Az utazás mint allegória: 5. rész

5. szabály: Az utazó ismeri és tiszteletben tartja a történelem és az idő szabályszerűségeit.

– Én, Polgár Borisz…

–… Pesti Diana… – hallottam mellőlem a katonásan pattogó hangot.

–… a Lajtha Lajos Időkutató Intézet 4948-as számon bejegyzett utasa – itt szintén mindenki a saját számát mondta – esküszöm, hogy az utazásaim során mindig szem előtt tartom a jelen közösség szükségleteit, a múlt védelmét és a jövő jobbá tételét. Esküszöm, hogy a felügyeletemre bízott időtorzítóval körültekintően utazom az időben. Szolgálataimat és az utazás előjogát a mai nappal felajánlom a magyar Időszabályozó Pártnak. Isten engem úgy segéljen!

Ünnepélyes csend telepedett mint a tizenkettőnkre. Egy pillanatig csak néztünk magunk elé, csengett a fülünkben a saját és egymás hangjainak ott ragadt darabkája, és csak akkor fújtuk ki, egyszerre, a levegőt, amikor a minket feleskető rektor – az antik szakállas élő idő, bizonyos Borbiczki – végre ráncos mosolyra húzta a száját.

– Nem értem – suttogta nekem Diana –, miért van szokásban még mindig, hogy Istenre esküszünk. Nekem Isten – vonta meg a vállát – még kategóriaként sem elfogadható.

– Szerintem csak szokás. Hol lenne nagyobb hatalma a szokásnak és a hagyománynak, mint itt? – kérdeztem vissza tőle mosolyogva, de ő csak vállat vont, és úgy rázta le magáról a kérdéseimet, ahogy mindig.

A többi tíz mind szabadnapos hangyabolyként bomlott fel körülöttünk. Mindenféle gratulációkat hallottam jobbról és balról is, és nekünk is oda kellett volna mennünk Dianával a saját családunkhoz, ahogy a többieknek, ám még mindig csak álltuk a helyünkön, a mi nevünkkel feltüntetett szék előtt, és mintha valami nagy csodát várnánk az eskü hatására. De persze az égvilágon semmi sem történt.

– Holnap – emlékeztette Diana önmagát.

– Leadod?

– Már beszéltem a szerkesztőkkel. Holnap átnézik a tanulmányomat, és ha látnak benne fantáziát, megjelentetik.

– Azért nem vagy semmi– mosolyogtam rá elismerően, de közben, mintha most, még ha muszáj lenne, sem tudnék a szemébe nézni. Inkább lehajoltam a székhez, és szorosan a tenyerembe zártam a saját, fekete plüssborítású diplomámat. – Éppen csak, hogy végeztél, és máris berobbansz az időkutatás elméleti berkeibe. – Persze akkor, még ha agyonvernek sem vallottam volna be magamnak, mennyire féltékeny voltam Diana szakmai sikereire. Már csak azért is, mert az ő neve alatt jelent meg a tanulmány, pedig, lássuk be, elég sokat segítettem én is a kidolgozásában.

– Az Idő és Tudomány című folyóirat tavaszi számában – mutatta a kezeivel, mintha ő már látná maga előtt, hogyan fog festeni az elektronikus címlap –, Pesti Diana: A csomópont-emberek elmélete. Hogyan változtassuk meg lépésről lépésre a múltat? Amúgy – fordult végre felém, mintha csak most venné észre, én is ott vagyok mellette –, Kárpáthy tökéletes munkát végzett a gráfokkal. – A hátunk mögött, a családjával beszélgető szaktársunk felé intett, aki az ünnepélyes alkalom ellenére ugyanolyan kócosan magaslott ki az emberfejek közül, mintha ez a világ legátlagosabb napja lenne a történelemben. – Ez a srác egy zseni. Én kutathatnám a hálózatokat, ameddig akarnám, de persze ő fél nap alatt megcsinálta, ami nekem egy élet lett volna. Na jó, persze, ez túlzás – nevette el magát. – Szóval a lényeg, hogy úgy gondoltam, írok a tanulmány végére egy rövid köszönetet neki.

Írjál csak, gondoltam most már határozottan és egyre növekvő haraggal, hiszen Kárpáthy is minden bizonnyal olyan elszántan támogatott négy éven keresztül, mint én téged, bizonyára Kárpáthy is olyan türelemmel hallgatta végig a gondolataidat minden egyes alkalommal, mint én, és igen, bizonyára Kárpáthy is segített kidolgozni a konkrét elméletet, ami mellett, végtére, csak a te neved fog állni. Meg a köszönet Kárpáthynak, természetesen.

Kétségbeesetten kerestem kiutat ebből a rémálomból: mert bevallani magamnak, mennyire féltékeny voltam Kárpáthyra, nem voltam képes; megmondani Dianának, hogy az én nevemet is feltüntethetné, nem voltam képes; és még csak a lányra őszinte örömmel nézni sem voltam képes. A családomat, a szüleimet kerestem a tekintetemmel, és az első adandó alkalommal magára hagytam a saját fényes jövőjében lubickoló Dianát.

*

Hogy Ady Endrét így körbeölelgette Ferdinánd, azt a fordulatot hozta kettejük kapcsolatában, hogy ezután Ferdinánd már képtelen volt magázni a költőt. Ahogy fordítva is. Mert hát hogyan is válthatna valaki magázásra azután, hogy az illető „Te nem vagy semmi, ember!” felkiáltással hátba nem veregette, meg nem csókolgatta, örömtől ittasultan bele nem nevetett az arcába.

A hír, hogy Borisz pár órával ezelőtt még életben volt, felénk tartott, és hogy Ady elmondásából következtetve pontosan tudta, mi hol vagyunk, élettel töltött fel mindkettőnket. És bár a torzítót ezek szerint még nem sikerült visszaszereznie, de talán már közel járt, talán már ma este megérkezik, esetleg holnap reggel, és akkor végre minden helyreáll a rendes kerékvágásba.

Magam is meglepődtem egyébként azon, hogy számomra most ez volt a rendes, és ha teljes elégedettséggel nem is, de nyugalommal töltött el Borisz visszatérésének ígérete. Már eszembe sem jutott például a napszúrás és az agyrázkódás okozta szédülés és hányinger miatt panaszkodni, a mocskos patakvíz miatt szitkozódni, szerencsétlenkedni az alaposan bedagadt és fájó gyűrűsujjammal.

Egyetlen dolog lett csak rosszabb, mint annak előtte: most először éreztem lelkiismeret-furdalást a torzító miatt.

– Beszélnünk kell! – forszírozta Ady, mikor már vidáman lobogott a menetrendszerinti tábortűz.

Éppen tele volt a szám kolbásszal és kenyérrel, amit még út közben szereztünk egy kis faluban végszükség esetére. Mióta Borisz elment, meg sem próbáltunk halat fogni vagy bogyókat enni. Előbbire egyszerűen nem voltunk képesek, utóbbi pedig fenyegetett annak kockázatával, hogy valami mérgezőt sikerül elfogyasztanunk. Egyébként még valami rossz borunk is volt a vacsorához, amit egy fejkendős öregasszony azért nyomott a kezembe, mert azt hitte, szökött menyasszony vagyok, azért ilyen sápadt, gyenge és szomorú, és remélte, hogy a bor majd rendbe hoz.

Ebbe most Ady Endre kortyolt bele mohón, mintha még mindig a bátorságát gyűjtötte volna.

A bátorságot mihez? Örömtől kitisztult fejjel most gondoltam bele először.

Ady megkerülte a tüzet, leült egy laposabb kőre, és aztán olyan nagy levegőt vett, hogy nekem már ettől – újra – összeszorult a gyomrom.

– Azt mondtátok nekem, hogyha újra felbukkan ez a nő, ez a Distia – ejtette ki szitokszóként –, vagy, hogy is hívják, akkor írjak nektek. Megadtátok a postacímet is. De nem így történt, és igazából nem is ő bukkant fel, nekem pedig személyesen kellett veletek beszélnem, úgyhogy…

Ferdinánd szájában megállt a falat. Pillanat alatt felejtette el, hogy eddig jókedve volt, éhes volt, nevetni akart. Mert az utolsó falat ezután nagyon nehezen csúszott le a torkán. Letette a kenyeret, letette mellé a kolbászt is, és vacsora helyett inkább leült Ady mellé a szúrós fűre.

– Szóval úgy történt, hogy beállított hozzám egy férfi. Azt mondta, a ti régi ismerősötök. Név szerint említett mindkettőtöket. Azt mondta: Vitéz Ferdinánd és Patrícia már biztosan nagyon szeretne beszélni velem. Kérdeztem, hogy ismeri–e Dianát, de ő csak mosolygott az orra alatt. Mondtam neki, hogy mindent tudok Distiáról. De ő nevetett, és azt mondta, hogy senki sem tudhat mindent Distiáról. Aztán ott akart hagyni, miután tudattam vele, ti már nem vagytok Budapesten. Én persze nem hagyhattam, hogy csak így elsétáljon. Nem követhettem el ugyanazt a hibát, amit Distiával, és megmondtam neki világosan, hogy elegem van ebből a huzavonából, mondja meg nekem, mi ez az egész, miért keresett fel engem az a nő, miért lőttek rám, mit akar tőlem egyáltalán, de ő…

– Várj! – emeltem fel türelmem vesztve a kezemet. – Ez nem lehet.

– Tessék? – ráncolta Ady értetlenül a homlokát. – Te most azt hiszed, hazudok? Szerinted azért vonatoztam egész nap, és azért siettem ide hozzátok, amikor sokkal fontosabb és értelmesebb dolgaim is lettek volna, hogy hazudjak valamiről, ami engem is érint, és ami engem sem hagy nyugodni?

– Nem erről van szó – ráztam a fejem. – De azt mondtad, ez a férfi ismer minket. Hogy név szerint említett engem és Ferdinándot.

– Mert így történt – bólintott Ady kissé türelmetlenül. – Ezt mondta.

– De ez nem lehet. Boriszon kívül senki más nincs, aki ismerne mindkettőnket, és tudna Distiáról is. Nem? – pillantottam Ferdinándra megerősítésért. – Egyedül talán csak Karinthy Frigyes.

– Hát, nem ő volt – nézett végig rajtunk lesajnáló tekintettel Ady Endre. – Folytathatom, vagy szeretnél még további kérdéseket feltenni?

– Csak tessék – intett Ferdinánd, de az összeakadó pillantásunkból tisztán ki tudtam következtetni, neki sem egészen állt össze a fejében a történet.

– Szóval ez az ember a tolakodásomra meg sem illetődött. Pedig azt vártam, mikor csapja már rám az ajtót, vagy mikor veszi elő a zakója zsebéből a pisztolyt. De nem ez történt. Mert csak tovább mosolygott, tűrte a kérdéseimet, bár válaszolni egyikre sem válaszolt. Szóval mikor már kifogytam minden kérdésből, akkor…

– Várj! – szóltam közbe ismét, és most már nem csak Ady, de Ferdinánd is elégedetlenül sóhajtottak fel. – Hogy nézett ki a férfi?

– Ez most miért fontos?

– Nem tudom, akár – vontam vállat –, később még fontos is lehet, nem?

– Semmi különös nem volt benne. Olyan hatvanas férfi – kutakodott az emlékeiben Ady –, kissé kócos, őszes hajjal, simára vasalt, de lezseren begombolt ingben, szigorú tekintettel és azzal a folyamatosan ott lebegő, titokzatos mosollyal a száján, és… Nem is tudom – nyelt nagyot –, olyan ambivalens személy lehet.

– Nem hangzik túl megnyugtatóan. Neked ismerős? – fordultam most Ferdinánd felé.

– A semmi különös típusú embereket általában hamar elfelejtem. – Nagyon igyekezett úgy tenni, minta őt nem nyugtalanítaná a tény, hogy egy számunkra ismeretlen ember minket keresett, sőt mi több, név szerint említett minket a múltban, ahol tulajdonképpen nem is szabadna már tartózkodnunk, és amiről nem is kellene túl sok embernek tudnia. De mégis megfeszült az állkapcsa, és zavartan elpillantott az egyre sötétedő hegyek irányába.

– Folytathatom? – kérdezte Ady kissé sértődötten.

– Csak tessék – mosolyogtam rá az erőltetettséget meg sem próbálva elrejteni.

– Ez a férfi, aki ismert mindkettőtöket, és aki a tolakodó kérdéseimet csak úgy elengedte a füle mellett, mikor végre elhallgattam, a következőt kérdezte tőlem: Félsz Distiától? Felnevettem. Na persze nem jókedvemben. De mégis, hogy kérdezhet ilyet valaki? A helyzet az, válaszoltam, hogy természetesen nem tölt el nyugalommal az érzés, hogy egy számomra teljesen ismeretlen nő mindent tud rólam, és úgy viselkedik, mint valami antik görög isten, aki éppen az életem felett akar dönteni. Meg persze az sem gyógyír az álmatlan éjszakáimra, hogy ennek a nőnek az egyik társa pár nappal ezelőtt meg akart ölni a pályaudvaron. Persze teljesen őszinte voltam, de ez a férfi csak mulatott rajtam. Minden szavamon. Azt mondta, tud a Nyugatiban történtekről, és hogy nagyon sajnálja őket. Magyarázott valamit arról, hogy nem ez volt a legjobb eszköz, mert ezzel Distia túlságosan megbolygatta a történelmet, majd nevetett, hogy végtére pont ez lehetett a célja. Őszintén: nem nagyon tudtam követni. De aztán ránézett az órájára, mintha már sietnie kellett volna valahová, és megkérdezte, akarok-e segíteni magamon. Azt mondta, beszélnem kellene veletek – nézett most végig rajtunk jelentőségteljesen Ady –, és mindenféle magyarázat nélkül egy vonatjegyet nyomott a kezembe. De hát mit mondjak nektek, kérdeztem még mindig döbbenten, hiszen ez a férfi úgy gondolta, én igent fogok mondani, pedig én még nem mondtam semmit. Nem hogy elhatároztam volna magam, de szinte fel sem fogtam a mondandóját. Azt mondta – hajolt most előre a térdén megtámaszkodva –, mondjam meg nektek, Distia már a nyomotokban van, és nem fogja annyiban hagyni, hogy el akartok rontani mindent. Mondott még valamit arról is, hogy, lássuk csak… – dörzsölte meg a halántékát.

– Mért nem írtad fel? – szúrtam közbe kissé bosszúsan, mert éreztem, mennyi jelentős kis apróság veszett most el Ady Endre konyakoktól homályos emlékezetében.

– Mert semmi konkrétat nem mondott! – fakadt ki végül a költő. – Beállított hozzám, beszélt valamit Distiáról, fenyegetésről, történelemről, rólatok – dobta felénk idegesen a szavait –, aztán elment. Én pedig ott álltam egy vonatjeggyel a kezemben, és arra gondoltam, hogyha megteszem, amire kért, és elmondom nektek, amit ő nekem mondott, akkor elfelejthetem végre ezt az egész őrültséget.

Mire Ady Endre mindezt végigmondta, már minden elemében remegett az indulattól. A keze ügyébe kerülő borosüveget megmarkolta, nagyot kortyolt az üledékes löttyből, és aztán inkább a tűzbe, mint ránk nézett. Míg beszélt, besötétedett.

Ott ültünk mindhárman a tábortűz körül, ami közel s távolt az egyetlen fényforrás volt. Ott ültünk a sötétben, a puszta közepén, a szúrós fűben, nem csak hogy az otthonomtól, a megszokott utcáktól, terektől, villamosoktól, gyroszosoktól és drága éjjel-nappali ábécéktől távol, de távol a kicsit azért ismerős, az időben leegyszerűsödött 1909-es Budapesttől, de minden más embertől is távolt.

Hirtelen kirázott a hideg.

*

– Ferdinánd! – Borisz hangjára azonnal felébredtem. A mellettem alvó Ferdinánd finoman megmoccant. Talán nem is hitte el, hogy nem álmodik még. – Ferdinánd, kelj fel!

Utólag magam sem értettem, miért nem ébredtem fel arra, hogy valaki megközelítette a rögtönzött kis táborunkat: a kialudt tüzet, a szekeret, a nyírfához odakötött lovat, az alvó Ady Endrét, Ferdinándot és engem. Felpattantam, mint akit árammal csíptek meg.

– Borisz? – A hang irányába fordultam. Már Ferdinánd is feleszmélt, lassú mozdulattal könyökölt fel a földről.

– Segítened kell! – címezte a kettőnk felé hajoló Borisz minden szavát kizárólag Ferdinándnak.

Értetlenül hunyorogtam a sötétben. Semmi mást nem láttam, csak a hajnaltól szürkévé váló ég előtt magasodó sziluettet, és azt a bizonytalanul moccanó kupacot mellettem, ami Ferdinándot jelentette.

– Baj van? – kérdezte rekedten Ferdinánd.

– Nem túl nagy – válaszolta erre Borisz, és mintha az ereje csak eddig tartott volna ki, összeesett a rögtönzött fekhelyünk mellett.

Erre már mindketten felébredtünk. Mintha egyáltalán nem is aludtunk volna. A fáradt és kába, álmok emlékétől zavaros agyunk kitisztult egy pillanat alatt, és beindult az a tudatalatti által tökéletesen megkomponált forgatókönyv, ami vészhelyzetekben mindig olyan jól szokott működni.

Ferdinánd tudta, hogy Boriszt vízszintesbe kell helyeznie, az arcát vízzel kell locsolnia, a lábait fel kell emelnie. Hogyha magához tér, meg kell majd itatnia vízzel, esetleg egy kis konyakkal, ami Ady mellényzsebéből került elő még tegnap este. És hogyha már ülni is tud, akkor kell majd ellátnia azokat a csúnya horzsolásokat, véres sebhelyeket a homlokán és a karjain.

Én felpattantam, a sötétben ügyesen kitapintottam a tegnap esti maradék tűzifát, és pár mozdulattal – mintha mindig is ezt csináltam volna –, életet leheltem a langyos parázsba.

Borisz, ha lehet, a tábortűz lobogó narancsfényében még rosszabbul nézett ki, mint ahogy azt elsőre gondoltuk. Ferdinánd éppen ott tartott, hogy a lábát emelte magasra, remélve, a halottsápadt arcba így visszaszalad a vér, én pedig, hogy segítsek neki, Borisz feje mellé térdelve igyekeztem őt észhez téríteni.

A két tenyerem közé fogtam a megerőltetéstől izzadt arcot, és szólongattam, hátha talán erre, a környék legutáltabb ismerősének hangjára – az én hangomra – eszmél majd fel. Ferdinánd a lábával mellém gurította a vizes palackot, én pedig benedvesítettem a patakvízzel Borisz homlokát.

– Mi a franc történhetett vele? – pillantottam Ferdinándra, akinek az arcszíne vészesen kezdett hasonlítani az előttünk fekvő Boriszéhoz.

– Talán megverték. Talán Distia emberei – találgatta a piszkos bakancsokat maga előtt szorongatva.

– És az időtorzító? – kérdeztem Ferdinándtól, bár pontosan tudtam, ő sem tud többet, mint én.

Mivel Borisz egyetlen tagját, az ajka két csücskét sem mozdította, ezért gátlás nélkül nyúltam bele a zakója bal felső zsebébe, ahová a helyében én a legértékesebb dolgaimat tettem volna. A kezem először elsiklott a csúszós bélésanyagon, de éreztem, hogy a zsebben van valami súly, ami a zakót kissé a föld felé húzza. Mintha lyukas lett volna a zseb sarka, nem találtam benne semmit sem.

Nem éreztem mást, csak azt, ahogy Borisz szíve veszettül kalapál a zakó alatt, ez pedig megnyugtatóan helyénvalónak tűnt ebben a szituációban.

– Ha még egyszer hozzányúlsz az időtorzítómhoz… – motyogta Borisz a soha be nem fejezett gondolatot alig hallhatóan, mikor a kezem már mélyen a feneketlen zsebbe csúszott.

– Borisz! – Ferdinánd felkiáltott. A hegyek visszhangot vertek körülöttünk.

Lassan kihúztam a kezem a zsebéből.

– Akkor megvan, ugye? – kérdeztem halkan, a kábultságból magához tért Borisz tekintetét keresve.

– De ne is keresd – húzta apró mosolyra a száját.

Mi pedig Ferdinánddal szinkronban, a megkönnyebbüléstől könnyedén felnevettünk.

Borisz is nagyot sóhajtott, és hagyta, hogy a víztől nedves haját hátrasimítsam a homlokából. Aztán tűrte azt is, hogy letöröljem az egész arcát az ingem csuklónál lifegő ujjával, felé hajolva az arcába mosolyogjak a tudattól, hogy nem halt meg a kezeink alatt, és tűrte, hogy Ferdinánd az örömtől kicsit erősebben szorítsa meg a bokáinál a poros bakancsot.

Aztán mikor már nem szédült, és nem fenyegetett többé a veszély, hogy ismét elájul, akkor segítettem neki felülni, hogy Ferdinánd elláthassa a sebeket az arcán és a karján. Borisz pedig elmesélte közben, hogyan kutatta fel a kirablómat, hogyan járt napokig a nyomában, hogyan tervezte meg a bosszú minden egyes apró lépését, és hogy a terve végül hogyan mondott csődöt egyetlen pillanat alatt – mikor kiderült, hogy a torzító igazából nincs is annál, akinél egészen addig hitte.

Mikor mesélt, már nagyon virgonc volt. Ady Endre maga kínálta meg konyakkal, és előadta a karóra – a költő előtt következetesen csak így nevezett tárgy – visszaszerzésének kalandos történetét.

Mesélt arról, hogy a bajszos, mint kiderült, faluról falura járt, idegen embereket és alkalmi vendégeket lovasított meg a tárgyaiktól, pénzüktől, egyéb értékeiktől. És hogy volt pillanat – ezt már nevetve mesélte, kolbászos kézzel, teli szájjal –, amikor komolyan felmerült benne, a karóra már nincs is a bajszosnál. Talán már egyből tovább is adta, talán úgy gondolta, értéktelen, és elhajította másnap hajnalban. Talán teljesen feleslegesen követte őt másfél napja. És már feladni készült, amikor meglátta, hogy a bajszos egy másik férfival – egy széles vállú, ferde szemöldökű kétajtós szekrénnyel – üzletelt, és a karóra is gazdát cserélt.

Ettől kezdve kénytelen volt a nagydarab fickót követni, aki a mozgása és a találkozói alapján vidéki lányokat adott el budapesti bordélyházaknak. A pénznek, amit Budapestről kapott, kisebb részben a lányok családjainak fizette ki, nagyobb részben pedig felhalmozta, majd hangulatától függően elitta, eljátszotta kártyán vagy megfizetett vele valami régi tartozást, amit még akkor kért kölcsön, mikor már elitta vagy eljátszotta a korábbi pénzeit. Szóval sok, nagyon sok pénz ment át a keze alatt nagyon gyorsan.

Na persze – nevetett Borisz saját magán – a nagydarab fickó sem volt teljesen hülye. Mert úgy másfél nap után feltűnt neki, hogy én mindenhol ott vagyok, ahol ő. Minden kocsmában és minden vidéki kis faluban. És hogy minden bizonnyal őt követem.

Akkor tűnhettem fel neki – mesélte –, amikor a vasútállomáson önnel találkoztam – mutatott Adyra –, akkor ő is valami lányt ültetett fel éppen a másik irányba. Azt hihette rólam, hogy rendőr vagyok, pedig minden eszközzel igyekeztem meggyőzni őt ennek ellenkezőjéről.

Meghívtam egy üveg borra, például. Aztán megmondtam neki őszintén: van magánál egy karóra, ami nekem nagyon sokat jelent, amit még a nagyapámtól örököltem – itt Ferdinándra kacsintott a nyilvánvaló és csiklandozós hazugság miatt –, és amiért ha kell, fizetek is akár. A nagydarab fickó hosszasan kutakodott a zsebében, és végül elővette a karórát. Nézte, sokáig forgatta, minden oldalát megvizsgálta. Mintha még mindig a mesémet akarta volna kikezdeni.

Persze én szívesen fizettem volna érte, feltéve, hogyha lett volna nálam pénz. Így viszont az ígéretem a nagydarabnak csak nyilvánvaló hazugság volt – tárta szét Borisz a kezeit –, amire ő is hamar rájött.

Na, ekkor vert össze először.

Nem volt nehéz eljátszani, hogy elájultam. De amíg a fickó a csárdában magát ünnepeltette, mások pedig még csak távolról sem akart megbizonyosodni arról, hogy én csak eszméletemet vesztettem, vagy talán meg is haltam már, akkor sikerült végre ellopnom tőle a karórát.

Amikor aztán a karóra már nálam volt, a jobb szemem már bedagadt, de már el is tudtam volna osonni úgy, hogy talán már nem vett volna észre, akkor megláttam, hogy van nála még valami más is. És azt a valamit nem hagyhattam ott. Szóval mikor ezt is elcsentem a zsebéből, akkor vert össze másodjára is.

A szerencsém egyedül az volt – miközben mesélt, feljött a nap, és reflektorként világított meg mindannyiunkat –, hogy mikor már másodszorra is összevert, a kocsma tulajának kezdett elege lenni az egész estés balhéból, és miközben ők ketten egymással vitatkoztak, nekem volt alkalmam lelépni a karórával együtt.

– És mi volt az a másik dolog, amit magaddal hoztál? – kérdeztem Borisztól kicsit később, mikor már mindannyian szekerestül, lovastul, Ady Endréstül az induláshoz készülődtünk.

– A történetem sokkal hatásosabb így, hogy ezt megkérdezted – húzta ekkor széles mosolyra a száját, és darabos mozgással a jobb nadrágzsebébe süllyesztette a kezét. – Tessék!

– Nem! – Ez volt az első gondolat, ami kiszaladt a számon. Túl hangos lehettem, mert ekkor még a lóval babráló Ferdinánd is felénk pillantott. – Ezt nem fogadhatom el! Nem!

– Ne már, Patrícia! – nevetett hangosan a zavaromon Borisz.

Az este elhibázott ütéseitől dagadt kezében az édesanyám aranygyűrűjét tartotta.

– Ezt már az én lelkiismeretem sem veszi be – ellenkeztem –, hogy a torzítót is miattam lopták el, hogy kétszer – mutattam a kezemmel – vertek össze téged miattam, és hogy még ezt is visszahoztad.

– Tedd már el! – nyomta egyre türelmetlenebbül az orrom alá. – Hiszen pontosan ez lenne a célom.

– Mármint?

– Mármint hogy legyen végre valami, amit a lelkiismereted már nem tud elfogadni – nevetett hangosan a ledermedt arcomba.

Kép: Fortepan / Umann Kornél