Szeretettel Rókamezőről: 4. rész

Úgy egy hétig aztán, de talán inkább csak öt napig egyáltalán nem beszéltünk időutazókról, időgépekről, az Iszapról vagy a Nemzetközi Időkutatási Szövetségről, Borisz évfolyamtársairól és Pesti Dianáról, csomópont-emberekről, időhurkokról és más, egyébként égető problémákról.

Talán öt nap telt el úgy, hogy nem csináltam semmi mást, mint bakeliteket hallgattam, régi-régi, fekete-fehér filmeket néztem a nappaliban – már amikor nem volt leállás a borús ég miatt –, Dongóval szaladgáltam az udvaron, kávéztam a konyhában, vagy Esztit kérdezgettem mindenféle, számomra még ismeretlen történelmi eseményről, és igyekeztem elrejteni a mindentudó mosolyomat Ferdinánd elől. Aludtam. Meg fürödtem. Volt, hogy napjában akár kétszer is. És ha tehettem, minden nap hajat is mostam.

A zakót, nadrágot és inget, amit még Dezső adott kölcsön nekem Pesten, és ami még mosás és vasalás után is meglehetősen siralmasan nézett ki, mintha bármelyik pillanatban fel kellene rángatnom magamra, egy székre fektettem a szobámban. Készenlétben. És még a barna kalapot is odatettem mellé, és pontosan úgy számítottam ki a szöget, hogy a szoba minden sarkából látható legyen.

Ez a takarék-üzemmód egyébként nem csak nekem esett ilyen jól. Mint azt megtapasztaltam, Borisz is hajlamos volt befészkelni magát ebbe a számára már olyan jól megszokott környezetbe, és nem törődni semmi mással, mint a múlttal, a már megélt és anekdotázáshoz alaposan kidolgozott történetekkel és Dongóval. És amíg mi ketten élveztük ezt a pár nap agyi leállást, addig egyedül Ferdinánd pörgött továbbra is azon, amin amúgy nekünk is kellett volna.

– Hétfő van – tudatta aztán egy reggel, mikor véletlenül mindhárman egyszerre tébláboltunk a konyhában.

– Hétfő? Mármint mihez képest van hétfő?

– Hétfő – ismételte kissé erősebben. – A mi időnkhöz képest hétfő.

– Mármint melyikünk idejéhez képest? – kérdezte ezúttal Borisz, és körbemutatott az asztaltársaságon: a 2084-es Ferdinándon, 2217-es önmagán és rajtam. Leplezetlen pimaszsággal vigyorgott Ferdinándra, én pedig az elfojtott nevetéstől majdnem visszaköptem a kávém a csészébe.

– Valamikor el kell kezdenünk. Ez nem várhat! – Nem igazán kapcsoltam az első pillanatban: mármint hogy mi nem várhat? Az időtlenség úgy ült a nyakamon, olyan puhán fonta körbe az egész fejemet, hogy az agyamat eltorlaszoló dugattyúk még véletlenül sem engedtek a sürgetésnek.

– Ráérünk – legyintett Borisz, és kis híján felbukott Dongóban, mert végig a gondterhelt Ferdinándot figyelte a saját lábai helyett, miközben a hűtőhöz sétált. A vizsla morgott egyet, és elégedetlenül kicsit arrébb vonszolta magát. Még neki sem volt kedve végighallgatni ezt a beszélgetést.

– Nem! – húzta ki magát. – Nem érünk rá! Én nem akarok még egy napot úgy eltölteni, hogy ti ketten közben – intett most felénk – franc tudja, mit is csináltok egyáltalán, de láthatóan bármit, hogy ne azzal kelljen foglalkoznotok, ami a feladatunk. Nem ezért vagyunk itt! Nem nyaralhatunk – köpte a szót – a végtelenségig.

Borisz sóhajtott. Becsukta a hűtőajtót, és láthatóan elfelejtette, hogy az imént még tejet akart elővenni. Már nem érdekelte a reggeli kávéja.

– Igazad van, Ferdinánd – vallotta be, a hangjában cseppnyi lelkesedéssel nélkül.

– Köszönöm – morogta kissé már nyugodtabban. – Akkor? Mi lesz velünk? – És aztán úgy nézett Boriszra, mint aki a megváltást várja tőle. – Végigolvastam Pesti Diana eredeti tanulmányát a csomópont-emberekről. Végigolvastam egy Eszti által készített, tömörített verziót a 2080-as évek és a 2210-es évek között történt fontosabb történelmi eseményekről is, hogy jobban megértsem Distiát. És hogy megértselek téged is. Tanulmányoztam kissé a behatási sorrendet is, a Distia által vizsgált korokat, a csomópont-emberek kiválasztásának logikáját… De be kell vallanom – mosolyodott el most először ezen a reggelen –, hogy nem csak Pesti Diana nem ért a gráfokhoz.

– Remek! – hagyta annyiban Borisz, és szerintem nem is igazán fogta már fel Ferdinánd szavait. Érezhetően már egészen máshol járt. Leolvadt az arcáról a nemtörődömség, elmélyültek a szeme melletti ráncok, visszakúszott a tekintetébe a fáradtság is. Dongó ott lihegett a lába mellett, de ő már észre sem vette. – Remek!

Halk koccanással letettem a kávéscsészémet, és arra vártam, hogy mikor vesz már észre végre engem is valaki ebben a megváltozott légkörben. De erre is hiába vártam. Mert Borisz a saját gondolataival, Ferdinánd pedig Borisszal volt elfoglalva.

– Akkor most elmondom nektek, hogy mit fogunk tenni. – Borisz hezitálással és töltelékmondatokkal igyekezett húzni az időt, pedig már számtalanszor átgondolhatta, hogy mit kellene mondani nekünk. Ott volt minden a mozdulataiban. Látni lehetett a fáradt tekintetének mélyén. Ha most kimondja, azzal valósággá válik. Ha kimondja, már nincs visszaút, akkor már végleg vége lesz ennek a céltalan semmittevésnek. Akkor már nem menekülhet tovább a felelősség elől. – Szóval – köszörülte meg a torkát –, az első lépés az lesz, hogy fejezetem az időgép javítását. Ugranunk kell az időben.

– Oké – Ferdinánd bólintott, de a mozdulatában észrevettem a tétova félelmet. – Ugrani fogunk az időben.

– Ha befejezem az időgép javítását – pontosította Borisz, és ezzel gondolatban kitolta a valódi cselekvés időpontját. – Van még egy halvány reményünk arra, hogy Diana változtatásai mégsem érnek be. Az idő talán magától begyógyul. – Nekem is ezt mondta, mikor arra utasított, hagyjam el Dezső lakását. – És talán nem is kellene annyira aggódnunk Diana miatt. Szóval egy rövid ugrással ellenőriznünk kell, maradt-e bármilyen nyoma annak, hogy Diana 1909-ben járt.

– És addig mi mit csináljunk? – Ferdinánd most maga volt a megtestesült nagylelkűség. Csak annak nem örültem, hogy hirtelen én is az eszébe jutottam, és végre rám nézett, azt várva, hogy Borisz majd feladatokat oszt ki nekünk, mi pedig mindenféle kérdezősködés nélkül hasznossá tesszük majd magunkat. Én nem akartam segíteni senkinek sem.

– Ezt igazából nekem kellene megcsinálnom, és furdal is most rendesen a lelkiismeret, hogy kénytelen vagyok a ti nyakatokba akasztani ezt az egészet. – Még, hogy furdalja a lelkiismeret! Nevetni támadt kedvem. – Te történész vagy, Ferdinánd.

– Igen – bólintott. – Az vagyok.

– És szerintem Patrícia is tudna segíteni neked abban, amire most kérni szeretnélek. – Pillanat alatt elmúlt a nevethetnékem. Valamiért Borisz számára is láthatóvá váltam, és ez cseppet sem tetszett. – Amikor otthagytam az Iszapot és kikapcsoltam a torzítómat, magammal hoztam minden dokumentumot, amit Diana valaha írt, és amit hirtelen meg tudtam szerezni. Minden félévi és évközi dolgozatot, amit a képzésünk alatt leadott, minden olyan jelentést, amit ő írt meg a közös ugrásainkról, sőt még azokat a jelentéseket is, amelyeket az Iszapnak küldött el, és amelyekhez hivatalosan nem is férhettem volna hozzá. Ezt az ő saját rendszeréből tölthettem le, mert tudtam a jelszavát. Szóval ezeket a dokumentumokat – ragadta meg a konyhaasztalról a kávéját – végig kellene olvasni. Össze kellene vetni minden kis részletet és utalást a tanulmányban említett személyekkel, és fel kellene állítani egy listát, amely valószínűleg a már Diana által megváltoztatott csomópont-emberek listáját tartalmazhatja. Ez elég kényes feladat. A jelentések és dolgozatok sorai mögé, a hivatalos és tudományos megfogalmazást felfejtve Diana fejébe kellene látnotok. Azt a pontot kellene megkeresnetek, ami a logika és az őrület határán húzódik meg.

– Ez nem tűnik kis feladatnak – jegyeztem meg, és elhúztam a számat. A kanalat, hogy levezessem a feszültséget, a csészében körbe-körbe kocogtattam.

– Szerintem megoldható – bólintott mellettem Ferdinánd, Borisz pedig szélesen elvigyorodott, és ismét kinyitotta a hűtőajtót.

A világ rendje visszaállt, és úgy gondolta, most már befejezeti végre a reggeli kávéját.

– Szerintem is. A logika te leszel, Ferdinánd, az őrület pedig majd Patrícia. – Kivette a tejet, és magával vitte a dobozt. Magunkra hagyott minket a konyhában.

A pokolba kívántam Ferdinándot és a segítőkész fajtáját.

*

Ez volt hát az utolsó kávé, amit még nyugodtan tudtam meginni Borisz rókamezei nyaralójában. Ez volt az utolsó pillanat, amikor még ráérősen megsimogathattam Dongó fejét, mielőtt elmostam a csészémet, és ez volt az utolsó, hogy nem volt már szüksége rám senkinek sem. Mert aztán Ferdinánd bőségesen ellátott feladatokkal, és mint egy rendes felettes, folyamatosan igyekezett ellenőrizni is a munkámat.

Már aznap délután leosztotta nekem a napi penzumot. Jelentéseket kellett olvasnom Diana és Borisz első ugrásáról, 2080-ról. Próbáltam kissé elodázni a munkát: folyton a konyhába mászkáltam, mintha fontos dolgom lett volna, vagy megkerestem Dongót, aki olyankor éppen a délutáni hőséget próbálta túllihegni valahol. Elmentem inni, aztán pisilni. De Ferdinánd mindig megkérdezte, merre voltam, hol tartok, meg hogy tud-e még segíteni nekem valamiben. És ezek után már túl ciki lett volna ismét magára hagynom őt ezzel a rengeteg munkával.

Azt amúgy Ferdinánd csak a nap végén látta be, hogy a 2080-as ugrásról szóló jelentést talán nem nekem kellett volna elolvasnom, hanem inkább neki, hiszen ő mégiscsak tisztában van az adott korral.

Másnap délután azért még megpróbálkoztam azzal, hogy mindenféle kommentár és magyarázkodás nélkül otthagytam a táblagépet és a gyűrött kis jegyzeteimet, amelyeket Pesti Diana jelentéseiről készítettem, és kimentem az udvarra a mindig nyughatatlan Dongóval, hogy megnézzem, Borisz hogy áll az időgép javításával. Ez még valamennyire kapcsolódott a Ferdinánd által rám bízott feladathoz, és ébren tartotta bennem a reményt. Borisz ugyanis mielőbb végez az időgéppel, annál előbb fejezhetem be én is a Ferdinánd által felügyelt kutatómunkámat.

Borisz ekkorra már otthonosan berendezkedett az istállóban. Az időgépet leemelte a szekérről, a földön a friss szalmát leterítette egy hófehér lepedővel, arra pedig szép sorjában kipakolta az apró alkatrészeket. Egészen úgy nézett már ki az elrendezés, mint az utazó lakásának üres szobájában.

– Hogy haladsz? – kérdeztem az istálló ajtajának dőlve. Furcsa volt ez a közvetlenség: hogy úgy szólhattam Boriszhoz, mintha egy sosemvolt, félbehagyott beszélgetést folytattunk volna. Mintha a beszélgetéseink nagyrészt nem hatalmi játszmák és veszekedések lettek volna.

– Őszintén? – tűrte most hátra az izzadtságtól csatakos haját. – Sokkal jobban, mint reméltem.

Borisz kiegyenesedett, és pár rövid, célirányos vezényszóval megpróbálta az izgága Dongót rendre utasítani. A vizsla ugyanis a lábam mellett beszökött az istállóba, és először az alkatrészeket, majd a szekeret szaglászta végig. De amikor aztán Endréhez, a lóhoz érkezett, aki addig teljes lelki békében pihegett az istálló sötétebbik és hűvösebbik sarkában, most viszont, hogy meglátta a kutyát, ideges mozdulatokkal emelgetni kezdte a lábait, Borisz kénytelen volt végleg kiparancsolni. A vizsla a lábam mellett állapodott meg, és onnan figyelte tovább kettőnk normalitásában egyre furcsábbá váló beszélgetését.

– Amúgy – simogattam meg Dongó kemény fejét vigasztalásképp – mindegyik alkatrészről tudod, hogy micsoda?

Ügyetlenül igyekeztem valami tartós témát kitalálni, ami nem a nyári hőség, és még csak nem is Distia. Ez most talán még nehezebb volt, mint akkor, amikor az egyik este kettesben maradtunk. Akkor Borisz magától kezdett el mesélni, nekem pedig csak hallgatnom kellett, néha bólogatni és kérdezni, és még az a régi, szerémségi bor is oldotta a gátlásaimat. Most viszont nem volt semmi sem, ami segített volna, sőt még a nap is égette a fejem tetejét, még a levegő is sűrűbbé vált a hőségtől, még hunyorognom is kellett, hogy a fényfoltos istállóban kivehessem Borisz arcának minden apró változását.

– Ha nem is mindegyikről, de nagyrészt képben vagyok velük, igen. Ez lett volna a következő projektem a nyaraló után, csak nem találtam még ki, hogyan lehetett volna észrevétlenül véghezvinni. Vagy úgy is lehetne mondani, hogy nem voltam hozzá elég bátor – Borisz jóízűen felnevetett saját magán, és pihenésképp nekidőlt a mellette tornyosuló szénahalomnak.

– Mármint?

– Elmondom – mosolygott rám zavarba ejtő közvetlenséggel –, ha nem adod tovább az Iszapnak.

– Nem fogom – mosolyogtam vissza rá illedelmesen.

Ő közben felemelte a földről a tömör üveg vizespalackot, és nagyokat kortyolt a tiszta vízből.

– Az volt a tervem – nyelt még nagyot –, hogy ellopok egy használt időgépet a 2080-as évekből. Tulajdonképpen ez az eset, ami Ferdinánddal és veled történt, már csak a hab volt a tortán. Mert hogy végtére sikerült! Csak nem én, személyesen, hanem Ferdinánd lopta el nekem az időgépet. A sors fintora – vonta meg a vállát.

– De hát minek kellett neked egy ilyen időgép? – intettem a szekrénynek tűnő elektronika felé. – Neked ott van a torzítód, nem?

– Na igen, az Iszap és a csodálatos találmányai! – húzta grimaszra a száját. – Az igazság az, hogy az Iszap nem csak, hogy leegyszerűsítette a technikát, hanem erősen korlátozta is a célközönséget. Torzítót csak az kaphat, aki elvégezte az utazó-képzést, és a torzítót ezután az ő DNS-ére állítják be. Nem lehet útitársa. Nem lehet senki, akivel közösen ugorhatna, hacsak nem végezték el mindketten ugyanazt a képzést. Ezek azonban – mutatott a fehér lepedőn elterpeszkedő alkatrészkupacra – irgalmatlan nagyok, lehetetlenül körülményesek, és te is láthattad, milyen problémás a szállításuk, de mégis: elméletileg az használhatja őket, aki csak akarja.

– Miért – léptem be az istállóba egy kis árnyékért –, te kit akartál volna magaddal vinni?

– Tamarát.

– A húgodat?

– Megígértem neki – vallotta be Borisz, miközben visszatekerte az üveg tetejére a kupakot, és mielőtt visszatért volna az időgép javításához, egy határozott mozdulattal még jelezte Dongónak, hogy ő maradjon csak szépen ott, ahol: az istállón kívül.

Lehetetlenül szelídnek láttam most őt. Nem hogy nem féltem tőle, de még csak az sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg meg kellene kérdeznem tőle, maradhatok-e, vagy hogy nem zavarom-e a munkájában. Egyszerűen csak fogtam magam, az egyik kocka alakú bála tetejére telepedtem, és figyeltem, ahogy összeszerelt két apró alkatrészt egy kicsit nagyobb harmadikkal.

Endre a farát legyezte a farkával, Dongó az istálló ajtajában figyelte gazdája minden mozdulatát. Észrevétlenül mosódtak egybe a határok, a kint és a bent, az árnyék és az elviselhetetlen napsütés, a vizsla pedig folytonos mocorgása közben egyre beljebb toporgott a tappancsaival.

Borisz nagyokat sóhajtott a lassú motozás közben. Idebent megült a hőség, nem mozdult a levegő.

– Hát itt vagytok! – Már abból is sejtettem, valaki közeledik az istálló felé, hogy Dongó izgatottan kapkodni kezdte a fejét. Aztán meghallottam a lépteket is: Ferdinánd ügyetlen csoszogását a magas fűben. – Már azt hittem, hogy…

– Mit hittél? – vágott közbe Borisz minden tapintat nélkül. Ferdinánd le is dermedt egy pillanatra, és hogy összeszedje magát, végigpillantott a fényfoltos istállón: a lustán pislogó Endrén, az darabokban fekvő időgépen, a vigyorgó Boriszon. És a tekintete végül rajtam állapodott meg. Én pedig, nyilallt belém most először a lelkiismeret-furdalás, egy szalmabálán ücsörgök, és egy lusta lovat figyelek, pedig éppen az lenne a dolgom, hogy Ferdinándnak segítsek.

– Azt hittem, hogy itt hagytatok – jelentette ki Ferdinánd, és átlépte a küszöbön Dongót.

– Mármint, hogy…

– Ugrottatok. – Most Ferdinánd hallgattatta el egyetlen, jéghideg szóval Boriszt.

Borisz arcán megdermedt a mosoly. Letett minden apró kis időgép-darabkát, és felállt. Semmi más hang, csak a szalma moccanása a talpa alatt.

– Ferdinánd! Te komolyan azt hitted, hogy képes lennék elmenni nélküled? Hogy képes lenne akármelyikünk is itt hagyni téged?

– Mit tudom én, csak – kereste a szavakat – kerestelek titeket, és nem voltatok sehol. Meg hát amúgy is egész héten olyan furcsán viselkedtetek, lazán vettetek mindent, nem akartatok arról beszélni, hogy hogyan tovább, és én azt hittem, talán készültök valamire, csak nem akarjátok elmondani nekem, és hogy talán már meg is van a terv, csak még én nem tudok róla.

Ferdinánd kétségbeesetten nézett végig rajtunk.

– Nincsen terv – jelentettem ki. Ferdinánd sóhajtott, megtörölte a homlokát, és úgy lógatta aztán a tagjait, mintha a vállától egészen a földig érne mindkét keze. – De talán jobban örülnél neki, ha lenne.

– Ha lenne – nevetett fel erőtlenül –, és ha tudnék is róla.

Aztán leült mellém a szalmabálára, és elpanaszolt mindent, amit eddig magában tartott: hogy napok óta alig aludt, mert Distia tanulmányát vizsgálta meg pontról pontra, hogy amúgy sem tudna aludni, talán a zónaváltók miatt, meg mert ez a hely egyszerűen nem hagyja őt levegőhöz jutni. Hogy egyszerűen már nem tud mit kezdeni magával, annyira tehetetlennek érzi minden napját. Hogy azt hiszi, ha nem tesz valami értelmeset, akkor az időhuroknak köszönhetően majd eltűnik egy váratlan pillanatban.

Csendben hallgattuk végig mindketten Ferdinándot. Dongó közben teljesen beoldalgott, de Borisz már nem szólt rá, mikor közvetlenül mellette, a szúrós szalmán feküdt el ismét.

– Ezt minden utazó átéli – bólintott végül, mikor Ferdinánd befejezte. – Nem a zónaváltók és a kialvatlanság miatt van, még csak nem is a stressztől, hogy Dianával és a csomópont-emberekkel terhelted le az agyadat. Egyszerűen kiszakadtál onnan, ahol eddig elképzelhető volt a léted, és semmilyen kapaszkodód nem maradt. Máshogy érzékeled a realitást is: nem lesznek ismerősek többet a házak, sem a táj. Idegen minden tárgy és technika. Nem tudsz hazaszólni, hogy mi újság otthon, nem beszélhetsz senkivel, aki veled egyívású. Még csak a ruháid sem a sajátjaid. Nem marad más, csak te és az ismeretlen.

Ferdinánd görbe háttal ült mellettem, miközben Boriszt hallgatta.

– Pesten azért mégis jobb volt – húzta halvány mosolyra a száját. – Ott azért volt valami, amit ismertem.

– Ezt nem kell szégyellni – vont vállat Borisz. – Egyszer mindenki átesik rajta. Olyan ez, mint a kultúrsokk.

Átkoztam magam, amiért ennyire vak voltam. Mert a saját jólétemtől nem vettem észre, hogy Ferdinánd mennyire pocsékul érzi magát. Rosszul éreztem magam azért is, mert mégis csak mi ketten kellene, hogy összetartsunk. Mert úgy tűnt, az önzésem újabb magasságokba ért.

Vajon engem is utolér valamikor az időutazó-kultúrsokk? Talán reggel már úgy ébredek fel, hogy nem kapok levegőt, és haza akarok menni? Esetleg majd akkor fancsalodik el a mosolyom, mikor éppen nevetni akarok majd?

Egyedül voltam most is. Ahogy Borisz és Ferdinánd is. De mégis csak friss levegőt fújt be az istállóba a tudat, hogy azért még mindig együtt vagyunk egyedül.

Kép: Fortepan / Cholnoky Tamás