Szeretettel Rókamezőről: 2. rész

 

Úgy az első három éjszakát még számoltam, aztán teljesen elvesztettem az időérzékemet. Az első éjszaka amúgy is különös és megfoghatatlan volt, és utólag már nem tudtam eldönteni, hogy azt beleszámoltam-e az itt töltött napok közé. Aztán döntöttem úgy, hogy felesleges számon tartanom az itt eltöltött időt. Az amúgy is, mint valami nyúlós-ragacsos rágógumi, úgy tapadt rá minden pillanatra, és lehetetlennek tetszett megállapítani, hogy hányadika van. Vagy egyáltalán, hogy milyen nap. Milyen hónap. Hogy mikor van hétvége.

Kipakoltam Tamara ruhásszekrényét, és kiválogattam azt a néhány darabot, ami jó volt rám. Találtam egy tengerkék kötött pulóvert, egy fekete nadrágot, ami bár a bokámig ért, de legalább feljött a fenekemre. Néhány mintás pólót és egy nyersszínű selyemblúzt, meg egy egészen újnak tűnő sötétszürke szövetkabátot. Nem igazán tudtam eldönteni, júniusban mikor lesz szükségem szövetkabátra, de biztos, ami biztos, ezt is elől hagytam. Aztán jólesően, még mindig a Borisztól kapott durva kölcsönköntösben – élvezve, hogy alatta teljesen tiszta és teljesen meztelen vagyok – végigdőltem a rácsos ágyon, és pillanat alatt elaludtam.

Mikor felébredtem, már teljesen sötét volt. És a körülöttem lévő ismeretlen tárgyak különös rendjét hirtelen nem is igazán tudtam hová tenni. Bútorok sziluettjei, a holdfény a falon, az öblítő illatú takaró alattam.

Kába aggyal igyekeztem kitalálni, hogy hol is vagyok éppen: az otthoni gyerekszobában, a Holló utcai lakásban vagy Dezső ágyában? És hosszú pillanatok kellettek ahhoz, hogy rájöjjek az igazságra.

– Ferdinánd! – A küszöbön torpantam meg. A csupasz talpamon keresztül lassan kihűlt az egész testem. A karjaimat zavartan átfogtam magam előtt. A Ferdinándot jelentő szürke kupac az ágyban finoman megmoccant. – Aludtál? Kérlek, mondd, hogy még nem aludtál.

– Még nem aludtam – ismételte Ferdinánd engedelmesen, és én akkor nem is gondolkodtam bele, hogy csak a kedvemért hazudott. Megkönnyebbült sóhajjal dőltem neki az ajtófélfának. – És te? Nem tudsz aludni?

– Ami azt illeti – toporogtam a küszöbön –, már aludtam.

Ferdinánd lassan feltornászta magát az ágyban. Úgy tűnt, minden párnát maga köré pakolt, amit a szobában talált. Körbebástyázta magát a kényelemmel, amire az elmúlt héten csak emlékezni tudott, és most a párnahalomra támaszkodva hajolt át a szemüvegéért.

– Nyugodtan bejöhetsz ám. – Ezt aztán nem kellett kétszer mondania. Mert én csak az engedélyére vártam, hogy beléphessek, és azt aztán már meg sem kérdeztem, hogy leülhetek-e az ágyra, hogy felrakhatom-e mindkét lábamat mellé, és hogy hátradőlhetek-e én is a háttámlához feltornyozott párnahalmon.

Ferdinánd némán várt, amíg elhelyezkedtem mellette, és aztán ő maga dobta rám az ágy végébe gyűrt, számára felesleges második takarót.

Ott kuksoltunk egymás mellett, mint két riadt gyerek. Most testvérek voltunk.

– Elképesztő ez a hely – szólalt meg Ferdinánd halkan. – Egyszerűen elképesztő. Láttad a nappaliban a Képes krónikát?

– Nem, még nem – kuncogtam a bajszom alatt, és közelebb csúsztam Ferdinándhoz. Megnyugtatott, hogy ott volt mellettem. Hogy a történések követhetetlen változásai közben nem maradtam teljesen magamra. Hogy nem szólt rám azért, mert a fejemet hosszas mocorgás és a párnahalom igazgatása után a vállára döntöttem.

– Hát akkor ajánlom, hogy nézd meg! Borisz azt mondta, az első elkészülte után rendelte meg a másodikat, és hogy valódi arannyal fizetett érte. Szinte tökéletes mása annak, amit mi ismerünk. Persze Borisz azt már nem kötötte az orromra, honnan volt annyi pénze. Elképesztő – suttogta, és ő is kicsit lejjebb tornászta magát a párnákon. Most egymás mellett feküdtünk. – Tudod nem csak a tárgy az elképesztő, a Képes krónika a maga súlyával, a bőrborítással, a vastag papírral meg az élénk, kézzel festett képekkel, hanem a tény is, hogy Borisznak van belőle egy. Egy időben korán megdermedt történelmi emlék. Egy szinkron lenyomat. Rajtunk kívül kevesen láthatják így, ilyen fiatalon ezt a könyvet.

– Talán úgy már nem is az igazi, nem? – kérdeztem. – Talán szükséges, hogy rárakódjon az a sok-sok év. Szükséges, hogy megsárguljon a papír.

– Talán – vonta meg Ferdinánd a vállát, és ez alapján hihettem volna azt, hogy most megsértődött, mert nem osztottam a lelkesedését. De pontosan kihallottam a hangjából, hogy igazán nem is erről akart beszélni. Így hát ismét hallgattunk.

És nem is voltam már biztos abban, egy rövid pillanatra nem sikerült-e újra elaludnom, amikor Ferdinánd végül megszólalt.

– Otthon kellene lennem.

– Tessék?

– Jól hallottad – keményítette meg a hangját egy pillanat alatt, amíg én gyorsan kipislogtam a szememből az álmot. – Nem szabadna hagynom Borisznak, hogy ilyen piti kis dolgokkal, mint a Képes krónika, elvakítson. Hogy az időutazással, a kalandokkal és Distiával rávegyen arra, maradjak. Vállalnom kellene a tetteim következményeit. Vállalnom kellene azt is, hogy a Nemzetközi Időkutatási Szövetség történelemhamisítás és lopás miatt lecsukjon. Ez a bujkálás gyáva dolog. Haza kellene mennem – ismételte újra az eredeti gondolatát.

– Nem értelek. – Olyan ritkán fordult elő, hogy Ferdinánd őszintén megosztotta velem, mi jár a fejében. Ezért most minden gondolatára kíváncsi voltam, minden érzését meg akartam érteni. Finoman megszorítottam a csuklóját a takaró fölött.

– Biztos hülyeségnek gondolod, de néha eszembe jut, milyen lehet most otthon. Hogy vajon ki nyitja ki reggelente a gyakorlati időkutató tanszék laborjának ajtaját. Vajon kit vettek fel a helyemre? És mit gondolhat az apám? Azt hiszi, hogy csak meguntam ezt az egész történész-doktorandusz dolgot, és elloptam a rám bízott időgépet? Vajon gondol-e arra, hogy talán már meghaltam? Vagy hogy talán már soha többet nem is fog viszontlátni engem? Vajon most már ő is sajnálja, hogy soha nem beszéltük meg ezt a dolgot kettőnk között?

– Például micsodát? – kérdeztem óvatosan. Mert Ferdinánd most nyelt egyet, és komolyan úgy éreztem, további magyarázkodás helyett inkább legyint egyet, és azt mondja, mindegy. Mert ezt mondani sokkal egyszerűbb, mint energiát fektetni abba, hogy megértesse magát velem.

– Tudod a szüleim, azt hiszem, soha nem voltak együtt igazán. Nem is tudom – kutakodott a szavai között –, nincs olyan emlékem apáról és anyáról, amikor minden rendben lett volna velük. Mikor még egészen kicsi voltam, apa csak átnézett rajtam, mintha nem is léteznék. Pedig hát nem tettem semmi rosszat! Én tökéletesen megértem – emelte fel most a hangját –, hogy neki sem lehetett egyszerű. Soha nem volt az. Szülők nélkül, otthonban nőtt fel, mindig nélkülöznie kellett a dolgokat, amelyeket én már magától értetődően kaptam meg. Sosem voltak igazi barátai sem. És amikor megismerkedett anyával, az is inkább csak egy fellángolás volt, szerelem nem. Nem is terveztek engem. Apa egyszer azt mondta – nyelt most nagyot –, hogy soha nem is akart gyereket. Én ezt megértem, érted? – egyre indulatosabban köpte a szavakat az öblítő illatú paplanra. – Megértem! De hát mégis mit tehettem volna? Mégis mit lehet mondani arra, ha az apád a szemedbe mondja, hogy nem akart téged? Nem tehetem meg számára azt a szívességet, hogy megszűnök létezni. Habár – szorította meg most ő az én kezem, miközben a hangja, mintha hirtelen a nyelvére harapott volna, elcsuklott –, ha valami tényleg rosszul sült el az időben, még ezt is megkaphatja. Nem akartam soha azt, hogy apa tökéletes legyen. Nem vágytam arra sem, hogy felelősséget vállaljon értem. Sem arra, hogy szeressen. Nem kellett volna nevelnie sem. Arra ott volt anya, ott volt a két nagyszülőm, anya szülei – pontosította a kedvemért, hogy még véletlenül se higgyem azt, rám gondol. – Csak annyit vártam el tőle, hogy elfogadjon. Elfogadja a tényt, hogy van egy fia.

Most kellett volna mondanom valami okosat. Most kellett volna éreztetnem Ferdinánddal, hogy megértem, amit mond, és hogy átérzem azt, amit érez. De a tudat, hogy én a saját apámat soha nem értettem meg ennyire, mint amennyire Ferdinánd a fiamat, Lőrincet értette, hirtelen megbénított.

– Apához soha nem volt egyszerű utat találni. Őszintén mondom, szerintem anyának soha nem is sikerült. De én igyekeztem megérteni őt, és próbáltam éreztetni vele azt is, hogy elfogadom olyannak, amilyen. Mindig végighallgattam. Mindig felhívtam, hogy megkérdezzem, hogy van. Akkor is, mikor tudtam, ő soha nem keresne engem. És csupán csak egyetlen dolog volt, amivel egy kicsit mégis sikerült közelebb kerülnöm hozzá.

– Mi volt az? – kérdeztem rekedten, miközben minden idegszálammal a szavaira koncentráltam.

– Te. – És nevetett. – Mármint az, hogyha rólad mesélhetett. Ha fényképeket mutogathatott. Azután mosolygott, és azt mondta nekem, hogy nekünk – nézett rám a pontosítás kedvéért –, neked meg nekem, ismernünk kellene egymást.

– Talán tudhatott valamit, amit mi nem – mosolyogtam most én is, és elképzeltem, a fiam is mosolygott egyszer valamikor, amikor eszébe jutottam. Talán, ha Lőrinc kicsit is ismert engem, talán, ha tudott bármit arról, amiről én még semennyit, vagyis hogy miért nem voltam ott mellette, amikor felnőtt, és miért adtam otthonba, akkor ő talán megértett engem. Ahogy végtére Ferdinánd is megértette őt. Erről olvasva nem is vagyok olyan borzalmas ember.

– Ez most kicsit olyan, mintha meghaltam volna – folytatta Ferdinánd most már sokkal nyugodtabban. A kezemet lassan elengedte, és az eddig a párnahalomnak feszülő vállai is elernyedtek kicsit. – Mintha megszűnt volna az eddigi életem abban a formában, ahogy én ismertem, és most már nem tudom, ki is vagyok valójában, hogyha holnap reggel felébredek. Hogyha persze nem tűnök el hirtelen az időhurok miatt – nevetett most, talán nem csak gúnyból. – Egyszerűen csak nem érzem úgy, hogy lenne okom maradni. Ha őszintén belegondolok, inkább csak menekülök az elől, amivel eddig sem sikerült szembenéznem. Ha lenne legalább egy ok, valami egyszerű és megváltoztathatatlan, ami maradásra késztetne, akkor persze eszembe sem jutna ilyeneken gondolkodni. De pusztán az, hogy a NISZ börtönbe zárathat, csak mondvacsinált indok, nem valódi. Csak gyávaság. Az időhurok pedig, hogyha tényleg fenyegeti a létem, hát akkor – gyengült el végleg – azt hiszem, feleslegesen menekülnék bárhová is. Haza kellene mennem – ismételte meg még egyszer, utoljára.

– Nem! – vágtam rá gyorsan. Mert attól tartottam, az elhatározás azonnali cselekvéssel jár együtt. – Nem hagyhatsz itt engem! Nem hagyhatsz egyedül! – jelentettem ki idegesen, miközben az ablakon besütő sápadt holdfényben a tekintetét kerestem. – Mert ha valami biztos, akkor az biztos, hogy én viszont nem megyek haza, bármi is történjék. És az is biztos – hadartam egyre gyorsabban –, hogy Borisszal egyedül nem maradhatok.

Ferdinánd az arcomat figyelte. Fogalmam sincs, mennyit is láthatott ekkor belőlem, mert kitakartam előle minden fényt. Az arcomat, vagy talán csak a fejem sziluettjét figyelte, és végül elmosolyodott.

– Nem maradhatsz egyedül Borisszal – értett egyet ő is, és elnevette magát. Nevettem én is. És most már megkönnyebbülten dőltem vissza mellé a párnahalomra, és valahol mélyen azt reméltem, talán én vagyok az az ok – az egyszerű és megváltoztathatatlan –, ami Ferdinándot maradásra készteti.

*

Az, hogy a ház nem teljesen tökéletes, számunkra csak később derült ki. Úgy a második este lehetett. Már kialudtuk az elmúlt hét fáradalmait, már gyógyulni kezdett a tarkómon a seb is. Ferdinánd éppen Distia tanulmányát olvasta egy táblagépen – ami szinte semmiben nem különbözött az általam ismert táblagépektől, leszámítva, hogy vezeték nélküli kapcsolatban állt a ház napelemeivel, így amíg a birtok területén voltunk, nem kellett tölteni –, én pedig lapozgattam a bakelitek között, amikor Borisz szélvész módjára rontott be a nappaliba.

– Leállás lesz – tudatta velünk sürgetően. – Kapcsoljatok ki minden elektromos készüléket.

– Miféle leállás?

– Hát leállás – vonta meg a vállát, és mindenféle magyarázat nélkül kikapta Ferdinánd kezéből a táblagépet. – Megyek, kihúzom a hűtőt.

Azt aztán már csak később tudtuk meg, mikor már mindhárman a nappaliban ücsörögtünk gyertyák, olajlámpák és a téglakandalló tűzfényének körében, hogy a leállás mit is jelent pontosan.

– Még nem tökéletes – magyarázta Borisz. – Ki kell találnom, hogyan termelhetek több áramot, mert a napelem nem elég, és Eszti képes teljesen lemeríteni az akkumulátorokat.

– És most mi van? Várunk? – kérdezte Ferdinánd a bőrfotelben gubbasztva.

– Amíg újra ki nem süt a nap, addig Eszti csak tartalékról működik, és csak a térmanipulátorokat és zónaváltókat figyeli. Nincsen keresgélés, sem asszisztens, aki felolvassa a leveleimet és észben tartja, hány doboz tejet tettem a hűtőbe. Ilyenkor még csak beszélni sem beszél. Még csak a pontos időt sem mondja meg. A minimumon fut. Ha holnap esni fog – nevetett fel még így is könnyeden Borisz –, akkor pechünk van, és várnunk kell még egy kicsit a napsütésre.

Ezt a tényt egyébként Ferdinándnak volt a legnehezebb elfogadnia. Mert míg Borisz otthonosan járkált a gyertyák fénykörében, igazgatta a rég látott csecsebecséit a polcokon, és félmondatokban egész történeteket dobott oda elénk egy-egy kultikus tárgyról, én pedig a leginkább fényéért meggyújtott kandallóban nyújtózkodó tüzet figyeltem, és mintha ez a különös béke mindig is a részem lett volna, Dongó kemény vizslafejét simogattam, addig Ferdinánd egyenes háttal, mozdulatlanul bámult a semmibe, és csak jobb keze moccant meg néha, azzal is csak idegesen babrált. Szenvedett még egy darabig a fotelben, csendben figyelte, hogyan szuszog Dongó az ölemben, majd hirtelen felpattant, és megtörte az eddig ránk telepedő csendet.

– Azt hiszem, elálmosodtam. – Tapintatos, de teljesen átlátható hazugság volt ez a részéről. Még elnézést is kért tőlünk. Számára is teljesen nyilvánvaló volt azonban, hogy Borisz és én tudjuk, most egyszerűen csak nem akar egy levegőt szívni velünk. Nem is várt aztán semmiféle válaszra. Fogta magát, és felment a szobájába.

Borisz még csak meg sem kérdezte tőlem, mi baja lehet. Ő is azon csodálkozott, amin ekkor én is: hogy mi kettesben maradtunk, és hogy még nem tört ki az állandóan köztünk remegő háború.

– Mit szólnál, ha kinyitnánk egy üveg bort? – kérdezte inkább, és mintha most először az ő viselkedésében is felfedeztem volna némi zavart. Egy kis disszonanciát arra vonatkozóan, hogy velem kellett maradnia, pedig nem is akart, és hogy kedvesnek kellett lennie, mert kivételesen nem adtam okot arra, hogy ne így tegyen.

– Remek ötlet – húztam feszült mosolyra az ajkaimat. Dongó felpillantott a gazdájára, aki most éppen elsétált mellettünk, de a fejét nem mozdította meg az ölemben.

Borisz aztán hadarni kezdett. Mondott valamit Hunyadi Mátyásról és a szerémségi borokról: aszúról, szőlőnemesítésről és pincekultúráról. Beszélni kezdett a magyar szőlészeti hagyományok kezdetéről, és elejtett pár félmondatot arról is, milyen sokat kellett a pohárnok nyakára járnia, hogy adjon egy kancsóval belőle. De aztán inkább legyintett, és pillanat alatt vissza is tért, kezében egy címke nélküli, teli üveg borral és két pohárral.

– Jobb is kimenteni, amíg még nem olvad le teljesen a hűtő – kommentálta leginkább magának, miközben a poharakkal piszmogott.

Ittunk egy kortyot. Aztán még egyet. És hogy mégse legyen ilyen kínos egy helyben ülni és arra várni, hogy a másik kezdeményezzen beszélgetést valamiről, ami véletlenül egyikünknek sem kínos, és semelyikünkből sem vált ki heves reakciót, Borisz mesélni kezdett. Nem úgy, ahogy az utazásunk első éjszakáján. A hangjában most nem volt sem komolyság, sem tragikum. Most nem azt akarta bebizonyítani Ferdinándnak és nekem, miért kell minden hülye utasítását szentírásnak vennünk.

Könnyed és kellemes volt a hangszíne. A mozdulatai is olyanok voltak, mintha egy teljesen másik ember ült volna mellettem a díványon. És minden mondata arról szólt, aki a leginkább hiányozott neki, és akivel, ha tehette volna, és ha nem így alakult volna ez az egész, most talán együtt élte volna át ezeket a kalandokat.

Dianáról mesélt.

*

7. szabály: Az utazó soha nem keresi a kiskapukat.

Diana ágyában aludtam el. Úgy hajnali kettő óra lehetett, mikor már képtelen voltam nyitva tartani a szememet, és a lánynak azt hazudtam, csak pihenek egy keveset, aludni azt nem fogok. De persze egy pillanat alatt elaludtam. Nem bújtam be a takaró alá, nem ráztam fel a durva kollégiumi párnát sem. Csak végigdőltem pulcsiban és nadrágban, a cipőmet lelógattam az ágy végén, elalvás előtt pedig még magamba szívtam azt az illatot, ami megült az ágyruhán, és ami Dianát jelentette.

Arra ébredtem aztán fel, hogy Diana a jelenlétemmel mit sem törődve feküdt le mellém a keskeny ágyra.

– Hány óra van? – hunyorogtam rá álomtól zavaros tekintettel.

– Hét óra lesz tíz perc múlva.

– Nyolckor előadásunk van. – Mintha a saját szavaimmal nem lettem volna tisztában, lerúgtam magamról a cipőimet, amelyek mindaddig a lábamon voltak, és a falhoz húzódtam, hogy Diana elférjen mellettem a saját ágyában.

– Talán ki kellene hagynunk.

– Talán – értettem egyet vele, bár tudtam, mindkettőnk fáradtságtól lassú agyában ott motoszkált, hogy már nem hagyhatunk ki több előadást, ha nem akarunk megbukni.

– Sikerült haladnod a dolgozattal? – kérdeztem a fontosabbak helyett.

– Már csak a felhasznált irodalmat kell bemásolnom, és megformáznom. – Diana hangja elgyengült a fáradtságtól. Ilyenkor nem volt benne az a tűz, az a pattogás, ami egyébként. Most még csak hadarni sem hadart. A szemeit lehunyta, és közelebb húzódott hozzám. Valami azt súgta, hátrálnom kellene, hogy a testünk ne érjen össze, de én már nem tudtam jobban a falhoz húzódni, és igazából nem is nagyon akartam.

– Befejezhetem helyetted – ajánlottam. – Meddig kell elküldeni?

– Nem kell, mindjárt visszamegyek, csak egy pillanatra akartam ledőlni, hogy felfrissüljek egy kicsit. – Diana hangja egyre halványabb lett. Már egészen úgy éreztem, nem is az a lány fekszik mellettem, aki lenni szokott. Talán, ha nem tartottam volna szóval, már percekkel ezelőtt elaludt volna.

– Meddig kell elküldeni?

– Reggel nyolcig.

– Segítek! – Mintha áram csípett volna meg, úgy ültem fel az ágyban. Diana még utánam pillantott, ellenkezni akart, hogy ne csináljam, meg hogy végtére ez az ő munkája kell, hogy legyen, és egyedül is megbirkózik vele, de olyan ólmos fáradtság törhetett rá, hogy már erre sem volt képes. Lapos pillantásokkal figyelte, ahogy felkelek, és az asztalához ülve végigfutom az összegzés utolsóként leírt sorait.

– Felháborító – kommentálta, miközben én egyenként illesztgettem be az irodalomjegyzéket –, hogy időutazók vagyunk, mégsem használhatjuk felügyelet nélkül a torzítónkat.

– Oka van annak, hogy csak a diploma után leszel igazi utazó. Be kell, hogy lásd – kommentáltam vonatottan, mert nagyrészt nem rá, hanem a szerzők nevének megformázására figyeltem –, az időutazás közel sem veszélytelen.

– Igazságtalanság! – erőtlenül ejtette ki ezt a szót, el is veszett valahol a jelentése, ahogy elhagyta az ajkait. – Az idő a miénk kellene, hogy legyen!

– Kárpáthy Dominik mutatott egy módot, ahogy fel lehet törni a védelmi rendszert. – Ezt csak úgy mellékesen, a saját jólértesültségemet illusztrálva csúsztattam oda, és fel sem merült bennem, hogy a Dominik által is csak érdekességként bemutatott módot valaha is ki fogom próbálni. Egyáltalán nem vonzott csalás.

Bezzeg Dianát! Felkönyökölt az ágyán, egy percig pedig csak figyelte, hogyan fejezem be helyette a dolgozatát. Majd kiválasztottam a címzettek listájából a tanárunkat, és egy szánalmas kis sablonlevélkét beillesztve küldtem el neki a dolgozatot, a végére pedig én magam írtam oda: Üdvözlettel, Pesti Diana. Ekkor volt hét óra kilenc perc.

– Mutasd meg! – Csak ennyit mondott. A hangja még mindig szánalmasan erőtlen volt, és teljesen biztos voltam benne, hogy ha most nemet mondok, ő nem fog tovább ellenkezni velem. Visszadönti a fejét a kemény kollégiumi párnára, és elalszik.

Azonban én sem tudtam már teljesen tisztán gondolkodni. Talán a kialvatlanság vagy a zavar, hogy Diana ágyában ébredtem fel, esetleg az a természetesség, ahogy az imént odafeküdt mellém. A tudat, hogy amíg én aludtam, ő dolgozott. Most fel akartam vágni előtte.

– Megmutatom, hogy működik, de vigyáznunk kell vele, nem lehet nagyon visszaélni ezzel a rendszerhibával. Kárpáthy szerint a huszonnégy órán felül lévő ugrásokat az egyetem területén mind figyelik. Szóval hiába van kikapcsolva a torzítónk védelmi rendszere, attól még elkaphatnak.

– Nem akarok visszaélni vele. – Diana felkelt. Kócos, szőke haja most a szemébe lógott. A ruhája gyűrött volt, a szemei vörösek. Odasétált mellém, és mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, letette mellém az asztalra a torzítóját. – Csak mutasd meg, hol van a rendszerhiba!

– Hát rendben. – Nem nagyon kellett győzködni engem. Vágytam arra, hogy most végre én legyek a figyelem középpontjában, és vágytam a szereplésre is. Nem kevésbé pedig Diana elismerésére.

Megkerestem Diana számítógépén a százméteres körzetben lévő torzítókat, aztán kiválasztottam közülük azt a kettőt, amelyek a mieink voltak.

– Telepíteni kell egy alkalmazást, amit eredetileg a magas vérnyomással diagnosztizált utazóknak fejlesztettek ki, és a pulzust figyeli. – Miközben feltöltöttem a torzítóinkra az alkalmazást, felélénkülve magyaráztam Dianának, aki a hátát meggörbítve, mellém hajolva figyelte minden mozdulatomat. – Van egy beállítás az alkalmazáson belül, ahol ki lehet választani, hogy az ugrás során milyen prioritásokkal rendelkezel. Ez elvileg azért érdekes, mert ebből következtet az alkalmazás arra, mennyi ugrásnak voltál kitéve eddig, mennyit tartózkodtál féreglyukakban, és hogy ez mennyire befolyásolhatta a magas vérnyomás kialakulását. Hogyha ott nem a tanulót, hanem a diplomás utazót választod ki, az alkalmazás nem kér semmiféle jelszót, és a torzító átállítja magát a következő frissítésig.

– Az reggel nyolckor lesz – pillantott rám Diana.

– Igen.

Amíg ezt elmagyaráztam, feltöltődött mindkettőnk torzítójára az alkalmazás, és ezt halk csipogással jelezte nekünk. Én először a sajátomon mutattam meg Dianának a beállításokat, aki először semmi mást nem tett, csak csendben figyelt, majd az én mozdulataimat követve a sajátján is ugyanúgy beállította a prioritásokat.

– Szóval elméletileg, ha háromnegyed órán belül utaznánk az időben, de nem többet, mint huszonnégy óra, akkor szinte lehetetlen lenne elkapni minket, és sosem buknánk le?

– Így igaz – bólintottam. Most vártam az elismerést, de Diana még csak el sem mosolyodott. Ellenkezőleg: az arcán minden izom megfeszült, a szeme is felélénkült egy pillanatra, és kiegyenesedve megkerült engem, hogy felcsatolja a torzítóját.

– Állítsd vissza nyolc órával.

– Nyolc órával? – kérdeztem. – Mi értelme nyolc órát visszautazni? – Halkan nevettem is, mert arra számítottam, Diana csak viccel. Az én hangom is erőtlen volt a fáradtságtól.

– Csak csináld, amit mondok!

Én pedig csináltam, amit mond.

*

– A torzítóm természetesen számon tartja, de én most nem tudnám megmondani neked, hányszor utaztam már az időben. Van egy szabály: a szubjektív idő szabálya. Ez azt jelenti, hogy amennyi időt eltöltöttél a múltban, pontosan annyi idő kell, hogy elteljen, mire visszatérsz a jelenbe. Ez főként a 2200-as évek jogi szabályozásai miatt van így, hogy például pontosan annyi idős legyél biológiailag, amennyi az okmányaidon is szerepel. Na, nekem a szubjektívidő-nyilvántartásomban nyolc órával több van, mint kellene.

– Visszautaztatok? – kérdeztem Borisztól.

– Vissza – nevetett fel. – Ez a valaha megugrott legrövidebb utazásom volt. Te még nem utaztál torzítóval, és valószínűleg soha nem is fogsz, ahhoz ugyanis szükség lenne az Iszap jóváhagyására és arra, hogy képesített utazó legyél, szóval elmondom: mikor torzítóval utazol, az kicsit olyan, mintha forogna körülötted a világ. Mintha az összes változás, ami azon a helyen, az általad átfogott időintervallumban valaha történt, most egyszerre történne. Látsz pillanatra embereket, akik egyszer elsétáltak ott, ahol most te állsz, látsz esőt és napot, bombákat az égen és gyerekeket, akik melletted fociznak a járdán. Mindent csak egy pillanatra, de aztán már abban sem vagy biztos, hogy ezeket tényleg láttad, és nem csak látni akartad, hogy ne a teljes sötétséget lásd magad körül. Ez azonban egészen más volt. Nyolc órát ugrani semmi más, csak bolhacsípés. A körülöttünk történtek szinte még csak meg sem moccantak. A szemem sarkában mintha láttam volna Dianát, ahogy újra lefekszik mellém az ágyába. Én felkelek, ő felkönyököl. Majd a székében ülök, és széles gesztusokkal, hogy ébren tartsam magam, magyarázok. Odasétál mellém, megkerül és felcsatolja a torzítóját. De láttam azt a Dianát is, aki mellettem állt, és aki a másik, torzító nélküli kezemet szorította. Odakint, keleten a nap visszacsúszott a budai hegyek mögé, és hirtelen ismét sötét lett. Na meg nyolc órával kevesebb.

– És aztán? – Feszülten figyeltem Borisz minden szavát. Dongó lassan elaludt az ölemben, és néha megmoccantak a mellső lábai. Azt képzelte, szalad. – Mit csináltatok a nyolc órátokkal?

– Mégis mit gondolsz? – Én gondoltam egyébként valamit, de azt inkább nem kötöttem Borisz orrára. – Aludtunk.

Kép: Fortepan / Rothman család