Szegény kisgyermek: 1. rész

– Ez a sorsom? Szerinted így van? – kérdeztem. – Tényleg csak a te véleményed érdekel. Mert ha igen, akkor az elég nagy szívás. Nem gondolod? – toporogtam idegesen. – Hogy az emberrel meg kell, hogy történjen valami, és nem tehet ellene semmit. És nem mondhatja azt, hogy, mit tudom én, én ezt nem akarom, vagy hogy én még nem vagyok felkészülve erre. Én még nem vagyok felkészülve erre – ismételtem kissé ijedtebben a saját szavaimat, és igyekeztem felvenni a szemkontaktust a széken ücsörgő Ferdinánddal.

– Nem véletlenül nem mondtam el neked.

– De ez nem változtat a tényen. Figyelj! – húztam oda mellé a másik recsegős fenyőszéket. – Ha tényleg megtettem azt, amiről Borisz mesélt, ha tényleg ilyen borzalmas ember vagyok, hogy elhagyom a gyerekemet… – dadogtam.

– Felejtsd el ezt az egészet! – vágott közbe Ferdinánd. – Nem számít. Valami egyszerűen máshogy történt, és így is meg fog történni az, aminek kell. Ami az időnek fontos, az mindig megtörténik valahogy.

– Ha haragszol rám – hajtottam le a fejem –, akkor előre is bocsánatot kérek.

– Patrícia – keményítette meg Ferdinánd a hangját. – Megtiltom, hogy bocsánatot kérj olyan dologért, amit nem is tettél meg.

– Még.

– Teljesen mindegy – vont vállat.

Most pillanatra egymásra néztünk. Nem is tudtam, hogyan nem jöttem rá idáig, mennyire hasonlít a tekintetünk, mennyire egyszerre fordítjuk a fejünket, vagy hogy mennyire szinkronban vagy a mosolygásunk.

Az utazó lakásában minden ablak nyitva volt. Hűvös, esőillatú szél fújt keresztül a lakáson, bár éreztem, ez a szél valahogy sokkal gyengébb, mint kellene. Borisz az üres szobában, az időgép romjai felett sétálgatott. Minden apró darabot, betört kijelzőt, szétszakadt vezetéket megvizsgált, minden lehetőséget számba vett – ezeket pedig gondosan feljegyezte egy kis, kockás füzetbe.

– Meg tudod javítani? – Miután Ferdinánd földöntúli örömmel vette tudomásul, hogy akire számított, a segítségére sietett, aztán hálát adott az égnek, megköszönte Borisznak, sóhajtozott, nevetett és hálálkodott, azután vezette csak a férfit az üres szobába.

– Mi történt? – kérdezte az időgép romjai felett.

Ferdinánd toporgott egy sort. Elvégre az ő felelőssége lett volna a szerkezet épsége. Nem csak, hogy neki kellett volna felelnie az üzemképességéért, de ő volt az, aki olyan helyre – a kövezett udvarra – vitette az időgépet, ahol baja eshet, és mint tudjuk, esett is. Az ő feladata lett volna, hogy vigyázzon rá. Aztán végül mégis inkább hátrafordult a válla felett, és rám nézett, Borisz pedig követte a tekintetét.

– Összetörtem – jelentettem ki mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül.

– Miért? – Legnagyobb meglepetésemre Borisz még csak fel sem húzta magát. Mintha számított volna erre a válaszra. Vállat vontam.

– Ferdinánd haza akart vinni, én pedig itt akartam maradni. Nem találtunk megfelelő kompromisszumot. – Borisz hangosan nevetett rajtam, de én és Ferdinánd még csak el sem mosolyodtunk. Egyikünknek sem ez volt a legjobb emléke a másikról.

Pár piszkálódó megjegyzés után Borisz végre hajlandó volt azzal foglalkozni, amiért tulajdonképpen idejött, és elkezdte sorra venni az időgép szétesett darabjait.

A szekrény nagyobb része – a hátulja, az alja és a két oldala – azért még egyben volt, azt az üres szoba egyik sarkába tolta be Ferdinánd. A két leszakadt ajtót nekitámasztotta a hófehér falnak. Az összes többi kis alkatrészt pedig sorrendbe rakta aszerint, hogy hová és mire valók – már amennyit ebből Ferdinánd meg tudott állapítani. Borisz most lassan átpakolászta őket a helyes kupacokba, és némán jegyzetelt a kockás füzetbe.

– Össze tudod rakni? – kérdezte úgy fél óra elteltével Ferdinánd.

– Nem lehetetlen vállalkozás. De kell egy kis idő. Talán – pillantott végig a szoba padlóján – úgy három hét. Esetleg egy hónap.

Ferdinánd megkönnyebbülten felnevetett.

– Mégis mit nekem egy hónap! Egy hónap – ismételte. – Az csak harminc nap. Egy pislogás. Pisiszünet. Azt hittem, örökre itt ragadtam. Hogy majd itt kell leélnem az egész életemet, és soha többet nem mehetek haza. Egészen kétségbeejtő volt, mennyire egyedül maradtam a saját emlékeimmel, a saját valóságommal. Vajon minden utazó ezt érezheti az ugrás után? – Ferdinánd kérdése a levegőben lógott, és Borisz sem mutatott semmi hajlandóságot arra, hogy megválaszolja.

– Azért még lesz egy kis feladatunk, mielőtt hazamegyünk – bökött felém a kezében tartott tollal Borisz. Ferdinánd először rá, majd rám pillantott, és most nem szólt egy árva szót sem. – Ki kellene derítenünk, hogy mi történt Patríciával. Nem kockáztathatjuk meg, hogy kitörlődj az időből.

Borisz megjegyzésére Ferdinánd kihúzta magát, végigpillantott rajtam, és csak ekkor ébredt rá arra, hogy én már tudom, kicsoda is ő valójában.

– Nem kellett volna elmondani neki. – Ferdinándnak most az egyszer igaza volt. Mert mit is mondhatott volna nekem egy ilyen hülye helyzetben? És mit kellene mondanom nekem? Változtatnunk kellene a viselkedésünkön? Vagy csak hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy mi ketten nem elég, hogy rokonok vagyunk, de egyenesen unoka-nagymama páros? És hogy a dolog abszurditását növeljem, nekem kellene idősebbnek lennem úgy kábé hetven évvel és egy rakás élettapasztalattal, nem pedig Ferdinándnak.

– Talán meg kellene mutatnom neked az apámat – bökte ki egy sor értetlenkedés után végül Ferdinánd –, de sajnos nincs nálam egyetlen fénykép sem.

– A táskámban – kiáltotta ki az üres szobából Borisz. – Elhoztam neked a kutató-fényképezőgépedet, ha már időutazó lettél.

Ferdinánd egy pillanatra lesápadt. Sejtettem, hogy itt most valami cukkolás van a háttérben, hogy ezzel a kutató-fényképezőgéppel Borisz csak idegesíti Ferdinándot. De ezt is, persze, csak a hangsúlyokból következtettem ki, meg Borisz kaján vigyoráról, Ferdinánd halvány arcszínéből. Mert amúgy fogalmam sem volt, hogy mi a humor tárgya. Bőven elég volt nekem a saját zavarommal foglalkoznom.

Borisz nagy, fekete bőr hátizsákjából Ferdinánd elővett aztán egy régimódi fényképezőgépet. Gondosan hozzáillő tokban volt, ez a gondosság pedig kifejezetten Ferdinándra vallott.

– Ez itt egy kutató-fényképezőgép – vette ki óvatosan a tokjából a szerkezetet, és megvárta, amíg odasétáltam mellé. – Kívülről pontosan úgy néz ki, mint egy régi fényképezőgép, bár ez a modell ezt a kort még így is messze meghaladja – mosolygott az orra alatt titokzatosan. – Ez egyébként egy Pajtás fényképezőgép, 1955 és 1962 között gyártotta Magyarországon a Gamma Optikai Művek. Na, de ennek itt van egy trükkje: hogy bár ugyanúgy lehet vele kifogástalan minőségű képeket készíteni, mint bármelyik másik fényképezőgéppel, azonban – emelte fel a szerkezet hátulját – kissé meghaladottabb technika rejlik benne.

A hagyományos fényképezőburkolat alatt egy tükörsima érintőképernyő volt. Ferdinánd felhajtotta a fedelét, és ezzel magától bekapcsolt az érintőképernyő is.

– Négy terabyte adatot képes tárolni. Nem csak az elkészített képeket, hanem mindenféle dokumentumot, történelmi adatokat, könyveket, folyóiratokat. Mindent. Ha az utazó magával visz egy ilyet – emelte meg kissé a készüléket –, akkor gyakorlatilag egy egész könyvtár adatállományát viszi magával, ami a kutatás során bármikor jól jöhet. Ez az egyetlen technikai eszköz az időgépen kívül, amit az utazó magával vihet. Mindenféle típusú burkolattal gyártják, de az 1900-as évek után fényképezőgépeket használunk. Létezik amúgy más burkolat is, hogyha az utazó ennél régebbi korba ugrik. Van például imakönyv alakú, meg olyanok, amelyeket népi használati tárgyakba rejtenek. De természetesen a fényképezőgép a legmenőbb. Ezekben igazából nem a technika a lényeg, nem az, hogy mennyi az akkumulátor töltöttségi ideje, vagy hogy mennyi adatot tárol, milyen éles képeket és videókat készít. Ezt már a huszonegyedik század első évtizedeiben is képes volt abszolválni a technika. A lényeg sokkal inkább az, hogy ezt a technikát gondosan elrejtették egy régi eszközben, ami pontról pontra megegyezik az eredeti modellekkel. Haszna is igazán csak az utazók számára van. Ez itt az enyém – vallotta be aztán kissé vonakodva. – De persze én sosem használtam utazáshoz. Igazából csak tartalék. Érdekesség. Hobbiból.

– Gondoltam, ha már tényleg ugrottál az időben, elhozom neked – jegyezte meg Borisz az üres szobából. – Legyen használva, ha már egyszer van.

– Igen – nevetett fel zavartan Ferdinánd. – Szóval ezen a saját dolgaim vannak.

Ferdinánd el is vörösödött egy kicsit. Ez kábé olyan, vallottam be magamnak, mintha én tartanék hobbiból Geiger-Müller számlálót, mert titokban mindig is atomfizikus szerettem volna lenni.

– Oké, szóval – kattintott párat a kijelzőn – ő az. Az apám.

Bambán odalépkedtem mellé, és rápillantottam az orrom alá tartott képre. Egy fiatal férfi volt rajta. Összetúrt frizurája, de makulátlanul vasalt inge volt. Mosolygott, de valahogy mégsem tűnt vidámnak. Az arca keménységről, elhivatottságról tanúskodott, de a tartása valahogy hanyagnak tetszett. Zavaróan bizonytalan volt minden elemében.

– Vitéz Lőrinc – mutatta be nekem a fiamat Ferdinánd. – Itt közel egyidősek lehettek.

– Nem igazán hasonlít rám – böktem ki bénán a legelső gondolatomat.

– Biztos az apjára ütött.

– Ki az apja?

– Nem tudom – vonta meg a vállát Ferdinánd. – Gyermekotthonban nőtt fel. Végignyálaztam minden adatot, születési anyakönyvi kivonatot, kórházi papírokat, de az apja nevét sehol nem tüntették fel.

– Értem.

Ekkor éreztem úgy, hogy most már le kell ülnöm. Nem igazán tudtam kezelni ezt a szituációt. Nem volt rá semmilyen belső protokollom vagy mintám, és még el sem tudtam képzelni, hogy mit kell vagy illik tenni egy ilyen helyzetben.

Ekkor kezdtem el zavarosan magyarázni Ferdinándnak arról, hogy az ember a sorsával mennyiben kell, hogy megbéküljön, és mennyiben cselekedhet annak ellene. Mennyiben van a döntéseimnek valós súlya, és mennyiben vagyok csak elszenvedője az időnek és a végzetnek? Mennyiben tehetek mást, mint amit Ferdinánd szemszögéből már megtettem? Melyik lehet egyáltalán az én szemszögem, melyik a valóságos, melyikben lehet még nem eldöntött és bebetonozott múlt időben élni?

– Teljesen mindegy – vont vállat.

Én pedig ráhagytam.

*

Kilépni a térmanipulátorok által védett lakásból olyan volt, mintha víz alól buktam volna fel. Minden szín élesebb, minden hang tisztább volt körülöttem. Hiába sötétedett, mindent csak egyre élénkebben érzékeltem magam körül, és mintha valóban víz alatt lettem volna ez idáig, nagyokat lélegeztem a koraesti, pesti levegőből.

Siettem. Nem, mintha nem lett volna elég időm. Igazából azt terveztem, annyi időt fogok még elpocsékolni itt 1909-ben, amennyit csak tudok, és amennyit emberileg lehetséges. Mert Borisz, ahogy az időgép romjai között sétált, fenyegető valóságával közvetítette számomra, hogy nincs is olyan soká az a bizonyos ugrás – hogy hazamenjek, és ugyanott folytassam az elcseszett életemet, ahol abbahagytam.

Az elcseszett életet, amit az ő elmondásuk szerint még jobban el fogok cseszni egy terhességgel, egy gyerekkel, akinek totál ismeretlen az apja, akit nem tudok majd felnevelni, és azzal a teljesen zavaros magatartással, amit akaratlanul is továbbörökítek majd a családomban.

– Megjöttem! – Dide szobájában, mire megérkeztem, egészen sötét volt már. Nem égett a lámpa, ami azért is volt furcsa, mert az ajtó nyitva volt, és nem vallott volna rá, hogy a sötétben ücsörögjön, vagy hogy úgy menjen el itthonról, nyitva felejti az ajtót.

Azonban Dide itthon volt. A cipője is ott volt a küszöb mellett, gondosan egymás mellé fektetve. A kabátja is ott lógott a fogason.

Én nem vettem le sem a cipőmet, sem a zakómat, de még a lábamat sem töröltem meg a szőnyegben. Csak átléptem a cipőjét, és fényt gyújtottam az olajlámpásban.

Dide aludt. Hatalmas kupac takarónak tűnt csupán, ezért is nem vettem észre már az első pillanatban. Odaléptem mellé, tehetetlenül toporogtam egy sort, mert felébreszteni mégsem akartam, de azt sem bírtam elviselni, hogy ne tudjak most akár csak egy pár mondatot beszélni vele.

Végül tétova mozdulattal arrébb simítottam a homlokába hulló hajat.

Tüzelt a homloka. Hogy biztos legyek benne, nem csak az én kezem hűlt ki odakint, az egyik kezemet a saját homlokomhoz nyomtam, a másikat pedig az övéhez, ezúttal sokkal bátrabban. Erre ébredt fel végül.

– Patrícia? – Mintha a kezemtől didergett volna, lekapta azt a homlokáról. – Aggódtam érted. Nem jöttél haza az éjjel.

Hagytam, hogy tovább szorítsa a kezemet. Leültem mellé az ágyra.

– Nincs semmi bajom – mosolyogtam rá a félhomályban. – Karinthyval beszélgettünk éjjel, és már nem akartam egyedül hazajönni. Nála aludtam. – Ferdinándot szándékosan hagytam ki a történetből.

– Akkor jó – húzta ő is halvány mosolyra az ajkait. Aztán elengedte a kezemet, és lassan feltornászta magát a nagy, puha párnák között.

– Lázas vagy – tudattam vele.

– Biztosan megfáztam. Az eső, tudod. – Mintha ezer éve lett volna. Reggel esett az eső, valóban, én belelöktem Ferdinándot egy tócsába, vizes lett a zakóm, kimosta a fejemből a tegnap estét… – Átázott a kabátom.

– Vigyázhatnál magadra egy kicsit jobban – tanácsoltam kissé ijedten, és hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, olyat teszek most, ami biztosan tiltott a Ferdinánd által számtalanszor emlegetett utazó-szabálypontok között. – Adok neked valamit. Nem hagyhatom, hogy Nemecseket játsszál itt nekem.

– Nemecsek?

– Mindegy – felpattantam, és az íróasztal alá gondosan elrejtett táskámhoz siettem.

Ahogy kicipzáraztam a nagyobb zsebet, megcsapta az orromat a ruháim és az otthoni öblítő szaga. A kézzelfogható valósága annak, hogy én egészen máshová, és még véletlenül sem ide tartozom.

De persze most ez lett volna az utolsó dolog, ami érdekel. Helyette áttúrtam az egész hátizsákot, hogy megtaláljam azt az egyetlen levél fájdalom- és lázcsillapítót, amit sikerült otthonról magammal hoznom.

– Tegnap este egy lánnyal találkoztam. – Megmerevedtem, kezemben a gyógyszerrel. Megfeszült minden izmom, és a dermedtség teljesen lebilincselte a tagjaimat. Csak így, csak ilyen lassan kúszott vissza a fejembe az, hogy mi történt tegnap este, mi történt, mielőtt még Borisz felbukkant volna. Hát, hiszen ez volt a tulajdonképpeni ok, amiért én Karinthynál voltam tegnap éjjel.

– Igen? És hogy hívják?

– Hedda. Lányi Hedda.

– Lányi Hedda – ismételtem a nevet, amiről eszembe jutott a gondosan oldalra dőlő kézírás.

– Még Szabadkáról ismerem, és már jó ideje levelekkel bombáz. Kénytelen voltam találkozni vele. Már csak azért is, mert nem akartam, általa az jusson vissza a szüleimhez, hogy nem segítettem neki.

– Értem. – Egy szemet kipattintottam a levélből, és visszacsúsztattam a táskámba a maradékot. – És milyen volt? Úgy értem – fordultam végre felé –, akár lehetne is köztetek valami, nem? Kedves lenne. Gyerekszerelem.

Dide halkan felnevetett.

– Nem hiszem, hogy hozzám való lenne.

Fellélegeztem. Nem tudtam, mitől ez a hirtelen megkönnyebbülés, de jól esett. Nem kellett tűrnöm a dermedtséget és a zavart, amit nem is igazán tudtam hová tenni magamban.

Egy pohárba vizet töltöttem, és visszasétáltam az ágy mellé.

– Ezt idd meg – nyomtam a gyógyszert Dide markába. – Ettől majd elmúlik a lázad.

Még csak meg sem kérdezte, hogy mit adok neki. Szó nélkül lenyelte a gyógyszert, kortyolt még párat a vízből, majd visszadőlt a laposra kifeküdt tollpárnákra. Én egy pillanatig bénán ácsorogtam még az ágy mellett, majd a hirtelen támadt és érthetetlen boldogságtól, hogy Didének igazából nem is tetszik Hedda, felbátorodva visszaültem mellé.

– Csak, ha nem zavar.

– Nem zavarsz.

Mintha ez lett volna a világon a legtermészetesebb: arrébb túrtam a paplant, és elfeküdtem Dezső mellett. A lábamat lelógattam az ágyról, és most, hogy a talpaim már nem érték a földet, lerúgtam magamról mindkét bakancsot.

Úgy feküdtünk egymás mellett, mintha ez mindig is így lett volna. Néztük a plafont, a halvány repedéseket és az árnyékokat, amit az olajlámpa pislákoló fénye festett a fejünk fölé. Azt hittem, Dide már elaludt. Elnyomta őt a lázas, delíriumos álom. De végül csak megmoccant, és kicsit még közelebb is csúszott hozzám. Meleg volt a nyaka, a karja, a vállamhoz hajtott arca.

– Gyerekkoromban sokat voltam beteg – szólalt meg végül halkan. A lehelete hozzáért a nyakamhoz. Beleborzongtam. Egy kicsit most én csúsztam közelebb őhozzá. – Még otthon, Szabadkán. Ilyenkor egész éjjel ébren voltam. Kihúztam a függönyöket, és néztem, ahogy odakint egyre világosabb lesz az ég. Hallgattam a csendet, a parketta recsegését, a házban a többieket, ahogy átfordultak az ágyban, megmoccantak álmukban, majd ahogy felkelnek, és készülődni kezdenek. Csak feküdtem az ágyban, és néztem, ahogy a sötétségből lassan kirajzolódnak a szoba körvonalai.

– Elég szomorúan hangzik.

– Nem, nem volt az – ellenkezett egyből. – Nem igazán éreztem, ahogy telik az idő, így azt sem tudtam megállapítani, magamra maradtam. Csak ez maradt meg igazán: a furcsa szürkeség meg a lebegés. Csak akkor tudtam elaludni, mikor már egészen felkelt a nap, és be kellet húzni a szobámban minden függönyt, hogy ismét sötét legyen. Mintha az nyugtatott volna meg, hogy amíg én alszom, mások ébren vannak. Akaratlanul is, de őrzik az álmomat. Éjjel nem mertem elaludni, nappal viszont…

Dezső nem fejezte be a gondolatát. Helyette inkább megkereste a paplanra ejtett kezemet, és nyirkos tenyerébe rejtette.

Pislákolt a lámpa. A plafonon az árnyak mocorogni kezdtek. A könyvhalom árnyéka lassan összeért a székével, a széken a zakóm sarkával. A vizespoháron át táncoló fénycsík a szemembe villant, hullámzott, mintha még mindig a patakban csörgedezne, és nem rekedt volna meg örökre egy üveghengerben. Narancssárgával vonta be a falakat, a kinti szürkeséget és a felénk pajzsként boruló paplant.

– Eloltsam a lámpát?

– Lassan úgyis elfogy az olaj – kerülte ki a választ Dide. – Csak maradj.

Maradtam. És talán nem is őt, hanem engem nyomott el előbb az álom ebben a furcsa, szürkületi koraestében, a Budapest felett lebegő szobában, a meleg tollpaplanok között.

És mindent, de mindent elfelejtettem álmomban: nem volt sem időgép, sem utazás. Nem volt sem Borisz, sem Ferdinánd, sem az általuk elmesélt különös sors. Nem volt végzet sem.

Nem volt semmi más, csak a mellettem időnként megmoccanó Dide, a karja a derekamon, a bőre melege. Semmi sem volt rajtunk és ezen a szobán kívül. Semmi.

Kép: Fortepan / Ladinek Viktor, 1923