Szeretettel Rókamezőről: 3. rész

8. szabály: Az utazónak tilos korabeli tárgyak eltulajdonítása.

Lukács Emma mindenkinek üzenetet küldött az évfolyamból, hogy szombat reggel hétkor találkozzunk a társalgóban. Nem tudom, érted-e, mit akarok mondani: szombat reggel hét órára hívott minket össze, amikor nem hogy felkelni nem szoktunk, de hasznos dolgokat csinálni vagy semmitmondó szociális formaságoknak hódolni semmiképpen sem. És Emma olyan célirányosan rövid mondatokkal, mindentudó és titokzatos utalásokkal tűzdelte tele az üzenetét, hogy a következő két napon keresztül aztán másról sem beszéltünk Dianával, csak Lukács Emma üzenetéről, aki – ezt mindannyian tudtuk – Klárival ekkor tért vissza élete második ugrásáról.

Meghívott mindenkit. És mi nem beszéltünk össze. Hiszen sosem voltunk annyira jóban egymással, hogy ezt így valaha megbeszéljük egymással, vagy hogy őszintén bevalljuk magunknak, érdekel minket Emma titokzatos üzenete. Mégis ott volt mindenki: a velem egy szobában tengődő Beregfy Botond, akit rendszerint alig láttam, mert isten tudja, hol töltötte az ideje nagy részét, de hogy nem a kollégiumi szobánkban, az biztos. A stréber Kárpáthy Dominik, aki látszólagos szabálykövető jelleme ellenére érdekes módon mégis ismerte annak a módját, hogy hogyan lehet feltörni az időtorzítónk szabályozását. A matekzseni Hegyi Hanga és az ő szobatársa, a meglehetősen beképzelt és mogorva Parnell Amira, aki saját elmondása szerint nyolc különböző nyelven beszélt fordítógép nélkül, folyékonyan. A szőke Háy Simon, aki az ugrásai során időtlen Casanovaként mindenhol magába bolondította a nőket. A paposan higgadt Kovács Mihály. Az apró termetű, nagy szemű Emília, aki közülünk először ugrott hatszázötven évnél többet, és aki agyrázkódást szenvedett, mikor ugrás után megcsúszott egy nagy kupac lócitromban a törökök által megszállt Budán. Az ő szobatársa, Eszter, aki annyira jellegtelen volt, hogy egy barnás hajfolton és a szemében megülő folytonos szomorúságon kívül még csak halvány nyomot sem hagyott bennem, és akiről ma is csak annyit tudok, hogy Dianán kívül ő a másik az évfolyamból, aki eltűnt a múltban.

A magabiztos és harsány Lukács Emma mellett ott volt még a barátnője, a mindig elegáns és csendes Dobos Klári is, aki elgörbítette a Szent Koronán a keresztet, hogy bebizonyítson valamit, ami ma már nem is számít, és akiről soha senki nem gondolta volna, hogy ezt meg meri tenni.

Nem beszéltünk össze, mégis mindenki ott volt. És ott álltam a társalgó sarkában én is, Diana pedig a jobbomon.

– Hülyeség volt idejönni – mondta ekkor Diana. – Emma mindig is próbált minket egy csapattá kovácsolni, talán most is valami hülye programmal készült, amihez semmi kedvem. – Nem válaszoltam. Lefoglalt, hogy a társalgóban összegyűlt évfolyam halk, reggeli motoszkálását figyeltem. Ezeket az alakokat úgy, ahogy még sohasem láttam: tudatlanul és izgatottan. Mert mi voltunk a hároméves előképzés legjobbjai. Azok a diákok, akik a legtehetségesebbek és legbeképzeltebbek voltak. Akik mindig jól értesültnek akartak tűnni, és valamilyen nem létező, külső elvárásnak akartak megfelelni azáltal, hogy mindig végtelenül unottnak mutatták magukat. Diana tovább beszélt. – Talán Lukács azt várja, hogy majd ilyen időutazó szupercsapat lesz belőlünk, akik megbíznak egymásban és végrehajtják a legnehezebb feladatokat is. A csapat, akiket komoly probléma esetén kell értesíteni. – Gonoszul mosolygott magában. – Ilyen csapatok igazából soha nem léteztek.

– Talán – vontam vállat, mintha eddig figyeltem volna. Pedig ekkor már rég Emmát figyeltem, ahogy a korai időpont ellenére frissen, egyenes háttal sétált be a társalgóba, a sarkában a kontyfrizurás Klárival.

– Ne haragudjatok a késésért – emelte az általános zsivaj felé a hangját. A társalgó digitális falának kijelzőjére pillantottam: hét óra két perc volt. Ezt még közel sem neveztem volna késésnek. – Ahogy látom, mindenki eljött. Remek!

– Utálom ezt a csajt – súgta még oda nekem Diana, mintha amúgy nem ezt hangoztatta volna már két napja.

– Biztos mindenki azt gondolja, hogy most valami húdenagy titkot akarok megosztani veletek, vagy hogy valami olyan rendellenességre bukkantam az előző ugrásunk során, amit a feletteseinknek nem mertem bevallani, és most tanácsot akarok kérni tőletek, vagy – vékony kis ajkait sértődötten összehúzta – fogalmam sincs. Nem igazán érdekel, hogy mit gondoltok.

– Most komolyan ezért hívtál ide minket? – szólalt meg a velem pont szemközt ácsorgó Beregfy Botond. – Hogy szombat reggel hétkor közöld velünk, kurvára hidegen hagy, mit gondolunk?

– Ehhez nem kellett volna összehívnom titeket – mosolyodott el Emma. – Szerintem ezt a vallomásom nélkül is pontosan tudtátok. – Klárira nézett, aki bár nem mosolygott, ahogy ő, de mintha bólintott volna, vagy csak én gondoltam, hogy abban az összepillantásban sokkal több volt, mint ami. – Szóval azt nyilván mindenki tudja, hogy három nappal ezelőtt tértünk vissza Klárival a második ugrásunkról. Azt már talán nem tudjátok, mert hiszen honnan is tudhatnátok, hogy 1973-ba ugrottunk, és a Balaton környékén kutattuk a korabeli könnyűipart, ami egyébként a félévi dolgozatunk témája is lesz, de ez most nem tartozik ide. Szóval… – emelte meg ismét a hangját, és hogy mindenkit alaposan megszemléljen, végig is nézett rajtunk. Az én szemembe egy hosszabb pillanatig mélyen belenézett, mintha mondani akarna valamit, amit aztán végül soha nem mondott el. Körbefordította a fejét, vörös copfja pedig libbenve követte ezt a mozdulatot. – Hoztam magammal valamit.

– Azt ugye tudod – szólalt meg a két mondat közötti csendet kihasználva Amira –, hogy a szabálypontok szerint az utazóknak tilos korabeli tárgyak eltulajdonítása? – Ezt úgy kérdezte, mintha nem ezekkel a szabálypontokkal keltünk és feküdtünk volna, mintha ezt komolyan most hallottuk volna először.

– Tudom – válaszolta Emma higgadtan.

– És azt is tudod – folytatta Amira –, hogy ha kiderül, te és Klári elhoztatok magatokkal valamit 1973-ból, akkor kirúgnak az intézetből?

– Tudom.

– És te mégis összehívtál minket? – Knittel Emília jókedvűen felnevetett. Ő mondjuk soha senkivel sem volt rosszindulatú vagy beképzelt, nem tett volna keresztbe a másiknak szánt szándékkal, ahogy sokan tettünk volna, ahogy például Amira, de Diana is, de talán még én is tettem volna. De tisztán átlátta a köztünk lévő kapcsolati hálót, és ez a lehetetlen helyzet most eléggé szórakoztatta.

– És nem félsz attól, hogy valamelyikünk feldob téged? – Háy Simon először Emíliára mosolygott, majd Emmára. Emma arca pillanat alatt lángba borult, a mellette feszengő Dobos Klári pedig nagyot nyelt.

– Úgy gondoltam, ez mindannyiunk érdeke. És ha meglátjátok, mi az, amit elhoztunk magunkkal, akkor már nem fogjátok így gondolni.

– Ó, szóval akkor nekünk hoztad? – Simon keresztbe fonta maga előtt a karjait, úgy dőlt neki a társalgó digitális falának. – Milyen hízelgő!

Hogy Emmának még kellemetlenebb legyen ez a szituáció, Diana halkan felnevetett, majd a fejét a vállamba fúrta, mintha valójában el akarta volna rejteni a reakcióját, pedig tudtam, csak azért tette, hogy még feltűnőbb legyen. A hangja csengett a fülemben, olyan közel húzódott hozzám.

Ekkor aztán mindenki egyszerre moccant meg: Eszter odasúgott valamit Kovács Mihálynak, aki eddig kiismerhetetlen kifejezéssel az arcán figyelte a történéseket, most viszont grimaszolt, mintha a foga fájna. Amira dörmögött valamit a szabályokról és arról, hogy azokat nem véletlen hozták. Kárpáthy Dominik a kezeit tördelte. Hegyi Hanga Amirához hajolt, és súgott valamit a fülébe, amitől Hanga aztán elmosolyodott. Diana nevetett.

Háy Simon lett volna az első, aki beköpi Emmát és Klárit. Ezt onnan tudtam, hogy a mellkasa előtt szorosan átkulcsolt jobb kezével a balon lévő torzítóját állította be, és minden bizonnyal hangfelvételt akart csinálni arról, amit ezután Emma mondani akart. Azonban Emma nem mondott már semmit. Helyette ekkor Klári húzta ki magát.

– Elég legyen! Nevetségesen viselkedtek. Mindannyian. – Simon közbe akart szólni, de végül csak odasúgta a megjegyzéseit a mellette álló Beregfy Botondnak. A jobb mutatóujja ekkor már nem a torzítóján volt. – Mintha ti nem tudnátok, hogy a szabályok csak kis része szolgálja az utazókat. Mintha nem azért lennétek itt mindannyian, mert kíváncsiak vagytok arra, ami most következik. Nevetséges, ahogy rosszindulat mögé rejtitek a bizonytalanságotokat! Hogy azt gondoljátok, a másik leírásával ti többek lesztek! Hát, ha tényleg azért akartok utazók lenni, amiért én is, amiért szerintem mindenki, történetesen, hogy megismerjétek azt a világot, ami előttünk volt, és azokat az embereket, akik előttünk éltek, akik sorsának végtére mi vagyunk az eredménye, akkor nem csak őket, de egymást is tisztelnetek kellene. De most – mosolyodott el először, mióta a társalgóba lépett – nem ezért vagyunk itt.

Senki sem mozdult. Klári megfordult, és elővette a táskájából azt, amit Emmával magukkal hoztak 1973-ból.

*

– Mi volt az? – Muszáj volt közbevágnom, egyszerűen nem bírtam már türtőztetni magam. Borisz el is hallgatott egy pillanatra, a tűzbe bámult, és ivott még egy korttyal a szerémségi borból, mielőtt újra megszólalt.

– Egy füzet.

– Egy füzet?

– Egy kék, vonalas, A5-ös füzet, ami 1973-ban, a balatonfűzfői papírgyárban készült.

– Egy füzet – ismételtem, és most rajtam volt a nevetés sora. – Miért volt olyan érdekes egy régi füzet?

– Emlékszel még, mikor arról meséltem, miért kezdett el érdekelni az idő? Amit legalábbis Dianának mondtam róla. A régi könyv, amit apa egyszer hazahozott. A megsárgult papír és a kifakult tinta. Talán hihetetlenül hangzik, de nálunk már nem használnak papírt. Hoztak egy törvényt úgy száz évvel ezelőtt, ami a fakitermelést szabályozta, és azóta, bár lehet kapni papírt, ami újrahasznosított anyagokból készül, de aranyáron van. Számunkra elképzelhetetlen volt, hogy egy papírlapot például jegyzetelésre használjunk. Hogy bevásárló-listát készítsünk. Hogy abba csomagoljuk, teszem azt, a karácsonyi ajándékokat. Persze azóta már annyit ugrottam, hogy már számomra sem olyan nagy csoda a papír. Meg hát te is könnyedén beláthatod, Dobos Klárinak mennyire igaza volt abban, hogy nem minden utazó-szabály szolgálja az utazókat. Vagy legalábbis – mulatott jót magán Borisz – az utazók nem szolgálják a számukra felállított szabályokat. Hát én legalábbis, ha betartottam volna ezt a szabályt, és nem loptam volna el semmit sem a múltból, minden bizonnyal üres lenne ez a nyaraló.

Borisz Hunyadi Mátyás borából az utolsó deciket töltötte ki. Először az én poharamba, majd a sajátjába.

– És mi lett végül a füzettel?

– Klári még aznap reggel, ott a társalgóban mindenkinek kitépett a füzet közepéből egy dupla oldalt, és odaadta nekünk. Hogy aztán mit csináltak vele a többiek, nem tudom pontosan. Csak néhányukról hallottam, és talán az is csak pletyka volt. Kovács Mihály például feljegyezte rá a helyet és az időt, ahol a füzetet gyártották. Kárpáthy Dominik felírta rá a saját időutazó-számát. Eszter ráírta a nevét, a születési helyét és dátumát, mintha attól tartott volna, ezt egyszer el fogják majd felejteni. Hegyi Hanga egy régi, családi örökségből hátramaradt töltőtollal pacát ejtett rajta. Amira széttépte. Háy Simon összegyűrte. Diana elégette.

– És te mit csináltál?

Borisz a falra mutatott. A számtalan bekeretezett újságcímlap között ott volt egy barna fakeretben az üres, vonalas papírlap, két oldalán a margókkal, közepén a hajtással és a kapcsok nyomával.

– Igazán jellemző – ismertem el a hangomban azért némi szeretettel, és most először meg sem próbáltam lenyelni ezt a cseppnyi kedvességet Borisztól.

*

9. szabály: Az utazó nem hagy hátra magáról írásos és fotódokumentumokat.

– Eszembe jutott valami.

Borisz még másnap reggel is olyan lelkes volt, hogy nem tudtam őt követni. Mintha benne ragadt volna a múltjában, a tegnap előadott meséiben, ebben az áporodott valóságban itt, Rókamezőn. Pedig nekem már rég tisztára mosta az agyamat a szerémségi bor és a kiadós alvás.

– Volt egy hagyomány az évfolyamunkban.

– És pedig? – Ferdinánd lenyelte a fél kiflit, ami a szájában volt, és csak azután szólalt meg.

Ő tegnap kora este ment aludni, most mégis úgy festett, mint aki egész éjjel virrasztott. Mikor éjjel felmentem a szobámba, még akkor is láttam kiszűrődni az olajlámpájának a fényét. Eszembe is jutott, hogy talán csak véletlenül hagyta úgy, és már rég elaludt; talán be kellett volna mennem hozzá, hogy lecsavarjam. Kicsit be voltam már csípve addigra.

Reggel aztán Dongó nyugtalan ugatására, és a közelgő vihar szelére ébredtem. Az ablakomban a nyitva felejtett spalettát zörgette folyton a szél. Tamara ruhái közül egy unalmas fehér felsőt és egy kézi kötésű mellényt vettem magamra. Napok óta először, hogy fáztam egy kicsit.

– Az egyik szaktársamnak, Knittel Emíliának volt egy régi polaroid fényképezőgépe. Persze teljesen logikus kérdés lenne a részedről – fordult Borisz éles kanyarral Ferdinánd felé –, hogy mégis honnan a fenéből volt Emíliának ilyesféle fényképezőgépe? Ez nekem is, és az évfolyamból másoknak is sokáig baszta a csőrét…

Ferdinánd úgy eszmélt fel, mint akit áram csípett meg. Mintha kimaradt volna neki az az elmúlt perc, amíg megkentem a kalácsomat lekvárral, amíg odakint a hegyek vonala fölött villámlott egyet, amíg Borisz becsukta a konyhaablakot és bele nem fogott az újabb nosztalgiázásba.

– Knittel Emília volt az évfolyamunkban az egyetlen, akinek már a szűk családjában is volt egy utazó. Méghozzá a nagybátyja, ha jól emlékszem. Piszok kis mázlista a csaj! Mert hát micsoda előnnyel indul az ilyen, nem? – nézett most rám Borisz, és a tekintetében még mindig felfedezni véltem némi irigységet. A narancslekvár lassan lecsöppent a kalácsomról. – Knittel Emília a legelső ugrása utáni első napon odajött hozzám, és a kezembe nyomta a polaroid gépet, amit minden bizonnyal a nagybátyja lophatott el neki még anno… – legyintett, és ezzel még távolabbra helyezte az egész történetet. –  Emíliával általában nem voltunk jóban. Kedves lány volt egyébként, szó se róla. Talán túl kedves is. De hát azelőtt az ismeretlen méregetés és a folytonos irigykedés távolított el minket egymástól, utána pedig már a mérhetetlen utálat. De abban a két hónapban, mikor Emília először ugrott, éppen volt köztünk valami. Gyenge próbálkozás, semmi több. Egy időre összefújt minket a szél. – Odakint is fújt a szél, bár mintha ezt lassítva láttuk volna. Ingatta csak a fák leveleit. Ferdinánd nem Boriszt, hanem a szép szeletekre vágott sajtot nézte a tányérján. – És ekkor még látszottak rajta az időutazás nyomai is. Vagyis az, hogy Emília első ugrása a törökök által megszállt Budára nem éppen úgy sikerült, ahogy azt szerette volna. Az ugrás után egyből megcsúszott egy nagy kupac lócitromban, és beverte a fejét egy fába. – Borisz ezt színtelen hangon adta elő, és kellett hozzá úgy fél perc, hogy belenevessek a reggeli teámba. – Nevetséges persze, de ezzel akkor, hogyha az utazó először tért vissza a legelső ugrásáról, inkább büszkélkedni szokás. Emília is ezt akarta megőrizni az örökkévalónak. Meg a sebet a homlokán. Ezért megkért, hogy csináljak róla egy képet.

Dongó kopogó körmökkel bejött a konyhába, és Ferdinánd mellé, a hideg kőre ült le. Addig nézte a szeletelt sonkát, amíg Ferdinánd nem adott neki egy kisebb darabot.

Odakint dörögni kezdett az ég. Itt bent, a térmanipulátorok által védve távoli visszhang volt csupán.

– Így aztán minden utazóról, aki az évfolyamban először ugrott, az ugrása után készült egy fotó Knittel Emília polaroid fényképezőjével. Megkerestem nektek az enyémet. – Borisz a farzsebéből vette elő, és most kettőnk közé, az asztalra tette le a képet. Ferdinánddal egyszerre, mintegy vezényszóra hajoltunk össze, hogy láthassuk.

Borisz nem sokat, és lényegileg semmit sem változott. Ugyanaz a kemény tekintet és fekete haj, ugyanaz az erős szemöldökcsont, az a hanyag borosta. De a homloka még sima volt és fényes, nem ráncolta össze úgy a képen, ahogy tette azt általában, és a fekete hajba még nem vegyült bele az az egy-két szál ősz sem. Borisz itt is, ott is büszkén vigyorgott.

– Ez rólam készült 2080. után. Miután először találkoztunk – bökte meg Ferdinándot. – És, bár ti nem közvetlenül most ugrottatok, de hogy hivatalosan is utazóvá avassalak titeket, gondoltam, készítenék rólatok is egy-egy képet. Persze ez nem Emília fényképezőgépével készülne, hanem azzal, amit még én loptam el a hetvenes évekből…

Borisz aztán úgy hagyott ott minket a konyhában, olyan hirtelen és a mondat közepén, hogy a távozása azt üzente, mielőbb gyertek utánam.

Ferdinánddal összenéztünk.

– Nem vagy valami fotóképes állapotban – próbáltam a sápadtságát és a kialvatlanságát valami jópofa poénnal ellensúlyozni.

– Nem igazán – húzta keserű mosolyra a száját. – De ha Borisz ennyire ragaszkodik hozzá… – Félbehagyta ő is a mondatot, és Dongóval a sarkában nehézkesen Borisz után ment.

A nyaralóban időszakos leállás volt, Esztit kényszerpihenőre fogta a térmanipulátorokon túli vihar. A nappaliban most félhomály volt. Borisz mindkét ablak elől elhúzta a függönyt, majd két olajlámpásban és három tömzsi gyertyán gyújtott fényt. Aranyba öltöztek a falak.

Olyan volt az egész, mintha álmodnék. A fények, Borisz fontoskodása azzal a hülye fényképezőgéppel, Ferdinánd, ahogy vonszolta magát a számára fotóhoz kijelölt sarokba, Dongó nedves orra a kezeim alatt, az ég távoli dörgése. Ez álom, gondoltam újra. Nem lehet valóság.

Megvakartam az orromat.

Vagy, ha nem is álom, a valóság valami extrém módon ki-be forgatott pillanata. Az idő most kinevet mindannyiunkat.

Déjá vu. Minden tagomat átjárta a felismerés, hogy ez itt és így egyszer már megtörtént. Ezt a szobát már láttam ezekkel a fényekkel. Ezeket az idióta, még el sem készült utazó-fotókat már mind láttam valahol másutt.

Úgy éreztem, a szoba velünk hármunkkal valahol a vihar felett lebegett.

Az első kép végül Ferdinándról készült el. Borisz a bekeretezett újságcímlapok elé állította Ferdinándot, aki sápadt arccal, karikás szemekkel mosolyogni próbált.

– Inkább ne mosolyogj! – intett neki Borisz a fényképezőgép mögül. – Mert túl kontrasztos lesz a kép a szemüveged miatt.

Ferdinánd kihúzta magát, utoljára beletúrt még a hajába, aztán – katt!

A gép lassan kiköpte a fotót, Borisz pedig a kezében lengette fel és alá pár pillanatig, mielőtt megmutatta nekünk.

Mintha egy másik ember lett volna a képen. Túl régi volt ez a kép. Ferdinánd olyan távolinak és megfoghatatlannak tűnt – pedig most is ott állt mellettem.

– Egész jó – bólintott Ferdinánd.

– Most te jössz, Patrícia!

Borisz átpakolta a gyertyákat és olajlámpákat, engem pedig a könyvekkel telezsúfolt szekrény elé állított. Pár tincs kibomlott a futtában összekötött kontyomból, azokat most a fülem mögé tűrtem.

– Ne mocorogj annyit! – szólt rám Borisz méltatlankodó felhanggal. – Mint egy sajtkukac…

– Akkor mégis mit csináljak? – kérdeztem bénán ácsorogva. – Hogyan álljak be?

– Csak húzd ki magad!

Összekeveredett a fejemben minden történet. Az összes megélt pillanat, minden lényeges részlet. Az idő összekavarta.

Az időutazás előtt még élt bennem annak illúziója, hogy tartunk valahová. Van valamiféle cél, amely felé minden egyes nap egyre közelebb kerülünk. És egyszer, talán, oda is érünk majd. Beteljesedik a sorsunk, értelme lesz az életünknek. De nincs sors, és soha semminek nem is volt értelme. Azután, hogy Ferdinánd berángatott magával a 110-es számú időgépbe, azután, hogy zuhanni kezdtünk az időben, hogy eltűntem onnan, ahová tartoznom kellett volna, azután minden megváltozott.

Folyton fölrázott hógömbnem éreztem magam. Nem tartunk sehová. Nem is voltunk végtére sehol sem jelen. Egy pillanat, amíg meglebbenünk az időben, aztán süllyedni kezdünk. Ennyi az egész, és semmi több.

– Húzd ki magad, és mosolyogj! – intett a kezével Borisz a szoba túlsó sarkából. – Lassan exponál, úgyhogy próbálj meg nem mocorogni!

Borisz válla felett Ferdinándot néztem. Rájött már ő is. A tekintetén láttam, meg azon, ahogy eltátotta a száját, mikor Borisz kattintott.

A mosoly az ajkaimra fagyott.

Borisz lopott polaroidja kiköpte magából azt a fényképet, amit Ferdinánd az első találkozásunk legelső gesztusaként a kezembe nyomott.

A réges-régi fényképet Ferdinánd nagyanyjáról, a fényképet, amit Borisz most készített, a fotót, ami valahol még el sem készült.

Most ott élhettem benne egy pillanatig.

Kép: Carlos Relvas: Portré egy fiatal lányról, 1880.