Szeretettel Rókamezőről: 1. rész

 

1909. július 28-i dátummal, Kolozsvárról

Kedves jó Patrícia, Ferdinánd és Borisz,

Kolozsvárról írok. Ma újra találkoztam vele. Csupán egy pillanatra láttam meg. Nem jött oda hozzám. Nem is nézett rám. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem képzelődtem.

Más semmi sem történt.

Ady Endre

1909. szeptember 20-i dátummal, Budapestről

Kedves Patrícia, Ferdinánd és Borisz,

a New Yorkból küldöm a levelet. Ma is találkoztunk. A vasútállomáson egy férfival beszélgetett. Nem jött oda hozzám.

Ady

1910. március 11-i dátummal, Párizsból

Drága Barátaim,

már hónapok teltek el, hogy nem láttam. De ma ismét! Párisban! Ennyit mondott: szép napot, kedves Endre. Aztán elsétált.

Igen nyugtalan vagyok. Ha tudtok valamit, írjatok. Címem 92 Rue de Lévis.

Ady

1910. augusztus 29-i dátummal, Érmindszentről

Levelet nem kaptam tőletek, pedig sokáig vártam. Megnyugtatna egy üzenet.

Endre

1911. december 28-i dátummal, Érmindszentről

Drága Barátaim,

gondolkodtam az Ő szavain, Bertán, egyebeken. Darab ideig hittem, talán Brüll Bertára gondol, akit viszont régóta ismerek. Ma adtam postára egy levelet egy másik Bertának. Nem hagy nyugodni a gondolat.

Írjatok, írjatok.

Ady E.

1912. március 19-i dátummal, Budapestről

Kedves jó Patrícia, Ferdinánd és Borisz,

ma beszéltem vele! Hosszan és részletesen. Bertáról. Rólam. Gondoltam, talán olyan fenyegető lesz, mint eddig. De egész más volt. A jelleme nyugodt, a hangja kedves. Mintha napot sem öregedett volna. Nem hiszem, hogy rosszat akarhatna.

Beszélnünk kellene, személyesen.

Írjatok!

Adytok

1914. június 17-i dátummal, Érmindszentről

Barátiam,

a helyzet itt egészen megváltozott. Ő mellettem áll. Elmond dolgokat, elmondja mit és hogyan csináljak. Segít. Már változatlan fiatalsága sem zavar. Ha eddig tartottam is tőle, ez mára egészen elmúlt.

Üdvözlettel

Ady

1915. szeptember 2-i dátummal, Csucsáról

Kedves jó Patrícia, Ferdinánd és Borisz,

nem igazán tudom, van-e értelme még levelet küldenem nektek. Választ egyet sem kaptam. Ami Őt illeti: a szándéka jó. Amikor kell, mindig ott van velem, és segít. Írtam neki verset is, ahogy ő kérte.

Jó lenne kapnom valami választ.

Ady

1918. november 13-i dátummal, Budapestről, a Liget Szanatóriumból

Ha volt értelme ennek, hát Ő volt az. Reményem, hogy újra látlak titeket, semmi. Bízzatok benne, higgyetek neki. Nem ellenség.

Ady Endre

Borisz vészesen közel hajolt hozzám. Éreztem a leheletét a bőrömön, az orromban az illatát. Hirtelen mintha a tűző napra állítottak volna. Pedig Borisz semmi mással nem – de legfőképp velem nem – foglalkozott, csak az Ady által telekörmölt rövid kis üzenetekkel. Végiglapozta őket, minden oldalon megnézte a dátumot és a feladás helyét. Az volt a gyanúm, hogy az összes levél minden szavát kívülről akarja megtanulni. És csak akkor tette le őket ismét az asztalra, csak akkor távolodott el végre tőlem, mikor már komolyan kezdtem úgy érezni, hogy meggyulladok a közelében.

Mióta megérkeztünk Rókamezőre – vagyis jobban mondva a bármi nemű élőlénytől erdő által szorosan elzárt birtokra, ami leginkább még mindig Rókamezőhöz volt a legközelebb – Borisz gyökeresen megváltozott.

Folyton mosolygott, például. Na, nem csak úgy, ahogy eddig. Nem rajtam nevetett. Hanem szélesen a szívéből, a tekintetével. Mosolygott, mintha kötelező lett volna.

Folyton Dianáról mesélt, például. És cseppet sem úgy, ahogy azt Ferdinánddal elvártuk volna. Hanem sztorizgatott, mintha nem egy pszichopata hatalommániás időutazóról lenne szó, akit elvileg meg akart állítani, hanem egyszerűen csak a volt osztálytársáról és a legjobb barátjáról.

Aztán amikor mesélt, folyton engem bámult, például. Ez már Ferdinándnak is feltűnt. Mert úgy nézte olyankor a homlokomat, mintha jelet véstek volna a közepére. Én pedig csak hallgattam, ültem megszeppenve, és mivel ezt a Boriszt nem igazán tudtam hová tenni, inkább nem szóltam közbe. Borisz tekintetében lenni pont olyan volt, mintha a tűző napra állítottak volna ki.

– Nem felejtett el minket – vonta le a következtetés a mozdulatommal együtt, ahogy eltoltam magam elől Ady leveleit. – Mindig írt nekünk, pontosan, ahogy megígértettem vele. Sosem kapott választ, de mindig írt. Egészen a haláláig. – Nagyot nyeltem, mikor Borisz lezseren begombolt inge hozzáért a karomhoz. – Viszont Diana sem hagyta, hogy elfelejtse őt. Lassan, fokozatosan szoktatta hozzá a költőt a közelségéhez.

– Ezt máshol manipulációnak hívják – moccant meg végre az ablakpárkányt eddig megkövülten támasztó Ferdinánd. Még mindig az 1920-as korhű ruha volt rajta, és egyébként nem is állt neki olyan rosszul, mint hitte. Ebben ment el Ady leveleit felvenni a rókamezei apró postahivatalig meg vissza. Sáros volt a cipője. Izzadságfoltos az inge. És az arca, a ferde szemüvege is mintha nem csak a korhoz, de egyenesen ehhez a pillanathoz igazodott volna. – A béka sem veszi észre, hogy megfőzik, ha a langyos vizet körülötte lassan forralják fel.

– Zseniális, nem igaz? – mosolygott vissza rá Borisz.

– Zseniális – bólintott Ferdinánd komoran. – Zseniálisan ijesztő.

Borisz rendezte a vonásait, és nem tűnt zavartnak, amiért mindketten furcsálltuk a Distiához fűződő imádatát.

– A többiekkel is ezt fogja csinálni? – kérdeztem rekedten, mikor már én is elhittem egy pillanatra, hogy láthatatlan vagyok. – Karinthyval? És Dezsővel?

Mert persze őrá gondoltam a legtöbbet. Főleg azután, hogy elolvastam Distia tanulmányát. Azt, amit még a Borisz által elmesélt kusza változtatások előtt, még az üldözési mánia előtt, még fiatal idealistaként írt meg, és ami rendre meg is jelent az Idő és Tudományban. Amiben Kosztolányi Dezső is a csomópont-emberek egyike volt.

Elképzeltem, ahogy beállít hozzá Distia. Elképzeltem a nőt a fotóról – Borisz a fényképet az orrunk elé, méghozzá a hűtőszekrény ajtajára tette ki, mint mások a kedvesüket vagy a gyerekeik rajzait, és így minden nap többször voltam kénytelen farkasszemet nézni vele – ahogy bekopogtat hozzá. Ahogy a negyedik emeleten pontosan az előtt az ajtó előtt áll, ami előtt én is álltam olyan zavartan az első éjszaka. A tökéletes hullámokban vállaira omló szőke hajat. Dide zavarát, ahogy ajtót nyit. Meg fogja kérdezni – gondoltam át már vagy századjára –, kit keres, és hogy nem tévesztette-e össze őt valaki mással. Aztán Distia kikerüli, pontosan úgy, ahogy Karinthyval is tette, és külön engedély nélkül sétál majd be az egyszobás lakásba. Dide fogja becsukni az ajtót a jelenés mögött. Distia bemegy a szobába. Végigpillant a rendetlenségen, ahogy tettem én is, talán leül a díványra, ahol olyan sokáig én aludtam. Gyakran eszembe jut: ott maradtak a hajszálaim. A sóhajok. A sok értelmetlen fecsegés a négy hideg fal között. És Distia ott lesz – talán már ott is volt –, és Dezső úgy fogja nézni őt, mint az ő különbejáratú megváltóját.

Az idő mindig begyógyul – ez nem csak a jó, de rossz hír is, egyszerre. Ma délutánig Borisz ezt váltig állította, mi pedig reménykedtünk benne, hogy Distia jelenléte is kitörlődik minden emlékezetből. Helyreáll majd minden, a történelem pedig – mint egy nagy, lusta folyó – tovább halad ismeretlen célja felé. Most nyugtalannak kellett volna lennem, hiszen Ady levelei ennek ellenkezőjét bizonyították nekünk. Distiának talán apró lépésekkel, de sikerülni fog eltérítenie ezt a bizonyos folyót. Viszont a jó hír: hogyha Ady emlékszik ránk, akkor talán Dezső sem felejtett el engem.

Minden különösebb ok nélkül mosolyogtam. Borisz is mosolygott, mert tetszett neki Distia megoldása. Egyedül csak Ferdinánd nem mosolygott. Gondterhelt kifejezéssel az arcán a konyhaablaktól a hűtőszekrényig sétált, majd vissza.

– Eszti, nézd meg, kérlek, hogy ki szerepel Pesti Diana eredeti tanulmányában a behatási sorrendben Karinthy Frigyes után.

– Keresem – tudatta szenvtelenül a plafonból érkező géphang, meg sem köszönve azt a mérhetetlen udvariasságot, amit Ferdinánd tanúsított felé. Persze, hogyha csak vezényszavakat adott volna meg, Eszti akkor is megkereste volna. Eszti nem volt túl sértődékeny.

*

Amikor legelőször, izzadtan, büdösen és fáradtan beléptem ebbe a konyhába, hét nap gyaloglás, egy ájulás és számtalan karcolás, sok földön töltött éjszaka és kellemetlen élmény után, üres gyomorral, és megkerültem pont azt a széket, amire Ferdinánd most várakozóan leült, Borisz pedig fennhangon megkérdezte, van-e bejövő üzenete, akkor hallottam meg először Eszti keresemjét.

Körbepillantottam, és egy negyedik személyt kerestem. Mert a hang egyszer olyan emberinek, másszor viszont túlságosan is idegennek hatott. Talán azért, mert lehetetlen volt meghatározni, honnan is jött pontosan.

Eszti tudatta Borisszal, hogy tizenkét üzenete és húsz hírlevele érkezett, ezek közül pedig egyiket sem jelölték sürgősnek. Felolvassam neked? – kérdezte Eszti, és Borisz válaszolt a hangnak – mintha csak a beosztottjával beszélgetett volna el –, hogy köszöni szépen, de most nem akarja elolvasni a leveleket. Csak ekkor mertem rákérdezni.

– Ki ez? – A nehéz szék karfájának támaszkodtam, miközben a kezemben a lyukas és izzadtságtól nedves, barna kölcsönkalapot pörgettem. Zavarban voltam. Mint mindig, hogyha először jártam ismeretlen házban. Amíg még nem tudtam, melyik szobából mi nyílik, vagy hogy merre van a vécé.

– A ház mesterséges intelligenciája. Esztinek hívják. – Borisz közben kinyitotta a hűtőt, és mindenféle zöldségeket, gyümölcsöket, zizegős papírba csomagolt felvágottat, sajtot, tejet és párás, karcsú üvegben vizet vett elő. Már a látványtól összefutott a nyál a számban. Nagyot nyeltem az újabb kérdés előtt.

– Eszti? Mint Eszter?

– Eszti, mint Elektronikus Személyi Titkár – magyarázta türelmesen. Már ekkor is átragadt rá ez a különös derű, ami folyton az ajkai körül mocorgott. – Felügyeli a házat, fenntartja a birtokot körülvevő térmanipulátorokat és szabályozókat. Figyeli a napelemeket. Összeköttetésben van a Lajtha Lajos Időkutató Intézet elektronikus könyvtárával. Szabályozza a kutyám etetését, és ha akarom, akkor felolvassa a leveleimet is.

A nevezett kutya most éppen a mögöttem ácsorgó Ferdinánd kezét kezdte nyalogatni.

– Lehetne személyiséget választani neki, de az mindig is idegesített. Ez egy gép. Semmi több. – A kutya közben kikerülte Ferdinándot, és majdnem ledöntött engem is a lábamról, ahogy a gazdájához rohant. Mióta beléptünk a birtok területére, és a napsütés szöge megváltozott a fejünk felett, azóta nem bírt elszakadni Borisztól. Rohangált jobbra-balra, ugrált fel-alá. Nem tudta eldönteni, hogy a régen látott gazdájának vagy az új szagoknak – Ferdinándnak és nekem – örüljön-e jobban. Mindenesetre most szélvész módjára cikázott hármunk körül, és alapos vizslaszaglásával mindenkit körbeszimatolt.

– Nem értem. Még mindig nem értem. – Ferdinánd úgy nézte a házat, a falakat és ablakokat, a rozoga szúnyoghálót, mintha még mindig nem fogta volna fel, ideértünk. – De hát 1909-et írunk!

– Bizony, hogy 1909-et írunk – vigyorodott el Borisz szélesen, miközben a nyughatatlan vizsla fejét simogatta. – Ez a ház, tulajdonképpen, az én mesterművem. És be kell, hogy valljam nektek – állt fel végre a kutya és a nyitott hűtőajtó mellől, hogy a konyhapultról papírba csomagolt kenyeret tegyen az asztalra –, nem is teljesen legális a dolog.

Legyűrtem magamban a zavaromat, és a nehéz széket csikorogva kihúztam. Leültem. És amíg Borisz beszélt, Ferdinánd pedig az agyát járatta, én teletömtem a számat friss kenyérrel és érett paradicsommal.

– A birtokot és a házat a szüleimtől örököltem. Miután hivatalosan is időutazó lettem, és a torzítót felügyelet nélkül használhattam, a helymeghatározást kikapcsolva visszautaztam az időben, és úgy százévente újra és újra megvettem ezt a területet Rókamező mellett. Úgy 1123-tól egészen 2217-ig az én tulajdonom. Mindenhol más-más néven jegyeztettem be a birtokot, hogy ne lehessek lekövethető. Minden időben a történelmi és társadalmi ismereteimet kihasználva vásároltam meg, természetesen 2217-ből származó utángyártott, értéktelen pénzzel. Volt, hogy megesküdtem, szerzetesrendet alapítok a területen. Vagy nyomdát. Vagy iskolát. Gyermekotthont. Megígértem, hogy fakitermeléssel fogok foglalkozni. Vagy fogadót nyitok. Számtalan remek hazugság eredménye ez a nyaraló.

– Akkor sem értem – szólt közbe Ferdinánd türelmét vesztve, szinte már idegesen –, hogy állhat itt ez a ház 1909-ben, hogy lehet itt a kutyád – intett a vizsla felé –, hogy lehet friss minden zöldség a hűtődben…

– Na igen, ez a másik zseniális, de illegális húzásom – nevette el magát Borisz. – És ezt a technológiát egyébként te is pontosan ismered. – Ferdinánd értetlenül támaszkodott meg a székem háttámlájában. – A postaláda például, ami az utazó lakásánál van, ugyanígy működik: mindegy, melyik korban dobsz bele levelet, ki tudod venni belőle a saját jelenedben, 2084-ben. Itt a birtok körül nem csak térmanipulátorok vannak, hanem ezek az úgynevezett zónaváltók is, amelyek például az utazó lakásának postaládáját is biztosítják. Bár annál, amit a 2080-as években használtak, tény és való, hogy ezek sokkal fejlettebbek. A ház egyszerre létezik minden időben – jelentette ki büszkén, miközben én a két koszos kezemmel nagy darabot törtem le a hófehér sajtból. – Belépni és kilépni innen, természetesen, csak abban az időben lehet, amelyikben te is vagy. A szubjektív időn nem tud változtatni. Ahhoz időgép kellene, ugyanis. Féreglyuk, kronokontroll… De van a háznak egy külön kis világa: ez a tér, a Rókamező melletti birtok teljes egészében, ami közel kétezer éve az én tulajdonom, független az időtől. Ezért ilyen torz a fény beesési szöge, mintha mindig éppen felkelne a nap. Ezért ilyen nagy itt a csend, ezért ilyen halk a szél a fák levelei között. Ezért van az is, hogy minden, amit a hűtőben tartok, friss marad. Meg, hogy a kutyámat is nyugodtan magára hagyhatom, mivel nem igazán telik itt az idő. Tulajdonképpen, ha örökre itt maradnál, és egyetlen napra sem hagynád el ezt a házat, még öregedni sem öregednél. Viszont ezt sosem fogjuk megtudni – vont vállat. – Mert olyan emberrel még, aki egy időtorzítóval a csuklóján egy helyben akart volna maradni, még nem találkoztam.

*

Borisz háza egyébként tényleg lenyűgöző volt, és nem pont azért, amiért ő gondolta. Nem a technikai újítások, a térmanipulátorok és zónaváltók tetszettek. Nem is a hazugságok, amelyekkel közel kétezer éven keresztül sikerült fenntartania a tulajdonjogát. Nem a hamis pénz, amivel megvásárolta. Még csak nem is Eszti, bár ő határozottan hasznos berendezésnek bizonyult.

Borisz háza maga volt a megtestesült eklektika. Nem csak, hogy – valóban – egyszerre létezett minden időben, de itt, a házon belül is egyszerre volt jelen az összes általam ismert korstílus. A mindenkori népi és világi divat egyszerre. Gépek és berendezések, amelyeket még, és amelyeket már nem ismerhettem.

Ha csak a konyhát nézzük, például: volt egy hatszemélyes tölgyfából készült ebédlőasztala, ami olyan nehéz volt, hogy egy alkalommal hárman alig bírtuk megemelni. Különböző székek a hokedlitől kezdve a Thonetig. Volt ott egy kredenc – az a műanyag-piros színű –, egy falra szerelt svéd konyhabútor, meg egy kissé kopott, kissé recsegős, virágmintás festett láda, ami leginkább egy menyasszony féltve őrzött kelengyeládája lehetett valamikor. Sötét fából faragott robosztus szekrények. Valószínűleg templomból ellopott barokk polcok. Volt egy teljesen normális kinézetű hűtőszekrénye, meg egy gép, ami az általam ismert mosogatógéphez hasonlított a leginkább, azzal a különbséggel, hogy töredék idő alatt mosta tisztára és szárította meg az edényeket. Horpadt rézüstök a falon. Különböző egyetemek címereivel díszített, tömeggyártott bögrék. Utasellátós kiskanalak.

És ez még csak a konyha volt. Mert miután Ferdinánd kicsodálkozta magát, és hajlandó volt végre ő is enni egy kicsit, Borisz megmutatta nekünk a ház többi részét. A könyvtárnak és kiállítóteremnek egyszerre beillő nappalit, a reneszánsz festményekkel díszített folyosót, a fürdőszobát a lábas káddal és interaktív tükörrel.

Borisznak volt mindene, amit egy magára valamit is adó időutazó be kellett, hogy szerezzen: saját Képes krónikája, Corvinája és vizsolyi bibliája. Dedikált Esterházyja. Máté Péter és Szécsi Pál bakelitjei. Egy üveg 1890-ben gyártott Unicumja. A falon különböző kardok és metszetek. Bekeretezett újságcímlapok teljesen véletlenszerűnek tűnő sorrendben: „Kiket kiván a nemzet felelős ministereknek?”, „Megkezdődtek a tárgyalások a szovjet csapatok kivonulásáról”, „Magyarország – Anglia 6:3”, „A magyar megbizottak Versaillesbe érkeztek”, „Megölték a trónörököst és a feleségét”, „Megkezdődött az ember űrutazásának korszaka”. Voltak magnó- és videokazetták, DVD-k, petróleumlámpák, szódásszifonok. Egy olvasólámpa, amiben volfrámszálas izzólámpa világított. Egy fekete tárcsás telefon – fogalmam sincs, ez be volt-e kötve egyáltalán valahová.

Első pillantásra egyébként minden gyanús volt: hamisítottnak tetszett az összes festmény és műtárgy, minden könyv és bútor, az aranykeretes tükrök és kézzel szövött függönyök.

Kicsit később aztán rá is jöttem, miért: itt minden annyira új volt, amilyennek én még sohasem láttam. Nem rágta meg a könyvek lapjait a moly, nem tette tönkre a gramofont a rozsda, nem hallgatták agyon a bakeliteket. Nem nyikorogtak a szekrények, nem állt ki egyetlen rugó sem az antik heverőből, nem repedezett meg a bőrfotel karfája. Nem kellett ceruzával visszatekerni a kazetták szalagjait sem. Mintha ezek a tárgyak is – akárcsak a birtok és a ház – egyszerre léteztek volna minden időben. Mintha csak mi hárman és Dongó, a vizsla lettünk volna itt átmenetiek.

*

– Ez lesz a szobád – nyitotta ki előttem az egyik emeleti folyosóról nyíló ajtót Borisz. Ferdinánd ekkor valahol a földszinten bóklászott. Azt gyanítottam, még mindig a nappaliban lévő könyvgyűjteményt vizsgálta történészszemeivel. – Van külön erkélye is, a tulaj sokat hisztizett miatta régen, hogy megkapja az erkélyes szobát – kuncogott, de én nem értettem a viccet. – A szekrényben van egy csomó női ruha, szerintem akár még jók is lehetnek rád. Keress valamit, amíg Eszti kimossa a tieidet.

– Király! – bukott ki a számon, mert ekkor éppen egy durva fürdőköntös volt rajtam, semmi más. Borisz a rézrácsos ágy lábához állította a hátizsákomat.

Egyébként meglepően kellemes kis szoba volt: fehér falak, krémszínű függöny, egy puha, rózsaszín rongyszőnyeg a nyírszínű parkettán. Fehérre festett szekrény és ezüst keretes állótükör a sarokban.

És amilyen egyszerű volt a berendezés, olyannyira roskadoztak a falak a színes festményektől. A legtöbb festmény virágokról készült, mindegyik más-más stílusban, különböző ecsetkezeléssel és színekkel. Volt reneszánsz virág, barokk virág, impresszionista virág, még futurista virág is – ezt egy szerintem sosem létezett gépcserép öntözte éppen.

– Ez Tamara szobája volt. Tamara a húgom – fűzte még hozzá aztán, mikor látta, milyen értetlenül figyeltem a szájmozgását. Mintha a szavai nem álltak volna össze koherens egésszé a fejemben. – Ő festette a képeket is.

– Neked van húgod? – néztem rá elkerekedett szemekkel, amitől aztán Borisznak hirtelen nevetni támadt kedve.

– Mit gondoltál? Hogy azért, mert hozzád képest a jövődből jöttem, akkor már nem is lehet családom? – Visszhangot vert a hangja a folyosón, bennem pedig hirtelen megdobbant, bár az ajkaimon nem engedtem kibukni, hogy bár ilyen egyszerűen nem fogalmaztam meg, de igen, tulajdonképpen ezt gondoltam. Boriszt el tudtam képzelni egy általam ismeretlen időkutatással foglalkozó egyetem utazótanulójaként, különböző korok között ugráló időutazóként, el tudtam képzelni a megalomániás Pesti Diana barátjaként, el tudtam képzelni még álruhás papnak öltözve is, aki éppen 1350-ben vásárolja meg a Rókamező melletti birtokot, és esküszik az istenre, akiben sohasem hitt, hogy szerzetesrendet alapít a területen. De úgy, mint egy hétköznapi embert, akinek anyja meg apja van, akinek még egy fiatalabb testvére is van, na úgy nem. – Van egy húgom, igen. És művészettörténetet tanult az egyetemen. Innen a festmények.

– És a húgod – kerestem a szavakat –, Tamara, hol van most?

– 2217-ben – válaszolta meg Borisz könnyeden a hol helyett a mikor kérdést, de én inkább nem kérdeztem vissza. Kellemetlen lett volna tovább játszani a teljesen értetlent. Inkább csak elnéztem pillanatra ezt az eddig ismeretlen Boriszt, aki most a küszöbön hintázott. A kisimult homlokát, a gondosan oldalra fésült haját, és azt a lágy vonást a szem mellett.

– Hát rendben. Köszönöm! – nyögtem ki végül, az ajkaimon feszült mosollyal.

A részleteket aztán, amelyeket Borisz már nem árult el a családjáról, egyedül próbáltam kideríteni. Tamara szekrényében – mikor Borisz javaslata szerint ruhát kerestem magamnak – találtam egy fotót. Biztos, hogy Borisz valahonnan a hetvenes évekből hozhatott magával egy polaroid fényképezőt, és azzal készíthette, mert a fotó pocsék minőségégét más nem indokolhatta. És kiegészítve a ténnyel, hogy Borisz szerint a papír luxuscikknek számít az ő korában, valóban praktikusabb korábbról beszerezni a papírképhez szükségeseket. Főképp, ha időutazó vagy.

A család pontosan ez előtt a nyaraló előtt állt, de akkor még – akkor már – látszott a ház tövében egy hófehér szélerőmű törzse, meg valami szerkezet a fejük felett, ami talán a locsolásért vagy a levegő tisztításáért lehetett felelős – képtelen voltam megállapítani, hogy a lebegő gépen az apró lyukak mégis mire valók. A fű és a fák pontosan ugyanolyan zöldek voltak, mint most, és a kép sarkában látszottak a hegyek ismerős-kék domborulatai is.

Tamara egyébként meglepően szimpatikus lánynak tűnt. És ez már csak azért is volt olyan meglepő, mert a vértestvér Boriszról még most is alig hittem el, hogy nem hátsó szándékból teszi azt, amit. Copfba fogott fekete haja, mosolygós kerek arca volt. Ott volt a képen Dongó is, Tamara kezében kuporgott még kiskutyaként. És ott állt Tamara egyik oldalán Borisz, rövidebb hajjal és kerekebb arccal, valahogy még mentesen attól az aggodalmaskodástól, ami most már tökéletesen leolvasható volt a szeme mellett ülő ráncokból.

Tamara másik oldalán a szüleik álltak. Azt már első pillantásra meg tudtam állapítani, hogy Borisz az édesapjára, Tamara pedig az édesanyjára hasonlít. Már abból is egyértelmű volt, hogy Tamara és az édesanyja egy fejjel alacsonyabbak voltak a többieknél. Ez egyébként – Tamara alacsony és vékony testalkata – sok bosszúságot okozott nekem a ruhakeresés közben. Minden nadrág a bokámig ért, már ha egyáltalán fel tudtam rángatni azokat a csípőmön. Minden póló rövid volt, feszült a melleimen, arról nem is beszélve, hogy a pulcsik ujja is, mintha hirtelen megnyúlt kiskamasz lettem volna, a csuklóim fölött feszültek. Tamara és én, legalábbis a testalkatunkat tekintve, még a legtávolabbról sem hasonlítottunk egymásra.

A fotón Borisz édesapja átkarolta az édesanyját, és úgy fordult felé. A fejét pont olyan szögben tartotta, oldalra és lefelé döntve, mint Borisz, mikor éppen valami túl bonyolult dolgot mégis el akar magyarázni Ferdinándnak.

Mosolyogtak a fényképező felé, és így mindannyian nagyon boldognak tűntek – abban a pillanatban, legalábbis. Nyár volt – lesz –, Tamara mezítláb, Borisz rövidnadrágban, az édesanyjuk nyári ruhában. És a nap a fejük tetejét sütötte, megcsillant Borisz és Tamara fekete, az édesapjuk szürkévé kopott haján. Dongó nyelve kilógott a szájából, és lehetett látni, hogy Borisz édesapja éppen mondani akart valamit, amikor a kép megdermedt.

Sajnáltam, hogy a mi családunkról soha nem készült még csak hasonló fotó sem.

Kép: Fortepan / Schoch Frigyes