Szeretettel Rókamezőről: 5. rész

Életem három leghosszabb napjai az ezt követő szerda, csütörtök és péntek voltak. Borisz három napot töltött az istállóban. Nem voltam biztos benne, hogy feljött-e aludni, vagy csak a bálákon végigdőlve pihent keveset, esetleg egyáltalán nem is aludt. Mert mikor Ferdinánd és én aludni mentünk, az istállóban még égett a lámpa, a résekben szikrázott a narancsszínű fény. Mikor Ferdinánd felkeltett, Borisz már lefőzette Esztivel a kávét.

Ferdinánd vitt le neki reggelit, én ebédet. Vacsorára vagy bejött, vagy passzolta.

Mi pedig közben a nappaliban olvastunk, jegyzeteltünk és egyeztettünk, és igyekeztünk kitalálni, kik tartozhatnak Distia csomópont-emberei közé.

Zsibbasztó volt ez a három nap, és sokkal hosszabb, mint előtte az egész hét, sőt akár az egész hónap. Ferdinándot szinte egy pillanatra sem hagytam magára. Minden percben a közelében voltam, mellé ültem le olvasni, neki panaszkodtam Distia kacifántos tudományos stílusára is, és megvártam, hogy befejezze, amit éppen olvasott, hogy együtt ebédeljünk meg. Ugyanakkor keltünk és ugyanakkor feküdtünk le aludni. Ugyanazokat a gondolatokat igyekeztük kibogozni.

Ferdinánd szerdán Distia ugrásait igyekezett összegyűjteni. Felírta a helyeket és az időpontokat, ahol járt, a személyeket és témákat, amelyeket ekkor kutatott. Az embereket, akiket név szerint megemlített a jelentéseiben és a dolgozataiban. Én közben A csomópont-emberek elmélete. Hogyan változtassuk meg lépésről lépésre a múltat? című tanulmányát olvastam, ami az Idő és Tudományban jelent meg, és amivel minden elkezdődött. Ez pedig közelebb vitt engem Distia jelleméhez, mint Borisz eddig bármelyik Pesti Dianáról szóló sztorija.

Nem volt más ez, mint gondolatolvasás. Egy olyan ember gondolatait akartuk kitalálni, akivel még soha nem is találkoztunk, akit csupán Borisz szemszögéből, a tudományos és hivatalos munkáiból, az egyetemi dolgozataiból ismertünk, és aki most mégis ott volt valahol körülöttünk.

Reggel kinyomtattam Distia tanulmányát egy 1990-es évekből hátramaradt robosztus nyomtatón, amit Borisz – ezen jót mulattam, mikor feltűnt – pontosan a bekeretezett papírlap alá, a falhoz tolt oda. Aztán belegondoltam, hogy mit üzenhet az elrendezés, és így már nem is találtam olyan viccesnek az egészet.

A nappali sarkában álló antik kis asztalkához húztam oda egy széket, ott dolgoztam. Ferdinánd vagy mellém, a nagy dolgozóasztalra, vagy a díványra telepedett – attól függően, éppen mennyire kellett koncentrálnia. A díványon általában hanyatt dőlt, felpakolta a lábait, a feje mögé gyűrte a díszpárnákat, és úgy olvasott a soha le nem merülő táblagépről. Csak néha szólalt meg:

– Eszti, kérlek írd hozzá a listához Kazinczy Ferenc nevét.

– Írtam – jelzett vissza egyből a géphang. Vagy:

– Eszti, jelöld meg olvasottként az összes 2207-es ugrásról szóló jelentést.

– Jelöltem. – Esztinek jól ment a múlt idő, de válaszaiban az összetett és igekötős igékkel nehezen birkózott meg.

Én közben egy töltőtollal a kezemben követtem Distia sorait, és úgy figyeltem, mintha ezen most az életem múlna.

Mágocsy Leila (2163) a történelem jelentéséről szóló tanulmányában a fogalom változását vizsgálta az időutazás-technika megjelenésének tükrében. Tanulmányában arra jutott, hogy a történelem fogalma a ’múltbeli események összessége’ jelentéstől a ’közös, emberek által létrehozott produktum’ jelentése felé mozdult el.

Mágocsy tanulmányára támaszkodva dolgoztam ki a csomópont-emberek elméletét is. Ha a történelem jelentése – az elméleti munkákban és a kérdőíves kutatásokból következtetve az emberek gondolkodásmódjában is – ilyen gyökeres változáson ment keresztül az elmúlt száz évben, az időutazás-technikának is követnie kell a már lezajlott változásokat.

Amennyiben a történelem a mai szemmel nézve már ’közös, emberek által létrehozott produktum’ jelentéssel bír, sokkal kézzelfoghatóbbá válik. És mint bármely produktum, folyamatos karbantartásra szorul.

Eddig poros könyvek, homályos csaták, királyok portréi és dátumok jelentették számomra a történelmet, de ahogy Pesti Diana a történelemről írt, hirtelen megváltozott minden elképzelésem

A történelem emberi produktum – ehhez a gondolathoz kénytelen vagyok újra és újra visszatérni. Mert nem felejthetem el, hogy egy olyan közös csinálmány létrehozása, melybe korunk szinkron metszetében minden egyes embernek beleszólása van, sosem lehet tökéletes.

Először úgy képzeltem el a történelmet, mint egy gépet: fogaskerekekkel, kipufogógőzzel, nyikorgó és olajozott alkatrészekkel. Ahogy az alkatrészek forogtak a szemeim előtt, az jelentette a folytonosságot: hogyha akár egyetlen kerék is leáll, a többi sorban követi, és talán a gép nem is működik már tovább. Hogyha az egyik kerék megváltoztatja a forgásirányát, a többinek is követnie kell.

Minden kis fogacska összekapaszkodik. Ha valami megváltozik, a körülötte lévő kis kerekek követi a változást.

Napjainkban bizonyos szélsőséges politikai csoportosulások magukévá tették „Az idő a miénk!” jelmondatot. Ennek hatásáról és a csoport mechanizmusáról Földi Jónás (2215) újságíró írt részletesebben, én azonban csak a csoport politikai filozófiájának egyetlen elemét emelem ki.

A csoport az időutazás-technikát megnyitná a társadalom minden rétege előtt, és az időutazást nem kötné iskolai végzettséghez. Ez egyébként a korábban már említett Mágocsy-féle jelentésváltozással is összhangban van: hogyha a történelem közös produktum, akkor nem szabályozhatjuk azt, kinek van hozzáférése. Mivel mindenki részt vett a létrehozásában, hozzáférhetővé kell tenni mindenki számára.

Az utolsó mondatot aláhúztam. A töltőtoll nyomát sikeresen elmaszatoltam a kezemmel lapozás közben, de nem számított. Ezt meg akartam jegyezni, mert ezek a mondatok pontosan ugyanarról szóltak, mint Borisz érvei, mikor arról beszélt, hogy miért akart ellopni egy időgépet 2080-ból.

Azt azonban, hogy ki milyen mértékben vett részt a történelem létrehozásában, eddig még nem vizsgálta senki.

Ezek lettek a szemem előtt megjelenő történelem-gép kisebb és nagyobb fogaskerekei. Ha a nagyobbak változtatnak forgásirányt, többet késztet ellenkező forgásra, mint ha egy kisebb tenné ugyanezt.

Az emberiség kollektív vétkei, melyek pontosan ebből a közös létrehozásból erednek, helyrehozhatóak. Nem szabad többet úgy tekinteni a történelemre, mint egy rögzült, megváltoztathatatlan egységre. A történelem – az időutazás-technikának köszönhetően – folyamatosan változó, sőt mi több, folyamatosan javítható egységgé lett. Egy olyan emberi produktum, ami a javításokat követően az emberiség közös mesterműve lehetne.

Minél tovább olvastam Pesti Diana sorait, annál meggyőzőbbnek éreztem minden érvet, amelyeket a történelem megváltoztatása mellett sorakoztatott fel. Annál inkább hittem én is, hogy a történelmet nem csak hogy meg lehet, de meg is kell változtatni.

Szerda este – ezt csak magamnak vallottam be – a történelem-gépem karbantartójaként gondoltam Pesti Dianára.

*

Csütörtök estére már kezdett alakulni Ferdinánd listája. Pesti Diana tanulmányához hasonlóan ő is korokra és személyekre bontotta a történelmet.

Hogyha például Adyt nézzük: Distia kijelölt egy időszakot, amely az 1800-as és 1900-as évek fordulójának személyeit gyűjtötte össze. Ezt a tanulmányban 47. intervallumnak nevezte, és Adynál három főbb beavatkozási pontot jelölt meg: az elsőt 1909-ben (ez volt az első találkozásuk a tengerparton, Monte Carlo-ban, amiről Ady nekünk is beszámolt), a másodikat 1912-ben (ekkor vágja el magát végleg Brüll Adéltól), a harmadikat pedig 1915-ben (ekkor házasodik össze Boncza Bertával). Distia különös érzékkel jelölte meg Ady Endre életében azokat a pontokat, ahol a legbefolyásolhatóbb lehetett, és ahol a legnagyobb hatást tudta rá gyakorolni.

Ferdinánd összegyűjtött minden személyt, akik az eredeti tanulmányban szerepeltek – ez egyszerű összeírás volt, semmi más –, aztán ezekhez hozzáírt még mindenki mást is, akiket Distia valamennyire jelentősnek gondolt az ugrásokról írt jelentéseiben, a hivatalos papírjaiban és az egyetemi dolgozataiban. Distia listája így a háromszorosára nőtt.

Csütörtök estére már félelmetesen aggasztó volt a helyzet.

*

Péntek délután Borisz bejött a nappaliba, és belehuppant a fotelba. Ekkor már harmadik napja, hogy az időgép javításán dolgozott. A haja kócos volt, a homlokán fénylett az izzadtság. Az inge foltos és gyűrött, a cipője poros, a szemei véreresek voltak. Mégis mosolygott.

Megvárta, hogy Ferdinánd felüljön a díványon, és megvárta azt is, hogy letegyem a jegyzeteimet és felé forduljak. Akkor szólalt csak meg:

– Kész.

– És működik? – kérdezte Ferdinánd izgatottan. – Biztos, hogy működik?

– Ezt csak akkor tudhatjuk meg, ha kipróbáljuk. – Egymásra mosolyogtak. Ferdinánd mosolyában félelem volt, Boriszéban megkönnyebbülés.

Csak én nem mosolyogtam. Ekkor jutott eszembe, ittlétem óta először, hogy ha most ugrunk, akkor nem csak térben, de időben is végleg eltávolodom Dezsőtől.

Borisz lezuhanyozott, átöltözött, de hiába is próbáltam őt arról győzködni, aludhatna azért egyet az ugrás előtt, hiszen napok óta, hogy le sem hunyta a szemét, ő hajthatatlan volt.

– Hidd el, Patrícia, sokkal jobban fogok aludni, hogyha tudom, az időgép működik.

Ráhagytam. És a jegyzeteimet az antik kisasztalon gondosan sorba rendeztem és összekapcsoztam, mert valamiért az volt a fejemben, hogy az ugrás után talán már nem ugyanúgy, nem ugyanolyan sorrendben lesznek majd az asztalon, vagy hogy valami rejtélyes szél összefújja őket, ne adj isten Dongó söpri le mind az asztalról.

– Velünk jön ő is? – érdeklődtem Borisznál a vizsla további sorsáról. Ferdinánd rám nézett, majd Boriszra.

– Nem érti – intett Ferdinánd a fejével.

– Mit nem értek?

Borisz elmosolyodott. A szeme alatti karikák így sokkal mélyebbeknek tetszettek.

– Nem olyan bonyolult ez. Csak apró trükkök a zónaváltóval. Elmagyarázom – ajánlkozott segítőkészen, bár nekem már a nyelvem hegyén volt, hogy engem baromira nem érdekelnek a zónaváltók, de Borisz elkezdte, így kénytelen voltam végighallgatni. – A zónaváltók által körülhatárolt tér független az időtől. Dongót 2217-ben hoztam ide, mi pedig 1909-ben vagyunk. Mégis itt, ezen a kis elszigetelt téren egyszerre, együtt vagyunk jelen.

Ferdinánd felhúzta magára a cipőjét, és gyors csomót kötött rá. Követtem a példáját, miközben Borisz tovább magyarázott nekem.

– Ha Dongó és te egyszerre akarnátok kisétálni a zónaváltók területről, ahogy átlépnétek a határt, elveszítenétek egymást. Dongó a 2217-es Rókamezőn lenne, te meg a 1909-esen. Szóval – már Borisz is elindult kifelé – ugrás után itt minden pontosan ugyanolyan lesz, mintha csak sétálni mentünk volna. Kivéve, hogy Dongó a díványon fog feküdni, ennek viszont – kuncogott – nem lesz semmi köze az időutazáshoz. Érted már?

– Értem – válaszoltam automatikusan, miközben Borisszal a sarkamban kisétáltam a nappaliból. Ferdinánd az udvaron várt meg minket.

Azt gondoltam egyébként, hogy az időugrás sokkal egyszerűbben fog majd menni. Kábé úgy, ahogy még otthon, mikor csak belezuhantunk a nyitott szekrénybe, rátenyereltem pár gombra, és már ott sem voltunk. De most nem számoltam az égetően fontos gyakorlati dolgokkal. Például azzal, hogy az időgép nem működik a zónaváltók területén, ezért kénytelenek voltunk hárman megemelni, megint felfektetni a szekérre, és magunk tolni-húzni be, a sűrű rókamezei erdőbe. Hogy az időgép egy kétajtós szekrény volt, amiben nem csak a szépen faragott keményfa és a fémillesztések adták a súlyt, hanem a különböző alkatrészek és panelek is. Hogy egy rohadt izom, annyi sincs a satnya karjaimban.

Egy órát szenvedtünk azzal, hogy a szekrényt az erdőbe, egy fákkal körbeölelt tisztásra vigyük.

Csak itt tűnt fel, mennyi mindent megszűrtek eddig a térmanipulátorok: a madarak most, mintha egyenesen a fülembe kiabáltak volna, és hunyorognom kellett, olyan élesen sütött a nap. Pedig már éppen lebukott nyugaton, már nem szabadna, hogy ilyen erősen süssön. Melegem is volt. De azt már megállapítani, hogy az előtte egy órán keresztül tartó erőfeszítésektől vagy a térmanipulátorok szűrés nélküli napsütésétől, nem tudtam.

Borisz még elismételte Ferdinándnak a legfontosabbakat: a dátumot legalább háromszor – 1920. július 19-e, 12 óra 00 perc – és azt, hogy vigyázzon, rutinból be ne kapcsolja a kommunikációs panelt. Elég ciki lenne, magyarázta, hogyha a NISZ itt és most találna meg minket és a lopott időgépet.

Ferdinánd közben idegesen bólogatott. Éreztem, ahogy Borisz minden egyes jótanácsával akaratlanul növelte benne a feszültséget, és gondolatban kezdte túlbonyolítani az egyszerűt. Mert otthon is pont ezt csinálta: beállította az utazóknak az időgépet, ellenőrizte a dátumot és a gép épségét, csak most éppen ő volt az, aki ugrani készült, és ez teljesen összezavarta.

– Megvárom, hogy ugorjatok. Nem lesz semmi baj – biztosította még Borisz Ferdinándot, mikor látta a remegő kezét és azt, ahogy megmarkolta a patinás kilincset.

Ferdinánd ránk csukta az ajtót, és felkapcsolta a fényeket. A kinti naplemente után túl sötét volt a neonfény. Várnunk kellett egy percet, hogy mindketten megszokjuk a látási viszonyokat. Aztán rutinos mozdulatokkal beírta a dátumot, ellenőrizte a féreglyuk-generátort és a kronokontrollt, közben pedig magában motyogott, mintha nekem magyarázna.

Én persze pillanatig sem figyeltem. Közel voltunk egymáshoz, úgyhogy az egyik kezemet a vállára tettem, hogy legyen majd mibe kapaszkodnom.

Aztán a szekrény megremegett körülöttünk. (A másik kezemmel hirtelen az ajtó belsejére szerelt fogantyúba voltam kénytelen kapaszkodni, nehogy út közben essek innen ki. Vajon mi történik azzal, aki kiesik? Lehetséges-e egyáltalán elhagyni az utast ugrás közben?) Rángatott. Végül zuhant. Én pedig összeszorított szemhéjjal vártam, hogy véget érjen a zuhanás.

Nem számoltam, de hogy percek teltek el így, az biztos. Annyira erősen szorítottam a kilincset, hogy tenyerem már fájt, Ferdinánd pedig, a vállára tett kezem alatt éreztem, az eltelt idő alatt egyre gyorsabban szedte a levegőt. Valamikor félúton aztán lekapta a kezem a válláról, és inkább megszorította. Ő a kezem, én a kilincset fogtam.

Az időgép rángatott aztán még egy utolsót körülöttünk, mire megállt.

– Megérkeztünk.

Én azt reméltem, az ugrás után majd néma csend lesz, pedig még mindig hallottam valami tompa zajt a dobhártyámon remegni.

– Akkor talán szálljunk ki – javasoltam. És túl meggondolatlanul léptem ki aztán az időgépből. Az 1920-as rókamezőn fülledt volt a levegő, telített párával, elektromos feszültséggel, és zuhogott az eső.

– Francba már! – Pillanat alatt átnedvesedett a ruhám, vizes lett a hajam és a bőröm, tocsogott a cipőm is. És hiába akartam beszaladni a sűrű fák közé, hátha ott majd talán kevésbé leszek vizes, Ferdinánd nem engedett.

– Ott beléd csaphat a villám. – Úgyhogy nem volt mit tenni: álltunk az esőben, és vártuk, hogy Borisz is megérkezzen végre erre a csodaszép 1920-as Rókamezőre.

A megjelenése aztán zavarba ejtő volt. Csak képszakadás, semmi több. Pislogtam egyet, és ő már ott állt a tisztáson, pont, ahogy az előbb is, mikor még sütött a nap.

Még mielőtt otthagytuk volna az időgépet, mindenféle lombokat és ágakat téptünk a közeli fákról, azzal takartuk el amolyan tessék-lássék módjára. Mert visszacipelni természetesen hülyeség lett volna, és ha valamire, arra már biztosan nem vállalkoztam volna. Így is éreztem a holnap reggeli izomláz ígéretét a karjaimban.

Kába voltam és zavarodott. Kicsit hányingerem volt az időgép iménti rángatásától, na meg az agyamban is, mintha hangyák mászkáltak volna fel-alá. Nem találtam a helyemet. Nem akartam hozzászólni senkihez sem. Talán ez már a kultúrsokk volt?

Mire végeztünk az időgép álcázásával, teljesen mindegy volt, hogy mennyire esik. Vizes voltam a fejem tetejétől a nagylábujjam hegyéig.

Dél volt. A rókamezei falu harangja visszhangozott a völgyben. Dél volt, és szinte koraesti sötétség ült a fejünk feletti felhőkben. Körülöttünk az égen villámok cikáztak át, hirtelen dörgések rángatták meg a gyomromat. Borisz pedig – hogy kellő kontrasztot alkosson a világvége-hangulathoz – jókedvűen nevetgélt a feszültség alól feloldódott Ferdinánddal.

Én nem szóltam. Miközben a vizes füvet tapostuk, azon gondolkodtam: vajon begyógyult-e az idő úgy, ahogy reméltük? Vajon Dezső elfelejtett-e engem?

*

Dongó természetesen a díványon feküdt. Borisz még utolsó erejével megbízta Ferdinándot, hogy menjen le a faluba, és vegye fel a leveleit a postán, majd a lépcsőn nedves lábnyomokat hagyva maga után elment aludni.

A napom második naplementéjét néztem aztán végig, mikor Ady leveleit bontogattuk a konyhaasztalnál. A felhőzet felszakadozott a fejünk felett, és néha még a napkorong is felfénylett nyugaton. Fáradt voltam, az én időmhöz képest már éjszaka lehetett. A világvége mégis elmaradt.

Ha a történelem megváltoztatható, és Ady Endre sem felejtette el Distiát, akkor talán Dezső sem felejthetett el engem. Talán megváltoztattam a múltat – ezen mosolyogtam egész délután, aztán egész este, miközben Ferdinánd jegyzeteit rendeztem össze a nappaliban.

– Tovább kell mennünk. – Velem ellentétben Ferdinánd pont olyan gondterhelt volt, mint eddig. Az általunk csomópont-embereknek vélt személyek listáját sorrendben összekapcsoztam, és a kezébe nyomtam. – Holnap reggel beszélek Borisszal. Kezdhetnénk talán a 45. intervallummal.

– Az az 1800-as évek közepe, ugye?

– A 45. intervallumban különösen sokan vannak egyszerre egy helyen – engedte el a kérdésemet a füle mellett –, itt érnénk el a legtöbb embert egyetlen ugrással. Ez pedig kezdésnek egyáltalán nem lenne rossz. Ha a rendszer működik, ezután a próbajárat után szét is válhatnánk…

– Kicsit korábbra kellene ugranunk, nem? Hogy megelőzzük Distiát. Csak egy fél évvel mondjuk, csak hogy legyen időnk felkeresni a csomópont-embereket. – Ferdinánd felől akár a Szózatot is szavalhattam volna, olyannyira nem figyelt rám. Fel-alá mászkált a nappaliban. Dongó a díványon elheverve csak a fejével követte a mozgást.

– Ez így jó lesz, a lehető legjobb, amit tehetünk. És a legegyszerűbb is, azt hiszem. Holnap mindent elmondok Borisznak.

Ferdinánd saját magát győzködte. Aztán, mivel a tartása is egyre hanyagabb volt, a szemüvege is ferdén állt a sok szemvakarástól, aludni küldtem. Mint már mondtam, a mai nap nekünk másfélnek számított.

Én még egyedül akartam maradni egy kicsit. A listával a fotelbe telepedtem – hogy Dongó hadd maradjon csak a díványon –, és megnéztem, Kosztolányi Dezsőhöz milyen beavatkozási pontokat jelölt meg Distia.

Ahogyan Adynál, itt is három időpont volt: az első 1903: ekkor költözött Pestre, és ekkor ismerkedett meg Karinthyval. Distia rendszere szerint ennek már elvileg meg kellett történnie, mikor mi találkoztunk. De persze nekem sosem mesélt Distiáról. Miért is mesélt volna? Sosem jött szóba, sosem tartotta fontosnak elmondani élete egy – egyelőre – teljesen jelentéktelen pillanatát. A második beavatkozási pont 1910, amikor feleségével, Harmos Ilonával ismerkedik meg, végül pedig 1933, halála előtt durván három évvel, amikor már rákos, és amikor már szinte bárki elég befolyásolható lehetne.

Ha Distia nála is meg fog még jelenni, talán érdemes lenne oda is ugranunk. Talán még láthatnám Dezsőt, talán én lehetnék az, aki elmondja neki, hogy Distia bármennyire meggyőző, nem szabad hinnie neki. Talán azt is bevallhatnám neki, hogy honnan jöttem, és hogy miért vagyok most ott. Talán – nyeltem nagyot – maradhatnék is. Ha már úgyis megváltozik valami a történelemben, akár ez is lehetne az az apró változás. Nem tennék semmi mást, csak felügyelném a 47. intervallum érintetlenségét. Ami a változás lenne, csak ennyi: a jelenlétem.

– Te még ébren? – Borisz olyan hirtelen szólalt meg a hátam mögött, hogy összerezzenés közben még a lista is kiesett a kezemből.

– A frászt hozod rám! – kiáltottam kissé hangosabban, mint az indokolt lett volna.

Borisz lehajolt, felvette a gondosan összekapcsozott listát, és megnézte, miben merültem el ennyire. Vajon mióta állt már a hátam mögött? Miért nem hallottam meg, ahogy lefelé jött a lépcsőn? Vajon azt is látta, hogy minek szenteltem ezt a rengeteg figyelmet?

– Kérlek, mondd, hogy nem akartál elszökni. – Borisz hangjában semmilyen érzelem nem volt felfedezhető. Úgy mondta ezt, mintha a szavai nem lettek volna többek egy nyelvtani példamondatnál.

– Nem – válaszoltam kiszáradt szájjal. – Én csak megnéztem, mit írt Dezsőről Distia.

Borisz leeresztette a listát a kezében, majd megkerült engem, és leparancsolta Dongót a díványról, hogy helyette ő ülhessen le.

– Nem akarsz elmondani valamit, Patrícia?

– Nem! – tiltakoztam egyből. – Semmit.

Komolyan kezdem úgy érezni, mintha Borisz rajtakapott volna valamin. Pedig hát nem csináltam semmi rosszat! Az, hogy Dezsőt kerestem a listán, hogy átfutott a fejemen, újra láthatnám, nem volt több futó gondolatnál. A gondolat pedig csak ennyi: gondolat. Se több, se kevesebb. És közel sem tett.

– Ferdinánd azt mondta, a 45. intervallummal kellene kezdenünk. Azt mondta – magyaráztam Ferdinánd gondolatait, hogy eltereljem a figyelmet saját magamról –, ott sok csomópont-ember egyszerre, közel egy helyen van, és lehetne beszélni velük. Meg kellene előznünk Distiát – szúrtam még oda a saját javaslatomat is.

Dongó ott vizslatott körülöttünk. Először Borisznál, majd nálam próbálkozott: a nedves orrát a kezünkhöz nyomta, de mivel most egyikőnk sem foglalkozott vele, tanácstalanul leült, és mintha értené, kettőnk beszélgetését figyelte.

– Ferdinánd ezt már említette ugrás után is, de én megkértem, hogy várja meg vele azt, amikor mindhárman egyszerre tudunk beszélni erről.

– Mindhárman?

– Miért olyan meglepő ez?

– Mert engem nem igazán szoktatok belevenni a döntéseitekbe.

– Mert sosem akarsz dönteni. – Ültem csak a fotelben, Boriszt néztem, ahogy a gyűrött ingével és a rendetlen frizurájával közelebb hajolt hozzám. – Mert ha döntenél, az annyit jelentene: a része vagy valaminek. De te nem akarsz részt venni ebben az egészben. – Talán ennyire türelmes még soha nem volt velem, és most megdermesztett a tudat, hogy Borisz az indulatai és idegessége, a maximalizmusa és hatalommániája mögött igenis megért engem. – Szeretnél visszamenni Pestre, igaz? Az 1909-es Pestre, ahol már elismertek téged, és ahol végre megtaláltad a helyedet.

Dongó minden bizonnyal megunhatta, hogy egy számára érthetetlen és unalmas párbeszédet kellett végighallgatnia, és hogy hiába nyomja oda az orrát gazdája kezéhez, az nem simogatja meg. Mert most fogta magát, és sértődötten magunkra hagyott a nappaliban.

– Nem tudom, mi volt közted és Kosztolányi Dezső között.

– Semmi – vontam vállat –, ami hatással lehetne a történelemre.

– Itt most nem a történelem a fontos. Most te vagy a fontos. – És aztán úgy nézett a szemembe, hogy kedvem lett volna elszaladni. – Mit tennél a legszívesebben?

– Szeretnék visszamenni Dezsőhöz – vallottam be őszintén, de igyekeztem még véletlenül sem elgyengülni. – De nem szeretném egyedül hagyni Ferdinándot sem.

Borisz most mosolygott.

– Ezt a választ remélted, ugye? Mert így biztos lehetsz abban, hogy az ő kéréseinek eleget teszek majd. Te megbízod Ferdinándot azzal, amivel csak akarod – haladtam végig a következtetések során –, ő pedig nem fog addig megnyugodni, amíg meg nem teszi, amire megkérted. Én pedig – nyeltem most nagyot – megyek vele, bármi is történik.

– Ez így tagadhatatlanul tetszik – ismerte el Borisz.

Persze még elmenekülhettem volna. Még nem volt késő. Most 1920-at írtunk, és még csak tizenegy év telt el azóta. Talán hogyha Ady sem felejtette el Distiát, Dezső sem felejtett el engem. Még emlékezhet. Még akár együtt is lehetnénk, és nem is számítana, ha változna is egy kicsit a történelem. Nagyobb kárt már úgysem csinálhatnék, mint Distia. És különben is: biztosan károkról kell beszélnünk? Nem lehet, hogy akinek itt végig igaza van, az Pesti Diana? Nem lehet, hogy a történelem természetes velejárója a változás?

A tudat viszont, hogy végtére saját magamat bilincseltem meg az elhatározással, a szőnyegbe gyökereztette a lábaimat. Nekem Ferdinánd mellett a helyem.

Hiába járt elalvás előtt és ébredés után minden gondoltatom Dezső körül, hiába, hogy akkor éreztem egyedül jól magam, amikor vele voltam, hogy még Distia tanulmányának olvasása közben is csak arra tudtam gondolni, talán most éppen hozzá kopogtat be, Ferdinándot és engem még ennél is erősebb kapocs fűzött össze. A vér és az időhurok. És nem tudtam volna eldönteni, melyik itt most a fontosabb.

– Örülök, hogy maradsz – ismételte Borisz –, de nem azért, mert ezzel téged szoríthatlak sarokba. Fontos vagy nekünk. – Szoros mosolyra húztam a számat. – Fontos vagy nekem is.

Kép: Fortepan / Fortepan / Album002