Az utazás mint allegória: 4. rész

Különös, hogy Borisz csakis addig volt kedves velem, amíg le nem törölgette a nyakamra száradt vért, el nem látta a tarkómon a sebet, sínbe nem rakta a bal kezem gyűrűsujját, le nem ragasztotta az oldalamon a kés okozta hosszú karcolást. Csak addig volt óvatos és finom, addig a szavai mintha olvadt vaj vagy vaníliafagyi lettek volna. És szinte aggódva – mondom aggódva! – azt kérdezte, hogy érzem magam, nem szédülök-e, nincs-e hányingerem. Belenézett a szemembe, valami reflex meglétét figyelte a tűz halvány fénye mellett. Aztán megnyugodott, hogy semmi komolyabb bajom, és Ferdinánd felé pillantott, aki ekkor az időgép mellett, a szekér hátulján ücsörgött.

Ekkor kezdett csak üvöltözni.

– Ekkora idióta, felelőtlen, szerencsétlen baromságot akkor sem csinálhattál volna, hogyha szánt szándékkal akartál volna rosszat nekem. És tudod, mi a legrosszabb? – szegezte nekem a költői kérdést. – Hogy még csak nem is akarattal tetted. Bele sem gondoltál abba, hogy amit teszel, annak sokkal komolyabb következményei is lehetnek annál, amit te akár csak el tudnál képzelni.

– Sajnos nem tudom, hogy pontosan mire… – kezdtem volna ártatlannak szánt tudatlansággal, de ő közbevágott.

– Pontosan tudod, hogy mire gondolok. Ferdinánd mindent elmondott. A pénzről. A karóráról. A mezőcsáti csárdában történtekről. – Én Ferdinándra néztem, de ő a szekér nagy, poros kerekét bámulta. – Meg ne próbáld őt hibáztatni ezért. Ferdinánd jól tette, hogy elmondta. És most jól figyelj ide, Patrícia. Azt szeretném, hogy pontosan megértsd, mekkora bajt csináltál. – Nagyot nyeltem, és kicsit jobbra kellett döntenem a fejem. Így anélkül tudtam ránézni Boriszra, hogy a tarkómon lévő sebbe nem nyilallt bele a fájdalom. – A karóra, amit elloptál tőlem, és ami most a téged kirabló férfinél van – nézett engem teljesen merev, kifejezéstelen arccal –, az az időtorzítóm volt. Az eszköz, amivel utazni tudok az időben. Szerencsére a torzítót egyedül csak én használhatom, mivel az én DNS-emre van kalibrálva.

Mintha kicsit lejjebb süllyedtem volna a földön. Teljesen logikus lett volna, hogyha most a fejem hasogatott volna, a megrándult ujjamat szorította volna össze a fájdalom, vagy egyszerűen csak elkapott volna a Borisz által előre megígért szédülés és hányinger. Ám most semmi mást nem éreztem, csak azt, hogy a gyomrom öklömnyire zsugorodott, és lefelé, valahová a lábam elé akart süllyedni.

Ferdinánd tekintetét kerestem, de ő csak azért is inkább a kettőnk között lobogó lusta tüzet bámulta.

– Azzal, hogy többször megpróbáltad aktiválni, bekapcsoltad rajta a nyomkövetőt, amit egyébként pont az ilyen esetekre tettek bele. És ez még, tulajdonképpen, a jó hír volt. Mert a nyomkövetővel könnyedén megtalálhatom és visszaszerezhetem a torzítómat a téged kirabló férfitól.

– Borisz, kérlek, ne haragudj, én… – kezdtem volna most már kissé ijedten, de ő ismét közbevágott.

– A legnagyobb baj az, hogy a nyomkövetővel nem csak én találhatom meg a torzítómat, hanem az Iszap bármely más tagja is, köztük pedig akár Distia is. – Csak most szakította el a tekintetét. Elnézte ő is a tüzet, ami lassan kialudni és parázzsá válni készült, és a hang, amivel ezután megszólalt, meggyötört és fáradt volt. – Holnap kettéválunk. Te és Ferdinánd tovább mentek Nyíregyháza felé, én pedig a kirablód nyomába eredek, és reménykedek benne, hogy előbb találom meg a torzítómat, mint Distia.

– Hadd menjek veled! – A hangomat annyira emeltem csak fel, amennyire ekkor tőlem éppen tellett, úgy vágtam az orra elé a meggondolatlan kérést. – Talán segíthetek, és jóvátehetem azt, amit tettem, és…

Borisz, mióta leültünk a tűz köré, harmadszorra vágott a szavamba. Egyébként pontosan tudtam, hogy nem is igazán volt már kíváncsi arra, amit mondani akartam, és ezt a fél mondatot is csak illemből hagyta végig mondani nekem.

– Sápadt vagy. Alig tudsz ülni. Valószínűleg agyrázkódást is kaptál. Nem lennél túl nagy segítség. – Hideg és logikus volt minden szava. Már nem volt benne indulat, csak az alapos meggondolás. A fáradtság. A csalódottság. Igazat kellett adnom neki.

Ferdinánd leugrott a szekérről, a lába elé odakészített pár ágat még rádobta a tűzre, és mintha olyan fontos lett volna ez a tette, hosszasan elnézte, ahogy lángra kaptak. Borisz a hátizsákjában matatott, aztán megkerülte a szekeret, futtában megsimogatta a nyírfa mellé odakötött ló oldalát, és tőlem kissé messzebb, a szekér melletti félhomályba húzódott félre aludni.

Kábultan figyeltem, mi történik körülöttem. Most végre elkezdtem szédülni is. Már hiányzott ez az érzés, a kontrollálhatatlan lebegés, a szemhéjamat nyomó ólomsúlyok és a kábultság. Senki sem foglalkozott már velem. Egyik pillanatról a másikra láthatatlanná váltam.

Ha lett volna annyi erőm, még magamra rángatom a zakómat. Ha lett volna annyi erőm, még leterítem a szúrós fűre a farmerdzsekimet. Esetleg még hagyom, hogy a lelkiismeret-furdalás okozta gyomorgörcs teljesen eluralkodjon a testemet, és megfeszítse minden izmomat.

De semennyi erőm sem volt már. Úgyhogy csak hagytam, hogy a gravitáció magához rántson, és összekuporodva eldőltem a poros földön.

*

– Van neve?

– Kinek?

– A lónak. Négy napja, hogy velünk jön. Van már neve?

Ketten ültünk a bakon. Így, persze, sokkal lassabban tudtunk haladni, mintha csak Ferdinánd ült volna ott. Viszont Borisz a közelben sem volt, és Ferdinánd sem tiltakozott, mikor kora hajnalban felkászálódtam mellé. Néma csendben indultunk el, a szemünket sütötte az éles, egyre melegebb reggeli napsütés, és bevetetlen földeket, gazdátlan házakat, kiszáradt mezőket hagytunk már magunk mögött.

– Nem tudom.

– Adni kellene neki valami nevet – javasoltam újdonsült lelkesedéssel, és pillanatig elnéztem, ahogy az emlegetett ló két foltos fülét ide-oda mozgatja. – Nincs ötleted?

– Nincs.

– Hosszú lesz így.

– Mármint?

– Mármint az út – egészítettem ki a gondolatomat. – Hosszú lesz – magyaráztam –, hogyha nem vagy hajlandó hozzám szólni.

– Hiszen beszélgetünk.

– Nem is tudom, lehet-e ezt egyáltalán beszélgetésnek nevezni.

Ferdinánd elégedetlenül morgott valamit az orra alatt, de én ebből egy szót sem értettem. Szálfaegyenes háttal ült mellettem, közben pedig úgy markolta a gyeplőt, hogy belefehéredtek az ujjai. A ló, persze, megérezhette, hogy közel sincs olyan biztos kezek között, mint eddig Borisznál, így néha – úgy kétkilométerenként – egyszerűen megállt, hogy a poros út felé hajló, ígéretesebbnek tűnő kórókat leharapja. Ferdinánd pedig hagyta. Mert hát mi mást is csinálhatott volna? Ilyenkor is csak nézte a lovat, a fülei között a horizontot, a poros útra behajoló gazt, és teljesen biztos voltam benne, hogy a Borisz által kitűzött célon kívül semmi más nem járt a fejében. Még csak idegeskedni sem idegeskedett. Mert Borisz elég jól ismerte Ferdinándot ahhoz, hogy idomítani tudja. Pontosan tudta, hogy addig nem fog semmi mást tenni, amíg az utasítását végre nem hajtotta, vagyis a célállomásunkat el nem értük.

– Tulajdonképpen – szólaltam meg kicsit később, mikor a nap már magasabban járt, a levegő pedig melegebb volt – hová is megyünk?

– Nyíregyházára.

– És utána?

– Nyírmada – bökte ki. – Aztán bevárjuk Boriszt. Tovább nem tudom.

– Megnyugtató.

Mert minden nap ez volt. Egy adott napi utat megtettünk, lett jó pár vízhólyag a lábunkon, bőrkeményedés a sarkunkon, és mentünk tovább, mintha az utazásunknak sosem lett volna célja, és most már úgy éreztem, eleje sem nagyon.

– Tessék? – Valahogy kizökkenthettem Ferdinándot. Talán a folyamatos fecsegés, vagy a halk tónus, amiben kommentáltam a körülöttünk zajló eseményeket. Mindenesetre most végre elszakította a tekintetét a horizontról, és felém fordulva várt, mintha valami tényleg fontosat mondtam volna az előbb.

– Csak annyit mondtam: megnyugtató – ismételtem. – Irónia.

– Tudom, hogy irónia. – És már vissza is fordult.

– Tudom, hogy tudod – kontráztam rá, hogy még véletlenül se lehessen övé az utolsó szó. Mert különben megőrültem volna. Hogyha ránk telepedik ez a mély csend, a fülledt meleggel együtt bekúszik a fülünkön és átszövi az agyunkat, akkor már nem marad semmi más, csak én és a gondolataim. A tudat, hogy ott is el tudok rontani mindent, ahol nem is értek tulajdonképpen semmit. És az érzés, hogy ez végtére nem is igazán érdekel. Mert annyira nem tartoztam senkihez – főleg nem azután, hogy Ferdinánd is magamra hagyott ezzel az érzéssel –, hogy sajnálni sem tudtam a rosszat, amit másokkal tettem.

Végül Ferdinánd mellett, a bakon ülve aludtam el. A Dezsőtől megörökölt lyukas kalap a szemem elé csúszott, a hátam begörnyedt. Jobbra-balra dobáltak az úton a döccenők. Órákig aludtam, pedig úgy éreztem, csak egy pillanatra hunytam be a szememet, hogy ne vakítson annyira a kietlenség.

*

4. szabály: Az utazó előtt minden élet sérthetetlen.

– Persze tudom, hogy csak elmélet – idéztem fel Diana legutóbbi szavait a témáról, talán a lehető legalkalmatlanabb időpontban –, de gondolkoztam rajta.

Egész nap a nyüzsgő Budapestet jártuk gyalog. Megnéztük a templomokat, amelyek helyén a mi időnkben már egészen más épületek vannak, apró tereket és parkokat, melyekre már senki sem emlékszik, a Dunát és a Margitszigetet, ami még sokkal természetesebben festett, mint nálunk a víztisztító berendezésekkel, napelemekkel és vonalzóval megtervezett gyeppel. Most már a lábujjaink kellemetlenül nyomódtak neki a cipőnk orrának, már sajgott a talpunk, izomláz volt a vádlinkban. Szomjasak és éhesek voltunk, és talán negyed óra is eltelt már úgy, hogy nem is szóltunk egymáshoz. Én törtem meg a csendet.

– Szerintem lehetséges, amit felvázoltál. – Diana finoman megmoccant mellettem. – Viszont tele van buktatókkal. Nyilván. És most nem arról beszélek, hogy az időben okozott változtatások követhetetlenek lehetnek, hiszen ez természetes, és szerintem te is tudod. A csomópont-emberekről. Már, ahogy te nevezted őket. – Finoman rámosolyogtam Dianára, de ő nem viszonozta a kedvességet. Komolyan, csendesen figyelte minden szavamat. – Szóval csak azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne befolyásolni ezeket az embereket úgy, hogy az természetesnek hasson, és a folyamat része lehessen. Mert most gondolj csak bele: ha az elméleted szerint én a csomópont-emberek egyike lennék, és te azt akarnád, hogy gyakoroljak hatást a korra, amiben élek, miért tenném meg? Teljesen ismeretlen lennél számomra, valószínűleg gyanúsan is viselkednél, én biztosan nem tenném meg, amire engem kérnél. Miért is tenném? Mennék a fejem után, csinálnám, amit eddig is, és talán a történelem alig változna meg a behatásodtól.

A Síp utcából a Rákóczi útra kanyarodtunk. Itt már sokkal több ember volt. Lassan magunk mögött hagytuk az egykori Uránia helyén álló üvegkolosszust is, ami ezerfelé villogtatta a lemenő napról lepattanó fényt. Elhagytuk a félig modern, félig hagyományos módon felújított Szent Rókus kápolnát, és már láttuk narancs villamosoktól nyüzsgő körutat.

– Van viszont egy remek ötletem, amivel a csomópont-emberek befolyásolása sokkal könnyebb lenne. – Diana olyan feszülten figyelt, hogy a következő kereszteződésnél nekem kellett visszarántanom őt egy önvezető trolibusz korántsem toleráns gépszemei elől. – Igazából csak ma délután jutott eszembe, és most is csak arról, hogy ennyi templomot néztünk meg egymás után.

Diana jobb keze még az én markomban maradt. Véletlenül felejtettük úgy mindketten, amikor a troli előtt megtorpantunk. Diana meg sem moccant, jelét sem adta annak, hogy ez kicsit is zavarta volna. Sokkal inkább csak azt a feszültséget éreztem kettőnk között, hogy én még mindig csak húztam az időt, templomokról és a ma délutánról fecsegtem ráérősen, még mindig csak várattam őt a megoldásommal, ő pedig figyelt, feszülten és csendesen, nehogy lemaradjon valamiről, ami fontos lehet.

– A hit – böktem ki végre.

– Mármint mi van a hittel? – állt most meg egy antik, de komoly riasztóberendezésekkel felszerelt kapualj vastag, rácsos kapuja előtt. A mögöttünk haladók elégedetlen morgás kíséretében kerültek ki minket.

– Az eszköz, amivel a lehető legjobban befolyásolni lehet az embereket, az a hit. A vak hit. A vallás. – Hiába magyaráztam, a finom kis ránc Diana két szemöldöke között egyre mélyebben és határozottabban rajzoldódott ki. Megszorítottam a kezét.

– Figyelj, elmagyarázom. – És közben tovább rángattam őt a körút és a minket hazafelé szállító villamosok felé. – A csomópont-emberek egyike sem, de egyetlen ember sem cselekedné azt, amit kérsz tőle a jobb jövő érdekében, talán még akkor sem, hogyha sikerülne elhitetned velük, hogy te tényleg a jövőből jöttél. Viszont boldogan megtennék, hogyha hinnének benne. Ha hinnének, mondjuk, egy halhatatlan istenben, aki igazából talán csak időutazó. Mert milyen jobb eszközt tudsz arra, hogy elhitesd valakivel, halhatatlan vagy, mint az időutazás? Elég lenne csak ugrálnod egy keveset az időben, és bizalmat ébresztened a kiszemelt csomópont-emberekben ahhoz, hogy utána a kérésed szerint cselekedjen. Talán kellene valami név, ami elég titokzatos és isten-szerű, ami megfelelően elfedi a valóságot. Mert egyetlen isten nevét sem lehet közvetlenül kiejteni. És esetleg – intettem le a lányt, mert láttam, közbe akar szólni – valami titkos társaság létrehozása is célszerű lenne, hiszen ott a tagok, a beszervezett csomópont-emberek egymás között tovább gerjesztenék a misztikumot körülötted, aztán persze a kérésed szerint cselekednének. A közemberek viszont mégsem szereznének tudomást rólad. Na meg persze a bennfentesség – húztam mosolyra a számat –, a valahová tartozás érzése mindenkit pozitív irányba szokott ösztönözni.

Elértünk a körútig. A homokóra alakú LED lámpa villogva, csipogva számolta vissza az időt a legközelebbi gyalogosátkelésig. Az embertömeg körülöttünk egyre nagyobbra duzzadt. Mind a zöld jelzésre vártak. Toporgó cipők, táskák és idegen testek préseltek minket is egymáshoz közelebb.

Diana hosszú pillanatokig némán meredt rám. Kezdtem azt érezni, valami rosszat mondtam. Kár volt talán beleszólnom a lány elméletébe, amit ő nem csak gondolatkísérletnek, hanem véresen komoly tervnek gondolt. Ez egyébként csak most látszott igazán: az összevont szemöldökből, az összepréselt ajkakból, abból, hogy még mindig nem zavarta, a jobb kezét szorongatom. Kezdtem komolyan azt hinni, valami végzetes hibát követtem el. Hogy megsértettem a lányt a tolakodásommal. Talán Dianának csak egy figyelmes hallgatóra, és nem egy társra volt szüksége. Talán nem kellene mindenbe beleszólnom, nem szabadna azt éreznem, az időutazás előjogaként nemsokára mindentudóvá fogok válni.

Ám a lány végül elmosolyodott, először csak halványan, majd szívből és szélesen, aztán, miközben már ő is az én kezemet szorongatta, hangosan nevetni kezdett.

A LED lámpa közben pirosból zöldre váltott. Éles sípoló hang jelezte, hogy az átkelés biztonságos.

– Zseniális! – kommentálta kacagva. – Komolyan mondom, zseniális! Sosem gondoltam volna, hogy ez az egész bárkit is érdekelhet ennyire, hogy valaha komolyan vehetnek, hogy ez az elmélet – nevetett –, ez az egész, hogy… Borisz, ez komolyan zseniális!

Kapkodta a levegőt, és nem zavarta az emberek rosszallása. Hogy mi ketten a járda közepén ácsorogtunk, amíg a tömeg a villamosok felé nyomakodott.

– Persze ez csak egy elmélet – visszakoztam kissé óvatosan most én, mert a lány engem nevetett ki. – Elmélet. Semmi több.

*

Elhagytuk Nyíregyházát. És elhagytuk Nyírmadát is. És Ferdinánddal csak mentünk tovább, ketten egyedül, egy ismeretlen cél felé. És nem tudtunk semmi mást, csak azt, hogy az irány északkelet, és hogy valahol össze kell találkoznunk Borisszal. És Ferdinánd már egyre görcsösebben rángatta a kantárt, és idegesen rákiáltott a lóra – akinek neve ugyan még mindig nem volt –, hogyha megállt az út közepén. És már engem sem zavart a csend, ami az agyunkba fészkelt. Nem zavart a kietlenség és a meleg. Már éhes sem igazán voltam.

Időről időre eszembe jutott azért, hogy Borisznak már tegnap vissza kellett volna érnie, és amikor a gondolkodásban rendre idáig jutottam, gyorsan kerestem valamit, ami elvonhatta a figyelmemet: egy érdekes formájú felhőt, egy magas hegyet, egy ismeretlen madarat. Egy növényt, amit nem tudtam megnevezni, vagy egy foltot a nadrágomon, amit eddig nem vettem észre. Esetleg kihúztam az ujjam a vastag kötésből, és lassan ki-be görbítettem, hogy érezzem, ahogy minden ín húzódik.

Mert hogyha elértem volna idáig a gondolkodásban, és hagytam volna, hogy levonjam a következtetés, az se nekem, se Ferdinándnak nem tett volna jót.

Lássunk tisztán, mondtam volna akkor, és odafordulok hozzá a bakon. A ló megáll, mert Ferdinánd kezében elernyed a kantár, és még talán a nap is megállt volna egy pillanatra a horizonton. Nem halaszthatjuk. Beszélnünk kell róla, mert már nem várhat. Igen, Ferdinánd. Most komolyan beszélek. Harmadik napja, hogy egyedül maradtunk, és Borisz azt ígérte nekünk, hogy legkésőbb Nyírmadán utolér bennünket. Mi ma reggel ugyanúgy ébredtünk fel, ahogy eddig, ugyanúgy összepakoltunk, ahogy eddig, ugyanúgy megmostuk az arcunkat egy piszkos patakban, ahogy eddig. És elhagytuk Nyírmadát. És Borisz még mindig nincs sehol.

Nem akarok vészmadár lenni, de ki kell mondanom a lehetségest.

Ferdinánd! Lehet, hogy soha többet nem fogunk hazajutni. Kérlek, ne nézz így, nem téged akarlak ezzel idegesíteni. De úgy érzem, most már komolyan beszélnünk kell erről. Hogyha Borisszal történt valami, hogyha soha nem fog visszajönni értünk, nekünk egyszerűen semmi esélyünk arra, hogy visszajussunk a saját időnkbe. Mert ezt az ócskavasat, mutattam volna ekkor a hátunk mögött levő, szekrénynek álcázott időgépre, egyikünk sem tudja összerakni. És nem ismerünk senki mást, aki segíthetne. És valószínűleg senki sem fog keresni minket, főleg nem itt, térben és időben is az isten háta mögött.

Azt javaslom, nevettem volna el magam, ahogy a lemenő napba hunyorgok, hogy ne is menjünk tovább. Mert eddig sem tudtuk, hogy hová is tartunk pontosan, és ez most már allegóriának sem elviselhető, nemhogy valóságnak.

Ezt mind el akartam mondani Ferdinándnak. Ott voltak a szavak a nyelvem hegyén, egyre csak rágtam őket, de végül nem mondtam semmit. Csendben maradtunk mindketten. Mentünk tovább északkeletnek, és csak akkor álltunk meg, amikor a nap már végleg eltűnt a szemünk elől, és az árnyékok megnyúltak a talpunk alatt. És tulajdonképpen akkor sem azért álltunk meg, mert meg akartunk állni. Mert a ló már nem bírta az egész napos menetelést, mert Ferdinándnak vörösre dagadt a keze a gyeplő szorításától, vagy mert kitikkadtam és nyelni sem tudtam már. Nem voltunk álmosak. És nem voltunk éhesek sem. Még csak pisilnem sem kellett.

Azért álltunk meg, mert a távolban egy apró pont, egészen pontosan egy kalapját lebegtető, bicegős léptű ember sietősen felénk tartott.

– Mi a franc? – bökte ki Ferdinánd az egész napos hallgatástól rekedten. – Ez nem lehet Borisz.

– Ez nem Borisz – adtam neki igazat én is, és a bakról felágaskodva hunyorogtam bele a távolba. Az ember ekkor mintha maga is megtorpant volna. Talán meglepődött, hogy az eddigi ideges integetésnek végre valamiféle eredménye van. Majd észbe kapott, és inkább sietősen tovább indult felénk.

Aztán mintha egy teljesen másik történetből lépett volna elő. Nem is nagyon tudtam hová tenni, hogy amíg az én fejem ennyire megviselt volt, a hajam zsíros, a tarkómon a seb véres, a ruháim gyűröttek, piszkosak és izzadtak, addig ő úgy festett, mint akit kivasaltak. Tiszta cipő, patyolat hófehér ing, makulátlan oldalra fésült frizura. Tiszta volt, még a két keze is tiszta, pedig itt ragadhatott volna rá bőven elegendő piszok.

– Hogy kerül ide? – Ez volt az első gondolat, amit ki tudtam nyögni.

– Két kilométerre… – mutogatott a háta mögé. – Vonattal jöttem. Most érkezett, és aztán a megállóban megláttam azt a férfit, és…

Még kicsit sűrűbben vette a levegőt, mint azt normálisan tette volna. Meg amúgy sem hiszem, hogy hozzá volt szokva a hosszútáv-gyalogláshoz.

Ady Endre kissé megtörten, de teljesen tiszta tudattal került meg minket, és önmagát cseppet sem zavartatva nekidőlt a szekér azon oldalának, ahonnan az időgép amúgy is vészesen kifelé dőlt.

– Férfi? – Ferdinánd lángoló tekintettel pattant le a bakról, és a költő nyomába szegődve, mint valami szakrális objektumot, megkerülte ő is a szekeret. – Miféle férfi?

– Magas – mutatta Ady –, sötét hajú. Kicsit zord, kalappal a fején.

Megreccsent a nyakam, úgy fordultam utánuk.

– És nem mondta a nevét?

Nem csak bennem, Ferdinándban is megállt az ütő. És amíg mi visszafojtott lélegzettel vártuk, mit fog válaszolni Ady Endre, addig ő csak krákogott és köhécselt, mire végül kinyögte:

– Kaphatnék egy kis vizet?

Zavaros, szürke löttyel teli műanyag palackot hajítottam át az időgép felett. Ferdinánd elkapta, és türelmetlenül a költő kezébe nyomta. Ady elvette, pillanatig nézegette, méregette, lötyögtette benne a vizet, de végül – miután ügyetlenül lecsavarta a kupakot – úgy döntött, a víz most fontosabb, mint fennakadni azon, hogy ilyen palackot még soha az életben nem látott. És meghúzta az üveget.

– Mondja már! – csúszott ki a számon talán kissé nyersen, mikor Ady még mindig a palackkal piszmogott.

Ferdinánd sem lehetett ekkor túl türelmes hangulatában, mert egyszerűen kilökte a költő kezéből a palackot, ami puhán a földre pottyant, az oldalára dőlt, és belőle az összes víz a cserepes-száraz földre ömlött ki. Ezt most egyikünk sem sajnálta.

– Valami polgár…

– Polgár? Mármint a neve Polgár? – visszhangozta Ferdinánd.

– Sejtette, hogy csak magukat kereshetem. És azt mondta, jön ő is, de neki még vissza kell szereznie valamit. Ebbe az irányba mutatott, én pedig elindultam, és…

– Borisz! – nevetett fel Ferdinánd, és a földön tehetetlenül fekvő üres vizes palackba lendületesen belerúgott.

Aztán úgy vetette magát Ady Endre nyakába, mintha amúgy nem lenne fontos az az utazónak előírt irányvonal, hogy történelmünk ismert embereivel beszélni nem lehet – nem hogy megölelgetni őket, úgy paskolni a hátukat, hogy a kalapjuk a poros földre essen le a lendülettől, és nevetni, nevetni a fülükbe hangosan – még beszélni sem. Ferdinánd ezt valamiért hirtelen elfelejthette.

Nekem is felfelé görbült a szám, mint eddig még soha, ha Boriszról volt szó. Ady Endre pedig megszeppenve tűrte, hogy Ferdinánd csaholó kiskutyaként ugrálja körbe őt. Ő pedig semmit sem értett az egészből. Hogy mire ez a felszabadult ünneplés, miért nevetünk ilyen harsányan, miért sóhajtozunk ekkorákat, és egyáltalán: miért nem érdekelt ebben a percben egyikünket sem az, hogy Ady Endre Nyírmadától kissé keletre, valahol az isten háta mögött, a tűző napon kilométereket gyalogolt azért, hogy elmondjon nekünk valami fontosat.

Kép: Fortepan / Veszprém Megyei Levéltár / Klauszer