Kaméleon, kanári és skicc egy titokzatos asszonyról: 6. rész

Másnap reggel vastag felhőréteg lepte el Budapestet, és zuhogó esővel az egész napból délelőttöt csinált.

Ferdinánd másnapos volt, amit morcos némasággal igyekezett leplezni. Karinthy lehetetlenül erős és sűrű kávét főzött nekünk. Aztán magamra rángattam a zakót, felsegítettem Ferdinándra a kabátját. Egymás fejére nyomtuk rá a kalapot.

Olyan volt az egész, mintha mindannyian egy zavaros álomba csöppentünk volna: a lépések lehetetlenül olajozottan mentek, de mégis minden kevésbé megszokott, sőt kifejezetten furcsa volt körülöttünk.

Már az eső is összezavart: eddig még nem láttam ezt a Budapestet ilyen csúnya szürkeségben és sárban. Talán titokban abban reménykedtem, itt öröké sütni fog a nap, ahogy titkon azt is hittem, hogy örökké boldog leszek. Hát most cseppet sem voltam boldog: nem csak azért, mert hasogatott a fejem, mert izomláz volt a vádlimban, vagy mert Ferdinánddal a lépcsőházból lefelé jövet csúcsra járattuk a kínos hallgatást. Hirtelen rohamozott meg minden, amit tegnap éjjel jótékonyan elfelejtettem: Dezső és Hedda; hogy meg kellene beszélnem vele ezt az egészet; hogy talán a legokosabb döntés lenne a részemről, ha otthagynám a lakását, és keresnék magamnak valami más helyet, ahol meghúzhatom magam. De mégis hová mehetnék? Én itt nem ismerek senkit, nem tartozom senkihez sem igazán.

Magányos voltam. Pontosan olyan magányos, mint otthon.

– Merre mész? – kérdeztem, mikor mindketten megtorpantunk a kapualjban. Ferdinánd, mintha nem tudná pontosan megállapítani, merről érkezett a hang, elnézett a másik irányba, és úgy válaszolt.

– Haza. Az utazó lakásába. – Meg akartam kérni őt arra, hogy hadd menjek vele. De a szavak a torkomban ragadtak, és hatalmas gombócként egészen a gyomromig csúsztak.

– Majd beszélünk.

– Igen – ígérte Ferdinánd, és már indult is volna, pontosan az ellenkező irányba, mint amerre én pillantottam. Talán, hogy ne kelljen még egyszer rám néznie, és ne kelljen magyarázkodnia a tegnap miatt.

– Este mondani akartál nekem valamit. Nagyon fontosnak tűnt.

– Még az előtt, hogy előhozakodtál volna Karinthy Frigyesnél az időutazással, igen – masszírozta a halántékát csukott szemmel. A jobb vállamra ütemesen csepegett a víz a lyukas ereszből.

– Mit akartál mondani?

– Hogy sikerült összeraknom az időgép kommunikációs paneljét, és lehet, hogy leadtam róla egy vészjelzést.

– Lehet – ismételtem az egyetlen szót, amibe kapaszkodni tudtam.

– Lehet – visszhangozta Ferdinánd is az egyetlen szót, amibe kapaszkodni tudott.

– És mi lesz, ha valaki fogja a vészjelzésedet?

– Mi lenne? Hát értünk jönnek! Engem börtönbe zárnak, mert elloptam az időgépet. Téged pedig, nem is tudom – vont vállat –, talán csak hazavisznek. Talán felelősségre vonnak. – Nekem már a gondolatra, hogy haza kell mennem, görcsbe rándult a gyomrom. Szívesebben választottam volna az életfogytiglani börtönbüntetést Ferdinánddal. – De nekem most nincs erőm ezen gondolkodni. Aludni akarok. Aztán majd később…

Elegem lett ebből a patthelyzetből, a talánokból és lehetekből. Nem tudtam és nem is akartam még meg nem történt dolgokkal foglalkozni, sőt mi több, olyan dolgok miatt aggódni, amelyek még bőven elkerülhetnek. Inkább megszorítottam Ferdinánd nyirkos tenyerét.

– Még tartozol nekem egy válasszal. – Mosolyogtam, bár a mosolyomat inkább a pánik, mint az őszinte öröm mázolta rám.

– Miféle válasszal? – Ferde szemüvegén keresztülbámulva elcsodálkozott azon, hogy állhatok elő mindenféle hülyeséggel a legrosszabbkor: mikor ő másnaposan, összepréselt aggyal, kicsavart tagokkal próbál megállni a talpán, és még az eső is, mintha dézsából öntenék, úgy esik.

– Mi az, ami hiányzik neked? Tudod – emlékeztettem –, éjjel én is elmondtam.

Ferdinánd nagyot sóhajtott. Nem tudtam eldönteni, hogy pontosan miért. Mert nem akar válaszolni? Mert nehezére esik a gondolkodás? Mert nem tud visszaemlékezni arra, hogy én mit válaszoltam tegnap a kérdésére?

Végül toporgott mellettem egy sort, megigazította a szemüvegét, és rekedten azért összefoglalta:

– Hiányzik a munkám. Bár szigorúan véve most is a munkámat végzem, de azért örülnék neki, hogyha ezt biztonságos környezetben, otthon tehetném meg. Bánom, hogy nem békültem ki az apámmal. És bánom, hogy – nyelt nagyot –, azt a Grete nevű osztrák lányt, tudod, akiről már meséltem neked… Hogy őt nem hívtam el még egyszer randizni.

– Ennyire tetszett? – mosolyogtam rá most már őszintén.

– Tökéletes volt – meresztette a szemeit a nosztalgikus semmibe. – Én pedig elég nagy balfasz voltam.

Finoman, csak hogy Ferdinándot kissé felrázzam a melankóliából, meglöktem őt a vállánál. És csak akkor tudatosult bennem, ez mennyire rossz ötlet volt, amikor ő az egyensúlyát elvesztve lecsúszott a kapualj magasított lépcsőjéről egyenesen egy nagy, sáros tócsába.

– Patrícia, az istenért! – morogta. – Ez most mire volt jó?

Az esőben pillanatok alatt átnedvesedett a haja. A szemüvegét millió vízcsepp pöttyözte be.

– Ne haragudj! – motyogtam.

– Jó, akkor most – mutogatott a körút irányába – elmegyek. És kérlek, ne gyere utánam, jó? Ma már nem akarlak látni.

Szó nélkül megfordult, és tocsogva elindult haza – az utazó lakásába.

Kósza gondolatként felmerült bennem, hogy ha a lakás most teljes mértékben Ferdinánd tulajdona, hogyha még a térmanipulátorokat is ő javította meg, ő alszik el és ő ébred fel a lakásban, ő dolgozik a fenyő ebédlőasztalon, akkor bizony Ferdinánd az utazó. De aztán annyira fáztam ettől a hirtelen csendtől, hogy csak Ferdinánd távolodó lépteit és az eső monoton kopogását hallottam. Már a zakóm is átáztatta az ereszről csepegő víz. Inkább fogtam magam, és elindultam a másik irányba.

*

– Nem félsz attól, hogy elfutok?

– Már miért félnék? – Borisz olyan hangosan nevetett, hogy az egész New York zengett belé. Kinevetett engem.

– Elfuthatnék – magyaráztam –, és akkor sosem találnál meg. Az esőben elvegyülhetnék, bemenekülhetnék egy mellékutcába, egy kapualjba, ahol nem találnál meg. Kereshetnék valakit, akit nem ismersz, és akit soha nem is fogsz ismerni, és elrejtőzhetnék nála. Aztán ott megvárnám, amíg eltűnsz. Elvégre – kerestem a szavakat remegő hanggal –, elvégre nem kutathatsz át minden pesti bérlakást, minden sikátort és mellékutcát. Nem? Ez nem lehetséges. Ugye, nem?

– Nem elég nagy ez a világ ahhoz, hogy ne találjalak meg újra – közölte velem nyugodtan. Még a hátam is beleborsódzott abba, ahogy felém fordult, ahogy végigmérte a vörösödő arcomat és a remegő térdeimet. Talán azt várta tőlem, hogy én mondjam ki minden gondolatát. – Egyrészt elég feltűnő jelenség vagy: egy lány 1909-ben, aki férfiruhában jár, aki leendő irodalmi példákkal haverkodik, és mindenkinek mást mond magáról: hol festőnek, hol kitagadott leánynak, hol szökött házitanítónak adja ki magát. Mindenhol feltűnik, mindenhol szóba elegyedik idegenekkel, és azt várja el tőlük, hogy a különcségét csodálják. Akár el is mehetsz – intett aztán a New York bejáratán túl a szakadó eső felé. – Adok egy kis előnyt.

Az előbbi idill, ami még itt remegett a levegőben, szépen lassan alakult át pánikká. Mert eddig azt hittem, biztonságban vagyok: a gondjaimmal, a komplexusaimmal, az idegenségemmel együtt, de biztonságban, a lehető legtávolabb attól, amit eddig már elrontottam. Mert bár tudtam, hogy döntenem kell majd arról, mi legyen Didével, hogy ki kell valahogy békítenem Ferdinándot, hogy észben kell tartanom Distiát, és egyáltalán: meg kell keresnem, hogy ki lehetek én ebben az ijesztően ismerőssé váló 1909-es Budapesten. Mégis ez volt az új élet, amit élhettem, és amit még nem rontottam el teljesen.

És most itt van ő: Polgár Borisz. Ferdinánd főnöke, akit az egekig magasztalt tudása és eltérő nézetei miatt. A volt iskolám volt történelemtanára, aki anno olyan megfoghatóan mutatta meg nekünk az időt, hogy azóta is hallom, ahogy ketyeg. Most fölényesen figyelte, ahogy megmozdult a fejem.

Mi a fene folyik itt?

– Nem! – közel sem voltam olyan határozott, ahogy szerettem volna. Billegtem kicsit a talpamon, a helyemet kerestem, azt a szöget, amelyben nem érzem majd hangyának magam a magabiztos, sőt egyenesen nagyképű és beképzelt Borisz mellett. – Még nem. Előbb el kell mondania nekem, hogy lehetséges, hogy mi már ismerjük már egymást. – Idiótán integettem kettőnk között, mert ezt a kapcsolatot, ezt nagyon nehezemre esett szavakkal kifejezni. – Történelemtanár volt, emlékszem, az iskolánkban tanított. Most pedig itt van. Ferdinánd mesélt magáról – emeltem fel a hangom, míg ő csak mosolygott –, elmondta, hogy maga a felettese. Hogy nagyon szerette magát, mert úgy érezte, ismeri, és mert segített neki. És azt is említette, hogy máshogy gondolkodik az időről, mint a többi utazó.

– Ferdinánd mesélt rólam – ismételte. – Milyen érdekes!

– Micsoda?

– Ferdinánd rólad is mesélt. Nem is keveset. Tulajdonképpen Ferdinánd a közös pont a mi történetünkben.

– Nem értem.

Már leplezni sem volt erőm, hogy mennyire hülyének éreztem magam. A régen – még otthon – megszokott mozdulataim is visszatértek. Csipkedtem a bőrt az ujjamról, a számat összeszorítottam, sokszor még két szó között is, akkor is, amikor beszélnem kellett volna. Ismét én voltam a világ utolsó, legjelentéktelenebb porszeme.

– Elmondom, amit tudni akarsz – mosolygott rám Borisz hátborzongató könnyedséggel –, hogyha te is elmondod nekem azt, hogy hol van Ferdinánd.

– Megtalálhatná egyedül is, nem lenne kihívás magának.

– Persze, hogy megtalálhatnám. De ezt így fair alkunak tartom. Neked is információra van szükséged, és nekem is. Adjuk meg egymásnak, amire vágyunk.

Döngött a parketta a talpam alatt, ahogy odaléptem a kétszemélyes kis asztalhoz, és csikorogva kirántottam a széket, amiről nemrég még olyan riadtan pattantam fel. A pincér felém pillantott, éreztem a tekintetét a hátamnak szegezve. De talán ő is látta, hogy milyen feszült most a helyzet kettőnk között, milyen darabos a mozgásom, milyen remegős a kezem, mert nem szólt egy árva szót sem, egyszerűen csak figyelmen kívül hagyta az eddigieket.

– Ha azt akarod, hogy bízzak benned – váltottam át tegeződésre minden engedély vagy felszólítás nélkül –, akkor kezdd te! Hallgatlak.

Duzzogva, szinte sértődötten dőltem hátra a székben, a karjaimat pedig átfontam magam előtt. Hát most nyűgözz le, ha tudsz, Borisz, gondoltam elszántan, és igyekeztem félretenni a fejemben az érzést, hogy ez az ember nem hogy történelmi emlékként, de sokkal inkább múló jelenésként kezelt engem.

– Mennyit tudsz?

– Mármint – húztam fel értetlenül a szemöldököm – miről? A francia felvilágosodásról? A napóleoni háborúkról? A részecskegyorsítókról?

– Az időutazásról. – Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna, úgy biggyesztette az általam felsorolt dolgok mögé ezt a témát.

– Ferdinánd mesélt valamennyit. Nem sokat. A folyó- és a térkép-elméletről. A saját munkájáról az egyetemen. Az utazó lakásáról és az érkezési pontokról. A térmanipulátorokról.

– Nem hangzik túl izgalmasan – biggyesztette le pillanatra az ajkait Borisz. – Ferdinánd mindig is egy kicsit túl merev volt ahhoz, hogy utazó legyen. Minden szabályt megtanult, minden iránymutatást szentírásnak vett. Nem tudott, soha nem tudott – intett a körút felé – a dobozon kívül gondolkodni.

– Oké, értem – vágtam közbe idegesen. – Ferdinánd jelleme nem túl rugalmas. Meglehetősen unalmas aktakukac csak a szemedben, és látom, hogy te cseppet sem vagy olyan jó véleménnyel róla, mint ahogy ő rólad. Mi köze ennek bármihez?

– Félreértesz – intett le Borisz. – Ferdinánd különösen közel áll a szívemhez. Nem csak mint munkatárs, hanem mint barát. Vagy testvér. Kicsit magamra is emlékeztet a túlzott óvatosságával.

– Megható – fűztem hozzá. – De térjünk inkább a lényegre.

– Ahogy gondolod – nevetett ismét rajtam, majd egyszerre kihörpintette az összes csészében megmaradt kávéját. – Igazából nem olyan érdekes a történet, mint amilyenre vágysz.

– Csak mondd már!

– Egy kicsit távolról fogom indítani, hogy te is megértsd. Hiszen minden történet egy szélesebb rendszerbe ágyazódik be, és csupán az elbeszélőn múlik, mit emel ki az összefüggések kusza rendszeréből.

Bólintottam. Attól féltem, hogyha megszólalok, akkor az első gondolat, ami kicsúszik a számon az lesz, hogy drága Borisz, hozzád hasonlóan beképzelt pöccsel még életemben nem találkoztam. Ezt megelőzendő inkább csak bólogattam, mint egy jól nevelt kisdiák.

– Ferdinánd sokat mesélt rólad. Mindig te kerültél szóba, ha arról beszéltünk, mi vezette őt a történettudományig és az utazók segítéséig. Képeket mutogatott, magyarázott az életedről. Próbálta kitalálni, tulajdonképpen ki is vagy, meg hogy mi történt veled a te idődben. Hogy mitől lettél olyan, amilyen. A megszállottad volt. – Ez már csak azért is ért kellemetlenül, mert még mindig nem tudtam, ki is vagyok én Ferdinándnak. De inkább, hogy kicsit meggyorsítsam ezt a beszélgetést, hallgattam. A kérdéseimet pedig elraktároztam magamnak, hogy majd egyszerre zúdítsam Boriszra. – Mikor Ferdinánd eltűnt az időgéppel együtt, tudtam, hogy csakis utánad indulhatott. A dátummal is tisztában voltam, hiszen elég egyszerű volt ezt is kikövetkeztetni. – Persze nekem nem magyarázta el, mitől volt egyszerű, én pedig nem értettem. Hallgattam. – Utánatok mentem a te idődbe, de sem téged, sem Ferdinándot, sem az időgépet nem találtam. Ekkor világossá vált számomra, hogy bajba kerültetek. Mielőtt azonban kutatni kezdtem volna utánatok, visszamentem a kétezres évek elejére, az iskoládba, hogy egy kicsit jobban megnézzelek magamnak. Ekkor találkoztunk először – mosolygott elégedetten.

– Tehát visszautaztál csak azért, hogy megnézz magadnak gyerekként.

– Pontosan.

– De miért?

– Segített megértenem a jellemedet.

– De emlékszem, hosszú hónapokig tanítottál az iskolában. Hogy lehet – kerestem a szavakat –, hogy ennyi időt és energiát öltél abba, hogy megtudd, milyen kiállhatatlan kiskölyök voltam?

– Ó, nem voltam ott olyan sokáig. Ez csak egy trükk. Illúzió. Addig ugráltam az időben, amíg el nem hitettem, hogy odatartozom. Természetessé vált a létem abban az intervallumban. Te is, az igazgató is, és mindenki más is azt hitte, hogy oda tartozom. Átírtam a memóriájukat.

– Ahogy az enyémet is.

– Pontosan – szélesen mosolygott, úgy mulatott rajtam.

– Oké, akkor még egy kérdés. Hogyan utazgattál ide-oda az időben, hogyha Ferdinánd elmondása szerint az egyetlen időgép, amit Magyarország a nemzetközi egyezmény alapján kapott, az nálunk van?

– Ferdinánd nem tud mindent – vont vállat könnyeden –, főleg nem az utazók titkairól. De a lényeg közel sem ez – felvitte a mondat végén a hangsúlyt, és ezzel teljesen egyértelművé tette, hogy titkolni akar valamit.

– Mi történt azután?

– Aztán kutatni kezdtem. Megtaláltam a verseidet – ejtette ki a szót cinikusan –, a rólad készült fotókat és fennmaradt dokumentumokat. Akkor már tudtam, hogy hol keresselek. És tudtam azt is, Ferdinándról azért nincsenek feljegyzések, mert neki volt annyi esze, hogy ne hagyjon nyomokat maga után.

– Aztán ideutaztál – fejeztem be helyette a történetet. – Mennyi idő telt el neked a között, hogy az iskolában találkoztunk, és a között, hogy az előbb beléptél azon az ajtón? – intettem a New York bejárata felé.

– Úgy négy-öt nap.

– Négy-öt nap. – Felnevettem. Mert neki ennyi volt ez az egész, egy csettintés, egy hosszúhétvége. Én pedig kénytelen voltam a hosszabb és fárasztóbb úton jönni.

– Mindent értesz? – dőlt most hátra ő a párnázott széken.

– Fogjuk rá.

– Hát kérdezz!

– Oké. Szóval – nyeltem nagyot –, mondtad, hogy Ferdinánd mindig rólam beszélt, meg hogy tudott az életemről. Szóval – kerestem a megfelelő szavakat –, akkor végül ki vagyok én Ferdinánd életében?

Borisz ismét felnevetett. Mintha valami kicseszett kabaré lenne az egész, úgy nevet rajtam újra és újra.

– Ferdinánd nem mondta el neked?

– Nem.

– Nem mondta, hogy miért keresett meg? Hogy mit akart tőled megtudni?

– Nem.

– Mondjuk, ha belegondolok, ez beleillik a képbe. Igen – nézett át a vállam felett –, hát persze. Értem már. – Mintha villanyt gyújtottak volna az agyában, úgy ragyogott fel az arca. Ezúttal nem mosolygott. Olyan komollyá váltak a vonásai, mintha a világ összes titkának megoldása egyszerre kúszott volna be a fülén keresztül. – Mindent értek.

– De én még mindig nem értem – vágtam közbe ingerülten.

– Állj fel!

– Minek? – Nem várta meg, hogy felálljak. Nem volt már kedve magyarázkodni sem. Egyszerűen csak odasétált mellém, lassú eleganciával és a tudattal, hogy neki nem sietős, és felállított. Kigombolta a zakóm gombját, és lesegítette rólam. – Mi a büdös francot művelsz? – sziszegtem aztán, mikor minden gátlás nélkül tapogatni kezdte a hasamat.

– Nem akarlak bántani – tudatta velem higgadtan.

– Hát ez cseppet sem megnyugtató – löktem el a kezét, de ezzel már nem tudtam letörölni az újabb kaján mosolyt a képéről. – Most meg minek örülsz annyira?

– Ferdinánd azért nem mondta el, mert nem volt benne biztos, hogy te vagy az – nevetett fel. – Pedig biztos, hogy te vagy. Nem lehet más! Valami történt az időben, valami nem úgy alakult, ahogy kellett volna, és ezt akarta kideríteni. Ezért titkolózott. És te komolyan nem jöttél rá?

– Mondd már el, az isten szerelmére – dobbantottam a lábammal.

– Rá sem kérdeztél?

– Mire? – Egyre értetlenebbül ácsorogtam mellette a bő ingemben, a kezembe dobott zakóval.

– Eszedbe sem jutott megkérdezni Ferdinándtól, hogy mi a vezetékneve? – kuncogott derűsen.

– Pont leszarom, hogy mi a vezetékneve.

– Ferdinánd azért utazott vissza arra a bizonyos estére, mert azon az őszön kellett volna megszületnie a fiadnak. – Borisz ismét leült a székre, és most türelemmel megvárta, hogy én is visszaereszkedjek. – Gondosan egy hónappal a születése előtt érkezett, hogy beszélni tudjon veled. De elég egyértelmű, hogy te nem vagy várandós.

– Hát nem – böktem ki dermedten.

 – Ferdinánd meg akarta tudni tőled, hogy mi történt a gyermekeddel. Hogy miért hagytad őt el, miért csak időnként bukkantál fel az életében. Miért lett mégis a te megszállottad. Mi az, amit neki elmondtál, ő viszont már nem mondta el Ferdinándnak.

– Elhagytam a gyermekem? – kérdeztem vissza. Mert ha valami, ezt biztosan tanulság számomra a saját családom és az apám viselkedéséből: soha nem tennék ilyet.

– Tulajdonképpen nem, mert még meg sem született. Ami azért aggasztó – nézett rám most halálos komolysággal –, mert ha ő nem születik meg, akkor Ferdinánd sem élhetne. Ferdinánd az unokád, Patrícia.

A zakómat az ölembe ejtettem.

Kép: Fortepan / Lukács Zsolt; Szent István (Lipót) körút a Visegrádi utca saroktól a Szemere utca felé nézve, 1935