Az utazás mint allegória: 6. rész

6. szabály: Aki utazónak esküdött föl, utazó marad mindörökre; viselkedését ennek mentén szabja meg!

Nem kell már túl sokat magyaráznom. Szerintem innen már ti ketten is könnyedén kitalálhatjátok, mi történt ezután.

Diana elmélete, amit kidolgozott, amit én segítettem véglegesíteni neki, amit végül valóban publikáltak az Idő és Tudományban, és ami meglehetősen nagy vitát kavart a szakemberek között – ez az ő lázas valósága. Megszállottságának oka. A jobb jövő, amiért meg akarja változtatni a múltat.

A tanulmány elmarasztaló fogadtatása után Diana vérszemet kapott. A saját elméletének megszállottja lett. Rögeszméjévé vált, hogy az Iszap el akarja hallgattatni, hogy igazából nála van a megoldás minden globális problémára, és hogy az elméletét később, az ő félreállítása után fogják majd felhasználni.

Diana viselkedése drasztikusan megváltozott. Egy külső szemlélőnek ez biztosan nem volt olyan feltűnő, mint nekem. Hiszen annyit lehetett csupán látni, hogy Diana publikált egy tanulmányt, ami az Iszap szakembereinek nem nyerte el a tetszését, majd munkába állt és úgy döntött, nem foglalkozik többet az időkutatás elméletével. Ideje nagy részét az kötötte le – mondom, még mindig csak a külső szemlélő szemszögéből nézve –, hogy az Iszap utazó-koordinációs osztályán dolgozott főállásban, velem karöltve.

A változás végül lassan, éveken keresztül, szinte láthatatlanul ment végbe.

Nekem, aki az egyetemen négy éven keresztül egyetlen barátja és bizalmasa voltam, egyből feltűnt, mennyire óvatos, szinte paranoid lett a viselkedése. Senkinek sem beszélt többet az elméletéről, senkivel sem osztotta meg azt, hogyan tervezte újra és újra a Kárpáthy által kidolgozott hálózatokat. Folyamatosan variálta a csomópont-embereket, a végrehajtási terv és a behatási sorrend is napról napra változott, miközben már csak az én láthatatlan segítségem tartotta vissza a felettesünket attól, hogy kirúgják.

Egyetlenegyszer mutatta meg nekem a publikálást követő változtatásokat. Az egész kusza és követhetetlen volt, lehetetlennek tetszett eligazodnom rajta, ő pedig dadogva próbálta elmagyarázni, mi mit jelent, ki kicsoda, és melyik csomópont-embert miért gondolja kiemelkedőnek és meghatározónak.

– Pihenned kellene – állapítottam meg ekkor kissé ijedten. Mert Dianát akkor már hetek óta nem láttam a munkahelyünkön. A szeme alatt hatalmas, lila karikák húzódtak, a körmeit pedig már tövig rágta.

– Nem érted, Borisz – intett le egyetlen mozdulattal. – Addig kell cselekednem, amíg lehet. Ez nem várhat – jelentette ki ellentmondást nem tűrve, és sértődötten bezárta előttem a dokumentumot.

– Próbálj meg talán más kutatási témát találni – javasoltam óvatosan, ám már Diana mozdulatából, a karja finom rándulásából és a nyaka hirtelen rezzenéséből láttam, hogy az ötletem nem nyerte el a tetszését.

– Azt hiszed, majd hagyni fogom, hogy ilyen könnyedén elhallgattassanak? – Ahogy beszélt, a szembogara legmélyében mintha lángolt volna valami. Elszántság. Őrültség. Tehetség. Fogalmam sincs, pontosan mi lehetett. – Ez az egyetlen esélyünk egy jobb jövőre, de az Iszap meg akarja várni talán, hogy egy, a világháborúhoz hasonló katasztrófa történjen, addig nem fognak tenni semmit sem. Talán tényleg ez kellene ahhoz, hogy végre valami megváltozzon? Ahogy Lajtháéknál is. Egy háború. Valami, ami megmutatja, melyik lesz a helyes irány, és mi kellene, hogy fontos legyen a számunkra.

– Nem igazán tudlak követni – vallottam be töredelmesen, és a bögrét, amit úgy fél órával ezelőtt Diana még olyan kedvesen nyomott a kezembe, most letettem a legközelebbi asztalra.

– Te vagy az egyetlen, aki megértheti – folytatta, engem figyelembe sem véve, mint általában –, hogy ez miért ilyen fontos. Tennünk kellene valamit. Ketten.

– Mégis mit tehetnénk? – nevettem fel kényszeredetten. – Kapcsoljuk ki a torzítónk nyomkövetőjét, és tűnjünk el? Hajtsuk végre ezt a kusza tervet? – intettem most a sötéten fénylő kijelző felé. Diana alakja remegősen tükröződött vissza a felületről. – Hiszen te sem tudod már pontosan, hogy mit szeretnél. Öt éve még tudtad. Igen – bólintottam. – Amikor kidolgoztad az elméletet, amikor publikáltad, akkor még volt vele valami célod. Most már semmi más, csak az, hogy bebizonyítsd az Iszapnak, igazad van.

– Lehet – hagyta akkor annyiban, és bár azt vártam, megsértődik, kiabálni fog vagy egyenesen elzavar engem a lakásáról, csak csendesen hagyta, hogy azt gondoljam, amit, és nem fecsérelt már több szót az elméletére.

Diana végtére nem akar rosszat, ezt el kell hinnetek nekem. Tény, hogy végtelenül magabiztos és makacs, a saját igaza mellett a végletekig ki fog tartani, de rosszat, azt nem akar. Szerintem egyszerűen csak fél: attól, hogy félreállítják, attól, hogy mégis igaza van, hogy lenne lehetősége megmenteni a jövőnket, de mégsem tesz semmit. Retteg. Mert nem lehet más magyarázata annak, hogy szó nélkül tűnt el, egyik napról a másikra, és hogy a lakásában nem találtam semmit, ami a publikálás utáni változtatásokat tartalmazta volna – mindent vagy magával vitt, vagy végleg megsemmisített.

Diana eltűnését jelentenem kellett az Iszapnak. Szabály, hogy az utazók lekövethetőek kell, hogy legyenek, ám Diana torzítóján a nyomkövető ki volt kapcsolva, és sehol sem találták őt az időben.

Be kellett számolnom arról is, mennyire megváltozott a publikálás óta. Az Iszap egyik vezetője, egy különösen figyelmes és fiatal nő, bizonyos Draskovics Jázmin türelemmel végighallgatta az aggodalmaimat, rögzítette az elhangzott szavakat, és szinte rezignált nyugalommal állapította meg, hogy Diana már a második ember az évfolyamomból, aki kikapcsolta a torzítóját és eltűnt az időben.

Biztosított róla, hogy minden egyes részletet közvetíteni fog a többi tag felé, és minden körülményt, melyek hatással lehettek Diana eltűnésére, ki fognak vizsgálni.

Ám már akkor is kifejtette, hogy ő nem aggódna a lány miatt. Ez ilyen. Előfordul. Talán nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy nem tud változtatni a világunkon. Talán csak a saját maga által felállított elvárások elől menekült el.

Ezernyi lehetőségre mutatott rá Draskovics, de aggódni nem aggódott. Amiatt soha senki sem aggódott, hogy Pesti Diana veszélyes lehet az időre.

*

Ady Endrét elvittük egészen a beregszászi vasútállomásig. Addig aztán volt lehetősége elmesélni Borisznak azt, amit nekünk mesélt el még előző éjszaka: a titokzatos látogatóról, aki engem és Ferdinándot név szerint ismert, és aki találkozni akart velünk; aki tudott Distiáról is, és akinek olyan vonatjegy volt a zsebében Ady Endre számára, ami elvitte őt egészen addig, ahol mi másnap este megálltunk.

Borisz türelemmel végighallgatta Ady aggodalmait. Nyugtázta, hogy Ferdinánd és én habár nyugtalanul, de türelemmel kezeltük a helyzetet.

– Talán időutazó lehetett, ahogy te és Distia is – súgta Ferdinánd Borisz fülébe, mikor Ady éppen nem figyelt kettejükre. És elmesélte röviden azt is, mikor kificamodott a lába. Mesélt a férfiról, aki fellökte és elmondta, mit tudunk a levélről, amit Ferdinánd nevében valaki más küldött nekem.

– Talán igazad van, Ferdinánd – hagyta annyiban Borisz, mert látszott rajta, ez már az ő világképébe sem éppen fér bele. Ezért inkább nem is akart foglalkozni a dologgal.

Aztán útnak indítottuk Ady Endrét Budapest felé. Borisz a lelkére kötötte, hogy amint valami különös történik körülötte – legyen az Distiával, az ismeretlen látogatóval vagy bármi mással kapcsolatos –, írjon. Ezt legalább háromszor elmondta: írjon, írjon, írjon. És egy cetlire lefirkantott egy címet, amit sem én, sem Ferdinánd nem tudtunk meglesni.

Ady aztán kezet fogott Borisszal, kezet fogott Ferdinánddal is, és amikor elém ért, nem igazán tudta, hogy mit tegyen. Nekem kellett az orra alá nyomnom a kezemet. Ő elfogadta, és fáradt mosollyal az arcán megrázta az én jobbomat is.

Most először jutott eszembe, hogy Adyn keresztül üzenhetnék valamit Dezsőnek. De mikor már megfogalmaztam magamban azt a pár sort, töredék gondolatot, akkor Ady Endre már hátat fordított nekünk, és felszállt a vonatra.

Én pedig egyedül maradtam a Dezsőnek címzett szavaimmal.

– Akkor indulás! – fordult sarkon Borisz, mikor a vonat elpöfögött az ellenkező irányba.

– Nem akarok tolakodó lenni – vette fel Ferdinánd Borisz a hajnali ájulás ellenére lendületes lépteit –, de mi még mindig nem tudjuk, hogy hová is megyünk pontosan.

– Még nem mondtam? – nevetett Borisz saját feledékenységén, a helyzeten, a felkelő napon és azon, bonyolultságában mennyire egyszerűvé vált minden. – Rókamezőre.

– Hogy hová? – kérdeztem két hosszú lépéssel beérve a Ferdinánd-Borisz kettőst.

– Rókamezőre. Apró kis település Ungvár vármegyében. De igazából nem is pont oda. – A szekérre hajította a hátizsákját, és felpattant a bakra. – Pár kilométerre Rókamezőtől, az erdő közepén van a Polgár család nyaralója. Az én örökségem.

– De hát Borisz! – hitetlenkedett Ferdinánd, és az arcán komolyan megjelentek az aggódásért felelős ráncok. Attól tartott talán, Borisz agya a verekedés következtében komolyan megzápult. – 1909-et írunk. Az a nyaraló – nyelt nagyot –, az még nem lehet ott.

– 1909-et? – kérdezett vissza szórakozottan. – Hát akkor meg fogtok lepődni. – Aztán lepillantott ránk a bakról, az arcát megsütötte a napfény, élesebben látszottak a zúzódások színpalettái is, a felhorzsolt bőrön az alvadt vér is. – Nem jöttök?

És kivételesen megengedte, hogy mindketten felmásszunk mellé a szekérre.

Nem mondom, hogy nem volt nehéz elvergődni Rókamezőig. Hogy meg sem kottyant hét napon keresztül gyalogolni, hogy nem éreztem teljesen céltalannak az egészet, hogy legszívesebben nem fordultam volna vissza Budapestre, ahol ismerős utcák és ismerős emberek vártak volna. Hogy nem utáltam Boriszt már az elejétől fogva. Hogy nem volt olyan pillanat, mikor úgy éreztem, nem számít az egész semmit, mi sem számítunk Distiának semmit, mert egy ekkora világban, ahol az időben csak úgy oda-vissza ugrálnak emberek, amúgy sem számít már senki sem. Hogy nem éreztem értelmetlen hülyeségnek, meggondolatlan faszságnak ezt az egészet úgy, ahogy volt.

De hiába, hogy kitörte a bakancs a lábam, hogy ragadtam a saját izzadtságomtól, mert nem tudtam még csak rendesen fürödni sem, hogy nem tudtam hajat sem mosni, sem tisztességesen enni. Hánytam a haltól. Fáztam éjszaka. Elaludtam a nyakam és a hátam a kemény földön, reggelente pedig úgy éreztem, képtelen leszek akár egy lépést is megtenni.

Ezekhez az apró kis kellemetlenségekhez képes mégiscsak az első, a legelső este volt a legnehezebb.

Mikor még szinte el sem indultunk. Mikor Hatvan mellett álltunk meg, mikor Borisz még nem kért tőlünk segítséget ahhoz, hogy tüzet rakjunk helyette. Mikor még volt nálunk kenyér és kalács Budapestről, friss víz az otthonról nálam maradt műanyag palackban. Volt még némi értelme is az egésznek. Élénkek voltak még az emlékek az előző éjszakáról, Dezsőről, az utolsó kézszorításról is.

Akkor aztán Borisz mesélni kezdett, és ha valami, hát ez volt a legnehezebb. Egy darabig még igyekeztem valahogy lereagálni a hallottakat. Mondjuk Boriszra vagy Ferdinándra pillantottam, közbeszúrtam valami teljesen lényegtelent, vagy próbáltam úgy csinálni, mint aki minden idegszálával figyel, és bólogattam, hümmögtem szorgalmasan. Ám ahogy Borisz egyre többet mesélt, én egyre kevésbé akartam bármit is reagálni. És az arcom lassan márványszoborrá változott.

Aztán Borisz egyszerre elhallgatott. Én pedig felpillantottam az izzó parázsról, hogy megnézzem magamnak, mi történhetett vele.

– Ennyi? – kérdezte Ferdinánd a jobb oldalamon finoman megmoccanva. A hangjából egyszerre éreztem ki a megkönnyebbülést és a félelmet.

– Ennyi – válaszolta Borisz mosolyogva, én pedig most már komolyan kezdtem ideges lenni.

Hogy lehet ezt így, ezzel ennyiben hagyni, hogy tehet pontot ennek az egésznek a végére ilyen szerencsétlenül? Miért nem mond még valamit, ami megnyugtathatna, ami legalább valami gazos csapást mutathatna nekünk ebben a követhetetlen és kusza történetben, amit a távoli jövőről, a szerencsétlen diákkoráról és iskoláztatásáról, a rosszul megválasztott barátairól, a tehetségről és a megalomániáról adott elő?

– Egy kicsit még zavaros – vallotta be Ferdinánd töredelmesen, miközben vörös hajába beletúrt, és kinyújtotta a lábait a földön.

– Oké, akkor összegezzük a dolgot – vettem a kezembe az irányítást. Megmoccantam végre teljes testemben, hogy ez a zsibbadtság hangyaboly módjára szaladjon le a tagjaimról. Fel is emelkedtem, meg is emeltem a hangomat, és élveztem, hogy most végre egy kicsit mindenki rám figyel. – A jövőből jöttél. Nem Ferdinánd jövőjéből – néztem az említettre –, hanem egy annál távolabbi jövőből.

– Igen – bólintott Borisz. – Így van.

– Időutazó vagy.

– Igen. – Az arcán apró, de büszke mosoly jelent most meg.

– És visszautaztál Ferdinánd idejébe, hogy a barátod után kutass, aki Distia? – Ezt most már nem tudtam ép ésszel kijelenteni. Kérdezni sokkal könnyebb volt.

– Igen. – Teli szájjal, isten tudja, min vigyorgott ennyire Borisz.

– Te jó ég! – sóhajtott fel mellettem Ferdinánd, mintha csak most fogta volna fel, Borisz nem csak a levegőbe beszélt egészen idáig. A fejét a két felhúzott térdére hajtotta, és halkan, de hallottam, ahogy a koponyacsont a térdkalácson koppant.

– Te és Pesti Diana együtt jártatok az időutazó szakképzőbe – folytattam rendületlenül, még mindig hangosan.

– Lajtha Lajos Időkutató Intézetnek hívják – javított ki Borisz –, de igen, így van.

– Diana pedig kidolgozott egy elméletet arról, hogyan lehetne a múlt megváltoztatásával jobb jövőt teremteni.

– A csomópont-emberek elméletét.

– Amely szerint – motyogta most Ferdinánd a térdei közül – a történelem meghatározó embereire bizonyos sorrendben hatást gyakorolva megváltoztatható a történelem menete, és újraírható az idő.

– Tökéletesen érted a lényeget, Ferdinánd – vigyorgott rá Borisz a tűz túlsó oldaláról, a hangjában teljesen komolyan gondolt büszkeséggel.

Ferdinánd felhorkant, és végre felemelte a fejét a térdei közül.

– Ha már itt tartunk – emelt most ő a hangerőn –, a mi elméleteink közül a folyó-elmélet nyert igazolást a jövőben?

– Az idő sokkal bonyolultabb annál, mint hogy ilyen sematikus elméletek közé lehetne zárni, de hogyha feltétlenül választanom kellene a térkép- és a folyó-elméletek közül, akkor igen – bólintott –, a folyó-elméletet választanám.

– Rendben, ez már világos. A következő – lapozott gondolatban a felmerülő témák között –, Karinthy Frigyes és Ady Endre is a csomópont-emberek közül valóak, igaz?

– Igaz. – Borisznak most kissé mintha gyászosabb lett volna a hangja. Pedig már komolyan kezdtem azt hinni, tényleg büszke erre a káoszra, ami tulajdonképpen az ő közreműködésével jött létre. – Distia most bukkant fel először az életükben, és láthatjátok, máris milyen mély hatást gyakorolt mindkettőjükre. Ady Endre biztos, hogy nem fogja elfelejteni a lövöldözést a Nyugatiban, és Karinthy Frigyes egészen pontos rajza sem a múló emlékekről árulkodik. – Többszöri találkozás után pedig – nyelt nagyot –, hatalmas károkat okozhat a történelemben, már két csomópont-emberen keresztül is. Csak képzeljétek el: egy nő újra és újra felbukkan az életetekben, megsúg dolgokat, amelyek aztán valóban meg fognak történni. Akaratlanul is bízni kezdetek benne. Esetleg talán még istenítitek is őt. Mert hiszen ennyi, amit láttok: egy nő, aki ismeri a jövőt, és aki egy napot sem öregszik, amíg ti éltek. Ott lehet a születéseteknél és a halálos ágyatoknál is. Ott lehet gyakorlatilag életetek minden fontos fordulópontjánál. És Distia nagysága nem csak az elmélet felállításában és végrehajtásában áll, hanem abban a manipulatív tömegmozgatásban is, amit a követőivel csinál. Egyáltalán: fogalmunk sincs róla, pontosan hány követője lehet. Talán csak az az egy, aki rátok lőtt a Nyugatiban. Talán ő csak egy hatalmas gépezet egyetlen fogaskereke. Talán mindenhol ott vannak. Minden korban, minden városban, minden csomópont-ember mellett. És talán – húzta kicsit azért büszke mosolyra az ajkait – sohasem fogjuk megtudni, hogy Distia követői hányan is vannak valójában.

– Hátborzongató – nyelt nagyot mellettem Ferdinánd. – És egy kicsit azért zseniális is.

Borisz arcát narancssárgára festették az újra és újra felcsapó lángok. Én pedig csendben tűrtem, hogy a két férfi elméletekről vitatkozzon a fejem felett, miközben bennem egyetlen dolog csírázott: a düh. És a magja a gyomromon keresztül most felkúszott a nyelőcsövemen, és már nyitottam is a számat, hogy kifejezzem. Talán még szépen is akartam mondani, mi az, ami engem itt igazán zavar, de már nem sikerült.

– Tök jó, tényleg – kezdtem normál hangerővel –, hogy elméletekről vitatkoztok, miközben a Borisz által felvázolt fenyegetések elég valóságosnak tűnnek számomra. Számoljuk csak össze! – Aztán már inkább kiabáltam. – Distia el akar kapni minket, mert azt gondolja rólunk – mutattam körbe mindhármunkon –, hogy meg akarjuk akadályozni a kis elmélete véghezvitelét.

– Igazából pontosan ezt akarjuk – mosolygott rám Borisz bíztatóan, és mintha a füle mellett elhúzott kezével, ezzel a jelzésértékű, szinte láthatatlan gesztussal azt akarta volna mondani nekem, hogy felesleges kiabálnom. Talán ettől lettem aztán még mérgesebb.

– Te lehet, hogy ezt akarod – emeltem ki a személyes névmást. – Én viszont biztos, hogy nem ezt akarom, és szerintem Ferdinánd sem így tervezte el a következő hónapjait. Még ha valami ép értelmű emberrel sodort volna össze téged a sors, de nem. Még véletlenül sem. Kezdem azt hinni, Borisz, hogy pontosan olyan őrült és megszállott vagy, mint Distia. Mindketten ugyanolyanok vagytok: megalomániás, istenkomplexusos barmok, akik azt hiszik, egy technológia birtoklásával többek vagytok, mint bárki más. De semmi gond – horkantam fel. – Folytassuk csak a felsorolást: nem elég, hogy Distia kis csapata el akar kapni mindenféle valótlan indokkal, és a lövöldözést követő fenyegetésből következtetve cseppet sem barátságos szándékkal. Ott van még, ha jól értem, az Iszap is, aki téged keres – néztem most kizárólag csak Boriszra. – Aztán a nyomunkban van, ugyebár, Ferdinánd idejéből a Nemzetközi Időkutatási Szövetség is, akik történelemhamisítónak és időgép-tolvajnak hisznek minket. Ugye, jól emlékszem? – A szavaim nyomán fülünkbe csattant csendet senki sem merte megtörni. – Ez már három zavaró tényező. És akkor még nem is beszéltünk az olyan, életünket megfűszerezendő finomságokról, mint például az időhurokról Ferdinánd és énközöttem. A gyűrű – mutattam most fel a bal kezemet. – A tény, hogy nekem éppen eléggé várandósan kellene otthon lennem, hogy a születendő gyerekemet intézetbe adjam. Ott van még aztán a fickó, aki a levelet küldte nekem Ferdinánd nevében, és az, aki vonatjegyet adott Ady Endrének. Elég világos, hogy mindent tud rólunk. Vagy az, hogy a te idődből nézve már történelmi tény, hogy Ferdinándnak el kellett tűnnie az időben ezzel a ronccsal együtt – mutattam most a szekéren letakart időgép felé.

Most már senki sem mozdult. Már Borisznak sem volt kedve mosolyogni, mint eddig. Pontosan tudtam egyébként, hogy nem a sértéseimtől lett hirtelen ilyen komor a hangulata. Csak remélni tudtam legalábbis, hogy átérzi azt a mély és zavaros kétségbeesést, ami most az én fejemben, és minden bizonnyal Ferdinánd fejében is uralkodik. A hogyan tovább nyomását az agyban. A mások által számunkra lefestett sors szorítását a mellkasunkban.

– Patrícia, ez nem…

– Nem kell magyarázkodnod! – vágtam hidegen a szavába. – Lehet, hogy én csak egy történelmi dokumentum vagyok a szemedben, de elhiheted, hogy azért tökéletesen értem a helyzetet, amibe minket sodortál.

Borisz kétségbeesetten rólam Ferdinándra pillantott. Megerősítést várt tőle, hogy azért ugye ő nem gondolja így, azért ugye van még valaki, aki mellette áll ebben a közel sem egyszerű helyzetben.

– Ferdinánd? – szólította meg halkan a sötét horizont felé bámuló fiút.

– Mondd el, mi történt azután – kérte ő minden indulatát félretéve. – Mi történt azután, hogy jelentetted Distia eltűnését?

Lenyeltem a torkomba feszült apró kis gombócot.

– Kikapcsoltam a torzítóm nyomkövetőjét, és harmadikként az évfolyamból én is eltűntem az időben.

Borisz újra elmosolyodott a parázsló tűz halvány fénye mellett.

Kép: Fortepan / Somlai Tibor