Az utazás mint allegória: 3. rész

– Ezt nézd! – Még ezelőtt, még mikor el sem indultunk a kocsmába, még be sem vallottam Ferdinándnak, hogy elloptam a pénzt, még amikor nem haragudott meg rám és üvöltötte le a fejemet, még nem hagyott egyedül egy ismeretlen falu kocsmájában, ismeretlen emberekkel körülöttem, akkor nyomtam az orra alá a karórát, amit előző éjjel óta, majd aztán egész nap a zakóm belső zsebében rejtegettem.

Mióta kitapogattam a hold fényében, sokat gondoltam rá. Talán többet is, mint kellett volna. Arra gondoltam, hogy meg kellene nézni alaposabban, miféle karóra is ez egyáltalán. Talán be kellene dobni a legközelebbi patakba, és akkor soha nem derülne ki, hogy elloptam. Talán vissza kellene csempésznem Borisz táskájába. Talán el is adhatnám jó pénzért, bosszúból, amiért Borisz ezt teszi velünk. De legfőképpen: biztos, hogy meg kellene mutatni Ferdinándnak. Mert Ferdinánd talán hajlandó lesz majd eldönteni helyettem, hogy mi legyen a karóra sorsa, és akkor nekem nem kell majd tovább gyötörnöm magam miatta.

A lopott pénz miatt még mindig nem volt lelkiismeret-furdalásom. Mert a pénz semmi más, csak – pénz. Önmagában semmi értéke: csak vékony papírra hányt tinta. Bármikor újratermelhető és helyettesíthető ez a köteg pénz egy ugyanekkora értékű másik köteg pénzzel. És amúgy is tudtam, hogy ezért a pénzért Borisz kicsit sem dolgozott meg.

De a karóra egészen más volt. A szíja viseltes, a gombjai kopottak. Egyértelműen látszott rajta, hogy sokat hordták. Persze nem voltam Sherlock Holmes, hogy ennyiből meg tudtam volna állapítani, Borisz hordta-e ilyen sokat vagy valaki más, akit nem is ismerünk, akihez amúgy nem fűznek érzelmi kötelékek, és aki talán meg is érdemli, hogy ez a karóra már nem képezi az ő tulajdonát.

Mivel Borisz valahogy folyton ott volt Ferdinánd mellett, mutogatta neki, hogy melyik hegy micsoda, meg hogy hogyan kell elvezetni egy lovas szekeret, így nap közben esélyem sem volt a közelébe férkőzni. Este viszont Borisz mindig eltűnt hosszabb-rövidebb időre ilyen-olyan indokokkal. Most például azt mondta, meg kell vizsgálnia az áramköröket a helymeghatározó panelen, és ehhez csendre van szüksége. De én gyanítottam, hogy ilyenkor azért tűnt el, és azért nem jött vissza csak akkor, mikor már mi ketten a lefekvéshez készülődtünk, mert nem bírt a szemünkbe nézni. Vagy talán nem akart nekünk már semmi mást mondani azon kívül, amit az első éjszaka elmondott. Kerülte a témát. Került engem is, mert tudta, én előbb rá fogok kérdezni a kényes részletekre, mint Ferdinánd.

– Mi ez? – kérdezte, mikor az orra alá nyomtam a lopott kis tárgyat.

– Hülye kérdés.

– Oké, akkor – nyelt nagyot – miért mutatod meg nekem ezt az órát?

– Tetszik? – kérdeztem, hirtelen zavaromban idiótán mosolyogva. – Neked adhatom, ha kéred. Vagy talán a tied? Tőled vette el?

– Kicsoda? – Ferdinánd összeráncolt szemöldökkel engem bámult. – Nem tudlak követni, Patrícia.

– Oké, szóval – köszörültem meg a torkom – talán ennek nem nagyon fogsz örülni. De látod ezt? – És most elővettem a zakóm zsebéből a pénzt. – Ezt úgy loptam.

– Loptad?

Mintha szitokszóval illettem volna Ferdinándot. Pedig hát pont hogy miattunk tettem ezt. Hogy ne kelljen mindenféle ismeretlen eredetű nyers bogyókat ennünk – mert Borisz növényismereti képességeiben nem igazán bíztam –, ne kelljen halat kibeleznünk, a kemény földön, a nyirkos éjszakában aludnunk. Éhes voltam és fáradt. Fájt a hátam és korgott a gyomrom. És a tudat, hogy Borisz megtehette volna, rendes ételt ad nekünk és rendes helyen alhatunk, komolyan felidegesített. Még ha csúnya dolog is volt részemről, hogy elloptam Borisz pénzét, megérdemelte. Mert mi sokkal többet áldozunk fel érte – miatta –, mint ő ezzel a kevéske pénzzel.

Lassan és tudatosan, mert úgy éreztem, muszáj, egyre dühösebb lettem Boriszra. A harag sokkal ismerősebb érzés volt, mint ez a közönyös fáradtság.

– Igen, loptam. Borisztól. – Ferdinánd erre még válaszolni sem nagyon mert. Kikerekedett szemekkel bámulta a pénzt, a kezemet, engem. Kattoghattak a fogaskerekek az agyában, hogy előbb teremtsen-e le vagy ijedjen-e meg. Hogy előbb elmondja-e Borisznak a dolgot, vagy várjon. Hogy ez a komoly bűn egyáltalán köztünk maradhat-e vagy sem. Minden eshetőséget számba vett, még az üveges tekintetével is, mintha láthatatlan szöveget, méghozzá a fejében lévő etikai kódexet olvasta volna, de mielőtt a végére érhetett volna, beszélni kezdtem. – Ne ijedj meg túlságosan, nem vagyok benne biztos, hogy ez nem hamisított pénz. Mert valószínű, hogy az, nem? Az időutazók nálatok mit használnak? De mindegy is. A lényeg: este eszünk egy jót.

– Patrícia, ez… – Próbálta kifejezni a döbbenetét. – Nem hiszem, hogy lehetne… Talán az a pénz valami másra kell, csak Borisz nem mondta el, és talán nagy bajt csinálunk, hogyha…

– Ha Borisz még mindig nem bízik bennünk eléggé ahhoz, hogy elmondja, mit tervez ezzel a pénzzel, akkor meg is érdemli. De nem ez a lényeg – próbáltam rövidre zárni. – Nézd már meg ezt! – Próbáltam úgy Ferdinánd orra alá nyomni a karórát, hogy végre tényleg erre tudjon figyelni: a különös kis tárgyra, ami egész nap húzta a zakóm zsebét.

– Beszélnünk kellene Borisszal, ez nem lesz így jó, nem lophatod meg őt csak úgy, mert most olyan kedved van. Ez egyszerűen nem helyes. Amúgy meg – nézett át a karórán, bele a szemembe – miért is várod el Borisztól, hogy megbízzon benned, hogyha te gondolkodás nélkül képes vagy lopni tőle?

– Ez csak pénz – vontam vállat. – Este eszünk egy jót, és ígérem, utána visszateszem a maradékot. Csak figyelj már egy kicsit!

Izgatottan mocorogtam a fenekemen, nem voltam képes egy helyben megülni. Ferdinánd a tűzifának szánt rakás mellett törökülésben igyekezett rendezni a gondolatait, amit én a folyamatos fecsegésemmel nem hagytam.

– Mi az? – csattant fel végül mérgesen. Kizökkent. Már nem a pénzt, és nem is engem, hanem a karórát figyelte.

– Te tudod, mi ez?

– Persze, hogy tudom. Egy karóra.

– Na de milyen karóra? – kérdeztem titokzatosan, és hagytam, hogy kivegye az izzadt tenyeremből. – Nézd csak meg, milyen furcsa. Ez is Borisztól van. De véletlen volt – mentegetőztem egyből, mert Ferdinánd máris sopánkodni kezdett. – Amikor kivettem a táskájából a pénzt, akkor esett ki. Már nem tudtam visszatenni, így nálam maradt. Megőrzésre. Csak megőrzésre – ismételtem a nyomatékosítás végett. – Vissza fogom adni.

Ferdinánd a torkát köszörülte. Mintha az átkozott karóra égette volna a bőrét, olyan óvatosan forgatta.

– Ez itt micsoda? – kérdeztem az izgalomtól mosolyogva. A karóra hátulján, egy ujjnyi helyen ovális bemélyedés volt. – Olyan, mint az okostelefonokban az ujjlenyomat-olvasó.

– Nem, ez egy régi óra, nézd csak meg a szíját. – Repedezett bőr, fekete és durva. Ebben Ferdinándnak igaza volt. – Meg ez a digitális fémtest sem valami modern hóbort.

– Másik szíjat bármikor rakhatnak rá, nem? Meg hát a kijelző is különös…

Ferdinánd kezéhez kapva megnyomtam egy gombot, ami először a jogosulatlan hozzáférés szöveget, majd a pontos dátumot villantotta fel (1909. június 26.). Aztán mutatta csak ismét az időt (18:46). Alatta ólmosan peregtek a másodpercek (53, 54, 55…).

– Apámnak mintha lett volna egy hasonló órája, de annak sötétkék szíja volt, és közel sem volt ilyen viseltes. De mindegy is – rázta meg magát Ferdinánd. – Vissza kellene adni Borisznak.

– Vissza fogom! – csattantam fel. Igazából erre az ítéletre vártam eddig, és most, hogy az agyam sarkában lévő gondolatot ismételte el Ferdinánd, csak ideges, de nyugodt nem lettem. – Csak érdekel, hogy mi is ez pontosan. Talán valami időutazó-cucc?

– Vagy valami emlék, amihez nekünk semmi közünk nincs.

– Neki sem lett volna semmi köze az én múltamhoz, mégis ki-be járkált, mintha ugyan bárki megengedte volna neki… – morogtam az orrom alatt, és mielőtt Ferdinánd eltehette volna a karórát, én kaptam ki a kezéből, és süllyesztettem vissza a zsebembe. – Ez nálam marad. Csak ma estére – próbáltam az amúgy nyugtalan Ferdinándot kicsit lenyugtatni. – Aztán vissza fogom adni Borisznak, a pénzzel együtt, természetesen. Csak könyörgöm, együnk végre valamit, ami rendesen meg van sózva!

Ezzel lezártnak tekintettem a témát. És Ferdinánd hiába akarta még egyszer pontosan átbeszélni velem, hogy mikor fogom visszaadni Borisznak a cuccait, meg mit is fogok mondani neki, nem nagyon figyeltem rá. Mutogattam a hegyekre, kérdezgettem, melyiknek mi a neve, meg faggattam őt arról, miképpen tanította ki Borisz lovas szekeret vezetni.

Most, hogy egyedül maradtam, valamiért egyből a karóra után nyúltam. Csak ellenőrizni akartam, még mindig a zsebemben van-e, még mindig a pontos időt és dátumot, meg a jogosulatlan hozzáférés szöveget villantja-e fel. Mintha a világ rendje függött volna ettől.

Aztán kifizettem a zenészeket és a kocsmárost. Addig nyomtam egyenként a tenyerükbe a gyűrött bankókat, amíg kerekedni nem kezdett a szemük. Akkor aztán már tudtam, eleget fizettem. A maradékkal a zsebemben Ferdinánd után indultam.

Odakint teljesen sötét volt. A táborhelyünkön már égnie kellett volna a tűznek, már talán Borisz is minket kereshetett. A levegőben még benne rezgett a nappali fülledtség, a poros föld is ontotta magából a meleget. A hold még nem jött fel, a csillagok viszont vadul pislákoltak. Néhol fényt láttam egy-egy ablakból kiszűrődni, de amúgy csend és sötétség volt mindenütt. Csak tompa zeneszó a csárdában. Furcsa nyugalom a fejemben.

Volt alkalmam higgadtan átgondolni, hogy mit kellene mondanom Ferdinándnak. Figyelj, én megértem, mennyire meg vagy most rémülve. Én is ezt éreztem, mikor Borisz tudatta velem, hogy mi ketten rokonok vagyunk. Bonyolult ez az egész, annál sokkal bonyolultabb, mint amit fel tudok fogni. Talán te sokkal jobban érted ezt, mint én. Már én is sokat gondolkodtam azon, hogy ez mégis hogy lehet, hogy talán tényleg egy időhurok az, ami befolyásolja a mi sorsunkat, meg hogy valójában csak ennek hatására, nem pedig a szabad akaratunktól vezérelve cselekszünk. Ferdinánd, ez mind ijesztő, én tudom. De nem szabad megijedned. Ha tényleg így van, ha tényleg előre elrendeltetett a sorsunk, az gyakorlatilag minden lelkiismeret-furdalás alól felment minket, ami lássuk be, jó hír. És amúgy is csak akkor fog kiderülni ez az egész, hogyha hagyjuk, a történések magukkal sodorjanak minket. Nem tehetünk mást, mint hogy hagyjuk, az történjen, aminek történnie kell, és azt cselekedjük, amit…

Egy férfi kikerült engem. Mintha pillanatra elnézte volna a kalapomat, a földet söprő nadrágom és a piszkos zakóm. Nézte a hátamat, az arcomat, a kalapom alól kikandikáló tincseket. És kikerült. Én is néztem őt egy darabig, gyanús volt, ismerjük egymást valahonnan.

A kocsmából. Mert tudtam, ez lesz az a férfi, a bajszos, aki már a kocsmában is akart tőlem valamit, de akkor diszkréten értésére adtam, hogy én viszont nem akarok tőle semmit. Most kikerült. És úgy két méterrel előttem megtorpant, majd felém fordult.

– Állj! – Megálltam.

– Segíthetek? – Mintha én mindig ilyen kedves és segítőkész lettem volna, rámosolyogtam. Nem is tudom, pontosan mit akartam ezzel elhitetni vele. Csak vártam, és szívtam az orromba a poros levegőt.

– A zsebeidet.

– Tessék? – kérdeztem.

– A zsebeidet, ha mondom!

– Mi van a zsebeimmel?

– Te most szórakozol velem? – sziszegte elharapott szavakkal, és most már láttam, hogy jobb kezében, amelyet mindezidáig takarásban tartott, remegve egy kést szorongatott.

– Ki akarsz rabolni – láttam át pillanat alatt a helyzetet. – Miből gondolod, hogy van nálam pénz?

– Ne nézz teljesen baromnak! – nevette el magát idegesen a bajszos. Az egyik ablakból kiszűrődő halvány lámpafény megvillantotta a szemeit. – Ne hidd, hogy nem láttam még ilyet! Férfiruhába öltözött nő. Kitömött zsebek. Az a fickó, aki téged kísért. A szemüveges.

– Kinek nézel te engem? – kérdeztem halkan kuncogva, és szinte már örültem annak, hogy a kosszal együtt valami idegen identitás akaratlanul is rámragadt.

De a férfi a jobbjában hadonászó késsel hamar a torkomra forrasztott minden jókedvet.

– Elszöktél otthonról – jelentette ki.

– Mondhatjuk így is – hagytam ennyiben, és azt már nem tettem hozzá, hogy az otthon különben még csak nem is ebben az évszázadban van.

– Egy gazdag gyárosnak vagy a lánya. A szeretőd miatt – magyarázta akadozva, a késsel lendületesen a levegőt böködve. – Az a szemüveges úgy kísért. Hozzá. Aztán a pénz a zsebedben. Láttam ám, hogy mennyit fizettél odabent. A családodtól loptad.

– Ha csak a pénz kell, akkor… – Már nyúltam volna a zsebem felé, hogy az egész köteggel nekiadjam, de ő zavartalanul folytatta az általa helyesnek vélt analízis felállítását.

– A férfiruha azért, hogy ne találjanak rád. Mert menekülsz.

– Igazad van – hagytam annyiban, és már nyújtottam is felé a pénzt. – Tessék!

Ő sem hitte, vagy talán csak az óvatossága nem hitette el vele, hogy ez tényleg ennyi volt. Nézte a csillagok fényében a pénzt, idegesen szipogott is, mintha ezzel, a poros levegő tüdőre szívásával akart volna gyorsítani az észjárásán.

– Nem úgy van az! – jelentette ki végül keményen, és hirtelen két lépéssel mellettem termett.

– De hát odaadom – értetlenkedtem most már kissé ijedten. – Neked adom az összes pénzemet, ami nálam van.

– Van még! – jelentette ki most ő sokkal határozottabban.

Héliumos lufinak éreztem magam. Pillanat alatt szökött ki belőlem minden nemesgáz, és nem maradt más, csak a leeresztett összezsugorodás. A mozdulatlanság.

A bajszos egészen egy ablaktalan vályogépület oldaláig taszigált. Húztam a lábam, mintha fájna, porzott alatta a föld. Pedig csak nem tudtam megemelni, annyira bent rekedt minden mozdulat. Éreztem, a kés hegye néha hozzáért az oldalamhoz, mert ahogy ő taszigált, úgy torpantam meg én minden kis kőben, ami csikorogva a talpam alá csúszott.

– A zsebeidet! – ismételte ezúttal ijesztő sziszegéssel, és már nem várta meg, hogy én pakoljak ki. Tapogatni kezdte a zsebeimet, gátlás nélkül nyúlt bele a zakómba, a belső zsebemből kivett minden apróságot, a hetek alatt felhalmozott papír cetliktől kezdve, a kávéfoltos szalvétákon át, egészen addig a gyűrött, vígszínházi előadás után nálam maradt színlapig, amit tulajdonképpen oda kellett volna adnom Dezsőnek, hogy megírhassa másnapra a színkritikát, de persze elfelejtettem. Kivette a zsebemből a kék Signettát, amit még otthonról hoztam magammal, és kivette a zakóm bal felső zsebéből a Borisztól lopott különös karórát is.

Meg akartam szólalni. A nyelvem hegyén volt már számtalan hazugság, például hogy nem vagyok egyedül itt a sötét utcán, hogy a kocsmából mindjárt kilép majd két férfi, akik velem vannak, akik majd jól megverik, szóval jobb lenne, hogyha kiegyeznénk abban, ő elviszi a pénzt, engem pedig sértetlenül hagy távozni. Vagy hogy sokkal nagyobb bajt hozna a fejére azzal, hogyha megölne. Hogy én fontos ember vagyok. Esetleg hogyha hagy elmenni, tudok még adni neki némi pénzt is…

De persze ezek közül semmit sem mondtam, mert az ingemet már átlyukasztotta a kés hegyesebbik vége. A fém hideg volt, a bőröm pedig puha. Nem szóltam, szinte levegőt is alig mertem venni.

– A gyűrűdet! – rántott most a kezemnél fogva maga felé, a kés pedig megremegett a kezében, és felkarcolta a bőrömet. Felszisszenni sem volt időm.

Úgy rántotta le a kezemről az édesanyámtól megörökölt gyűrűt, hogy az ujjam fájdalmasan belereccsent.

– Ez fáj! – kiáltottam végre, mintha most már szabad lehetett volna. A férfi az ablaktalan vályogház durva falának lökött.

– Még egy szót szólsz, és…

– Azt nem viheti el! – A gyűrű után kaptam, de ő visszalökött, és a fejemet is a vályogfalba verte.

Összemosódott a szemem előtt az egész jelenet: a poros nyári éjszaka, a mezőcsáti utcák, a bajszos férfi kezében a késsel, a csillagok a fejünk felett.

A kés megcsillant. A férfi visszacsúsztatta azt a zakója takarásába. Morgott valamit, igyekeztem kivenni a szavait a fülem zsongása mögül, de semmit sem értettem. Mintha valami hártya választott volna most el a valóságtól. Éreztem azt is, hogy valami forró, ragacsos folyadék indult el a tarkómtól a nyakam felé, de gondolkodni és összefüggéseket levonni már képtelen voltam. Az ujjam – amit olyan durván rántott meg az előbb –, még az sem fájt. Lebegtem. Valami különös bizsergés vett erőt rajtam, és most úgy éreztem, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy nem foglalkozom a következményekkel. Nem kell, hogy hazugságokat gyártsak, hogy az életemet féltsem. Most nem kellett sem Ferdinándra, sem Boriszra, de még csak Distiára sem gondolnom.

Hátradöntöttem a fejem, és futtában vetettem még egy homályos pillantást a fejem felett kifeszülő tejútra. Aztán elájultam.

*

3. szabály: A közösség érdekei az utazó érdekei; az utazó érdekei a közösség érdekei.

Dianát és engem már az is a renitensek közé emelt, hogy időutazónak tanultunk. A hatvan elszánt és már önmagában kiváló ember közül mindössze tizenketten maradtunk az évfolyamon: tizenkét öntelt és beképzelt diák, akik mind azt hitték, hogy majd ők változtathatják meg gyökeresen a világunkat. Mind a tizenketten jót akartunk tenni – a magunk módján, legalábbis –, de kettő kivételével mindannyian rájöttünk a képzés alatt, hogy jót egyedül csak azzal tehetünk, ha az általunk legjobbnak gondolt úton próbáljuk elérni azt, hogy az idő sértetlen maradjon.

A két kivétel közül az egyik, természetesen, Pesti Diana volt. A másik pedig egy olyan évfolyamtársam, aki az eskü letétele után – miután az időutazásra használt torzítót immár felügyelet nélkül használhattuk – elszökött. Legjobb tudásunk szerint férjhez ment valahol a múltban egy emberhez, aki a legkevésbé sem meghatározó személy, és semmi változást nem okozott vele az időben. Így nem is kutattunk tovább utána.

A történelem a mi közös termékünk: ugyanúgy a tiétek is, mint ahogyan az enyém. Együtt hozzuk létre, együtt szabunk neki új irányt. És együtt kell, hogy döntsünk arról is, mihez kezdünk a múltunkkal. A te idődben, Ferdinánd, az időutazást pusztán kutatásra használták. Szigorú szabályok kötötték meg az utazók kezét. Pontos jelentéseket és fotódokumentációkat kellett bemutatniuk, hogy bizonyítsák, semmi olyat nem tettek, ami csak egy kicsit is változtathat a történelem menetén.

Nálunk ez már – egy közelgő világháború előszelének köszönhetően – egészen máshogy működik. A háború következményeit látva a közelmúlt eseményeit meg kellett változtatni. Lajtha Lajos vezetésével egy maréknyi utazó úgy döntött, változtatni fognak a múlton. Vakon ugrottak az időben. Fogalmuk sem volt róla, hogy micsoda változásokat okozhat a történelem irányába való radikális beavatkozás.

A dolog végül jól sült el: a háborút megúsztuk, Lajtha csapata másfél év történéseit írta át egyetlen ugrással, és ezzel a teljesen őrült elképzeléssel, hogy mi változtathatjuk meg a múltunkat, végleg új irányt szabott az időkutatásnak.

Lajtha Lajos 2102-ben megalakította az Időszabályozó Pártot – röviden az Iszapot –, hogy a történelmi változásokról a következőkben ne hozzájuk hasonló pacifista felkelők dönthessenek, hanem szakemberek válogatott csoportja.

Ennek eredménye az a képzés, amiben én is részt vettem – a különösen válogatott diákok a Lajtha Lajos Időkutató Intézetben, a körülményes és sokrétű oktatás, a módszer, ahogy például minket Dianával is hirtelen, pusztán találomra löktek vissza 2080-ba. És ennek eredménye volt még a számtalan kutatás, ami a háború sikeres elkerülése után indult: a megváltoztatott események leképeződése az emberi emlékezetben, a szubjektív idő, az idő természete és a folyó-elmélet igazsága, satöbbi, satöbbi. Nem akarlak a részletekkel untatni titeket.

Szóval a lényeg, hogy Diana és én is meglehetősen nagy arccal és radikális elképzelésekkel kezdtük el a negyedévet – az évet, amitől kezdve már igazi utazóknak hihettük magunkat.

– Gondolkodtam – vallotta be töredelmesen Diana a piszkos kis hotelszoba keskeny ágyán kucorogva, úgy valamikor az ötödik napon – az időről.

– Mind ezt tesszük – nevettem el magam. A mindig oly határozott és domináns Diana most szinte törékenynek tűnt: a lábait törökülésben, a hátát begörnyedve, a kezeit maga előtt átfonva tartotta. Szerencsétlennek tűnt így.

– De nem úgy! – csücsörítette össze sértődötten az ajkait. – Nem érted! Mindegy is – vállat vont, és ha nem faggattam volna tovább, talán nem is lennék most itt.

– Ne már, nem akartalak bántani – ültem le mellé a keskeny ágyra.

Mindketten a falba épített tévé felé bambultunk. Élőben nézhettük közben, ahogy Göncz Zelyke aranyérmet szerzett párbajtőrvívásban. Persze mindketten tudtuk, mi lesz a verseny vége, hiszen a sportoló neve aztán nem csak a sportteljesítmény miatt, hanem az orvosi egyetem tanáraként az időutazók testi változásairól szóló híres tanulmány szerzőjeként is ismert volt számunkra.

Az élő közvetítésben a kommentátor izgatott kiáltásait inkább elnémítottuk.

– Kidolgoztam egy elméletet – bökte ki végre. – Még első évben merült fel bennem a gondolat, és azóta sokat finomítottam, alakítottam rajta, és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy van-e amúgy bármi értelme az egésznek. Talán valami hatalmas hibát követtem el az elmélet kidolgozása közben, és talán kiszúrja a szemem az a hiba, aminek biztosan ott kell lennie, de egyszerűen nem látom, és egyedül sosem fogom megtalálni.

– Össze-vissza beszélsz – állapítottam meg.

– Igazad van. – Diana nagy levegőt vett, és addig mocorgott a keskeny ágyon, amíg teljes testével felém nem fordult. – Szeretném elmondani neked az elméletet, amin eddig dolgoztam. Szükségem lenne a segítségedre.

– Szívesen meghallgatlak – mosolyodtam el, és meg sem moccantam, mikor a lány hozzám közelebb hajolva, hadarva kezdett el magyarázni.

– Az egész Lajtha Lajos forradalmáról és az idő megváltoztatásának elképzeléséről szól. Lajtha és csapata egy konkrét eseményt, a világháború kitörését akadályozták meg. Emberéletek ezreit mentették meg, ez tény – suttogta mindvégig a szemembe. – Könnyű dolguk volt, hiszen egy konkrét problémával álltak szembe, melynek a gyökere egyértelmű volt, így azt megváltoztatva kitörölhették az időből az eseményláncolatot, mely a világháborút jelentette.

– Igen – suttogtam én is, de Diana mintha észre sem vette volna, hogy megszólaltam.

– Számos olyan probléma van a világunkban, melyeket nem lehet ilyen egyszerűen megváltoztatni. Az Iszap, érthető módon, meg sem próbálja. Nincs egyetlen konkrét esemény, amelyen keresztül meg lehetne változtatni, nincs egyetlen ember, akinek az eltakarításával egyszerűen meg lenne oldani azokat. Hát lehetne egyetlen embert hibáztatni azért, hogy Hollandiát elöntötte a tenger? – kérdezte, de teljesen világos volt, hogy nem várt választ. – Hogy Ausztrália lakhatatlanná vált? Hogy az Amazonasz teljesen megsemmisült? Ilyen probléma a túlnépesedés, az ebből fakadó hajléktalanság és a lakhatás megoldásának nehézségei. Hogy a lakosság hatvan százaléka szegény. A globális felmelegedés és az éghajlatváltozás. A krónikus ivóvízhiány és az, hogy még mindig csak próbáljuk helyreállítani a levegő tisztaságát. Az, hogy az elmúlt kétszáz évben az állatállomány fele pusztult ki a bolygón, beleértve a méheket is. Ilyen az éhezés, vagy ha valakit nem az éhezés súlyt, akkor a szintetikus ételek okozta egészségügyi problémák. – Szinte hihetetlen volt ezekkel szembesülni most, mikor az időutazás kézzelfogható lehetőséget adott mindkettőnknek, hogy a magyarok által még ismeretlen gyümölcsöket együnk a török megszállás alatt, forrásokból igyunk a Duna mellett, vagy ha úgy tetszik, végignézhessem, ahogy 1868-ban a Fővárosi Állatkertbe hozzák az első zsiráfot.

– Nem azért mondom el neked ezeket – suttogta –, mert ne tudnám, hogy a legtöbbre létezik valamilyen technika által nyújtott megoldás. A méhek helyett mikrorobotok. A víz- és levegőtisztító gépek minden városban. A tény, hogy Európában már csak zöld forrásból előállított energia és ezzel működő járművek használhatóak. Hogy tavaly például a génkutatások eredményeként egy kutyától született meg újra a száz évvel ezelőtt kihalt ibériai hiúz. De lehetne ezeken máshogy is változtatni. Kidolgoztam egy modellt – mosolyodott el titokzatosan, és ahogy beszélt, a hangja egyre hangosabbnak és élénkebbnek tetszett –, amelyen keresztül változtatni tudnánk ezeken a mindenkit érintő problémákon. Természetesen még nincs kész, főleg a hálózatelemzéssel akadtam el. Sosem voltam jóban a gráfokkal. A lényeg, hogy a történelem meglehetősen bonyolult és kibogozhatatlan eseményláncolataiban ki lehet választani olyan személyeket, akiknek a többieknél meghatározóbb volt a szerepük. Vagy olyan népszerűek voltak, vagy olyan politikai szerepet töltöttek be, vagy írtak valamit, ami sokakra hatással volt, vagy egyszerűen csak olyan sok pénzük volt. Sokféle ember, sokféle szerep és hatás. Őket nevezem csomópont-embereknek.

– Csomópont-emberek – visszhangoztam.

– Közöttük helyes sorrendet felállítva, a helyes sorrendben hatást gyakorolva rájuk változtatni lehetne. Meg lehetne változtatni igazából bármit – tárta szét a kezeit, miközben arca boldogan ragyogott. – A történelem irányát bárhogyan formálni lehetne. Bárhogyan, ahogy nekünk tetszik. Ha akarnám, azt is elhitethetném velük, hogy én vagyok az a halhatatlan isten, akit egész életükben vártak, de természetesen arra is rávehetem őket, aszerint cselekedjenek, ami a jövőnk szempontjából előnyös, és amelynek a következményeképpen megszabadulhatunk ezektől a globális problémáktól.

Roppantottam a jobb öklömön. Lajtha Lajos csupán egyetlen eseményláncolaton módosított, és az is olyan szövevényes változásokat hozott magával, melyeket lehetetlen lett volna előre megjósolni. Épületek tűntek el és jelentek meg, emberek vesztek el és törlődtek ki örökre az időből. Nem kevés ellenséget szerzett ezzel Lajtha saját magának és az utazók kollektív csoportjának. Cselekedetét egyedül az igazolta, hogy a változtatás következményeként több haszon, mint kár keletkezett.

– Tudom, hogy problémás a dolog – ellenkezett az arckifejezésemet vizslatva Diana.

– Lehetetlen lenne előre kiszámítani, hogy ilyen sokrétű beavatkozás-sorozat miféle változásokat hozna.

– Igen, tudom.

– Az egész történelmet megváltoztatnád ezzel.

– Tudom – mondta, ezúttal halvány mosollyal az ajkain. – De gondolj bele: az idő folyó. És a folyót is el lehet téríteni, hogyha pontról pontra szabályozzuk egy jobb irány felé.

– Minden hasonlat torzít – jegyeztem meg kissé aggodalmaskodva. – Ha valamelyik tankönyvi hasonlat mellett kellene letennem a voksomat, az a folyó-hasonlat lenne. De nem hozhatunk ilyen súlyos döntéseket úgy, hogy az időről egy hasonlaton keresztül gondolkodunk. És különben is – húzódtam el végre Diana immár zavaró közelségétől – ezzel nem csak egy jobb jövőt hoznál létre, hanem tönkretennél mindent, amit eddig az emberiség együtt alkotott meg. A történelem menete végleg roncsolódna. Ezt nem lehet pusztán szabályozásnak tekinteni, hiszen itt emberéletekről van szó. A történelem kusza eseményláncolataiban minden ember komoly döntéseket hoz a saját életére vonatkozóan, és senki – nyeltem nagyot –, ismétlem, senki sem gondolhatja úgy, hogy ezeket a döntéseket, ezeket az életeket egy jobb jövő érdekében megváltoztathatja. A történelem a mi közös ügyünk. Ahogyan az is, amilyenné a jövőt tettük. Éppen ez a különbség a Lajtha-féle beavatkozásokban és ebben: háborúkról egy maréknyi vezető dönt különböző politikai és gazdasági célok mentén. Őket félreállítani, attól tartok, nem lehet olyan nagy bűn. Viszont a globális felmelegedés, az ivóvízhiány, a szegénység… ezek az egész világot érintő problémák, ezek mindannyiunk tetteinek közös következményei. Ezekért mindannyian felelősek vagyunk.

– Ezért mondtam, hogy mindez csupán elmélet. – Felpattant az ágyról, megkerülte a szobát, és nagyot trappolva állt meg ismét előttem. – És te már egyből úgy nézel rám, mintha lehetséges történelemhamisító lennék. Elmélet – ismételte most már sokkal haragosabban. – Semmi több.

Kép: Fortepan / Stuber Andrea