Szegény kisgyermek: 4. rész

Ady Endre egymás után töltötte ki a hotelszobában található egyetlen darab fél decis üvegpohárba a konyakot. Ivott egy pohárral. Majd még eggyel. És miközben ő részegedett le, érthetetlen módon mégis az én térdeim remegtek az övéi helyett.

Már a harmadik pohárral töltötte, amikor elvettem az orra elől, és helyette én hajtottam le egy kortyra a maró folyadékot.

– Ezt nem lehet kibírni – tettem vissza csendesen az üvegpoharat a dohányzóasztalra. Még a koccanást sem lehetett hallani. – És még csak nem is szeretem a konyakot!

– Én sem úgy terveztem – ivott egy újabb pohárral Ady –, hogy amint Budapestre érek, egyből lerészegedek.

Hát persze, hogy nem, gondoltam némi cinizmussal.

Ferdinánd az ablaknak támaszkodva minket figyelt. Mindenképp mondani akart valami okosat, valami megnyugtató vagy a káosznak némiképp értelmet adó pár mondatot, de persze semmit sem tudott. Inkább megfordult, és hirtelen ötlettől vezérelve behúzta az utcára néző hotelszoba ablakán a vastag sötétítőfüggönyt. Talán attól tartott, a támadónk idáig követett minket, és a harmadik emeletről akar majd egyenként, egy-egy halk, sistergő lövéssel leszedni.

– Úgy gondolom, a történtek után kijár némi magyarázat. Szóval – tette le Ady a poharat –, kik vagytok? Honnan ismeritek Distiát? Ki volt az az ember, aki ránk támadt?

Ferdinánd elégedetlenül sóhajtott, majd elsétált az ablaktól az ajtóig, az ajtótól az ablakig. Mindketten némán követtük őt a tekintetünkkel.

– Nem hiszem, hogy a felmerülő kérdésekre kompetens vagyok válaszolni – rágott meg alaposan minden egyes szót.

Az összes sejtje tiltakozott az ellen, hogy most itt legyen: hatszemközt a nagyanyjával és Ady Endrével, minden szerep és álarc nélkül. Az időutazók szabályai szerint tulajdonképpen egyikünkkel sem szabadott volna beszélnie. Benne pedig úgy éltek ezek a pontok, mint másban a tízparancsolat.

– Nem lehet, hogy nem adnak magyarázatot – intett Ady –, erre az egészre.

– Oké, akkor egy kicsit meggyorsítom a dolgokat – vettem át a szót. Ferdinánd rémülten pillantott rám, de aztán nem mert, vagy egyszerűen csak nem akart közbeszólni. – Az én nevem Vitéz Patrícia, ő pedig – mutattam Ferdinándra –, Vitéz Ferdinánd. Igen, rokonok vagyunk – csaptam le a labdát hamarabb, mint ahogy Ady közbe tudott volna vágni. – Tulajdonképpen csak elenyésző információtöredékeink vannak Distiáról. Tudjuk, hogy egy Pesti Diána nevű nő van az álnév mögött, aki maga előtt Karinthy Frigyest környékezte meg. Beállított hozzá, nagy misztikumot keltve bemutatkozott, aztán érdekes képeket mutatott neki, és arra kérte, hogy ne felejtse el a nevét. Arról pedig – sétáltam most én az ablaktól az ajtóig –, hogy ki volt az a férfi a Nyugatiban, a leghalványabb lila gőzünk sincs. – Most én néztem el hosszasan Ferdinándot. Mert eszembe jutott, hogy akár hazudhatna is nekem, de a tekintetében olyan mély döbbenet ült, a tagjait olyan elemi dermedtség bilincselte meg, hogy nem kellett semmi biztosíték arra, hogy nem hazudik.

– Ez nem valami sok – összegezte Ady a hotelszoba tömzsi kis foteljében ücsörögve.

– Igaza van. – Megkerültem a simára csiszolt kis dohányzóasztalt, rutinmozdulattal elnyomtam Ady Endre ottfelejtett égő cigarettáját, és a lehető legtermészetesebben leültem a szépen megvetett ágyra.

– Most maga jön – passzoltam vissza elegánsan a labdát Adynak. – Mit tud Distiáról?

A költő – a huszadik század egyik legnagyobbja, Góg és Magóg fia, az ember, aki megújította a modern magyar lírát – hanyag-kamaszosan hátradőlt a fotelben, és két szóban összefoglalta nekünk minden ismeretét:

– Lófaszt se.

Aztán az általam tűzvédelmi okokból elnyomott helyett ismét cigarettára gyújtott. És darabig nézte, ahogy a füst lustán kanyarog az orra előtt, mint valami távoli kémény füstje, valami apró jel, amiből sejteni lehet, élet van a közelben, talán a nap éppen lebukni készül nyugaton, talán a tűz felett vacsora készül, a világban rend van és béke, és ha hidegebb is már az idő, azért van hol meghúznunk magunkat. Ady Endre pillantásával követte, ahogy ez a vékony füstcsík tekergőzik, majd semmivé foszlik az orra előtt. Csak akkor szólalt meg ismét, mikor Ferdinánd finoman megmozdult a sötétítőfüggöny előtt.

– Distiával Monte-Carlóban találkoztam.

– Monte-Carlóban – visszhangozta Ferdinánd a függöny előtt állva.

– Március volt. Distia pedig nem úgy nézett ki, mintha oda tartozna. Ha tartozik ugyan bárhová is. A haja bontva volt, a derekát seperte. Nem volt kalapja. Ami azt illeti, még csak szoknyája sem. Mintha katonai egyenruhában lett volna, zöld ing és nadrág volt rajta, de mégis úgy mozdult, mintha a legszebb estélyi ruhában vonult volna végig a tengerparton. – Ady tekintete a semmibe révedt. Még az sem vonta el a figyelmét, hogy a lábamat lógáztam az orra előtt. – Egyedül voltam, legalábbis azért indultam el, hogy egyedül legyek. És akkor ott termett ő. Franciául köszöntem neki, megemeltem a kalapomat, és már fordítottam volna el a tekintetem, hátha akkor elsétálhatunk egymás mellett, hátha megnézhetem ezt a különös nőt úgy, hogy ő nem éppen engem figyel, amikor visszaköszönt. Annyit mondott, üdvözlöm, Endre. Én pedig hirtelen egészen összezavarodtam.

Ady a hamutálba támasztotta a félig szívott cigarettáját, és ismét konyakot töltött magának. Ezt aztán már nem itta meg olyan sürgetően, ahogy az eddigieket. Csak szorította a poharat a kezében, mintha ez segítene neki felidézni az emlékeket.

– Mint régi barátot, úgy szólított meg. Megkérdezte, mi újság Ödönnel és Adéllal. Érdeklődött, hogy megkaptam-e már Laci levelét és a múlt havi Nyugatot. Hallgattam őt, és közben kutattam az emlékeim között, hogy ki lehet ez a nő, kinek a felesége vagy kitartottja, kinek a nővére, hogy ennyi mindent tud tőle énrólam. De senki sem jutott eszembe, aki ilyen bennfentes lehet az életemben, és akinek ez a különc nő lehetne bármiféle ismerőse. Így hát kénytelen voltam magam megkérdezni. Ismerjük egymást? A nő felnevetett. A haját ekkor már egész sötét narancssárgára festette a lemenő nap. Az én nevem Distia, mutatkozott be ekkor, és én tökéletesen ismerem magát, de maga, Endre, nem ismer még engem. Ez zavarja? Nem is igazán értettem a kérdését. Zavar-e, hogy ilyen otthonosan mozog az életemben? Zavar-e, hogy ismeretlenül is ismer engem? Csak érdekel, honnan tud rólam ennyi mindent. Kell lennie közös ismerősnek. Inkább csak magamat győzködtem, mert ekkor már libabőrös volt a karom a gondtalan mosolyától. Mi vagyunk egymásnak a közös ismerős, mondta, és a zsebéből elővett egy fényképet. Én voltam rajta. Az ember nem tudja nem felismerni saját magát, de azért ő biztos, ami biztos, bemutatott annak a különös Ady Endrének a fotón. Merthogy a képen sokkal öregebbnek tűntem, arról nem is beszélve, hogy egy teljesen ismeretlen nő ült a jobbomon.

– Mit mondott? – kérdeztem a lógázást hirtelen megállítva. Eddig észre sem vettem, hogy úgy szorítom a takarót magam alatt, mintha a körmeimmel akarnám átszakítani a keményre vasalt ágyruhát.

– Halkan és nyugodtan beszélt, pedig én már remegtem. Ez itt maga, Endre, nevetett könnyedén. Ez pedig, mutatott ekkor a mellettem ülő nőre, ez a szép nő maga mellett Berta. Ha már tudja, ki lehet ő, újra találkozunk.

– Aztán?

– Megfordult, és elsétált.

– És maga miért nem ment utána? – Emelt hanggal, az elégedetlenség frusztrált haragjával dörrentem rá Ady Endrére. Annyira idegesített ez az egész: Karinthy és Ady meséje a különös és gyönyörű nőről, a fényképek és az értetlenség dermesztő emlékei, hogy kiabálni lett volna kedvem.

Mégis hogy lehet egy ilyen embert elengedni? Miért nem ragadta csuklón se Karinthy, se Ady? Miért nem kiáltottak az arcába, hogy mit képzel magáról? Miért nem szolgál épkézláb magyarázattal? Egyáltalán! Miért ilyen jól tájékozott az életüket illetően? Miért nem faggatták ki? Miért hagyták csak így eltűnni?

– Eszembe sem jutott utána menni – szorongatta Ady a még mindig teli konyakospoharat. – Minden tagomban remegtem, a hátamat rázta a hideg, és csak az nyugtatott meg, hogy láttam, ez a nő egyre távolabb kerül tőlem. És hát, mint kiderült, nem ok nélkül rémített meg. A bérgyilkosunk is ismeri.

– Nem hiszem, hogy a férfi a Nyugatiban bérgyilkos lehetett. – Ferdinánd egyik lábáról a másikra nehézkedett.

A háta mögött sebtében összehúzott sötétítőfüggöny ráncai között besütött a nap, és narancssárgára festette a dohányzóasztalon álló konyakosüveget. Megbabonázva bámultuk mindannyian.

– Van jobb ötlete? – Ady egyik pillanatról a másikra változott zsigeri cinikussá. – Mert nekem nagyon úgy tűnt, hogy meg akar ölni minket.

– Engem és Patríciát talán, de magát nem hiszem. – Ezt aztán Ferdinánd sem fejtette ki. – Úgy tűnt, mintha Distia beosztottja lenne, vagy ilyenek. Nem tudom – rázta a fejét –, nem tudom pontosan.

Valahogy össze kellett, hogy fogjam a gondolataimat. Felpattantam az ágyról, ismét elnyomtam az ottfelejtett cigarettát, ami – miközben Ady beszélt – már teljesen leégett.

– Márciusban találkozott Distiával. Azóta eltelt, lássuk csak – számoltam az ujjamon –, egy, kettő és fél hónap, ugye?

– Legjobb tudomásom szerint.

– És azóta nem jelentkezett?

– Kellett volna neki? Elvégre még nem tudom – nevetett fel humortalanul –, hogy ki a frász lehet az a Berta.

Erre aztán egyikünk sem válaszolt. Finoman megvontam a vállam, mintha az agyamba ékelődött információt akartam volna lerázni magamról: Berta, Berta, Boncza Berta…

– A férfi a Nyugatiban csak minket akart elijeszteni – vágta rá Ferdinánd a helyesnek vélt konklúziót. – Nem akarta, hogy beszéljünk magával – pillantott a fotelben gubbasztó Ady felé. – Nem akarta, hogy megtudjuk a történetét Distiáról. Rendben, akkor mi legyen a következő lépés? – Idegesen tördelte a kezeit, és bár irányítani akart, cseppet sem láttatta dominánsnak önmagát. Átvettem tőle a szót.

– Hogyha tudja már, ki az a Berta – ejtettem ki a leendő Csinszka nevét jelentőségteljesen –, vagy látja Distiát, vagy csak hall róla, vagy bármi szokatlant tapasztal, akkor értesítsen minket.

– Igen, ez Borisz segítségére lehet – bólogatott Ferdinánd sűrűn. Én ebben a nagy lövöldözésben már teljesen elfelejtettem Borisz beképzelt pofáját.

Most viszont kíméletlenül úszott a szemem elé, és próbáltam úgy gondolkodni, hogy ne halljam a hangját, ne lássam akaratlanul is a grimaszt az arcán, a hangsúlyokat és a szemöldökráncolásokat… Egyszerűen csak értelmet akartam adni ennek az egésznek, ami körülöttünk történt.

Ma akár meg is halhattam volna. Lelőhettek volna a Nyugatiban, hogyha a férfi nem téveszti el azt a tíz centimétert, és nem a kalapomat, hanem a koponyacsontomat lyukasztja át. Ez már nem csak Boriszról és a gyanús kéréseiről szólt. Ha valaki meg akar engem ölni– bármily meglepő is –, tudni akarom az okát.

– Értesítsen – ismételtem inkább. – Hogyan is?

Ferdinánd összeszorította az ajkait.

– A legegyszerűbb, hogyha – kereste a szavakat – levelet küld nekünk.

A hotel prospektusának hátuljára körmölte fel az utazó lakásának címét. És aztán a tényt, hogy a lakáshoz tartozó postaláda – Ferdinánd által ezúttal csak röviden felvázolt technikai újításnak köszönhetően – egyszerre létezik minden időben, és számkombinációját csak ő tudja, mert hogy otthon ő volt a felelős azért, hogy az oda érkező dokumentumokat kezelje, már csak akkor árulta el, mikor lesiettünk a lépcsőn, és kiléptünk a körútra.

Szinkronban fordítottuk körbe a fejünket a tömött utcán. A lovas kocsik mögé, az emberek feje fölé pillantottunk, átnéztünk az utcai bódékon és újságárusokon, és a tekintetünkkel mindketten azt a férfit kerestük, aki pár órája még meg akart ölni mindkettőnket.

– Ha Distia újra felbukkanna – szólt utánunk Ady a hotelszoba ajtajában ácsorogva, még mielőtt lesiettünk volna a lépcsőn vagy kiléptünk volna a körútra –, magam fogom megmondani neki, hogy menjen a picsába.

*

– Nem megmondtam – tajtékozott Borisz – hogy ne keltsetek feltűnést? Hogy ne vedd fel, például, ezt a kibaszott férfinadrágot a kibaszott kalappal együtt? Mégis mi a faszt képzeltetek? Hogy én csak öncélúan osztogatom nektek a parancsokat? Hogy csak azért basztatlak, hogy kedvem teljen abban, nadrág helyett szoknyában kell járnod? Szerinted, Patrícia, véletlenül kértelek arra, hogy vegyülj el?

– Most nehogy már az én hibám legyen! – emeltem fel én is a hangomat.

– Nem azt mondtam – kiabált tovább –, hogy a te hibád, egyszerűen csak nem értem, hogy a picsába tudtátok ennyire elszúrni ezt az egyszerű kérést. Ferdinánd?

Ferdinánd hallgatott.

– És arra sem kértelek titeket, hogy kezdjetek nyomozni Distia után, az pedig egészen biztos, hogy nem volt a feladataitok között, hogy faggassátok ki és itassátok le Ady Endrét. Azt hittem, elég egyértelmű volt a kicseszett kérésem. – Az utazó lakásának minden fala, az ablakokban minden üvegtábla Borisz hangjától remegett. Nem mertem volna mérget venni rá, hogy a térmanipulátorok még ezt is kiszűrik, és nem tőle zeng odakint az utca, vagy a kövezett udvar. – Tudjátok meg, hogy Ady ismeri-e Distiát. Dugjátok a fotót az orra alá, és kérdezzétek meg őt, látta-e már valaha. Ennyi. Ez volt a feladatotok. Se több, se kevesebb.

– Átértékeltem a dolgot, miután céltáblának használták a kalapomat – feleltem higgadtan.

Borisz a hajába túrt. Aztán, minthogy még ezzel a cirkuszi mutatvánnyal sem tudta levezetni a dühét, tehetetlenül belerúgott egy székbe, felborítva ezzel minden odahajigált ruhát és törölközőt, nem utolsó sorban pedig a saját hátizsákját.

Ferdinánd megszeppenve figyelte mindezt az ajtóból. Az arca most falfehér volt, a kontraszt és a feje felett világító villanykörte miatt úgy tűnt, lángol a haja. Kerülte a tekintetünket. Meddő próbálkozás volt az összes, mikor bátorítóan a szemébe akartam nézni. Csak tudatni akartam vele, mi mindent jól csináltunk, és semmi okunk arra, hogy Borisz érthetetlen indulatait magunkra vegyük.

– Nem véletlenül nem mondtam többet nektek Distiáról. Minél többet tudtok róla, annál nagyobb veszélyben vagytok. A lövöldözés a Nyugatiban pedig – nevetett kínjában –, csak ezt erősíti meg. Veszélyben vagytok. Veszélyben vagyunk mindannyian, de ti ezt csak saját magatoknak köszönhetitek.

– Szóval hálásnak kellene lennünk, amiért te féltő nagytestvér módjára hallgattál arról, amit tudsz? Hálásnak azért, amiért te csak védeni akarsz minket a sajátos, erőszakos és bunkó módszereiddel?

– Tulajdonképpen igen. – Elengedte a füle mellett a sértést, csak a szavaim nettó tartalma jutott el az agyáig.

– Hát akkor vigyél haza minket. Az mindent megoldana, nem? – Persze a legkevésbé sem akartam visszamenni, de a fegyveres a Nyugatiban jelenleg elég erős indok volt a menekülésre.

– Nem lehet – Borisz arcán, mintha kínoznák, olyan fájdalmas grimasz jelent meg. – Distia már tud rólatok. Hogyha téged – mutatott rám –, és téged is visszaviszlek, akkor a lehető legkönnyebb célpont lesztek a számára. Ott találhatna rátok, ahol amúgy is lennetek kellene.

– De miért akarna megöletni minket Distia? – tettem fel végre a kérdést, ami már a Nyugati óta zakatolt bennem.

– Mert tudtok róla. Kezditek sejteni a tervét. Ő azt hiszi, lassan körvonalazódik számotokra, hogy mit akar, sőt mi több, két olyan emberrel is kapcsolatba léptetek már, akiket előtte már ő is felkeresett: Karinthy Frigyessel és Ady Endrével.

– De hát mi nem tudunk semmit – értetlenkedtem, miközben egyre butábbnak éreztem magam.

– Persze, mert én még nem mondtam el nektek semmit. De Distia ezt nem tudja. Ő azt hiszi, hogy ti ketten nekem segítetek. Azt hiszi – rúgott bele újra a földön elterült székbe –, hogy ti is az Iszap emberei vagytok.

– Mi az az Iszap? – Ferdinánd ekkor szólalt meg először. Minden bizonnyal nem csak nekem ütött szöget a fejemben ez a név, amit a fegyveres a felfordulás legvégén vetett oda nekünk. Azt mondta, mondjuk meg a feletteseinknek, mi történt, meg azon szórakozott, az Iszap azt hiszi, Distia egyedül dolgozik. Valahogy egyre kevésbé illettek össze az általunk kiderített információk.

– Ezt – lökte fel a másik széket is Borisz tehetetlen dühében –, nem mondhatom meg.

Ketrecbe zárt vadállat módjára egyre gyorsabban rótta a köröket a hálószoba, az asztal és Ferdinánd körül. Az arcán most már nem csak a düh, hanem a félelem is látszott, na meg a Distia által teremtett tehetetlenség. És egy pillanatra talán meg is sajnáltam, mikor Ferdinánd elé ért, és a villanykörte a zavaros, karikás tekintetén is villant egyet.

– Többet titkolózol, mint kellene – tudattam vele akkor, mikor ismét a hálószoba ajtajához ért. – Ha tudtuk volna, amit te még mindig nem mondtál el nekünk, akkor lehet, másképp cselekedtünk volna. Hogyan vártad el tőlünk, hogy helyesen hajtsuk végre, amire megkértél, ha minden fontos információt elhallgattál előlünk?

– Ezt nem mondhatom el, Patrícia – sóhajtott most az elkínzott tekintetével az én szemembe nézve. – Egyszerűen nem mondhatom el.

– Hogy várod el, hogy megbízzunk benned, ha folyamatosan csak ködösítesz magad körül? Teljesen hülyének nézel engem. Mindkettőnket – intettem Ferdinánd felé is. – Például: hogyan utaztál vissza értünk, ha az egyetlen időgépet, ami az egyetemen volt, én törtem össze? – Ezt a kérdést már nagyon régóta fel akartam tenni neki. Látszott rajta, ez őt is mellbe vágta. Talán nem is számított arra, hogy bárki ilyen logikusan körvonalazni tudja a történetében lévő fekete lyukakat. – Hogyan találtál meg minket, hogyha nem kaptad meg a vészjelzést?

– Miféle vészjelzést? – döbbent meg most egy pillanatra.

Mosolyra húztam a számat, úgy tudattam vele:

– Ferdinánd az érkezésed előtti éjjel leadott egy vészjelzést az időgép… – kutattam a megfelelő szó után a memóriámban. – Hogy is mondta? Kommunikációs paneljával.

– Te leadtál egy vészjelzést? – lobbant fel benne ismét az előbbi harag, amelyet ezúttal kizárólag Ferdinándra akart zúdítani. Az egyébként is rémült, lelkiismeret-furdalástól meggyötört arcú Ferdinándra, aki legszívesebben már egy órával ezelőtt, már akkor elsüllyedt volna szégyenében, mikor Borisz először kiabálni kezdett.

– Mi mást tehettem volna? – tátogott a srác hangtalanul. – Nem tudtam, hogy értünk fogsz jönni. Nem volt más választásom.

– A picsába! – rúgta fel napjában immár a harmadik széket. – A picsába! A vészjelzést akárki elfoghatja. Az egyetemről – mutatott Ferdinándra – utánunk fognak küldeni valakit, hogy hazavigyen minket.

– És ez miért is lenne olyan rossz? – kérdeztem ezúttal én, gyorsan levéve a válaszadás kényszerét Ferdinándról.

– Még mindig nem értitek? – kapkodta Borisz köztünk a tekintetét. – Distia miatt. Ha értünk jönnek az egyetemről, ők erővel fognak minket hazavinni innen, és esélyünk sem lesz elrejtőzni Distia elől.

– Hát majd az egyetem megkeresi őt, nem? – kérdeztem. – Majd megvédenek tőle. Elvégre – nyeltem nagyot – mi nem tettünk semmi rosszat. Meg kellene, hogy védjenek, nem?

– Csakhogy az egyetem nem tud erről a nőről – állapította meg halk-rekedten az ajtóban ácsorgó Ferdinánd. – És nem tud róla a Nemzetközi Időkutatási Szövetség sem. Ha az egyetem vagy a NISZ tudott volna egy ilyen fenyegetésről, akkor én is tudtam volna róla. De Distiáról egyedül csak te tudtál, Borisz.

Beletúrt az amúgy is kócos, vörös hajába, kilépett a villanykörte fényköre alól, és a gyomra legmélyéről összekotort bátorsággal odalépett Borisz elé, hogy a szemébe tudjon nézni, amikor megkérdezi:

– Ki vagy te tulajdonképpen?

Borisz nem válaszolt. Riadtan nézte az előtte álló Ferdinándot, a barátot és kollégát, aki ez idáig minden utasítását és kérését szentírásnak vette, aki tisztelte és szerette őt. És aki most mégis gyanakszik rá, mert hát valljuk be, a történetben nem csak Distia volt az egyedüli gyanús elem. Borisz, ha úgy tetszik, nyers erejével és határozott kiállásával még nagyobb veszélyt jelenthetett ránk.

– El fogom mondani. Mindent el fogok mondani – ígérte. – Csak adjatok egy kis időt, amíg biztonságban nem leszünk. Rendben? – Először Ferdinándra, aztán rám nézett. Én bólintottam először, Ferdinánd pedig csak ez után mondta ki:

– Rendben.

– Akkor mondom, mi legyen. Itt nem maradhatunk – pillantott most végig az utazó lakásán Borisz. Minden harag elszállt belőle, halálos komolysággal közölte következőket. – Az utazó lakása nyilvántartott ugrási pont. Bárki számára teljesen egyértelmű lehet, hogy itt kell keresnie minket. Ha az egyetemen elfogják a vészjelzést, szintén könnyedén megtalálhatnak minket az időben. Haza sem mehettek, hiszen ott a lehető legkönnyebb célpont lennétek Distia számára. Ugrani sem ugorhatunk egyelőre, mert az időgép még mindig darabokban van. A legcélravezetőbb, hogyha eltűnünk szem elől. Keresünk egy helyet, ahol Distia nem találhat meg minket. Ez az egyetlen megoldás. Csak, hogy időt nyerjünk – magyarázta önmagának. – Szerencsére én tudok egy helyet – nézett aztán közvetlenül a szemembe, és a zavaros gondolatok közül kiemelkedtek végre az elmaradhatatlan utasítások is. – Most nyolc óra van. Szedjétek össze magatokat, aludjatok egyet! Én szerzek valami szekeret, amire felpakolhatjuk az időgépet. Pontban ötkor legyetek a ház előtt! Onnan indulunk.

*

– Kosztolányihoz mész?

– Teljesen feleslegesen teszed fel ezt a kérdést – mosolyodtam el Ferdinánd csendes döbbenetén. – Ígérem, sietek, ahogy csak tudok. Csak kérlek, kérlek – ragadtam meg most a kezeit –, valahogy ments ki Borisz előtt, ha rájönne, hogy nem maradtam itt.

– Ígérd meg, hogy sietsz!

– Ígérem. – Már indultam volna, de Ferdinánd még nem engedte el a kezemet.

– Ígérd meg, hogy visszajössz! Hogy nem tűnsz el az éjjel.

– Persze, hogy visszajövök – feleltem kissé meglepetten. – Nem hagylak egyedül.

Mind a ketten elmosolyodtunk. Aztán sarkon fordultam, és hagytam őt tovább ácsorogni a küszöbön.

Minden bizonnyal megvárta, amíg a lépéseim elhalnak a lépcsőházban. Hallani akarta, ahogy behúzom magam mögött a bérház kapuját. Még utánam is kiáltott, hogy vigyázzak a fegyveressel, de már túlságosan távol voltunk egymástól, és én már nem akartam visszafordulni.

Először Dezső lakására mentem. Ott sötét volt, a levegő állott, a takarók gyűröttek. Dezső pedig sehol. Benyúltam az ottfelejtett zakója zsebeibe, hátha találok valami arra utaló nyomot, hogy hova mehetett – ide szokta ugyanis becsúsztatni a megbeszélések és a találkozások pontos időpontjáról feljegyzett apró kis cetliket. De az égvilágon semmit sem találtam. Ekkor kezdett igazán nőni az a bizonyos gombóc a tokromban.

Átszaladtam a New Yorkba, de ott sem találtam senkit, aki akár csak sejtette volna, hogy hol lehet. A pincért látásból ismertem ugyan, tőle kérdezősködtem Dezső felől, de már három napja nem látta sem őt, sem a kompánia bármely más tagját. Átfutott az agyamon, hogy a pincérrel üzenetet hagyok Didének, de nem bíztam meg benne annyira, hogy oda mertem volna adni neki. Gyanítottam, hogy a társaság együtt tűnt el.

A New Yorkból a Japánba rohantam. Ekkor már a tizenegyet is elütötték az órák. Zaklatottan kerestem ismerős arcot a cigarettafüstön keresztülpillantva, de még a pincér is úgy nézett rám, mintha ugyan nem látott volna még itt engem.

A Centrálban sem voltak. És most már kezdtem feladni. És szorongattam a Centrál kilincsét, mintha ez segített volna abban, hogy a torkomban növekvő gombóc ne szorítsa ki az összes levegőt a tüdőmből.

Hogy miért akartam még egyszer látni Didét? Tudtam, fontos lenne, amit mondani akarok – amit mondanom kellene – neki. De még a gondolatot sem tudtam magamban pontosan megfogalmazni.

Most már féltem. Egyenesen rettegtem. Nem csak a fegyverestől, a hazatéréstől, Borisz hangos dührohamaitól vagy Distiától. Az összes eddig megtörtént esemény egyszerre szakadt rám. És a sok borzalom között ott volt az a pár pillanat, a gondtalanság és a szabad döntések percei, Dide zavart mosolyai, az esti bolyongások a Ferencvárosban és a Dunaparton. Azok az emlékek, amelyek nyomán úgy éreztem, igazán van értelme ennek az egésznek. És holnapra már, mint amikor álmunkban mosolyodunk el, ez sem marad meg.

Nem is tudom. Lehet, hogy szerelmes voltam Dezsőbe. De anya is azt mondta, hogy szerelmes volt apába, aztán apa felpofozta őt, anya pedig azt mondta, hogy gyűlöli.

Az adrenalin lépésről lépésre apadt el bennem. Egy végtelen hosszúnak tetsző nap volt mögöttem – a reggeli a Nyugati előtt, a tolakodás a peronoknál, a lövés, a menekülés a vonatra, a széttörő üvegtáblák, Ady Endre meséje, a lecsúszó konyakok, Borisz üvöltözése és Ferdinánd kézszorítása az utazó lakásának okkersárga ajtaja előtt. Fáradtabb voltam, mint eddig valaha.

És a gombóc a torkomból lassan az agyamba csúszott fel, és nem vettem észre, hogy mikor kezdtem el sírni. Csak az tűnt fel, hogy az arcom nedves, hogy egyre gyakrabban szipogok, és hogy már nem tudom, merre is sietek éppen. Teljesen elvesztettem az irányérzékemet. Ha akkor nem kiáltanak utánam, talán kétségbe is estem volna így egyedül az ismeretlen, szűk utcán.

– Patrícia! – futva közeledett felém Karinthy Frigyes. – Mit keresel itt?

– Annyira jó, hogy itt vagy! – ugrottam gondolkodás nélkül a nyakába. Koppant a földön a sétapálcának használt fémdarab, amivel hetekkel ezelőtt szétvertem az időgépet. Karinthy kölcsönösen átölelt.

– Valami baj van?

– El kell mennem, és el akartam búcsúzni végleg Didétől, de nem találtam, aztán eltévedtem, és… – intettem az irányba, amerről legjobb sejtésem szerint befordultam ide. – Van nálad egy papír?

– Papír? – kérdezett vissza Karinthy, és láttam rajta, sehogyan sem tudja egymáshoz illeszteni a részleteket. – Persze.

A zsebemben talált – még otthonról hozott – golyóstollal kuszán kezdtem körmölni a kávéfoltos, négyzetrácsos papirosra.

– Hová mész? –Karinthy folyamatosan kérdezősködött, amíg én a gázlámpák fénye alatt, a térdemre görnyedve írtam. – Elmész innen? Borisszal és Ferdinánddal? De hát hova mentek? És miért ilyen hirtelen?

Lassan kiegyenesedtem, és átfutottam a szavaimat. Jelentéktelennek tűnt minden egyes betű, főleg ahhoz képest, ami most az agyamban kavargott. De nem tudtam mit tenni, nem volt rá semmilyen jobb módszerem.

– Bízhatok benned. – Nem kérdeztem. A kijelentésem olyan megdönthetetlenül állt kettőnk között a sötét utcán, hogy Karinthy nem tehetett mást, csak némán bólintott. Most már kérdések nélkül várta meg, mi következik. – Átadod az üzenetem Dezsőnek.

– Természetesen – vette ki a kezemből a papírost. Még kérni akartam, hogy ne olvassa el, de tudtam, úgysem tenne ilyet. Karinthy Frigyes a zakója felső zsebébe csúsztatta az üzenetemet, és csak ekkor húzta mosolyra a száját. – De te is elmondhatod neki, ha akarod, ugyanis nemsokára utolérnek engem a többiekkel.

A hüvelykujjával a háta mögé intett, biztató mosolya után pedig szaladni kezdtem a jelzett irányba. A saroknál találkoztunk össze.

Ott volt pár újságíró, a magasabb és az alacsonyabb is, az elálló fülű antropológus és a kék szemű, széles szájú festő; a néprajzkutató, aki a múlt héten részegen énekelt csángó népdalokat a New Yorkban; ott volt a színész, a mély hangú, és a matematikus a kockaszemüvegében; a filozófus, aki megkérdőjelezte a lélek halhatatlanságát, és az idegorvos, akinek folyton remegett a keze. És most hirtelen egyiknek sem tudtam volna megmondani a nevét.

Dezső pedig ott ballagott a népes – és igen hangos – társaság legvégén, az ajkán halvány mosollyal. Talán valami vicc emléke lehetett, amiről éppen lemaradtam.

– Annyira örülök – kiáltottam ügyetlenül lefékezve a társaság közepén. – Már azt hittem, soha többet nem látlak.

– Miért ne látnánk egymást? – kérdezte döbbenten, miközben a tekintetével követte a többieket, akik hogy ne zavarjanak, pár fürkésző pillantás után befordultak a sarkon.

– Mert ma hajnalban elmegyünk, és nem hiszem, hogy valaha újra találkozni fogunk majd ezután.

– Nem mehetsz el! – keményítette meg a hangját. – Még nem! Ezek után nem!

– Nincs választásom.

– Borisz miatt? – kérdezte egyre vörösödő arccal. – De hisz nem is akarsz hozzámenni!

Nem akartam hazudni, de jobbnak láttam, hogyha nem cáfolom meg a Dide által rólam kialakított hamis képet.

– Neked itt lenne a helyed.

– Tudom – néztem kettőnk között a szürke betonon mozgó árnyékokat.

– A New Yorkban és a körúton. Éjjel a Ferencvárosban. Te már hozzá tartozol Pesthez. Hozzá tartozol – intett körbe –, ehhez az egészhez. Nem mehetsz el! Biztos, hogy kell lennie valami más megoldásnak…

– Nincs választásom – ismételtem szomorúan.

– Velem kellene maradnod – állt végre a sarkára, és most már szinte kiabált a sötét utcán. Tudtam, ezt a többiek szóról szóra hallják a sarkon túl is, de ez érdekelt most a legkevésbé. – Mellettem van a helyed. Nekünk – intett most felém – egymás mellett van a helyünk. Mert ugyanolyanok vagyunk.

– És mindenki más pontosan olyan, mint mi ketten – fejeztem be mosolyogva a gondolatot. Ilyen fülledt, holdfényes este volt akkor is, amikor ezt először megfogalmaztam a lakásán. Még a legelső éjszaka.

– Kérlek, ne menj el! – halkította el végül a hangját. – Nélküled már egészen más lenne. Nélküled olyan – nevetett kínjában – anyátlanul érezném itt magam.

Mosolyogva léptem közelebb hozzá, lábujjhegyre ágaskodtam a bakancsomban, és ahogy már eddig számtalan alkalommal, a tenyerembe fogtam az arcát, hogy biztos legyek benne, csak rám figyel, és csakis engem lát.

– Nem lesz semmi baj. – Minden szót hangtalanul suttogtam kettőnk közé. – Megígérem, hogy nem leszel egyedül. Egy percig sem leszel egyedül. Te szegény, szegény kisgyermek! – Aztán megcsókoltam.

*

Karinthy megőrizte az üzenetemet. Három héten keresztül őrizte azt, elfeledve a zakója felső zsebében. Amikor aztán újra esni kezdett az eső, és sáros lett az albérlete előtti járda, akkor eszébe jutottam. És aznap első dolga volt, hogy Dezsőhöz szaladjon az üzenettel.

Dide mosolyogva megköszönte, legyintett Karinthy sűrű bocsánatkéréseire, de csak akkor nyitotta szét a gyűrött papírt, amikor már nem látta őt a szobája ablakából, és már a sétapálcának használt fémrúd ütemes kopogását sem hallotta a sarkon túlról. Nem volt túl hosszú üzenet. Nem volt benne sem vallomás, sem ígéret. De Dezső torka még így is összeszorult a kusza kis betűk láttán.

Vigyázz magadra. Főleg 1914 után. Patríciád, örökké.

Persze ekkor én már egészen messze voltam.

Kép: Fortepan / Morvay Kinga