Szegény kisgyermek: 2. rész

– Fogd már fel Borisz, hogy ez nem lehet időhurok! – Ferdinánd egész ideges lett. Vörös haja most lángolt, égnek állt az idegességtől, és üvöltött, mintha kötelező lett volna. Még szerencse, hogy a térmanipulátorok kifelé is tompítottak.

Borisz csak mosolygott, mintha nem ez, nem a munkatársa reakciója számítana, hanem csak az, amit ő tud, és amiben ő bizonyos.

Az egész a gyűrűvel kezdődött.

– Talán adnom kellene neked valamit zálogként. Hogy biztos legyél benne – gondolkodott el Ferdinánd jobb kezével a híg, instant kávét kevergetve.

– Mármint miben kellene, hogy biztos legyek?

– Hogy mi ketten – mutogatott köztünk, de végül nem mondta ki. – Hogy rokonok vagyunk – fogalmazta meg a tényállást végül másként.

– Zálog nélkül is elhiszem – mosolyogtam rá most már sokkal oldottabban, de Ferdinánd ezt meg sem hallott. Mintha bolha csípte volna meg, felpattant, és engem megkerülve az asztalra dobott kabátjában kezdett kutakodni.

– Tessék – nyújtotta felém a tenyerét.

– Mi ez?

– Nézd meg! – A tenyerét az orrom alá tolta, azon pedig egy megviselt, apró köves aranygyűrű volt. – Ezt a gyűrűt az apám adta nekem. Azt mondta, te adtad neki. És, hogy neked meg az anyád, az én dédnagyanyám adta.

Elkerekedett szemekkel bámultam. Mert ezt a gyűrűt valóban ismertem. Ez anya gyűrűje volt. Ez volt az a gyűrű, amit legutóbb az ő kezén, valamikor még a halála előtt láttam. És, bár zálog nélkül is elhittem volna Ferdinánd minden szavát, ettől most mégis megrekedt a tüdőmben minden levegő.

– Tudod, mi a legnagyobb probléma? – ordította apa. – Hogy miért vagyok ennyire mérges rád?

Bent rekedt a tüdőmben a levegő, pont úgy, ahogy most is, amikor a gyűrűt forgattam a kezemben. Bent rekedt a bordáim között, a szívemet akarta kilökni a helyéről. A szobámban hiába volt csukva az ajtó, minden egyes szót hallottam. Mintha itt üvöltöttek volna a fülem mellett, mintha apa nem vetette volna oda nekem úgy öt perccel ezelőtt, hogy Patrícia, menj a szobádba, és nem zárta volna rám az ajtót mintegy mellékesen. Az ágyamon ültem, és szorongattam az alvós takaróm sarkát.

– Mert hülyét csinálsz belőlem! Azt gondolod – nevetett apa humortalanul –, hogy én azért vagyok… – akadt meg a hangja –,… hogy csupán azért vagyok még itt, mert te voltál olyan kegyes, és velem maradtál.

– Nem akarok visszamenni. – Anya hangja halkabb volt, sokkal haloványabb, mint apáé. Mintha sírt volna, vagy csak azt a gombócot a torkában, csak azt akarta lenyelni. Én is éreztem, ott volt a torkomban, de sírni azt nem tudtam.

– Ha nem akarsz visszamenni, akkor miért szórakozol velem? Tönkreteszel! – jelentette ki apa, mire hosszas csend ereszkedett a házra. Anya mondott valamit, de nem értettem.

Nem vettem észre, hogy eddig annyira szorítottam a takarót, hogy a markom minden csontjánál elfehéredett a bőröm.

– Döntsd el, hogy hová tartozol!

– Már eldöntöttem.

– Eldöntötted. Hát persze. – Apa hangja rémisztően hidegen csengett. Szinte suttogott, de én mégis mindent hallottam a zárt ajtón keresztül. Még levegőt sem mertem venni, nehogy egy szót is elmulasszak, nehogy lemaradjak valamiről, bármiről, ami fontos lehet, amiről talán tudnom kellene. – Eldöntötted ezt már vagy kismilliószor, eldöntötted akkor, amikor találkoztunk, aztán amikor megkértem a kezed, amikor feleségül vettelek. Minden egyes nap, mikor felébredtél, erről döntöttél legelőször. És mindig megkérdőjelezted magadban, hogy helyesen cselekedtél-e az előző döntésednél. Csakhogy most már nincs választási lehetőséged. Többé nincs. Azóta, hogy… – akadt meg apa –,… azóta, hogy…

– Ne mondd ez, kérlek!

– Hát mégis mit mondjak, Eszter? Hazudjak, ahogy te is szoktál? Hazudjam azt, hogy minden rendben van így? Hogy nem tetted tönkre az életemet? Az ő életét? – Zsongott a fejem apa hangjától.

Ismét kiabált, ismét éreztem, ahogy a tüdőmből a fejembe kúszik a feszítés, attól féltem, szét fogok robbanni a következő pillanatban, meg fogok szűnni, el fogok tűnni innen az ágyam széléről, vagy talán csak vágytam rá, de nem mertem bevallani magamnak.

Legszívesebben a két kezemet a fülemre szorítottam volna, hogy minden hangot kizárjak, és ne kelljen hallanom semmi mást, csak a monoton zajt, ahogy a szívem dörömböl a mellkasomban. De persze még ehhez is gyáva voltam. Dermedten szorítottam csak a takarót.

– Te mindvégig azt hitted, hogy megkegyelmezel rajtam. Mártírnak képzelted magad, amiért velem maradtál. Pedig mindvégig csak menekültél, és mindvégig én voltam az, aki képes volt elviselni téged. Most pedig nyilván úgy döntöttél, elég volt.

– Nem fogom hallgatni, ahogy földbe tiporsz – emelte fel anya a hangját. – Nem kell meghallgatnom.

– Fáj hallani, hogy ez az igazság, elhiszem. Hogy én és Patrícia egész végig csak pótlék voltunk számodra, amit ott nem kaphattál meg.

– Elegem van! – Anya cipője olyan hangosan kopogott, hogy megrezzentem, amikor elindult a szobám felé.

– Neked van eleged? – üvöltötte utána apa. – Neked, Eszter, neked? – Anya már az ajtóm előtt volt, le is nyomta a kilincset. Persze az ajtó zárva volt. Még apa zárta be, mikor beküldött engem a szobába.

– Bezártad?

– Megmondtam, hogy nem láthatod többet.

– Te teljesen megőrültél! – Egyre erősebben rángatta az ajtómat. Én homályos tekintettel néztem az ajtót belülről, de még mindig képtelen voltam megmozdulni. – Nyisd ki! Nyisd ki az ajtót, különben…

– Mit teszel különben?

– Rendőrt hívok!

Apa felnevetett. Engem kirázott tőle a hideg, anya pedig ettől csak még gyorsabban rángatta a kilincset. Egyre gyorsabban dobogott a szívem is.

– Tűnj el innen, Eszter!

– Nem! – üvöltötte. – Nélküle nem! Nem megyek el Patrícia nélkül!

Apa is közelebb léphetett a szobámhoz, a hangja most már mintha egyenesen az agyamból szólt volna.

– De bizony, hogy elmész. És soha többet nem jössz vissza, megértetted? Nem akarlak itt látni. És neki sem kellene többet találkoznia veled.

– Add ide a kulcsot! – Hirtelen csend lett. Egy pillanatra vehettem egy nagy levegőt úgy, hogy azt reméltem, ennek végre vége van, végre csendben maradnak odakint, végre lélegezhetek és megmozdulhatok, végre lehullik rólam ez a dermedtség, megszűnik az agyam feszítése…

Ruha súrlódott ruhán. Csattanás, tompa puffanás. Mintha valami nagy zsákot löktek volna az ajtómnak, kattant még egyet a kilincs is, de aztán ismét csend lett.

Anya felnyögött. Suttogott valamit, de én nem hallottam rendesen. Mintha azt mondta volna, liliom tavasz – idióta fasz –, mint valami vers kezdősora, amit még nem is ismertem, apa pedig hangosan kifújta a tüdejéből az összes levegőt. A kilincset már nem rángatta senki. Viszont a következő pillanatban hallottam, ahogy kattan a zár, és kinyitották a gyerekszoba ajtaját.

– Tessék! Menj!

Még a tekintetemet is elkaptam a kilincsről. Attól féltem, nem hogy a beszélgetést nem szabadott volna végighallgatni, de nem szabadott volna még a zárt ajtót sem bámulni közben. Mert apa megtiltotta, azért.

De végül nem ő, hanem anya lépett be, aki nem foglalkozott vele, mit figyelek éppen, meg hogy mit csináltam eddig. Csak odajött hozzám, leguggolt az ágy mellé, és a teljes dermedtségbe szilárdult testemet magához ölelte.

– Drága kislányom! – suttogta. – Semmi baj, nincsen semmi baj…

És ahogy a gondosan két copfba font hajamat simogatta, a gyűrűje, a gyűrűn a kő foglalata beleakadt a hajamba. Húzta és tépte az egyik szorosan összefont tincset, de én nem szóltam semmit, csak tűrtem csendesen.

Most megforgattam ezt a gyűrűt az ujjaim között, és valami ismerős rutinnal felhúztam a bal kezem gyűrűsujjára. Ferdinánd nem ellenkezett.

A gyűrű passzolt.

– Valamit viszont nem teljesen értek – szólaltam meg elgondolkodva. – Én ezt a gyűrűt akkor láttam utoljára, amikor még anyán volt. Te pedig azt mondtad – néztem a szintén zavarodott Ferdinándra –, hogy én adtam az apádnak.

– Hogy hogy kerülhetett ide a gyűrű? – kérdezte helyettem Ferdinánd.

Borisz, eddig észre sem vettem, de az üres szoba ajtófélfájának támaszkodva minket hallgatott. Most felemelte a fejét, kiegyenesedett, mintha mindezidáig csak arra várt volna, hogy a szobában minden figyelem a személyére koncentrálódjon.

– Időhurok.

– Ez csak elmélet – rázta meg Ferdinánd a fejét.

– Mi az az időhurok?

– Eddig még senki nem utazott olyan felelőtlenül az időben, hogy időhurkot hozott volna létre. Nincs semmi bizonyítékunk arra, hogy időhurkok egyáltalán léteznek. – Ferdinánd úgy figyelte Boriszt, mint aki komolyan megerősítést várt volna minden egyes mondata után. Igen, Ferdinánd. Helyesen mondtad, Ferdinánd. Ám Borisz csak mosolygott rajtunk.

– Nincs más magyarázat. A gyűrű – mutatott drámaian a bal kezemen csillogó ékszerre – Az édesanyádé volt, Patrícia. Az édesanyád rád hagyományozta, te a fiadra, a fiad pedig Ferdinándra. Neked most Ferdinánd adta oda, de csak akkor kerülhet Ferdinándhoz, ha te odaadod majd a fiadnak.

– Aki odaadja nekem – fűzte hozzá Ferdinánd. – Hogy aztán én most odaadhassam neked…

– Na jó, ezt értem – próbáltam követni Boriszt. – De hol volt a gyűrű anya halála és e között a pillanat között?

– A gyűrű időhurokba került, általatok.

– Ez nem lehet időhurok – kötötte Ferdinánd az ebet a karóhoz.

– Pedig ez az egyetlen magyarázat. És ha kicsit bátrabb kijelentéseket akarok tenni: a ti rejtélyetek is egy időhurok. Akár a gyűrű. Patrícia azért nem várandós még az apáddal – győzködte Borisz Ferdinándot –, mert előtte találkoznotok kellett, mert történni fog valami valahol máshol az időben, ami ahhoz az oksági láncolathoz vezet, hogy Vitéz Lőrinc megszületik, és így később te is megszülethetsz majd, Ferdinánd.

– Oké, akkor – gondolkoztam el – ez most milyen kötelezettségekkel ruházna fel engem, hogyha tényleg egy ilyen időhurokba kerültünk volna?

– Ez a legjobb – derült fel Borisz. – Semmilyennel! Egyszerűen csak tenned kell, amit amúgy is tettél volna, és az idő majd helyreáll magától.

– Persze ez nincs bizonyítva – jegyezte meg Ferdinánd csendesen. – Nincs bizonyítva – ismételte meg hangosabban, hogy meggyőződjön róla, Borisz is hallotta.

– Hát persze, hogy nincs bizonyítva – vont vállat a férfi. – És?

*

Az utazó lakásában számos olyan technikai anomália volt elérhető, melyek bár eddig nem hiányoztak, most mégis újdonsült lelkesedéssel tudtam örülni nekik. Ilyen volt például az elektromos áram – Ferdinánd magyarázott valamit napelemekről meg tartalék energiaforrásról, de nem igazán érdekelt, főleg nem azután, hogy észrevettem, hajszárító is van. Ilyen volt az instant zacskós tésztaleves. A cukrozott kakaópor. A közvetlenül csapból folyó meleg víz. A sampon.

Mintha egy egész év mocskát és izzadságát mostam volna le magamról aznap este, vagy egy órát áztattam magam a kókusz illatú habfürdőben. Hajat mostam, lassan szárítottam meg minden tincset, aztán pöttyöket meg vonalakat rajtoltam a párás tükörre, és figyeltem, ahogy a cseppek az ujjam nyomán lefelé csúsznak. A vécétetőre dobott kölcsönruháimat nem vehettem vissza. Ezeket gondosan átöblítettem a kókuszillatú vízben, és a bolyhos nagy törölközőt magam köré tekerve kimentem, hogy kiterítsem száradni az ebédlő fenyőszékeire.

Ferdinánd hamar aludni ment – az üres szobával pont szemközt lévő szoba volt az övé. Az egyetlen helyiség, ahol volt ágy és némi bútorzat. Nem nagyon tudtam, Borisz hol aludt. Mert ő még éjjel is ébren volt – számomra teljesen érthetetlenül, mintha sohasem aludt volna –, bár mindig volt a közelében egy bögre instant kávé, és most is az elektromos villanyfény mellett ácsorgott az üres szobában.

– Csak kiterítem ezeket száradni – szóltam neki, mikor feleszmélve valami gondolatfolyamból átpillantott a válla felett –, aztán nem zavarlak.

– Elmész ma még, Patrícia? – kérdezte, és szemérmetlenül végignézett rajtam. A csupasz talpamtól a frissen szárított hajamig. És cseppet sem zavartatta magát, nem is törődött vele, hogy rajtam csak egy törölköző van, semmi más.

– Igen. Lehet, hogy elmegyek.

– Kosztolányi Dezsőhöz? – Megfoghatatlannak éreztem a kérdését, pedig tudtam, hogy csak bólintanom kellene. – Csak kérdezem.

– Nincs valami váltóruha itt? – tértem ki a válasz elől. Borisz amúgy is csak feltesz kérdéseket, tesztel engem, pedig pontosan tudja az összes választ. Soha nem a válaszra, inkább csak a reakciómra kíváncsi, és ettől mindig borzalmasan ideges lettem.

– Ami azt illeti… – átlépte az üres szoba küszöbét, és engem kikerülve felnyalábolt valamit az egyik székről. – Tessék! Talán egy kicsit nagy lesz rád, de még mindig jobb, mint ami eddig volt. És már akartam mondani – fordult most felém –, hogy ne hordj többet férfiruhát. Feltűnő. Nem kellene feltűnést keltened.

Végignéztem a ruhakupacot, amit a kezembe nyomott: fehér blúz, valami ronda, sötétkék szoknya. Piros kardigán. Cipő persze nem volt, szóval, gondolom, ehhez a remek öltözékhez is az otthoni barna bakancsomat kellene felvennem.

– Most komolyan öltözködési tanácsokat akarsz adni? – pillantottam a ruhakupacról Boriszra.

– Hívd, ahogy akarod. De ez nem tanács. Ez parancs.

– Parancs? – nevettem fel kényszeredetten. – Mióta parancsolsz te nekem? Egyáltalán – dobtam le a ruhákat az asztalra – miért gondolod, hogy én majd engedelmeskedni fogok neked? Nem vagyok utazó, és nem vagyok a beosztottad sem, mint Ferdinánd. Nem vagy a főnököm – böktem oda neki idegesen.

– Tőlem hisztizhetsz, ameddig csak akarsz, Patrícia – húzta kéjes vigyorra a száját. – De az a helyzet, hogy itt most én mondom meg, mi lesz. Akár tetszik, akár nem.

Remegve álltam előtte. Nem igazán tudom, hogy az idegességtől, a nyitott ablakon bekúszó hideg, esti levegőtől remegtem, vagy csak a ténytől, hogy gyakorlatilag meztelenül állok előtte.

– Akarod tudni, hogy miért? Mert én vagyok az egyetlen, aki kicsit is érti, hogy mi történik az időben, és aki hozzá tud szagolni ahhoz a kupac roncshoz – mutatott jobb kezével az üres szoba felé –, amit történetesen te tettél tönkre.

– Valamit nagyon félreértettél, Borisz. – A magabiztos fellépésemet prezentálva közelebb léptem hozzá, sőt még lábujjhegyre is álltam, hogy egy gondolattal magasabbnak tűnjek. – Én nem akarok hazamenni.

– Nem számít.

– Hogyhogy nem számít?

– Itt már rég nem rólad, a gyenge kis önállósodási kísérletedről és az identitáskeresésedről van szó. Sokkal nagyobb darázsfészekbe nyúltál bele, mikor beléptél abba az időgépbe. És, hogyha történetesen úgy is döntenél, többé már nem jössz haza, azzal nem nekem, nem magadnak és még csak nem is az időnek ártanál legjobban. Hanem Ferdinándnak. – Egy pillanatra megmerevedtem. Leeresztettem a sarkamat a földre, erősebben szorítottam magamon a törölközőt is. – Még én sem tudom pontosan, mi történt. Az időhurok csak egy elmélet, egy lehetséges magyarázat, amiben én sokkal jobban hiszek, mint Ferdinánd, de ettől még nem biztos, hogy valóban ez történt. Hogyha itt maradnál, hatalmas kockázatot kellene vállalnod: történetesen azt, hogy Ferdinánd talán meg sem születne miattad. Akkor, mikor már egyértelműen kikerülted az oksági láncolatot, amely szerint gyermeked születik, Vitéz Lőrinc és vele együtt Ferdinánd is talán csak megszűnnének létezni. Kitörlődnének az időből.

– Ez is csak egy elmélet, vagy… – Nem tudtam befejezni a kérdésemet. Olyan zavartan kerestem a szavakat, idegesen próbáltam kibogozni a gondolataimat, a nyelvem pedig az istenért sem akart megmoccanni.

– Elmélet, igen – bólintott Borisz. – De ezzel nem fogunk kísérletezni. Itt emberéletekről van szó. És ha ez az egész nem lenne, még akkor sem mondhatnám azt, hogy maradj csak itt, Patrícia, és éld a világod. Nem véletlenül nem engedélyezett az utazás civileknek.

Borisz olyan elszántan magyarázott, hogy megszólalni se nagyon mertem mellette. Égett a szemében valami elszántság, egyenesen megszállottságnak mondanám, ami olyan célirányossá tette őt, hogy én itt hiába játszottam volna el a magabiztos szerepét, hiába üvöltöttem, toporzékoltam vagy sírtam volna, vetettem volna be minden lehetséges meggyőzési és manipulációs eszközömet, csak magamat aláztam volna meg vele.

– Meg kell értened valamit, Patrícia. Talán Ferdinánd nem volt annyira meggyőző, és érthető okok miatt nem is tudott objektíven gondolkodni, amikor arra kért téged, hogy menj vissza vele. Én most teljesen objektív vagyok, nem is érdekel a kettőtök közti civakodás, kibékülés, sem semmi egyéb. Úgyhogy most elmondom, miért nem maradhatsz itt. – Megkerült engem, a lábával mögém csúsztatott egy széket, és úgy nyomott le oda a csupasz vállamnál fogva, mintha alkalmatlannak tartott volna ahhoz, ezt állva is végig tudom hallgatni. – A múlt már lezárult. Nagy galibát nem csinálhatsz azzal, hogyha itt élsz az emberek között, kávézol és újságot olvasol reggelente, esetleg keresel valami egyszerűbb munkát. Legfeljebb csak egy sírkővel több lesz majd a jövőben. Viszont, hogyha olyan emberekkel barátkozol, akiknek a neve fennmaradt, akinek a műveit olvasni és értelmezni fogják a jövőben, akinek minden fényképét albumokban fogják őrizni, akik meghatározóbbak a többi embernél, mert igen, vannak, akik fontosabbak… Akkor bizony csinálhatsz bajt. Mert ez a későbbiekben egész nemzetek gondolkodásmódját változtathatja meg, arról nem is beszélve, hogy cselekmények ismeretlen láncolatát indítanád el vele. Olyan bajt hozhatnál ránk, amit el sem tudsz képzelni. Kosztolányi Dezsőnek egy év múlva meg kell ismerkednie Harmos Ilonával, négy év múlva feleségül kell vennie őt, hat év múlva pedig meg kell, hogy szülessen a közös gyerekük. Arról nem is beszélve, hogy ez idő alatt kötetek sora kellene, hogy megjelenjen a neve alatt. És ez az ok-okozati láncolat nem mehet végbe, hogyha te ott élsz a lakásán, a díványán alszol, vagy isten tudja, mit csináltok… De tudod mit? Ez engem nem is érdekel.

Csak úgy mellékesen ismét felnyalábolta a ruhakupacot az asztalról, és ismét a kezembe nyomta azokat, mintegy megerősítve, hogy akármit is mondok vagy teszek, itt akkor is az lesz, amit ő akar.

– Hogy megkönnyítsem a döntésedet, amit – kuncogott magán – tulajdonképpen nem is döntés, és a legkevésbé sem a tiéd… Szóval: csak emlékezz arra, amikor mi ketten először találkoztunk.

– A New Yorkban?

– Nem. – Minden egyes mozdulatával, mosolyával és gesztusával szánt engem. – Pontosan erről van szó: te sem emlékszel olyan élesen rám, hiszen nem voltam a történetednek szerves része. Csak úgy utólag pofátlankodtam oda, a legkevésbé sem természetes módon. Ugyanez fog történni itt is: Kosztolányi Dezső emlékei rólad, amint te elmész innen, lassan elhalványulnak majd. Elmúlnak, mint egy nátha. Mint egy szúnyogcsípés. Az idő visszaállítja magát, visszatér a rendes kerékvágásba, és kijavítja azt a kis hibát a történetben, ami te voltál.

Széket húzott az enyémmel szembe, majd leült, és pár pillanatig türelmesen bámultuk egymást.

– Az időnek csak egy fertőzés vagy, Patrícia. Amint elmegyünk innen, az idő begyógyul, és ez a kis kaland – mutatott körbe –, ez nem lesz több pár ember tudatalattijába rejtett emléknél.

Összeszorult torokkal figyeltem Boriszt. A haja a szemébe hullott, a tekintete lángolt. Kiáltani akartam, hogy nem így van, követelni akartam, ismerjenek el és vegyenek figyelembe, bánjanak velem emberként! De egy árva hang sem jött ki a torkomon. Csak szétnyílt ajkakkal bámultam vissza a férfira.

– Tudod, mit? – hajolt közelebb Borisz, és közben még a kezeit is, mint valami szigorú tanár, összefonta. – Döntsd el te: vagy itt maradsz 1909-ben, és kockáztatod vele Ferdinánd életét, kockáztatod a történelem menetének zavartalanságát. vagy visszajössz velünk oda, ahová mindig is tartoztál, és ahová örökre tartoznod kell.

– Nem fair.

– Mégis micsoda? – nevette el magát Borisz.

– Ez nem választás. Ez diktatúra.

– Ezek a lehetőségeid, Patrícia.

– Nem választok.

– Akkor én választok majd helyetted.

– Nem választhatsz helyettem. – Felpattantam a fenyőszékről, és a váltóruhákat magam előtt szorongatva elindultam a fürdőszoba felé. Tulajdonképpen menekültem: Borisz elől, az igazság elől, a kötelesség elől. Minden elől, amit az engem derűsen szemlélő Borisz testesített meg. – Felöltözök. Aztán elmegyek.

*

– Patrícia – meredt rám Dide. – Te sírsz.

– Dehogy sírok – hazudtam szemrebbenés nélkül, ahogy eddig is hazudtam neki szinte minden szavammal. Amikor verset írtam, azt hazudtam, minden sor az enyém. Amikor befordultunk a körútra azt hazudtam, nem jártam még erre. Minden szavam, minden mondatom hazugság volt. És bár ő az hitte, egyre jobban ismer, fogalma sem volt róla, ki is vagyok valójában, és lassan én is kezdtem elbizonytalanodni saját magamban.

Talán ez volt az a pillanat, amikor minden gondolatomat és cselekedetemet Borisz céljainak rendeltem alá: ekkor döntöttem úgy, leveszem magamról a cselekvés terhét, és egyszerűen csak hagyom, hogy helyettem ő döntsön el minden felmerülő kérdést, minden erkölcsi dilemmát. Ekkor választottam az ész helyett az ösztönt, a megfontolás helyett a megérzést.

Borisz a befolyásolás nagymestere volt. Nem a saját céljai miatt akart manipulálni, ezt tudtam. Valami sokkal nagyobb és nemesebb dolog állt a háttérben. És ez a nagyobb és nemesebb cél ekkor engem is megérintett: nem vagyok én se más, csak a történelem egy láncszeme, az ok-okozati láncolatok egyetlen eleme, amely szükséges a továbbiak meglétéhez. A magam módján igenis számítok – ez volt a jó hír. A rossz viszont, hogy szembesülnöm kellett azzal, végzet igenis van, legalábbis olyan értelemben, hogy Ferdinánd élete az én sorsom következménye. Egy jól működő világban mi ketten nem találkoztunk volna egymással. Az életünk egymástól függetlenül zajlott volna, az én döntéseim következményeképp talán megszületett volna Ferdinánd, talán nem. Azonban a világban valami elromlott, ez pedig az időutazásnak volt köszönhető. Ez betonozta be a mi sorunkat is.

Odakint már hideg volt, idebent viszont megrekedt a nappali meleg. Dide éppen indulni készült valahová. Mikor megérkeztem, zakóban és cipőben állt a tükör előtt, és nyakkendőjét igazgatta.

– Mondd el, mi bánt! – fordult most felém, és egy pillanatra megdöbbent azon, mennyire megváltoztam. A hajam bontva volt, blúzban és szoknyában, a ronda piros kardigánban álltam előtte. Az arcom nedves volt, a szemeim vörösek. Inkább festettem most úgy, mint egy huszadik századi sztereotípia, mint az a különc, aki eddig voltam.

– Ezt nehéz elmondani. Ami azt illeti – tördeltem a kezem –, nem is nagyon tudom.

– Ha nem mondasz semmi, nem tudok segíteni. – Hogy ne álljak ott sóbálvány módjára, megtöröltem az arcom a kardigán ujjával. Dide elkapta a kezemet, és megszorította. Hirtelen összeszorult a torkom, és csak egy lélegzetvétel választott el attól, hogy elmondjak neki mindent magamról: az időutazást, a saját sorsomat, az ő jövőjét. Nem törődve a Borisz által állított korlátokkal ki akartam önteni neki az agyam összes szemetét, de sajnos ő szólalt meg előbb.

– Ez egy eljegyzési gyűrű? – kérdezte, miközben a kezemen az édesanyám aranygyűrűjét maga felé fordította.

Nem válaszoltam.

– Ferdinánd?

Nem válaszoltam.

– Mindig is gyanús volt nekem a kettőtök közti különös kapcsolat. Te se nagyon tudtad megmagyarázni, és mintha ő sem akarna hosszas elbeszélésekbe bonyolódni rólatok. Mintha annyira kényes téma lenne, hogy még beszélni sem illene róla.

Figyeltem, ahogy Dide gondolatai követik egymást. Nem szóltam közbe, nem cáfoltam és nem erősítettem meg semmit. Csak hagytam, hogy a fejében kibontakozzon a történetem.

– Lehetne Ferdinánd is, de nem hiszem, hogy ő lenne. – A kezemet egy pillanatra sem engedte el. – A New Yorkban azt mondta az egyik pincér, hogy a minap látott téged egy férfival veszekedni. És az a férfi nem Ferdinánd volt. Már csak azért sem lehetett ő – magyarázta magának birkatürelemmel –, mert a vörös haj és a szemüveg elég feltűnő, de az, akivel veszekedtél, a pincér elmondása szerint egy magas, sötét hajú férfi volt.

Ekkor választottam egy pillanatra az őszinteséget.

– Polgár Borisznak hívják.

Dide elengedte a kezemet. Mintha ezzel mindent jóváhagytam volna, pedig nem tettem semmi mást, csak elmondtam a férfi nevét, akivel a New Yorkban vitatkoztam.

– Mindenfélét hazudtál magadról. Végighallgattam az összeset: amikor festőtanoncnak adtad ki magad, szökött lánynak, menyasszonynak, titkos örökösnőnek. Egyetlen elem volt mindegyikben közös: a menekülés.

Didének igaza volt. Tökéletesen meglátta a történetemben az összecsengő elemeket, mintha csak egy regényt olvasott volna. Talán már ekkor sem voltam több az agyában egy történetnél, egy felejthető epizódnál.

– Borisz a vőlegényed, nem Ferdinánd. Ő csak vissza akart vinni téged, mielőtt kiderült volna, hogy elszöktél. De Borisz – fűzte össze lassan a történet szálait –, megtalált téged. És most elmész.

– Elmegyek – ismételtem az egyetlen elemet a történetben, ami megfelelt az aktuális igazságnak.

Dide elengedte a kezem. Háttal nekem elsétált az ablakig, kibámult az üres pesti utcára, és nagyot sóhajtott. Annyira közel állt az ablakhoz, hogy pillanatra még a leheletét is lehetett látni a délutántól forró üvegen.

– Csak bocsánatot akarok kérni tőled.

– De hát miért?

– Nem akarom, hogy így emlékezz rám.

Dezső megfordult, és hosszú pillanatokon keresztül engem nézett. Kereste rajtam azt a megkülönböztető jegyet, amitől eddig különleges voltam, pedig én pontosan tudtam, hogy engem itt csak a születési dátumom tesz különlegessé.

– Nem emlékezhetsz rám így. Már, hogyha egyáltalán fogsz rám emlékezni. Borisz valami olyasmiről hadovált, hogy az idő begyógyul, és lehet, hogy én is csak egy fertőzés vagyok az életedben, és rövidesen el fogsz felejteni. Eltűnök majd, mint egy nátha. Mint egy szúnyogcsípés.

Melegem volt. Ledobtam magamról a kardigánt.

– Már hogy felejtenélek el! – Dezső kínjában nevetett.

– Nem akarom, hogy a hazugságaimra emlékezz, mert annál sokkal fontosabb vagy nekem.

– Patrícia, kérlek, figyelj rám egy pillanatra! – Kissé felemelte ugyan a hangját, de ettől most közel sem tűnt határozottabbnak. – Ne hidd, hogy attól, ami veled történt, kevésbé leszel fontos nekem. Te mondtad még az első éjjel: mi mindketten ugyanolyanok vagyunk. Mások pedig pontosan olyanok, mint mi.

Meleg volt, idebent fülledt. Már levegőt is alig kaptam. A blúz nyaka fojtogatott, kigomboltam a legfelső gombját. Aztán a következőt. És az utána következőt. És Dide némán nézte, ahogy a fehér kölcsönblúzt kitűrtem a szoknyából, és a földre dobtam.

– Mit csinálsz? – Nem kellett messzire nyújtanom a kezemet ahhoz, hogy lecsúsztathassam a vállairól a fekete zakót. Az is a földön landolt.

– Teszek róla, hogy ne felejts el – mosolyogva oldoztam ki a sárga csokornyakkendőt. – Persze, ha te nem szeretnéd, akkor…

– Hülye! – villámgyorsan vágott a szavamba, és úgy ragadta meg a derekamat, hogy egy pillanatra, mintha el akartam volna botlani a földön heverő ruhákban. Persze aztán Dide olyan erősen szorított magához, hogy elbotlásról szó sem volt. És aztán szorított még jó darabig.

Kép: Fortepan / Fortepan, 1968