Szegény kisgyermek: 3. rész

– Elhoztál mindent?

– Mi mindenre gondolsz?

– A dolgaidat. A személyes holmidat: a ruhádat, amiben idejöttél, a nyomokat, hogy valaha ott jártál. Mindent, ami rád emlékeztetheti.

– Ez esetben mindent.

– Nem maradt semmi? – Sötét tekintetével élő hazugságvizsgáló módjára pásztázta az arcom.

– Semmi.

– Sem egy fél pár zokni, sem egy nyaklánc vagy hajcsat, de még egy félbehagyott bevásárló cetli sem a kézírásoddal?

– Hát kiporszívózni nem porszívóztam ki, úgyhogy lehet, hogy maradtak – nyújtottam a mondatot –, hajszálak.

– Felejthető.

Ferdinánd kócosan, fáradtan ült a fenyőasztalnál, míg Borisz engem kérdezett ki. Nem igazán értette a szituációt. Például, hogy miért cuccoltam át ide, hogy miért pattog így minden mondatunk a másik elé, mi történhetett, amíg ő átaludta az éjszakát. Nem is szólt közbe.

– Pakold ki a dolgaidat! – pillantott az ebédlőasztalon hagyott hátizsákra.

– Át akarsz kutatni?

– Meg akarok bizonyosodni róla, hogy te sem hoztál el semmit, ami nem tartozik hozzád.

– Ez nevetséges! – jelentettem ki most már türelmem vesztve. – Ezt csak azért találtad ki, hogy még ennél jobban is megalázz engem.

– Mégis ki előtt akarnálak megalázni? – kérdezte, de nem várt választ. – Ez a szabály: az utazónak tilos korabeli tárgyak eltulajdonítása.

– Csak emlékeztetőül: én nem vagyok utazó.

– Ez most nem számít.

– Már hogyne számítana – dobbantottam, pedig legszívesebben toporzékoltam volna.

– Pakold ki a táskát!

Reménykedve pillantottam Ferdinándra, de már akkor láttam, itt hiába is várok tőle segítséget, mikor elfordította a fejét, és helyettem inkább a fenyő ebédlőasztal mintáit vette alaposabban szemügyre. Sértődötten feltéptem a hátizsák cipzárját, aztán sorra húztam elő belőle az otthoni ruháimat, a farmerdzsekit, a piros pólót, a nadrágomat. Mérgesen dobtam az asztalra a Petőfi összest. Aztán a hátizsákot a fenekénél fogva felfordítottam, és kiborítottam az asztalra minden kis apróságot: pénzérméket és tollakat, gyűrött papírdarabokat; a személyi okmányaimat, a fájdalom- és lázcsillapító tablettákat, a digitális karórámat. Az emlékeimben már egészen elhalványult tárgyakat, például egy kopott fésűt, egy pár darab ragtapaszt és egy fényes, barna gesztenyét. Utóbbi teljesen ismeretlen volt előttem.

Borisz keresztbe font kézzel nézte, ahogy kipakolom a táskám tartalmát. Biztos voltam benne, mérhetetlen elégedettséggel tölti őt el a tudat, hogy úgy táncolok, ahogy ő fütyül, és hogy ezzel ilyen erős érzelmeket tud kiváltani belőlem. Élvezte a szenvedésemet, ez sütött róla: a fölényes tekintetéből, a gúnyos félmosolyából. A mozdulatból, ahogy aztán áttúrta a cuccaimat. Mintha szemét között kellett volna turkálnia.

– Végeztél? – kérdeztem élesen, amikor már a személyim igazolványképét hasonlította össze a diákoméval.

– Elképesztő, milyen előnytelenek ezek a képek rólad – jegyezte meg mellékesen, majd odadobta a többi kacatom mellé az asztalra.

Amúgy eszemben sem volt ellopni semmit 1909-ből. Nyilván jövedelmező vállalkozás lett volna kéziratokat lopni olyan emberektől, akik a jövőben híresek lesznek, vagy valami műtárgyat, hibátlan állapotú apróságokat. De nekem a haszonszerzés volt az utolsó, ami eszembe jutott. És mint az Borisz számára is kiderült, nem volt nálam semmi sem ebből a korból. Egyetlen apróságot leszámítva.

Tulajdonképpen azóta már annyi minden történt, hogy erről teljesen megfeledkeztem. A személyi irataim közé csúsztattam be, hogy ne gyűrődjön össze Karinthy rajza a nőről, akire szerinte hasonlítottam. És mikor Borisz a többi ingóságom közé hajította a műanyag kis kártyatartót, a papír cetli kicsusszant a műanyag fóliák közül, és lassan, mint egy őszi falevél a fáról, az ajakbalzsam és a gesztenye közé hullott. Először észre sem vettem.

– Látod? Nincs nálam semmi. Most már elégedett vagy? – kérdeztem élesen, és már mozdultam, hogy visszahajigáljam a jelentéktelen kis dolgaimat a hátizsákba, amikor Borisz megragadta a csuklóm. Erősen szorított, olyan erősen, hogy attól féltem, eltöri a csuklómat, miközben a tekintetét nem tudta levenni az elnagyolt rajztól. – Engedj már el, ez fáj!

– Mi ez? – kérdezte fagyosan. Most még távolról sem volt fellelhető a viselkedésében a könnyedség. A gúny, amit eddig velem szemben táplált, köddé vált az imént.

– Csak egy rajz.

– Honnan van? – Kiabált. Nem csak úgy, ahogy én szoktam, hogy felemelem a hangom, hogy magam előtt is nagyobbnak tűnjek. Hanem úgy, hogy az egész lakás, minden ablaktábla megremegett belé.

– Ez csak egy rajz. – Még mindig szorította a csuklómat, mintha valami vallomást akarna kicsikarni belőlem, de vallomás az nem volt, ahogy részletesebb mondandóm sem a rajzról. Csak egyre idegesebben próbáltam kirángatni a kezem az övéből, de olyan erősen szorított, hogy hiába. – Engedj már! – nyögtem összeszorított fogakkal. – Nem érted, hogy fáj?

– Ismered ezt a nőt? – Az agyam ekkor már lekapcsolt, és egyetlen cél lebegett a szemem előtt: a menekülés. Rángattam a karom, de fele olyan erős sem voltam, mint ő. Sőt még közelebb is húzott magához, az arcom arasznyira volt az övétől, és üvöltött, mintha én tehetnék róla, hogy Karinthy pont ezt az arcot rajzolta. – Ismered? Ismered vagy sem?

– Engedd el őt, Borisz! – Ferdinánd hangja olyan nyugodtan csengett, hogy pillanatra ledöbbentem tőle. Boriszt is meglephette, mert aztán engedelmeskedett beosztottja parancsnak is beillő kérésével. Mindketten remegtünk. Borisz az indulattól, én pedig a félelemtől. Magamhoz szorítottam a sajgó kezemet, és két lépést hátráltam.

A figyelem középpontjába aztán helyettem az asztalon heverő papírcetli került. Borisz felvette, megfordította – üres volt a hátulja, gyűrött a sarka –, aztán nézte az arcot, a keményebb és lágyabb vonalakkal árnyalt hosszú hajkoronát, a satírozást a szem mellett.

– Nem lehet más.

– Kicsoda? – Nem vettem észre, hogy Ferdinánd szinte észrevétlenül állt közém és Borisz közé. Nem feltűnően, nem tolakodóan, de mégis ott állt, és ez most egészen megnyugtatott.

– Tudnom kell, hogy honnan van ez a rajz. – Borisz ismét felemelte a hangját, átnézett Ferdinánd válla felett, és mintha el akart volna indulni felém, de aztán mégsem.

– Karinthy rajzolta – motyogtam. – Egy nőről, akivel találkozott, és aki szerinte hasonlít rám.

– Mit tudsz még róla? – Borisz most közelebb lépett, de ekkor Ferdinánd is kihúzta magát előttem. A torkomban dobogott a szívem.

– Hogy Distiának hívják.

– Distia – ismételte Borisz az arcán kínzó, fájdalmas mosollyal.

Aztán hirtelen mintha minden erő kiszaladt volna belőle, mintha az előbbi rángatásra, szorításra, megfélemlítésre tulajdonképpen soha nem is lett volna képes, egyszerűen csak lerogyott a legközelebbi székre.

*

– Meggazdagodhatnánk – nyeltem le a falatot –, hogyha szabadalmaztatnánk a külön csomagolt ömlesztett sajtszeleteket.

– Tulajdonképpen miért akarsz meggazdagodni?

– Ez ilyen általános életcél, nem? Csak, hogy legyen valami értelme ennek – intettem a kezemmel magam előtt, de Ferdinánd gondolatai most egészen máshol jártak. Üveges szemekkel keresztülnézett a kirakaton, át a túloldal felé, ahol minden második ember kezét bőrönd húzta le, és ahol olyan szorgalommal haladtak egy irányba, mintha hangyák lennének. Mi a nagyítóüvegen keresztül bámultuk őket. Megtöröltem az ujjaimat a szalvétában. – Látod ott azt a büfét? – intettem a túloldalra. – Nálunk ott egy baromi nagy McDonald’s van.

– Akármilyen furcsának is tűnhet, de a Nyugati téri McDonald’s még 2084-ben is működik.

– Cseppet sem lep meg. – Igazából egyáltalán nem érdekelt. – Csak azért mondtam, mert erről jutott eszembe az ömlesztett sajt. A sajtburgerről.

– Éhes vagy még? – pillantott az előttem heverő morzsás tányérra.

– Nem, köszi. – Összegyűrtem a szalvétát, és a tányérra dobtam. – Te viszont semmit sem rendeltél.

– Nem szoktam reggelizni. – Íme, emberek, akik idegességükben nem esznek. Ezt már otthon is hülyeségnek tartottam. Én, ha ideges voltam, általában rám tört farkaséhség, ahogy talán most is. Nem is tudom: a gyomrom nem görcsölt, a tagjaim sem merevedtek le, csak a tüdőmben volt valami csiklandozó, idegen érzés, amit sehogy sem tudtam megszokni. Lehet, hogy nem is voltam ideges.

Az fogadóban lassan elhalt a reggeli zsivaj. A vendégek jóllakottan dolgozni indultak, és egy fiatal férfin kívül csak mi ketten maradtunk még ott. A pincér óvatosan környékezett meg minket, nem akart megzavarni. De Ferdinánd még csak rá sem pillantott, úgy tudatta vele, hogy köszönjük, de egyelőre semmit sem kérünk.

Aztán hallgatásba merült. Szemüvege mögött fel-alá járt a tekintete, mintha valami láthatatlan szöveget olvasna. Az ölébe ejtett hátizsákjában matatott, de nem vett elő végül semmit. Pontosan tudtam, hogy a kutató fényképezőgépet tapintotta ki, csak nem akarta elővenni. Az nem tartozott ebbe a korba.

Ferdinánd megdöbbentően óvatos volt.

– Miért csináljuk ezt?

– Mert Borisz megkért rá.

– Miért csináljuk azt, amire Borisz megkér? – kérdeztem most már élesebben, és ezzel sikerült elérnem, hogy végre rám nézzen. – Miért táncolunk úgy, ahogy ő fütyül?

– Csak megkért rá, ennyi – vonta meg Ferdinánd a vállát. – Borisz egész nap azon dolgozik, hogy hazajuthassunk. Az időgép romjait rakosgatja éjjel-nappal. Alig alszik. Alig eszik. Tartozunk neki ennyivel.

– Te talán igen – pillantottam az utca felé –, de én nem.

– Ne hisztizz már, Patrícia! Ez csak egy kis szívesség, semmi több.

– Elég gyanús szívesség, mit nem mondjak. – Felnevettem, pedig cseppet sem volt jó kedvem. – Egyszerűen nem hiszem el, neked nem tűnt még fel, hogy Borisz milyen furcsán viselkedik. Értem, hogy a felettesed. Értem, hogy megbízol benne. Szép dolog. De akkor is, Ferdinánd – néztem most jelentőségteljesen a szemébe –, nem lehetsz ennyire vak.

– Ez csak azért van, mert…

– Nem! – vágtam a szavába. Ezt a kifogást már hallottam tőle párszor. – Nem azért van, mert nem ismerem a hülye protokollt az utazásra.

– Borisz pontosan úgy cselekszik, ahogy az időutazók vészprotokollja megköveteli. Nem kérdőjelezhetjük meg a parancsait.

– Mintha valami kicseszett katona lennék, vagy nem tudom…

– Ebben az esetben helytálló a hasonlat – jegyezte meg teljesen közömbösen. Már régen nem is figyelt rám. A hátizsák takarásában keresett valamit a kutató fényképezőgép könyvtárrendszerében.

A pincér érdeklődve figyelt minket a pult mögül, persze csak addig, amit rá nem mosolyogtam. Akkor a tetten értek bűnbánatával elfordította a fejét, és láss csodát, valami halaszthatatlan sikálnivalót talált az egyik asztalon.

– Láthatod, minden további nélkül megteszem, amire Borisz kért. De engedelmesség ide vagy oda – suttogtam az asztal felett áthajolva –, azért szeretném pár dologra felhívni a figyelmedet. Például: hogyan jöhetett utánunk Borisz, hogyha az egyetlen időgépet, ami az elmondásod szerint elérhető volt számára, én törtem össze?

– Biztosan csak… – emelte fel pillanatra Ferdinánd a fejét, és a táska felső részét ráhajtotta a kutató fényképezőre.

Nehogy meglássa valaki. Mondom, mindig ilyen óvatos volt.

– Nem tudod! – válaszoltam meg helyette diadalittasan. – A következő kérdés: hogyan talált meg minket, hogyha a vészjelzést, amit leadtál az érkezése előtti éjjel, meg sem kapta? Nem tudod! – Meg sem vártam, hogy Ferdinánd kinyissa a száját. Egyszerűen csak megválaszoltam helyette a kérdéseimet.

– Ez még nem bizonyít semmit.

– Már hogyne bizonyítana. Méghozzá azt, hogy Borisz valamit nagyon gondosan igyekszik elhallgatni előlünk.

– Ne haragudj, Patrícia – csomagolta be a fényképezőgépet a táskába –, de ha ez valóban így is van, engem akkor sem érdekel. Semmi mást nem szeretnék, csak hazamenni. És az egyetlen ember, aki haza tud vinni engem, az Borisz. Hajlandó vagyok cserébe szemet hunyni a dolgai felett.

– Hát akkor elég nagy hülye vagy! – csúszott ki a számon, és mivel erre Ferdinánd semmit sem reagált, vesztes rezignáltsággal visszaereszkedtem a kemény fogadói székre.

A zakóm zsebében – ami tulajdonképpen még mindig Dide zakója volt, csak nem adtam vissza neki – ott lapult a rajz Distiáról, mintegy emlékeztetve arra, mi mindenre nem vagyok képes, hogyha rettegek.

Borisz az összes haragját, minden feszültségét rám okádta, én pedig megtörve a hirtelen támadt agressziótól, mindent elmondtam neki, amit tudtam: hogy Distia milyen furcsa körülmények között jelent meg Karinthy lakásában, a fényképekről, amelyek még nem készültek el, a nő ígéretéről, hogy nagy ember válik majd belőle, és arról a különös kérésről, hogy semmit ne tegyen, csak őrizze meg a nevét. Mindent elmondtam Borisznak. Gyorsan, hadarva beszéltem, mintha attól tartottam volna, különben tényleg bántani fog. Mintha nem lett volna ott Ferdinánd, aki ha kell, tudom, megvédett volna.

Így utólag végtelenül szégyelltem a viselkedésemet. Alkupozícióba kellett volna kényszerítenem Boriszt: hogyha elmondja, mit tud Distiáról, én is elmondom neki, amit Karinthy mesélt nekem. De persze akkor nem kapcsoltam ilyen gyorsan. Utólag mindig annyira okos tudtam lenni.

– Add ide a fényképet! – nyújtottam Ferdinánd orra alá a kezem, ő pedig előhúzta a hátizsák külső zsebéből azt a fekete-fehér fotót, amit Borisz a mesém után szedett csak elő. Én is elővettem a zakóm zsebéből a rajzot, és egymás mellé fektettem a két papírdarabot a morzsás asztalon.

Míg Karinthy rajza elnagyoltan tükrözte, addig a fotó minden részletében visszaadta Distia arcát. Ennél szebb nőt, esküszöm, még soha nem láttam. Az arca éle finom, lágy vonalú volt, a szemei nagyok, talán kékek – ezt a fekete-fehér fotóról nem tudtam megállapítani –, a haja világos, talán szőke. Nehéz volt elhinni, hogy ilyen tökéletes, szimmetrikus arc létezik. Mintha Anita Ekberg furcsa változata nézett volna vissza rám a fotóról.

– Pesti Diana – nyomta Borisz az orrunk alá a fotót. – Ezen a néven kell keresnetek.

– Mit kell tudni róla? – kérdezte Ferdinánd mindenféle fenntartások nélkül.

– Nektek semmit – szögezte le Borisz. – Bőven elegendő, hogyha ennyit tudtok róla.

És Ferdinánd csak bólintott, mint egy jól nevelt kisdiák. Nem kérdezte meg, miért nem tudhatunk róla semmit, nem kérdezte azt sem, hogy miért pont nála kell megtudnunk, ismeri-e. Semmit sem kérdezett. Borisz ezzel lezártnak tekintette a témát, Ferdinánd pedig belenyugodott, hogy amit tudnia kell, azt már tudja. És nem akadt fent ezen úgy, ahogy én.

– Menetrend szerint öt perc múlva érkezik a vonat – pattant fel hirtelen Ferdinánd, és engem majdnem a fogadóban felejtett, olyan lendülettel indult a körút felé. Feszélyezetten rámosolyogtam a pincérre, gyorsan rendeztem vele a számlát, aztán már szaladnom kellett, hogy utolérjem Ferdinándot az utca közepén.

– Oké, akkor ismételjünk – vigyorgott rám, mikor lihegve lefékeztem mellette. – 1877-ben született Érmindszenten, ami azt jelenti, hogy most harminckét éves. A jelentősebb kötetei, amelyek eddig megjelentek: 1906-ban az Új versek, 1907-ben a Vér és arany, 1908-ban Az Illés szekerén. Idén decemberben fog megjelenni a Szeretném, ha szeretnének, szóval azt inkább ne említsd meg. – Közben átértünk az úton, kikerültünk három lovas kocsit, egy sor bőröndös-kalapos embert, és az érkező vonatok vágányai felé fordultunk el. – Diósyné Brüll Adéllal 1903-ban ismerkedett meg, neki köszönhetően már most is sokszor járt Párizsban. Munkatársa volt a Budapesti Naplónak, jelenleg pedig a Nyugatnak. Elképesztő! – nevette el magát Ferdinánd. – Ez így egészen olyan, mintha otthon lennék!

– Örülök, hogy ennyire lelkes vagy. – Ezt fapofával akartam közölni vele, mert a tárgyi tudás, amit a nyakamba zúdított, semmivel nem vitt minket előrébb. De annyira lelkesnek és izgatottnak tűnt, mint amilyennek én még sohasem láttam ezelőtt, és ettől akaratlanul is mosolyra görbült a szám.

– Januárban volt egy kisebb vita a költészetéről, hogy a Népszavában megjelent versei mennyire tükrözik a lap célközönségének, a munkásoknak a lelkivilágát. Tulajdonképpen: mennyiben egyeztethető össze a munkáslíra az ő modern, szimbolista költészetével. Gyakorlatilag ez elől menekült Franciaországba. Többek között Párizsban, Monte-Carlóban, Nizzában töltötte eddig az időt, mindenféle gyógykezelésekre járt, ilyenek. Beleolvastam kicsit a levelezésébe, és azt kell, hogy mondjam, nem lehet túl jó kedve: nem csak, hogy fizikailag nincs rendben, de a magánélete is elég zavaros. És most – pillantott körbe –, most jön haza.

– Egyetlen kérdésem maradt.

– Hallgatlak.

– Szólíthatom Bandinak? – Már azon elnevettem magam, ahogy Ferdinánd akkor rám nézett. Nem kellett válaszolnia, hogy tudjam a véleményét.

– Különben – nézett rám halvány, felelősségérzetből ráncba szedett mosolya mögül –, Borisz megmondta, hogy ne kelts feltűnést.

– Hát csak nevetek! – töröltem meg a szemem sarkát. – Már ezt sem lehet?

– Nem arról van szó. Megint ez a férfinadrág – tudatta lefitymálóan. – Ez a kalap.

– Nem fogom hagyni Borisznak, hogy arról is ő döntsön, mit vehetek fel, és mit nem. Borisz egy kicseszett diktátor!

Ferdinánd inkább úgy csinált, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Lábujjhegyre állva átnézett az érkező emberek és kalapok fölött, hátha megpillantja a célszemély Ady Endrét.

– Oké, de még mindig nem tudjuk, hogy mi legyen, ha meglátjuk – fogalmaztam meg a jelenleg legégetőbb problémánkat.

– Add ide a fotót!

– Miféle fotót?

– Distia fotóját – sürgetőn nyújtotta az orrom alá a kezét, úgyhogy gyorsan előhalásztam a fekete-fehér fényképet a zsebemből. – Ott van! – mutatott aztán az érkező vonat egyik hátsó vagonja felé. Persze én még lábujjhegyen egyensúlyozva sem láttam, hogy kire mutatott. – Csak kövess, és próbálj meg – kereste a szavakat –, nem túl feltűnően viselkedni.

Az összes ember az ellenkező irányba sodort minket, Ferdinánd pedig csak húzott, húzott a kezemnél fogva az általa kijelölt cél felé. Vigyázzon már, az isten szerelmére, üvöltötte utánam egy öregember, akinek véletlenül kiütöttem a bőröndjét a kezéből. Kiabálni akartam neki, hogy bocsánat, de az egyre sűrűsödő tömegben egyedül csak arra tudtam koncentrálni, hogy az embertömeg ne szakítson el Ferdinándtól.

Ráléptek a lábamra, a fejemről majdnem leütötték a kalapot, most bal kezemmel a karimáját szorongattam. Aztán az a taszigálás, a lökdösődés. A tüdőmben rekedt minden levegő. Idegesen próbáltam arrébb lépni a szemben érkezőktől, de ekkor mindig valaki másnak ütköztem neki.

A vonat vége felé lassan kezdett oszlani a tömeg. Kukucskáltam, hogy ő merre van. Talán ő is arra várhatott, hogy kissé kiürüljön a peron.

– Elnézést – lépett oda Ferdinánd találomra egy idegen férfihoz. – Nem látta ezt a nőt? A nővérünk, Dianának hívják, és talán Párizsba ment, és…

– Nem láttam – pillantott futtában a képre, és már ment is volna tovább, ahogy Ferdinánd is.

Ezzel az ürüggyel – a jól kitalált, de nem eléggé átgondolt tervvel, hogy mi ketten majd úgy teszünk, mintha az eltűnt nővérünket keresnénk, és így lesz lehetőségünk Ady Endrétől is megtudakolni, hogy találkozott-e már Distiával úgy, ahogy Karinthy is – még két további emberhez ment oda, mielőtt elértük volna a vonat végét.

Pesti Dianát senki sem ismerte, és senkit sem érdekelt, hogy mi lehet vele. Az összes ember önfejű egyéniség módjára tolakodott a peronon, és ha tényleg az eltűnt nővérem nyomát kutattam volna a Párizsból hazatértek között, most már szorongatta volna a sírás a torkomat.

– Elnézést!

Ady Endre egyedül ácsorgott a vonat végében. Figyelte, ahogy a tömeg hangyamódra egyszerre indult el egy láthatatlan, meglehetősen sürgető cél felé. És talán pont Ferdinánd feltűnése volt számára az égi jel, hogy most kell elindulnia.

– Mit szeretne?

– Nem látta a nővérünket? – Az orra alá nyomta a Distiáról készült fényképet. – Párizsba ment, úgy egy hónapja, és…

Ady Endre rá sem pillantott a fényképre.

– Nem láttam.

Hát ennyi volt?

Ady Endre úgy kerülte ki Ferdinándot, mint valami felejthető lámpaoszlopot.

– Nézze meg, kérem, egy kicsit alaposabban! – loholt utána Ferdinánd a képpel.

– Már mondtam: nem láttam.

– Csak egy pillantást, uram, kérem! – Ady megállt, és rövidlátó szemével a fényképre hunyorgott. Pislogott párat, talán azt remélte, ha megadja ezt a rövid kis időt ennek a félőrült vörösnek, akkor az hagyja végre békében elsétálni. De én most hamarabb kapcsoltam, mint Ferdinánd, és mielőtt Ady újra megszólalhatott volna, felkiáltottam:

– Te jó ég! Ferdinánd! – ragadtam meg a kezét. – Ő itt Ady Endre! – Éreztem, a tenyerem alatt Ferdinánd minden izma megfeszült. Egyelőre fogalmam sem volt róla, mit fogok kezdeni a kialakult helyzettel. – Ady Endre, a költő! Tudod – fordultam felé elég jól tettetett izgatottsággal –, aki verseket és cikkeket szokott írni. Én olvastam verseket magától! – jelentettem ki diadalittasan, és még elkaptam az Ady arcán átfutó mosolyt, mielőtt az zárkózottan visszacsúszott volna mogorvaságba.

– Ez nagyon kedves, kisasszony, de – pillantott a kijárat felé – nekem most sietnem kell.

– Persze, menjen csak – mosolyogtam rá, és élveztem, ahogy a másodperc törtrészére rajtam felejtette a tekintetét. A vidám és élénk embereket a legtöbben szeretik. Ha több nem is, de ez a jóindulatú mosoly járt nekem az alakításért. – Csak még annyit, hogy a nővérem is nagyon szerette magát. Például ezért is ment el Párizsba. A művészetek miatt.

Bár Ady Endre már elindult a Nyugati kijárata felé, én kényelmesen felvettem a tempóját, és követtem őt a folyamatosan ritkuló embertömegben. Hátranyújtottam a kezem, Ferdinánd pedig minden további kérés nélkül a kezembe nyomta a fényképet.

– Már művésznevet is kitalált magának. Na persze szerintem – fecsegtem az unott Adynak – nem túl eredeti művésznév. Még csak anagrammának sem mondható. Pedig hát, ha az ember művész akar lenni, akkor ezt az álnév kreativitásával is képviselhetné. – Nem válaszolt, csak tűrte, hogy követem. – Amúgy abban sem vagyok teljesen biztos, hogy szükséges volt neki ez az álnév. Mintha nem akarná vállalni önmagát, nem? – Nem válaszolt. – Az igazán tehetséges és nagy költők, mint amilyen maga is, nem rejtőznek álnév mögé, ugye? – Még erre sem válaszolt, pedig egy pillanatra, mintha mosolygott volna. – Szerintem a Pesti Diana elég jó név, de ez a Distia, ez valahogy nem túl eredeti.

Ady Endre megtorpant. Még én is a lábam elé pillantottam, mert olyan volt, mintha egy lépcső tövében vagy valami más akadály előtt torpant volna meg. De persze nem volt előttünk semmi.

Elgondolkodott. Egyetlen rövid másodperc alatt értékelte a kialakult helyzetet, végül pedig úgy döntött, mégsem hagyhat minket figyelmen kívül. Most Ferdinándra nézett, és tőle kérdezte meg:

– Mit tudnak erről a nőről?

– A kérdés az, hogy maga mit tud róla. – Mindketten pillanat alatt vetkőztük le magunkról a szerepeinket. Nem voltunk kétségbeesett testvérpár, többé nem az eltűnt nővérünket kerestük, és ez Ady számára is teljesen egyértelmű volt minden további magyarázat nélkül.

– Beszéljünk valami csendesebb helyen. – javasoltam. – Valami kávéházban, étteremben, ilyenek.

– Jó – hagyta annyiban Ady a szószátyár kommentárjaimat, és már indult volna, ezúttal sokkal célirányosabban és határozottabban. Úgy tűnt, most már az sem zavarja, hogy a peron még nem ürült ki teljesen.

Talán az lehetett az én nagy szerencsém, hogy amikor elindultunk, megigazítottam a fejemen a Dezsőtől megörökölt kalapot. Mert az előtte ferdén állt, a nagy színjátszásban oldalra csúszott, most viszont, hogy elindultunk, muszáj voltam megigazítani. Ha nem igazítom meg, akkor talán csak a kontyomat, de talán a halántékomat találta volna el a lövés.

Ady Endre maga elé kapta a bőröndjét, Ferdinánd pedig valami zsigeri reflexnek köszönhetően próbált arrébb terelni mindkettőnket a pánik okozta dermedtségből. Egyébként csak valami csendes süvítést hallottam. Aztán éreztem csak, ahogy a fejemről lebillen a kalap. Talán, hogyha nem sikítottam volna, a tömegben sem keltett volna a csendes lövés ekkora feltűnést. Így azonban mindenki megbolondult: egy irányba, a Nyugati hatalmas kijárata felé indultak meg, és őrült méhraj módjára szurkálták a mellettük igyekvő másikat a könyökükkel.

– A vonatra! – javasolta a tömeg zsivaja fölé emelt hanggal Ady, aki ekkor a legközelebb állt a szerelvényhez, és minden bizonnyal a leggyorsabban olvadt fel hármunk közül a dermedtségből. Mert Ferdinánd és én olyan döbbenettel kapkodtuk a fejünket, hogy kellett pár pillanat és Ady józanító kiáltása, hogy magunkhoz térjünk, és a költő után felugorjunk a vonat lépcsőjére.

Nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek ez eszébe jutott. Rémült párokat kerülgetve kuporodtunk le az egyik ablak szintje alá, hárman egymás mellé. Odakintről sikítást és újabb lövéseket hallottam, de azok most a vonat fémtestében álltak meg. Felnéztem a fejem fölé – sikeresen be is vertem a halántékom az egyik ülésbe –, de az ablakon keresztül csak a Nyugati fémboltozatát láttam, mást semmit.

Csak ekkor tudatosult bennem, hogy a kalap még mindig a kezemben van. Ahogy rám lőttek, a lendülettől megbillent ugyan, de az utolsó pillanatban elkaptam, és most ott szorongattam magam előtt. Mint valami kabala, ami segíteni tudna bármiben is.

– Mi ez az egész? – hajoltam Ady Endrén keresztül Ferdinánd felé. – Terrortámadás?

– Ez nem… nem lehet… Én nem tudom, hogy hogyan… – dadogta kipirosodott arccal.

Jobb híján most Adyra néztem.

– És maga tudja?

– Hónapok óta nem voltam itthon.

– Csak azt kérdeztem, tudja-e, hogy ki lövöldözhet odakint – hadartam egyre idegesebben, de a költő fáradtvágású szemeivel csak értetlenül bámult vissza rám.

– Ennek nem szabadna megtörténnie! – csattant fel végül Ferdinánd, mielőtt Ady bármit is mondhatott volna. – Minden hírt megnéztem, minden ma történt eseményt, és ha a Nyugatiban lövöldözés lett volna, annak valahol nyoma kellett volna, hogy legyen. Ez valami – fordult az ablak felé az értetlenség által hajtott kíváncsisággal – borzalmas rendellenesség lehet.

Vissza kellett rántanom Ferdinándot. Mert ahogy kikukucskált az ablakon, egy újabb lövés érkezett a vagonra, ezúttal pontosan a fejünk felett lévő üvegablakra. Valami kék csíkot láttam, csak egy pillanatra tűnt fel, aztán az üveglapon felvillant egy éles, fehér fény, és az üveg egészen szabályos, apró darabokra tört a fejünk felett. Mindhárman feltartott karral igyekeztünk hárítani a becsapódó szilánkokat.

– Ránk lőnek – állapította meg Ady, akinek a kalapján esővíz módjára gyűlt össze egy marék üvegszilánk.

Egyre szorosabban markolásztam a Dezsőtől megörökölt kalapot. Csak mikor odakint már szinte teljesen elült az emberek sikítása, és teljesen kiürült a Nyugati pályaudvar, csak akkor jutott eszembe, hogy alaposabban is meg kellene néznem.

Egyetlen sérülés volt csupán rajta, pontosan ott, ahol eltalálta a lövés. Az egyetlen eltérés. A fegyver egészen különös nyomot hagyott maga után: úgy képzeltem, hogyha ezt a kalapot egy golyó átlyukasztja, akkor azon valamiféle roncsolódás, a lyuk körül a kalap szálainak egyeletlen szétbomlása marad majd. Azonban itt egy szabályos kör látszott, mintha egy pénzérmét rajzoltak volna körbe, a szálak pedig el voltak forrasztva. Semmi felfeslés, semmi bomlás. Mintha valakinek a tökéletes mesterműve lett volna ez a lövés.

– Vége? – kérdezte Ferdinánd kezeivel még mindig a feje felett takarózva, mikor hirtelen elhallgatott minden sikítozó ember, minden fegyver és minden sistergő lövés, földre hullott az összes üvegcserép.

– Talán csak nincs több célpontja. – Most Ady Endre próbált meg kilesni a betört ablakon, de az utolsó pillanatban visszarántottam őt.

– A végén még eltalálja! – sopánkodtam növekvő idegességgel. Ez a dermedt csend rosszabb volt az előbbi felfordulásnál is. – Még nem igazán szabadna meghalnia.

– Hogy érti? – Ady gondolkodó arckifejezéssel nézett engem, aztán a másik oldalán gubbasztó Ferdinándhoz fordult, de egyikünk sem méltatta válaszra. Helyette inkább én tornásztam magam olyan pózba, hogy a testemen a legkevesebb támadási felületet feltüntetve tudjak kipillantani.

– Patrícia – sziszegte Ferdinánd –, mi a faszt csinálsz? – Ez volt az első alkalom, hogy Ferdinándot káromkodni hallottam. Meglepetten ránéztem, de mikor találkozott a tekintetünk, az ő ijedt-tágult pupillái az enyéimmel, szabályosan megijesztett a kétségbeesése. Inkább néztem kifelé.

Az üres peronon egyetlen ember állt, egyetlen alak, aki egy volt közülünk. Sem a ruhájában, sem az arcában, a fekete kalapjában, semmi elemében nem volt eltérő semelyikünktől sem. Az átlag nézett vissza rám, ahogy kipillantottam: barna hajú, középmagas férfi. Elegáns, bár kicsit elhasznált zakó, kopott bőrcipő. Barna, vagy talán inkább fekete pontszerű tekintet.

Egyedül a kezében lévő fegyver nem tartozott ide. Hogy őszinte legyek, még soha nem láttam ilyen fegyvert – pedig legalább a helyszínelős sorozatokban lett volna rá alkalom. Sima fém, fényes, elegáns. Lehetetlenül szűk nyílás az elején, oldalt pedig apró, kék LED villogott.

A férfi és én egymásra néztünk. És mikor ő elmosolyodott, én jobban megijedtem, mintha rám lőtt volna. A szívem a torkomba csúszott, és egy gondolatnyi rövidzárlat után ismét lebuktam az ablak alá.

– Nem foglak lelőni – kiáltotta oda nekem, de én csak még jobban összehúztam magam az ablak alatt, Ady Endre mellett. – Tudom, hogy veletek van ő is, és nem fogom kockáztatni, hogy bántódása essen. – Hangosan beszélt. Mély hangja mintha nem a mögöttünk lévő peronról, hanem közvetlenül a fejemből szólt volna. Nem mertem ránézni senkire sem. – Nevetséges, hogy az Iszap azt gondolta, Distia egyedül dolgozik. Mondjátok meg ezt a feletteseiteknek is. És azt, hogy a következő alkalommal nem csak a kalapodat fogom kilyukasztani.

Egyre mélyülő léptek, halkabb és mélyebb, halkabb és mélyebb.

Majd csend.

Kép: Fortepan / Somlai Tibor; Nyugati pályaudvar, 1900.