy egy óra múlva érték el. Későn indultak. Most már a naplemente narancssárgája is eltűnt. Csak valami szeles, novemberi rózsaszín maradt az égalján. Azon kívül pedig komor szürkeség és acél hideg mindenhol.

Üres fejjel, izmok által vezérelve lépkedtek. Néha néztek csak fel: igen, a tornyok még mindig előttünk vannak. Néha sóhajtottak egyet. De egyébként egyetlen szó, annyi sem hangzott el közöttük. Csak bakancsok a sárban, ruhák súrlódása.

– Még visszafordulhatunk – kezdte Gyula bátortalanul. – Pe… pe… persze, ha neked dolgod van ott a kastélyba’, akkor menj csak. Én megvárlak itt. A továbbiakat meg majd e-együtt. Mit szólsz?

– És mégis mit tervezel csinálni itt? – tárta szét Hédi a kezeit, és fél fordulattal színpadiasan körbenézett a saras-rögös szántóföldön, ahová csak azért fordultak le, hogy levágják az utat Mándok felé.

– Nem pont itt, persze. Hanem m… mo…mondjuk arrafelé – intett Gyula a háta mögé –, amerről jöttünk. A fák között.

– Te most hülyéskedsz velem. – Hédi csípőre tette a kezét, és a cuppogós sárban megtámasztotta magát. – Nem csinálhatod ezt, Gyula! Nem futamodhatsz meg közvetlenül a cél előtt!

– D-de mi van, ha így már nem is akarnak l… lá… látni? – Gyula arca meggyötörtnek tűnt. Beesett arc, hófehér halálfej. Sötétszőke bajusza alatt kékké hűltek az ajkai. De ezúttal nem a két évi koplalás a fronton, nem a rettegés emléke vagy a folytonos hideg miatt. Valami sokkal régebbi félelem okozta ezt az egészet.

– Nem lehetsz ilyen gyáva nyuszi! – Ellenben Hédi most maga volt az élet. Arca kipirult, szemei csillogtak a félhomályban. Az egész leány mintha mozgásban lenne, pedig most nem ment sehová sem. Csak a levegőt szedte gyorsabban, csak a szél fújta szanaszét a szőke hajat.

– Ez nem gy… gyávaság. Az mégis miféle dolog lenne? Ha o… o… ott nem féltem, itt majd fogok?

– A kettő nem zárja ki egymást – vonta meg Hédi a kabát alatt a vállait.

– Nem félek – ismételgette most már egyre erőszakosabban Gyula, és világos volt, hogy csakis saját magát akarja ezzel meggyőzni. – Nem fé-félek, nekem nincs már mitől f-félnem, én nem, ne-nem, ne-nem f… fé… félek, nem…

Hédi már az első este is észrevette: ha túl nagy nyomást érzett magán, Gyula dadogni kezdett. Hogy ez valami gyermekkori traumamaradvány vagy az olasz frontról hazahurcolt nyomorúság volt, arra még nem mert rákérdezni.

Gyula az egész testével elhúzódott Héditől. Még a fejét is, mintha a mándoki templomtorony szúrná úgy a szemét, elfordította. Mindkét öklét dühösen összeszorította, pedig ütni nem tudott volna sehová sem.

– Oké, Gyula! Figyelj most rám! – kezdte Hédi komolyan. – Gondold végig józanul: mitől félsz? A szüleid, és ezt te mondtad nekem, sírva búcsúztattak, mikor elmentél otthonról. Az apád is, emlékszel, mit mondtál nekem? Az apád is a szemeit törölgette! Akármilyen kemény is volt veled azelőtt. Már nem számít, hogy nem teljesítetted minden kívánságát. Nem számít, hogy nem te vitted tovább a családi hagyományt. Hogy nem lettél orvos. – Mintha megriadt vadat akarna megsimogatni, úgy közelített Hédi Gyulához. A kezével először csak a karján simított végig, és hogy a mozdulatra nem húzódott el, maga felé fordította a katona arcát is. – Nem számít már semmi, ami azelőtt volt. Csak az számít, hogy te élsz. Érted ezt? Ők talán nem is hitték, hogy még viszontláthatnak. Mennyi ideje már, hogy nem írtál nekik?

– E… e…egy é-éve – bökte ki Gyula, miközben Hédi ujjai között a földet bámulta.

– Egy év sok idő. – Hogy Hédi ezt mondta, Gyula elmosolyodott. Ennyi kellett csak.

– Neked nem.

A leány nevetett. Már nem félt attól, hogy Gyula ellöki őt. Mind a két kezét átkulcsolta a férfi nyakán. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy az arcát Gyula forró nyakába fúrja.

– Te nagy majom! – súgta. – Ha a saját életemről van szó, az egy év nekem is pont ugyanannyi, mint neked.

– Hát ez mégis kinek az élete? – kérdezte Gyula, és a többnapos borosta mögül, a kosz és az izzadtság mögül, a halálfélelem mögül most felsejlett az a kamasz, aki az olasz front előtt lehetett.

–A tiéd, Zsurky Gyula, a tiéd! – kiáltotta a borús ég felé Hédi, és nevetett.

Mint zárójel jelentéktelen felsorolásra, Zsurky Gyula úgy hajolt rá Monostory Hédire, hogy megcsókolja.

A nap már rég lebukott mögöttük. Már az a szeles rózsaszín sem maradt ott az égalján, és a rózsaszínnel együtt minden más szín is eltűnt. Vastag, fekete kontúros lett az egész világ.

A saras szántóföldön erősebben fújt a szél. Gyula remegni kezdett a katonai zubbony alatt.

– A szentségit, de hideg van! – dörzsölte meg Gyula a leány karjait, ahogy elengedték egymást. – Mo… mondd meg nekem, Hédi, m… m… mi lesz ezután? – kérdezte Gyula, mikor már mindkettejük arcáról leolvadt a pillanatnyi vidámság.

– Mit szeretnél, mi legyen?

– V… ve… veled akarok maradni.

– Akkor velem maradsz, Zsurky Gyula, rendben? – A leány felnézett Gyulára, de a férfi megint csak nem őt, hanem a mándoki templomtornyot bámulta. – Bármi is történik ma este nálatok, én elviszlek magammal. Kicsit később fogsz majd érkezni, mint én. Aztán én visszamegyek, eltakarítok magam után, és összeszedlek téged. Velem leszel – babrált a katonai zubbony gombjaival –, oké?

– Le-legyen – egyezett bele Gyula, és mintha egy pillanatra boldog lett volna.

Egymás mellett indultak el. A katonai zubbony néha összeért a fekete kabáttal. A lépteiket néha sikerült összehangolni. A levegőt néha együtt fújták ki az orrukon. Ebben a lassú baktatásban voltak a lehető legközelebb egymáshoz.

A mándoki templomtorony csak annyit láthatott, hogy két alak egymás mellett sétál a szántóföldön. A férfi majd egy fejjel magasabb volt, mint a leány. Koszos-kopott katonai egyenruhát viselt. Fején sapka, hátán málha. Mellette a leány fejfedő nélkül. Haja hanyag copfba fonva. Kiskabát, férfinadrág, bakancs.

Mándok majd minden ablakában világ égett már, mire a faluba értek. Gyula hallgatott. Magában már azokat a szavakat próbálgatta, amelyeket a családjának szánt. Az apának, aki mindenáron azon volt, hogy tehetségtelen fiából valahogy orvos legyen. Az anyának, aki bár apja helyett is szerette, de oly erősen, mintha meg akarta volna fojtani Gyulát. El akarta mondani nekik, hogy miért ment el. Hogy miért nem írt már egy éve. Aztán, hogy miért szökött haza a frontról. Minden szónak pontosan ott kell majd lennie, ahová ő azt szánta. Minden mondat végén megmásíthatatlan pont kell, hogy álljon. Ez ennyi, és nem több. Ezt tervezi már hetek óta. Itt nincs helye semmiféle dadogásnak, Zsurky Gyula!

– Imre! – kiáltottak utána, mikor azt hitte, a korán sötétedő ég már teljesen eltakarta őket. – Imre, hát te vagy az! Hazajöttél! Végre, hogy hazajöttél! Drága, drága Imruskám! – Egy férfi sírásba forduló hangja volt. Gyula a fejét kapkodta, hogy lássa, melyik udvarból fog majd kiszaladni a férfi, aki őt valami Imrével keveri össze.

Acélos mély hangja volt. Az utca minden ablakában megjelent egy-egy kíváncsi fej. Feléjük pislogott az egész utca. Minden függöny miattuk lebbent.

– Imre, drága fiam! – Nyikorogva kinyílt az egyik kertkapu, és lassan döngő léptekkel kisietett eléjük egy hatalmas ember.

Magas volt, majdnem két méter. És amilyen magas, olyan szélesek a vállai. Jobb lábát sántán húzta maga után a sárban. Két kurta karját szaporán ingatta fel és alá, hogy az óriási testet lendítse vele.

Mintha Hédi már tudta volna. Cseppet sem hiányzott neki ez a sok kéretlen figyelem, ami az ablakokból pislogott feléjük. Először az órájára pillantott, aztán csuklón ragadta Gyulát, és húzni kezdte magával az ellenkező irányba.

De Gyula kirántotta a kezét a leány szorításából.

– Sa… sa… sajnálom, uram! – kezdte zavartan. – Én nem az vagyok, akinek g… go… gondol.

– Hát élsz, Imikém! – kiáltotta a férfi, és az utca homályában magához ölelte a dermedt Gyulát.

Hédi ijedten kapkodta körbe a tekintetét. Mindenhonnan szempárok figyelték a jelenetet: a fiú, aki hazatért a frontról.

Csak nem éppen az, akinek az öreg hitte.

– Én ne… ne… nem vagyok Imre – ismételte meg Gyula, és végre erőt vett magán. Eltolta magától a férfit.

– Hát akkor… akkor mégis… kicsoda? – Az öregember olyan magas volt, hogy le kellett pillantania a fiatal katonára.

– Zsurky Gy… Gyu… Gyula – kereste a szavakat. – Katona vagyok, de nem az, akinek gondol.

– Nem, hát persze, hogy nem! – Az öreg kárörvendő mosolyra húzta a száját, és vastag nyakán most kidagadt egy ér. Döccenő lépéssel hátrált egy kicsit.

Pedig még nedves volt mind a két szeme a viszontlátás örömétől. Keserű korty minden levegővétel.

– Persze, hogy nem! Annak az orvosnak a kicsi fia vagy, mi? Az ilyenek, mint te – köpött a földre –, az ilyenek mindig túlélik. Selyemágyban alukáltál ott is, úgy-e? Vagy tán törte a hátad a deszka?

– Kérem, én…

– Na mi van, még tisztességesen válaszolni sem tanítottak meg?

– Én nem é… é… értem, hogy m… mi… mivel vádol – kereste Gyula béna nyelvével a megfelelő szavakat, és riadtan Hédire pillantott.

Árvíz elől menekült őz tekintete.

Fénylő ablakok, kíváncsi pislantás. Senki sem mozdult. Senki sem szólal meg. Némán szuszognak csak párát az üveglapra.

– Kit köllött lefizetned, hogy ilyen hamarjába’ odahagyd a frontot? Mi? – Kurta karjaival akkorát lökött Gyulán, hogy az dermedtségében majdnem hanyatt esett. – Válaszoljál, különben…

Hédi remegett. Nem a félelemtől, és még csak nem is a hidegtől.

A méreg olyan hamar borította ködbe az agyát, hogy már hiába emlékeztette volna magát: neki ebbe semmi beleszólása.

Azért remegett, mert kiabálni akart. Pedig még suttognia sem lett volna szabad.

– Hagyja már békén! – szűrte a leány a fogai közt.

Az arcába szaladt minden vér. Közelebb lépett az öreghez.

– Attól, hogy őt okolja, az még nem fogja visszahozni a fiát – vetette a szemére Hédi, és hogy az öreg a szemébe tudjon nézni, magasra emelte a fejét.

De az nem vett fel semmit, amit a leány mondott. Könnyedén kikerülte Hédit, és mintha nem is látná többé, kizárólag csak Gyulához beszélt.

– És ez? – üvöltötte a katona arcába. – Ez a némber? Ez a szeretőd, mi? Gusztustalan vagy te is, meg a fajtád is!

Megemelte a kezét.

És ahogy ütni akart a dermedtségbe öltözött Gyula felé, ahogy halálra akarta sújtani a katonát, akinek egyetlen vétke, hogy nem az ő fia volt, ahogy meglebbent egy függöny a túloldalon, úgy ugrott Hédi kettejük közé.

Még csak pisszennie sem lett volna szabad. Most mégis ott feküdt Mándok saras utcáján, eszméletlenül.


A borítókép forrásai:

  • Jakub Schikaneder: By the Girl's Bed
  • Pinterest

Megjegyzések

Megjegyzés küldése