Szeretettel Rókamezőről: 6. rész

Dongó, miután Borisz otthagyott minket, visszamászott a díványra, én pedig egyedül, a kezemre támaszkodva aludtam el a fotelban. Zavaros, könnyű álmom volt. Dezsőt is láttam. Mondani akartam neki valami fontosat, de nem jött ki hang a torkomon. Valaki fojtogatott – mert a nyakam olyan lehetetlen pózban csavarodott ki a fotelban.

Ólmos mozgással felálltam aztán, leparancsoltam Dongót a díványról, és inkább én dőltem végig rajta. Hirtelen zuhantam bele a sötét, kapaszkodók nélküli, mély álomba, és aludtam volna akár délig is, ha nem ébresztenek fel.

Hirtelen riadtam fel, és először nem is tudtam eldönteni, miért. Acélos pattogás a hátam mögül: Borisz gyűjteményében az antik, tárcsás telefon megcsörrent.

Talán, hogyha nem a fekete telefon kelt fel, még gondolkodom egy kicsit, hogy mit tegyek. Így azonban automatizmusok által vezérelve felpattantam, és a kagylót a fülemhez emeltem.

– Halló! – A vonal sercegett. Kételkedtem abban, bárki is válaszolni fog majd a túloldalról.

Talán ez is – mint itt oly sok minden – valami trükk. Hogy a telefon, mondjuk, minden héten egyszer megcsörren, hogy figyelmeztesse Boriszt, locsolja meg a páfrányokat a konyhában.

– Halló! – Egy határozott, női hang tükrözte a szavaimat.

– Kivel beszélek? – Összerándult a gyomrom. Zavarodottan kutakodtam az emlékeimben, hátha Borisz említette ezt a telefont, hátha elmondta azt is, hogy még véletlenül sem szabad felvennem, ha megcsörrenne, különben összeomlik az idő vagy kirobbantok egy háborút. De semmi ilyesmire nem emlékeztem.

– Ezt én is kérdezhetném.

– Oké – gyűrtem le magamban minden ijedtséget –, de én kérdeztem.

– Csak mondja meg, hogy maga kicsoda! – követelte a hang a vonal túloldalán.

– Én úgy tudom, annak illik bemutatkozni először, aki a hívást kezdeményezte. Talán tévedek?

A hang nem válaszolt. Hallottam a felháborodott szuszogását a vonalban, de semmi más.

– Vitéz Patrícia vagyok – mutatkoztam be végül, mert éreztem, máshogy nem tudunk továbblépni. – Kit keres? – kérdeztem aztán, hogy ne a vonal sercegését kelljen hallgatnom.

– A telefon tulajdonosát.

– Mit szól hozzá – emeltem meg a hangom egyre ingerültebben –, hogyha azt mondom, a telefon tulajdonosa én vagyok?

– Akkor tudni fogom, hogy hazudik.

Kedvem lett volna lecsapni a telefont. Ez biztosan valami őrült, aki véletlenül félretárcsázott. Hiszen ki más lehetne? Nem hiszem, hogy Borisz bármelyik 2217-ben lévő ismerőse vezetékes telefonon keresné őt.

Ahogy ezt végiggondoltam, egyetlen ember maradt, akiről mégis el tudtam képzelni, ezt a módját választja annak, hogy elérje Boriszt, és akinek még jó oka is lett volna rá, hogy ne más, könnyen lekövethető módon keresse őt.

– Tudom, hogy ki maga! – kiáltottam a telefonba. – Maga Pesti Diana!

Csend. A túloldalon még ott szuszogott a hang, de hosszú másodpercekig nem reagált a hallottakra.

– Ott van még? – kérdeztem most már sokkal bizonytalanabbul.

– Igen – válaszolta. – És nem.

– Mármint hogy – kerestem a gondolataim elejét – mi igen? És mi nem?

– Nem én vagyok Pesti Diana. Viszont bárkivel is beszélek – nyelt nagyot –, kérem, haladéktalanul szóljon Polgár Borisznak, hogy beszélnem kell vele. A dolog halaszthatatlan!

– Tartsa! – A kagylót a mellkasomhoz szorítottam, úgy szóltam fennhangon. – Eszti!

– Figyelek! – pittyegett a személyi titkár.

– Keltsd fel Boriszt! Mondd neki, hogy sürgősen jöjjön a nappaliba.

– Keltem. Mondom.

Közben még mindig a kagylót szorongattam. Hogy ne kelljen a csendben várnunk, inkább a fülemhez emeltem, és ismét beleszóltam.

– Itt van még?

– Igen.

– Szóltam Borisznak. Pár pillanat, és jön.

– Remek. – A másiknak nem volt beszélgetős kedve. Még mindig morcosnak tűnt az előbbi szóváltás miatt. Mert aztán bármilyen további udvariaskodás helyett mindketten a vonal sercegését hallgattuk, a másik lélegzetvételét, és nem szóltunk egymáshoz egy árva szót sem.

Borisz úgy szaladt le aztán a lépcsőn, mintha égne a ház. Nyilván ő is most riadt fel, ahogy az imént én, és nem tudta azt sem hová tenni, miért lehet bármi is ilyen sürgős nekem.

– Valami gond van? – kérdezte riadtan.

– Téged keresnek – nyújtottam felé tanácstalanul a telefonkagylót. Ő ugyanolyan értetlenül nézett vissza rám, mint ahogy én is éreztem most magam.

– Ki keres?

– Nem mondta.

Borisz átvette a kagylót, és a füléhez emelte. A díványhoz hátráltam, onnan figyeltem a beszélgetést.

– Ki az? – Válasz a másik oldalról. – Emma? Mit akarsz? – Ismét a másik beszélt, most már kissé hosszabban, kissé hangosabban is. Borisz tartása egy pillanat alatt megváltozott: kihúzta magát, mintha a következő pillanatban el kellene futnia. – Örülök neki, hogy most már komolyan vesztek, de Emma, a francba is: most nem alkalmas. – Valamit odavetett neki, amitől Borisz felnevetett. – Nem. Nem a szeretőm. De ha az lenne, sem lenne hozzá semmi közöd. – Csak annyit hallottam, hogy nevet. Aztán mondott még valamit, ezúttal rövidebben. – Legyen. Gondolom, idetalálsz. – Rövid válasz. – Neked is.

Borisz letette a telefont. Az arca komor volt, a mozgása darabos. Alig találtam a hangomat.

– Mi történt?

Borisz nem válaszolt. Intett nekem, hogy kövessem, és mindenféle további magyarázat nélkül elindult kifelé, ki a nappaliból, fel az emeletre, át a folyosón. Árnyékként követtem őt mindenhová, és mivel nem mondott semmit, én ezt a mély hallgatást jóváhagyásnak könyveltem el. Egészen Ferdinánd ajtajáig meneteltünk ebben a dermesztő csendben.

Borisz kopogás és mindenféle udvariaskodás nélkül ment be az eddig csukott ajtón.

– Ferdinánd! Kelj fel! – hosszú lépésekkel átszelte a szobát, és elhúzta a sötétítőfüggönyöket.

– Mi az? Mi történt? – Ferdinándnak még ki sem nyíltak a szemei, már a szemüvegéért nyúlt. – Baj van?

– Igen – válaszolta Borisz röviden. – Baj van.

*

– Én azt hittem, az Iszap nem tud erről a helyről. – Ferdinánd magára rángatta a nadrágját, és most már másodszorra kellett végiggombolnia az ingét, mert zavarában először nem sikerült minden gomblyukat a megfelelő gombbal párosítania.

– Nem is.

– Akkor?

– Lukács Emma az évfolyamtársam volt, és nem egy közös ismerősünk van, akitől hallhatott a nyaralóról, és arról, hogyan találtam ki ezt az egészet. Zónaváltóstul, időutazóstul, mindenestül. Viszont – magyarázta Borisz indokolatlanul hangosan és hadarva – Lukács Emma emellett az Iszap egyik vezetőjének a közvetlen beosztottja is.

– És nem dobott fel? – kérdeztem csodálkozva. Mert ahogy Borisz elmesélte, milyen defektes, rosszakaratú társaság volt az övék, mindenféle gondolkodás nélkül ezt feltételeztem volna.

– Nyilván a megfelelő alkalomra várt, hogy kihasználhassa a tudását.

– És akkor ez az Emma – Ferdinánd már a cipőjét húzta – mit is akar tőlünk pontosan?

A szobában megfoghatatlan, meleg fény volt: keleten épp feljött a nap, besütött a félig nyitva felejtett ablakokon, megvilágította a piszkos üvegtáblát, és még a narancssárga izzó is égett a fejünk felett. Ferdinánd megigazította aztán a simára vasalt ing gallérját, pár mozdulattal összerendezte a frizuráját. Hiába, hogy most ébresztettük fel, úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak elő. Én zavartan végignéztem magamon, lesimítottam a gyűrött pólómat, amiben már előző este is voltam, amiben a díványon is aludtam aztán, és bár átfutott a fejemen, hogy talán fel kellene venni valami normálisabb ruhát, ha Lukács Emma tényleg idejön, végül arra jutottam, tökmindegy. Ez az utolsó, ami itt most számít.

– Emma annak a Draskovics Jázminnak a beosztottja, akivel eltűnésem előtt megosztottam a Dianával kapcsolatos aggodalmaimat. És most Draskovics rájött, hogy nem a levegőbe beszéltem. De ő túlságosan fontos embernek képzeli magát ahhoz, hogy idetolja a képét. Mivel Emma és én évfolyamtársak voltunk, és mert mindketten ismertük Pesti Dianát, Draskovics a beosztottját küldte el hozzám, hogy beszéljen velem újra Dianáról.

– Még mindig nem értem. – Ferdinánd visszadobta a gyűrött takarót az ágyra, és úgy meredt ránk, mintha mi ketten egy teljesen más valóságot látnánk, mint ő. – Ez jó hír, nem?

Borisz felnevetett.

– Jó hír – erősítette meg, de az arca mégis eltorzult, mintha a fogát fájlalná. – A baj csak annyi, hogy az Iszap szabályai szerint ti ketten nem lehetnétek itt.

Szünetet tartott. Hogy a kellő hatás eléréséhez, vagy azért, hogy éreztetni tudja, milyen fontos is volt az előbbi mondanivalója, nem tudom. Mindenesetre Borisz most végignézett rajtunk, megfeszítette az állkapcsát, és csak azután folytatta:

– Mondom, mi legyen – vett újabb lendületet. – Nem játszhatjuk el, hogy nem azok vagyunk, akik, mivel nagy valószínűséggel az Iszap már amúgy is tud rólatok. Ferdinándot egyébként is figyelik, hátha felbukkan valahol az egyetlen nyilvántartott személy, aki eltűnt egy időgéppel együtt a 2080-as évekből, és valószínűleg annak is nyoma van, hogy te, Patrícia, szintén eltűntél. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy egy utazó, aki napi kapcsolatban van az Iszap adatbankjával, észrevegye itt az összefüggéseket. A legokosabb, amit tehetünk – összeszorított ajkakkal figyeltem Borisz utasításait –, ha csendben maradunk, és reménykedünk abban, hogy Lukács Emma nem akar veletek foglalkozni.

Persze valami sokkal okosabb tervre számítottam.

*

Eddig észre sem vettem, milyen kibaszott hangosan kattogott a nappaliban a falióra. Nem is tudom, eddig hogy tudtam meglenni ebben a hangzavarban. Az idegeimre megy!

– Szép kis hely – dicsérte meg Emma a nappaliban felhalmozott időutazó-relikviákat. – Ha most éppen nem teljesen másért jöttem volna ide, ezt is jelentenem kellene az Iszapnak, de hát akar a franc az ingóságaiddal foglalkozni.

Emma rámosolygott Boriszra. A mosolya széles volt, de a szemében ugyanaz a szigor ült meg, mint akkor, amikor az előbb kezet nyújtott nekünk. Zajtalanul lépkedett a nappaliban fel–alá, vörös lófarka lengedezve követte minden egyes mozdulatát. Ferdinánd és én az ajtóban álltunk, de mintha nem lettünk volna többek egy-egy időutazó-relikviánál, csak töredék figyelmét fordította ránk.

– Halljuk, mit akarsz tőlem, Emma.

– Az Iszap beszélni akar veled Dianáról. – Lassan beszélt. Nem csak a mozgásával, minden egyes gesztusával azt üzente: van időnk. – Ti ketten, ha jól emlékszem, elég jóban voltatok a képzés alatt.

– Igen. – Borisz minden idegszálával arra figyelt, hogy se többet, se kevesebbet ne áruljon el, mint amennyit Emma várt.

– Mindig is irigyeltem Dianát, hogy te lettél a párja. Irigyeltem – vont vállat Emma –, de aztán rájöttem, hogy már akkor sem tudtad betartani a szabályokat, és bár előtte határozottan tetszettél, tetszett a kiállásod, a nemtörődömséged, még mintha hormonoktól összezavarodott tini lány lettem volna, a szemed is tetszett, de ez a rebellis magatartás – ízlelgette saját szavait –, ez mérhetetlenül taszított.

– Nem érdekel a véleményed. – Borisz kihúzta magát, kicsit még el is takart minket Emma elől, úgy állt kettőnk között. – Az viszont érdekel, hogy Draskovics mitől gondolta meg magát, és döntött úgy, Pesti Diana valóban veszélyes lehet.

Emma megállt. A díványnak támaszkodott annak az embernek a természetes mozdulatával, aki már a helyiség minden egyes négyzetcentiméterét pontosan ismeri.

– Észleltünk bizonyos – húzta össze vékony kis ajkait – anomáliákat.

– Ady Endrénél? – A szám magától mozdult, a hang is magától bukott ki rajta. Emma rám nézett, végigmért engem a kopott bakancsomtól a gyűrött pólómig, és aztán szólalt csak meg.

– Vitéz Patrícia. 1994. április 3. – Csend. Persze szívesen mondtam volna rá valamit, de erre mégis mit lehet? Hogy igen, én vagyok az? Hogy jól tudja a nevemet és a születésem dátumát? Meg kellett volna kérdeznem, mit akar ezzel? – Ha jól tudom, márpedig biztos vagyok benne, hogy jól tudom, téged eltűntnek nyilvánítottak. A szubjektív idődet tekintve nem is tűnhettél el olyan régen, nem igaz?

Nem válaszoltam. Borisztól reméltem megoldást, és Emma válla felett a tekintetét kerestem.

– Nem a saját hibájából tűnt el. – Onnan érkezett a segítség, ahonnan nem is reméltem. Ferdinándra néztem, akinek most nem csak a haja, de az egész feje lángolt a zavartól. Mégis minden szava megmásíthatatlanul szilárdan állt köztem és Emma között.

– Te vitted őt magaddal, igaz? – Emma mosolygott. Ismét. Most talán, ha ez egyáltalán lehetséges, még ijesztőbb volt ez a mély higgadtság a mozdulataiban. – A te eltűnésedet már régóta észleltük, de Patríciáét csak a közelmúltban. Persze kinek mit jelent a közelmúlt – nevetett fel hangosan saját elmésségén. – Érthetetlen, hogy egyes emberek mit meg nem tesznek a saját sebeiket nyalogatva. Ha jól tudom, ti ketten – mutogatott köztünk szórakozott mozdulattal – nagyszülő és unoka vagytok, igaz? Pedig most még csak nem is vagy idősebb nála. – Most rám mutatott, az ujját szegezte a fejemnek, én pedig ezt a mozdulatot végtelenül illetlennek éreztem. Tárgyakra szoktak így mutogatni, nem emberekre. – Az időutazás csodája!

Borisz tehetetlenül ácsorgott, és mikor már annyira rideggé vált a hangulat a nappaliban, hogy úgy éreztem, nem is nyár, sokkal inkább tél van, akkor szólt csak közbe.

– Elég legyen ebből a komédiából! Erőfitogtatás ez a részedről, Emma, semmi több. Halljuk – hangsúlyozta a többes szám, első személyt –, mit akarsz tőlünk!

Emmának még csak nagyobb levegőt sem kellett vennie ahhoz, hogy folytassa.

– Az Iszap és Draskovics Jázmin személyesen akarnak veled beszélni. Draskovics engem azért küldött ide, hogy biztosítsam a visszatérésedet. – Hogy Borisznak ne legyen esélye elszökni, fordítottam le magamban Emma mondandóját. – Ez a nyaraló, egyébként, nem érdekel. Nem érdekel, hogy az időutazó-szabályokat megszegve hordtál össze itt mindenféle szemetet, hogy a zónaváltókat nem rendeltetésszerű célból használtad, még csak az sem érdekel, hogy a tulajdonjogot hogyan szerezted meg. Volt már rosszabb is – vont vállat. – Viszont ezt a kettőt – intett most felénk – jelentenem kell.

*

– Egyáltalán hol? Hogyan? – Emma most már valóban úgy nevetett, mintha tinilánnyá változott volna.

Borisz zseniális színész volt. Miután egy határozott utasítással az emeletre küldött minket – Menjetek nélkülem! Gyorsan! –, pillanat alatt képes volt eljátszani, ahogy a távozásunkkal együtt leolvad róla a jeges maszk. Mintha eredetileg is csak miattunk lett volna ilyen, és most, hogy mi elmentünk, végre önmagát mutathatta volna Emmának: a magányos és önző utazót, azt a férfit, aki a képzésük alatt végig volt. Azt a sosem létezett személyt, aki Emmának tulajdonképpen mindig is tetszett.

– Ferdinánddal 2084-ben találkoztam, az egyetemen én voltam a felettese.

– De hogyan jutottál be az egyetemre? – Emma kacagott.

– Hamis papírokkal és nagyon meggyőző ajánlólevelekkel jelentkeztem az időkutató szak tanszékvezetői állására, és felvettek. Ennyi.

A lépcső tövében hallgattam még, miről beszéltek a távozásunk után. A válaszfal és a könyvespolc pont kitakartak mindkettőnket.

– És ez a másik? Ez a Patrícia? Őt hol szedted össze?

– Őt Ferdinánd szedte össze. Rokonok, de hát erre már te is rájöttél. – Borisz cipője koppant, talán Emmához sétálhatott, hogy a jelenlétével is elismerje ezt a nagy teljesítményt. – Semmi különös nincs ebben: a saját sebeiket nyalogatják mindketten, és Ferdinánd azt hitte, enyhíteni tud majd a keserű gyerekkorán azzal, ha beszél a nagyanyjával. Persze Patrícia közel sem olyan, mint azt hitte. És miután véletlenül 1909-be ugrottak…

– Várj már! – intette le Emma Boriszt. – Hogy a francba lehet véletlenül ugrani?

– Mit tudom én! – nevetett Borisz öblös hangon – Tudod, milyenek ezek a régi időgépek. Meg hát Ferdinánd sem egy észlény, hiába a szemüveg meg a görnyedt tartás…

Hallottam, ahogy Lukács Emma felnevetett a nappaliban. Kinevette Ferdinándot. Hallottam Borisz mély, az egész agyamat betöltő hangját is, ahogy azt kérdezte a különben vidám nőtől, nem akarnak-e még inni valamit az ugrás előtt. Hallottam Dongót, ahogy ütemes farokcsóválással alapot adott a lenti színjátékhoz. A falióra kattogását. A boros dugó tompa pukkanását. A pohárcsilingelést. És egyedül csak azt nem hallottam, ami különben fontos lett volna.

– Akkor mindent megbeszéltünk? – kérdezte Ferdinánd fojtott hangon, mikor sikerült végre feltolnia engem a lépcső legtetejére.

– Igen – hazudtam. – Mindent.

– Rendben.

Ferdinánd megfordult, és sietősen a szobája felé indult. És hogyha odalent ekkor nem vakkant volna meg Dongó, talán vissza sem pillantott volna rám. Mert míg ő cselekedett végre, én még mindig dermedt tehetetlenségbe burkolózva álltam a lépcső legtetején, és hallgattam, ahogy Lukács Emma mesélni kezdett egy kellemetlenül pocsék viccet Borisznak.

– Az Iszap nem fogja engedni, hogy maradjak – böktem ki végre Ferdinándnak. – Haza fognak vinni.

– Most ne ezzel foglalkozz! – adta utasításba. – Tedd, amit mondtam!

Amúgy szívesen tettem volna azt, amit Ferdinánd mondott, csakhogy fogalmam sem volt arról, hogy mit is mondott. De azért bólintottam, és elszakítottam magam a korláttól, hogy úgy tűnjön, tényleg nagyon igyekszem tenni valamit.

Dongó lentről engem figyelt. És Borisznak hangosabban kellett felnevetnie Emma viccének csattanóján, hogy elvonja a figyelmét. Mert most a vizsla is felszaladt utánunk az emeletre, a recsegős falépcsőn pedig minden fok kopogott a körmei alatt. Ferdinánd a csuklómnál fogva rángatott a szobám ajtajáig.

– Pakolj össze! – adta aztán utasításba tömören, és magamra hagyott.

Dongóval a sarkamban beléptem a szobámban. Ahogy végignéztem a reggeli narancssárgával bevont szobán, a gyűrött takarón, az ezüst keretes tükrön, Tamara színes virágain, most sokkal inkább éreztem magaménak ezt a helyet, mint mondjuk a gyerekszobámat otthon vagy a Holló utcai lakást. Talán még otthonabb volt ez a hely Dezső egyszobás kis bérleményénél is. Ott volt a lyukas kalapom a széken, ott a hátizsákom az ágy mellett. Ott volt a két kép a táska mellett a földön, a fotók rólam: amit Ferdinánd a legelső este mutatott, és amit aztán ő maga készített el rólam majd egy hete. Két fénykép, két út.

Talán még érzelgősködtem volna egy darabig, ha nem hallom meg, ahogy Ferdinánd szobájában egy nagy halom könyv a padlónak puffan.

– Francba! – Ferdinánd kapkodott. Én meg csak álltam, az izgága Dongó fejét simogattam a jobbommal, és bambultam ki a fejemből, mintha a világ összes ideje a rendelkezésünkre állt volna.

Most elmegyünk. És ha nem akarok hazamenni az Iszappal, ha nem akarom megvárni azt, Lukács Emma rájöjjön, hogy odakint az erdőben rejtettük el a Ferdinánd által ellopott, 110-es számmal bejegyzett időgépet, akkor minél hamarabb össze kell szednem magam.

Villámtempóban dobáltam ki minden fölöslegesnek vélt dolgot a hátizsákomból, hogy belerakhassam a legfontosabbakat: az összekapcsozott listát a csomópont-emberekről, a Tamara szekrényében talált kék pulóvert, két váltás bugyit és zoknit, a fotót, amit Borisz készített rólam, és Karinthy rajzát és a fényképet Distiáról. Minden mást, ami arra utalt, ki is voltam eddig – az igazolványtokomat, a pénztárcámat, a rég lemerült mobiltelefonomat, a farmerdzsekit, a piros pólót, a nadrágomat és még a digitális karórámat is – bedobáltam a rácsos ágy alá.

Dongó addig a bokám mellett toporgott. Most azonban, mintha valami bűnjelet tűntettem volna el, az elfeledett tárgyaim után kutatva bedugta az orrát az ágy alá. Én közben magamra kaptam Tamara egyik nyersszínű blúzát, a farmer helyett felrángattam magamra a fekete nadrágot, belebújtam a kopott, barna bakancsomba, és a fejembe nyomtam a lyukas kalapot is.

Amíg belenéztem az ezüst tükörbe, betűrtem a blúzt a nadrágba és a hajamat a fülem mögé, egy pillanatra igazi utazónak éreztem magam.

Nagy kár, hogy pont az igazi utazók elől kellett éppen elmenekülnünk.

– Kabát? – Ferdinánd ezt az ajtóban ácsorogva szegezte nekem, és a hangja sokkal bizonytalanabbra sikeredett, mint azt először tervezte. Odalent Borisz éppen felkiáltott, ezzel valami közös vicc csattanóját adva meg, és az évszázadok óta változatlan emlékszel felütéssel egy újabb régi történetet kezdett mesélni Lukács Emmának.

– Minek a kabát? – vontam meg a vállam. – Július van.

– Most még.

Megunhatta a várakozást. Mert aztán belépett a szobámba, kitárta az erkélyajtót, és ledobta az udvar harmatos füvére a saját hátizsákját.

– Le fogunk ugrani – tudatta aztán higgadtnak szánt hangon, de ahogy az erkély hűvös korlátját megmarkolta, én azért láttam, mennyire remeg a keze. – Ez csak három méter, nem több. Nem lehet semmi bajunk.

Nem engem próbált megnyugtatni. Saját magának monda, és közben az volt az érzésem, rólam teljesen meg is feledkezett.

Kinyitottam a szekrényajtót, és leakasztottam Tamara szép, szürke szövetkabátját a vállfáról. Mérget mertem volna venni rá, hogy mi ketten soha nem fogunk találkozni egymással. Mégis abban reménykedtem, hogy ez az ismeretlen, fekete hajú, nyílt tekintetű nő, akit csak Borisz családi fotóiról ismertem, és aki a falon az összes virágot festette, nem fog megharagudni rám, amiért elvittem magammal a ruháit.

– Mehetünk – Ferdinánd mögé sétáltam, aki az erkélyről még mindig az alattunk elterülő füvet és a megbecsülhetetlen magasságot szemlélte.

– Menjünk – értett egyet Ferdinánd is, és átvetette egyik lábát a korláton. Aztán megdermedt.

– Nem lesz semmi bajunk – ismételtem el a gondolatot, amiben ő is erősen reménykedett most. – Amíg együtt maradunk, nem leszünk egyedül.

– Nagy igazság – nevetett fel zavarában az idétlen közhelyen.

Nem az ugrástól félt. Nem attól, hogy esetleg eltöri a bokáját. Hogy Lukács Emma vagy az Iszap bármely más embere elkapja őt, miközben a sebesült lábát maga után húzva menekülni próbál. Nem az ugrástól, és nem is a magasságtól félt.

De a szökéstől igen. Az ismeretlentől. Attól, hogy ismét idegen emberek, zavaros társadalmi viszonyok közé fogunk csöppenni egy olyan világban, amelyet legfeljebb csak a történelemkönyvekből ismerhetünk. Félt attól is, hogy eltévedünk. Hogy éhesek leszünk, és senki sem ad majd nekünk enni. Hogy a fagyban a szabad ég alatt kell majd aludnunk, és hogy nem tudunk még csak rendesen tüzet sem rakni. Félt a sikertelenségtől. Attól, hogy Borisz nem lesz megelégedve azzal, amit csinálunk. Hogy véletlenül majd megváltoztatjuk a történelmet, és többet semmi sem lesz már ugyanolyan, mint eddig. Esetleg már haza sem mehetünk majd többet.

Ettől mind félt. És ezekből egyet sem kellett, hogy elmondjon nekem, mert én minden félelmét tökéletesen megértettem. Ha kellett volna, egyetlen szóba sűrítem össze neki: időutazó-kultúrsokk.

Ferdinánd a másik lábát is átvetette a korláton, és leugrott az erkélyről. Tompa puffanás, majd a tüdőben benntartott levegő gyors kifújása. Ennyi, amit hallottam.

Én aztán nem gondolkodtam túl sokáig. Ledobtam a hátizsákot, ledobtam a szürke szövetkabátot is, aztán követtem Ferdinánd példáját, és ugrottam. És már csak arra eszméltem fel, hogy a napfénytől csillogó ablakokat magunk mögött hagyva kéz a kézben szaladunk a fák közé, Dongó pedig ugat, veszettül ugat minket az erkélyről. Csak két elnyúlt árnyék követett minket a magas fűben.

– Mondom, mi lesz – zihálta aztán Ferdinánd, mikor magunk mögött hagytuk a zónaváltókat, és már hangosabban csiripeltek körülöttünk a madarak. – Ugrani fogunk az időben.

– Azt hiszem, ezt sikerült kikövetkeztetnem magamtól is. – A szövetkabátot a kezemben szorongattam, mert a futástól és a térmanipulátorok nélküli erős, reggeli napsütéstől hamar kimelegedtem.

Ahogy a tisztásra értünk, Ferdinánd egy pillanatra megdermedt. A szekrénynek álcázott időgépről rám emelte a tekintetét, de aztán nem bonyolódott bele sehová sem vezető vitákba.

– Borisz tudni fogja, hová megyünk. Legalábbis nagyon remélem. – Ferdinánd összeszorította az ajkait. – A legutóbbi lehetséges variáció ez volt. Mielőtt még megjelent volna ez a nő az Iszaptól. Ezt beszéltük meg, szóval tudnia kell. Ez nem lehet ennél egyértelműbb. Szívesen üzennék neki valahogy, de egyszerűen nem hagyhatunk hátra semmiféle nyomot, hátha az Iszap…

Attól féltem, nincs már több időnk arra, hogy Ferdinánd saját magát győzködje a rókamezei erdő közepén. Megkerültem Ferdinándot, félredobtam az útban lévő lombokat, és feltéptem az időgép szekrényborításának ajtaját. Először csak a hátizsákomat és a kabátomat dobtam a szekrénybe, majd a bal lábammal felléptem, és gyenge lendületet véve, Ferdinánd csuklójába kapaszkodva őt is odahúztam magam mellé.

– Mennünk kell! – csuktam magunkra az ajtót.

Ferdinánd nem ellenkezett. A vállam mögött átnyúlt, és bekapcsolta az időgépet. Rezgett, majd búgott, mintha egy hatalmas tigris gyomrában lettünk volna. A fejünk felett felkapcsolódtak a hófehér LED lámpák, amelyek mindkettőnk arcára csontkoponyát festettek.

– Beállítom a dátumot – tudatta velem remegő hangon, és nekem háttal a jobb oldali panel felé fordult.

Odakint közben kiabáltak a madarak. A faluban kakasok kukorékoltak. A gyenge széltől összeérő lombok súgtak, és néha még egy-egy ág reccsenését is hallani lehetett. Minden reccsenéshez Lukács Emma tisztára sikált cipőjét képzeltem.

– Siessünk! – tettem a tenyerem Ferdinánd hátára.

Ferdinánd beállított még pár dolgot a jobb oldali panelen, majd felém fordult, és most a bal vállam felett hajolt át, hogy indítsa az ugrást.

– Kész vagy? – nézett még előtte rám.

– Csak menjünk már! – Én közben a szekrény ajtajának belső fogantyúját szorongattam, ahogy a múltkor is. De most nem a zuhanástól, hanem attól féltem, hogy valaki fel fogja tépni az ajtót a következő pillanatban.

Zuhanni kezdtünk. Mint valami bolond lift, ami közben ide-oda rángat, lefelé zuhantunk jó darabig, és én csukott szemmel szorítottam egyik kezemmel a szekrényajtót, másikkal pedig a hátizsákom pántját.

Aztán az időgép rántott még egy utolsót rajtunk, Ferdinándot a kommunikációs panelnek lökte, és én is az ajtónak estem. Hirtelen minden műszer és lámpa, minden hang és fény egyszerűen lekapcsolta magát.

– Elvileg minden rendben – suttogta Ferdinánd kettőn közé, a hófehér LED fénybe.

– Ellenőrizzük – javasoltam most már én is remegő hangon, és mielőtt lenyomtam volna a fogantyút, az izzadtságtól nedves tenyeremet a nadrágomba töröltem.

Aztán kinyitottam az ajtót. Odakintről először hűvös levegő, majd avarillat szökött be hozzánk. Fény semmi. A színek most sokkal sötétebbek, kékebbek és nedvesebbek voltak, és a fák sziluettjei is inkább voltak most csontvázak. A fejünk felett a faborításon ütemesen kopogott az eső.

Ahogy kiléptem az időgépből, az eső és a hirtelen ruhám alá kúszó levegő a bőrömre dermesztette az izzadtságot, és kirázott a hideg.

– Oké, Patrícia! – Ferdinánd megkerült engem, hogy fontoskodva a kezembe nyomhassa a kabátomat. – 1847. október 10-e van, vasárnap este tíz óra. – Tudatta most már teljesen higgadtan, megelégedve a tudattal, hogy a Borisz által ráhagyományozott feladatok közül az elsőt tökéletesen végrehajtotta. És aki másra már nem is tudott koncentrálni, mint a következő feladatra, egyszerűen csak elindult az esőben a sötét erdő felé.

*

10. szabály: Az utazó soha nem beszél a jövőről.

Zuhogott az eső. Az utcalámpákat, az autók reflektorát, a házakból kiszűrődő fényeket mind-mind nedvessé és csillogóvá festette. A tócsákat kövérré duzzasztotta. Lemosta a sarat az utca kövéről. Lemosta a mocskot az autók szélvédőjéről is. Szele kifújta a füstöt a háztetők közül, és befújt a kabátok alá.

Az utca végén a buszmegálló takarásában nagykalapos alak ácsorgott. Kabátja a bokáját súrolta, olyan hosszú volt. Mintha csak az eső elől húzódzkodott volna oda, és egyre csak várta, mikor áll végre el. Persze az eső csak esett, vigasztalhatatlanul. És ilyenkor már régen busz sem járt arra.

A kalapos alak egy apró, alaposan becsomagolt csomagot szorongatott a kezében.

A csomag orra a hidegtől kipirosodott. Nagy, barna szemeit a kalap alatti sötétségbe, egyenesen a szemébe fúrta. Rózsaszín kis szájával a hideg levegőt ízlelgette. Éppen, hogy abbahagyta a bömbölést.

– Rendben, összegezzük hát! Ma reggel fellöktem Ferdinándot az utcán, és ha elég jól csináltam, kiment a bokája is. – Lassan mozgott fel és alá a buszmegálló teteje alatt a csecsemővel. – Persze Ferdinánd sosem bírta elviselni a fájdalmat, ezt majd neked is meg kell tapasztalnod. Aztán elvittem neked az ő nevében egy levelet, te pedig szaladtál hozzá, ahogy az kellett is. Ne nézz ilyen ítélkezőn, kérlek – mosolyodott el a kalap alatt, a kisbabát bámulva. – Valahogy muszáj voltam egymás mellé terelni benneteket. Remélem, megérted. Különben mi lett volna, el tudod képzelni? Ha nem sajnálod meg szegényt a fájós lába miatt, talán soha nem is álltál volna szóba vele. Nemdebár? Ugyanolyan makacsok vagytok mindketten. Tulajdonképpen megérdemlitek egymást. No, de vissza a napirendemhez. – Jobbra-balra lépkedett, és ha véletlen egy csepp eső a csecsemő arcába is hullott volna, azt a kalapja karimája fogta föl. – Aztán ma még ugrottam is, és elmentem Ady Endréhez. Megkínált konyakkal. Téged is, ugye? Elég szörnyű konyak volt, annyi szent. Ady Endrét tehát addig nyugtalanítottam Distiával, amíg föl nem ajánlkozott nekem, és el nem ment hozzátok vonattal. Persze, hogy tudtam, hol lesztek aznap – simította meg erős kezével a csecsemő hideg arcát –, máskülönben hogyan adhattam volna oda neki a vonatjegyeket? Fölösleges kérdésekre nem kellene pazarolni a drága időnket. Hogy miért volt annyira szükséges odaküldeni Adyt? Persze csak benned akartam megerősíteni az elhatározást, hogy maradj Ferdinánddal és Borisszal. Tudom, tudom – ringatta kicsit erősebben a csecsemőt, mikor az nyafkán sírdogálni kezdett volna. – Borisz szerintem is ordas nagy bunkó, de még hozzátok fog csiszolódni, ne aggódj! Meg azért is kellett Ady, mert akartam, hogy Ferdinánddal mindketten tudjátok: Distia veszélyes. De most már te is érted ezt, ugye? – kérdezte a csecsemőtől. – Vagy még nem? Nem is tudom… Distia már csak ilyen. De idővel meg fogod majd ismerni te is. – A kalapos férfi a csecsemő érthetetlen gügyögésén elnevette magát. – Nem, nincs igazad! Az időutazás nem csalás. Distia ellen csak a saját eszközeivel tudjuk felvenni a harcot, ezt te is tudod. Sőt: te tudod a legjobban. – Nagyot sóhajtott, úgy folytatta. – Ebből állt hát a mai napom. Mind a huszonnégy óra. Hogy téged végérvényesen Ferdinándhoz láncoljalak, és vice versa.

Míg jobb kezében stabilan tartotta a bepólyált csecsemőt, balján az időt nézte meg. Ahogy a kabát alól kidugta a csuklóját, és maga felé fordította a karórát, azon automatikusan felvillant a pontos idő, az év, hónap és nap, és az Időpontválasztó felirat.

– Nincs már sok időnk hátra, de ne aggódj! Természetesen fogunk még találkozni. Legközelebb, ha minden igaz, majd Arany Jánosnál Nagyszalontán. Arany János nagyon kedves, nem kell tőle pillanatra sem tartanod. De addig még hosszú utat kell megtennetek. Meg kell ígérned, hogy vigyázol magadra, és persze Ferdinándra is. Szóval, így rendben van? Nem hagylak el titeket. Sosem hagytalak magatokra. – A kalap alá, az arcához emelte a csecsemőt, és szúrós-borostás csókot nyomott a puha homlokra. – De most haza kell, hogy vigyelek téged, Patrícia, különben édesanyád még frászt kap.

Kép: Fortepan / Kuruzt Márton