Kaméleon, kanári és skicc egy titokzatos asszonyról: 5. rész

Karinthy egyedül ücsörgött egy kétszemélyes asztalnál. Hosszú, kávéházi kutyanyelvre írt valamit apró, fekete betűivel. Most valahogy nagyobb volt a csend a New Yorkban, mint eddig.

– Zavarok?

– Nem, ülj csak le. – Karinthy felpillantott. Elnézett egészen az ajtóig meg vissza, és csak utána kérdezte meg. – Egyedül?

– Igen. Dezsőnek – kerestem a szavakat – valami dolga volt.

– Ááá – bólintott sokatmondóan. Szinte biztos voltam benne, hogy ő már tudott Heddáról.

A zsebembe csúsztattam a kezem, és az asztalra szórtam az összes pénzt, amit ott találtam. Alkalmi munkákból, fogadásokból, szerencsejátékból keresett aprópénz volt, annyira talán pont elég, hogy a ma esti számlámat fedezzem vele. Karinthy érdeklődve figyelte, ahogy a pénzt átszámoltam. Olyan lehettem most, mint egy űrlény, aki még nem látott rendes pénzt. Mert otthon, persze, nem ehhez szoktam.

– Elég lesz – összegeztem, és mindet visszasöpörtem a zsebembe.

– Ha gondolod, meghívlak – derült jót rajtam.

– Nem, nem kell – tapogattam meg a zakó zsebét. – Pont elég lesz mára.

– Ahogy gondolod– rám hagyta, és visszahajolt a kutyanyelv felé.

Én rendeltem egy kávét, egy nagyfröccsöt és egy pálinkát. Az utóbbit közvetlenül a pultnál ittam meg, hogy Karinthy ne lássa. Mindig úgy éreztem, a vele való beszélgetéshez valami gátlásoldóra van szükségem.

Amíg ő befejezte a krokit, addig nekem a fél deci tömény alkohol pont a fejembe szállt, és végre meg mertem tőle kérdezni:

– Mit tudsz Dezsőről és Lányi Heddáról?

– Heddáról? – visszhangozta. – Nem tudom. Nem is tudom, hogy mit kellene tudnom…

– Csak érdekel, hogy mi van köztük – vontam meg a vállam. – Nem vagyok féltékeny, vagy ilyenek. Nem akarok Dezsőnek sem rosszat. Csak tudni szeretném.

– Akkor talán Dezsőtől kellene megkérdezned. Ő sokkal pontosabban el tudná mondani neked, hogy mi van velük, hisz ővele történik mindez.

– Velük – visszhangoztam.

Karinthy hosszú pillanatokon keresztül szemlélte a reakciómat. A vér a fejembe szállt, éreztem, az arcom piros lett a gyorsan elfogyasztott alkoholtól és a zavartól, hogy ő mintha egyszerűen csak leolvasott volna rólam minden érzelmet, amit én képtelen voltam azonosítani önmagamban.

– Jó, figyelj! – előztem meg őt. – Mindketten tudjuk, hogy nekem nem kellene tudnom Heddáról. Őszinte leszek hozzád: belenéztem Dezső leveleibe. De ne ítélj el, kérlek! Én csak tudni akartam, hogy miért titkolózik előttem, és hogy miért nem mondja el nekem, ha egy lánnyal van találkozója.

– Szerinted miért nem mondta el? – dobta vissza Karinthy elegánsan a kérdést.

– Nem tudom, talán zavarta volna, ha tudja, hogy tudom.

Karinthy felnevetett. Olyan hangosan és jóízűen, hogy az én fejem egyre vörösebb lett. Szerencse, hogy egy félhomályos sarokban ültünk, távol a többi hangos és figyelmes vendégtől.

– Sosem gondoltam volna, hogy valaha nekem kell majd szerelmi tanácsokat adnom egy nőnek. – Kedvem lett volna leüvölteni a fejét, hogy onnan, ahonnan én jöttem, már nem társadalmi elvárás egy nővel szemben, hogy érzelmes, empatikus, szerelmes teremtés legyen. De nem mertem megszólalni. – Én nem tudom, hogy mi van közted és Dezső között, és nem is akarok tudni róla. Azt viszont a hülye is látja, már bocsánat – mosolygott rám –, hogy Dezsőt zavarja Ferdinánd.

– Ezt nem hiszem el – emeltem fel a hangom, az italtól bátran. – Mégis mi a fészkes fene köze van Ferdinándnak ehhez az egészhez? Már bocsánat – tettem hozzá, látva, Karinthy kissé meglepődött a kitörő indulatokon.

– Mi van közted és Ferdinánd között? – kérdezett ismét.

– Mi? Mi lenne? – Egyre idegesebb lettem ettől az egésztől. – Semmi.

– Szerintem Dezső nem így gondolja.

– Miért, mégis hogy gondolja?

– Gondolom, ő úgy tudja – magyarázta nekem türelmesen –, hogy te és Ferdinánd nem csak kávézni jártok össze.

– Hát kávézni azt épp nem szoktunk, csak – nagyon lassan esett le –, beszélgetünk. Ennyi! Nem vagyunk egy pár – jelentettem ki felháborodva. – Ezt hiszi? Komolyan ezt hiszi rólunk bárki is?

– Eddig én is ezt hittem – vallotta be Karinthy halvány mosollyal a szája szegletén.

– Hát az agyam eldobom, komolyan! Szóval akkor Dezső azért nem mondta el nekem, hogy találkozni fog ezzel a lánnyal, mert azt hiszi, hogy én sem mondtam el neki, hogy együtt vagyok Ferdinánddal, és ezért bosszút akar állni?

– Szerintem az lesz a legjobb, ha megmaradsz ebben a hitben – nevetett ki engem, hogy az egész New York zengett belé. – Szóval a válaszom: igen.

És ez után képtelenség volt bármit is kérdezni tőle az eredeti témánkról. Karinthy megmakacsolta magát, és nem akart többet Dezsőről, Heddáról és Ferdinándról beszélgetni. Erre a remek közjátékra az tette fel végül a koronát, mikor Ferdinánd is befutott a New Yorkba. Mármint szó szerint futott: végig az ablakok mellett, keresztül a lézengő tömegen. Még egy széket is sikerült feldöntenie a bejáratnál.

– Az emlegetett szamár – figyelte Karinthy a futástól kipirult arcú Ferdinándot, aki most szerencsétlenül toporgott az asztalunk mellett. – Csak nem siettél?

– De – vetette oda Karinthynak, és nagy elánnal még nagyobb levegőt vett. – Patrícia! Mutatni akarok neked valamit!

– Bocsi, de most éppen – intettem Karinthy felé – nem érek rá.

– De ez fontos! – erősködött, véreres tekintetét pedig a szemembe fúrta.

Tényleg fontosnak tűnt. Még azt az általa felállított szabályt is sutba vágta ezzel, vagyis hogy nem beszél történelmileg meghatározó személyekkel – és így Karinthy Frigyessel sem.

De engem most Ferdinánd nagy felfedezései cseppet sem érdekeltek. Könnyed mozdulattal odahúztam mellénk még egy széket a szomszédos asztaltól.

– Ülj le!

– Patrícia, ez tényleg nagyon fontos lenne, és ha tudnánk négyszemközt beszélni, akkor… – kezdte volna újra, de én mindezt elengedtem a fülem mellett.

– Ülj már le, a fenébe is!

Ferdinánd körbepillantott, óvatosan kihúzta a széket, és leült. Talán azt remélte, hogy ha enged az akaratomnak, akkor végül én is engedni fogok neki. Karinthy némán figyelte a zavarodott Ferdinándot.

– Nem tűnsz vadembernek – jegyezte meg derűsen.

– Már miért lennék vadember? – Most űzött vadként kapkodta a tekintetét. A szemüvege párás volt az izzadtságtól, és minden szót csak halkan mert odasúgni Karinthynak. Mintha attól félt volna, hogy ha tényleg hozzá mer majd szólni, pillanat alatt reped ketté az idő.

Még jó, hogy az időt egész más anyagból formálták meg.

– Amikor először találkoztunk, úgy mutattak be, mint emberrablót. Aztán Patrícia kiakadt, és darabokra tört egy szekrényt. – Ferdinánd hallgatott. Érthető okokból kifolyólag nem szívesen idézte fel ezt az emléket. – Őszintén megmondom, ettől nem lettél hős a szememben.

– Nem vagyok vadember – ismételgette csendesen.

– Ferdinánd remek ember – vettem át tőle a szót. – Csak hát kettőnk kapcsolata nem indult túl gördülékenyen. Mi tulajdonképpen – magyaráztam Karinthynak – testvérek vagyunk. Szomszédok, ha úgy tetszik. Egy helyről származunk.

– Egészen pontosan honnan?

Talán ez volt a legtitokzatosabb bennem. Az ember elemi része volt az, hogy honnan származik. Mert azt mindenki tudta a New Yorkban, hogy Karinthy Budapesten született, és hogy Dezső családja még mindig Szabadkán él. Ez olyan meghatározó jellemvonás volt a személyiségükben – mindenki személyiségében –, hogy nem lehetett kikerülni. Eddig egyedül Dezsőnek árultam el, hogy honnan jöttem. De Dide, mintha tudná, Szegeddel micsoda mély titkot is bíztam rá, nem mondta el senkinek, hogy az ország mely részéből bújtam elő, vagy hogy miért is jöttem ide. Ferdinánd és az emberrablásos mese pedig csak növelte a mítoszt a személyem körül.

– Őszinte leszek hozzád – mosolyogtam Karinthyra. – Csak most, csak veled.

Ferdinánd oda sem figyel rám. Fél szemmel a kijáratot figyelte, és teljesen biztos voltam benne, valami épkézláb indokot keres, hogy itt hagyhasson minket.

Végighúztam az ujjam a pohár párás üvegén, és lassan, mintha a világ összes ideje a rendelkezésemre állt volna, kortyoltam egyet. Csak ez után böktem ki a feszülten figyelő Karinthynak:

– Időutazó vagyok.

Ferdinándot mintha áram csípte volna meg. Szemüvege mögött kikerekedtek a szemei. A keze megfeszült. Tudtam, csak azért nem mer még megmoccanni sem, nehogy valahogyan rosszabbra fordítsa a helyzetet.

Karinthy persze már számtalanszor hallgatta végig, ahogy idegeneknek különböző meséket adok elő magamról. A családjától menekülő menyasszonytól kezdve, a Párizsban született festőtanoncon át, a gazdag család szökött lányáig. Mindent hallott. És ez a mostani – ami történetesen a színtiszta igazság volt –, nevetségesen elrugaszkodott ötletnek tűnt.

– Ez már túl sok – figyelmeztetett jóindulatúan. – Senki sem fogja elhinni neked.

– Igazad lehet – vontam vállat csalódottan. – Pedig ez a legjobb, amit eddig kitaláltam.

Ferdinánd hatalmasat sóhajtott mellettem. Azt hitte, ezzel vége. De én pont arra gondoltam, hogy addig ütöm a vasat, amíg meleg.

– Oké, figyelj! – fordultam inkább Karinthy felé újbóli lelkesedéssel. – Tegyük fel, hogy van egy időgéped. Csak tegyük fel – emeltem fel a hangom, mert hallottam, a másik oldalról Ferdinánd már közbe akar vágni. – Ez csak egy játék. Szóval: van egy időgéped, amivel bárhová eljuthatsz. Tegyük fel, hogy itt áll kint, a New York előtt. Most felállsz innen, kisétálsz, belépsz az időgépbe, és választasz egy tetszőleges időpontot. Hová mennél: a múltba vagy a jövőbe?

Karinthy fürkész tekintettel figyelte az arcomat.

– Ez csak egy egyszerű kérdés. Gondolatkísérlet, ha úgy tetszik – sulykoltam neki, és lassan már magam is elhittem: időgépek nem léteznek.

– Persze, tudom – válaszolta Karinthy keményen. – Gondolatkísérlet.

Aztán hosszú másodperceken keresztül csak nézett maga elé. Gondolkodott. Én pedig jobbra pillantva Ferdinándot kerestem meg a tekintetemmel. Nem láttam belőle semmi mást, csupán csak a feje tetején a vörös hajat. A tekintetét olyan szigorúan szegezte a padlóra, hogy pillanatra szobornak lehetett volna őt hinni.

– A jövőbe.

– Tuti biztos? – kérdeztem lelkesülten. – A jövőbe? Miért?

– A múlt többé-kevésbé ismerős terep. Meg lehet ismerni történelemkönyvekből, levéltári adatokból és irodalmi művekből egyaránt. Ha úgy tetszik – billegtette a kávés poharat –, egy regény olvasásával is a múlthoz jutunk közelebb. A jövő viszont – nyelt nagyot –, az valami egészen más. Izgalmas. Ismeretlen. Valami olyan, amiről talán lehet némi sejtésünk, de soha nem lehetünk egészen biztosak benne.

– Szóval a jövő – ismételtem.

Ferdinánd megmoccant a másik oldalon, és mielőtt még közbevághatott volna, Karinthy folytatta:

– Ha konkrét dátumot kellene választanom, akkor talán az ezredforduló.

– Az ezredforduló – ízlelgettem a választott dátumot. Az agyamat elöntötte a mámorító nemtörődömség, és könnyűnek éreztem minden pillanatot. – Érdekes időpont. Mindenki attól rettegett, hogy ha átlépjük a kétezret, a számítógépek leállnak, meg hogy világvége lesz. Persze, azóta már lett volna 2012-ben is világvége, de valahogy az is elmaradt. Aztán egy évre rá, 2001-ben terrortámadás volt Amerikában. Na, meg az ezredforduló évében jelent meg a Hiperkarmától az a dal, hogy a dob meg a basszus zakatol a füleiben… – dúdoltam. – És divat lett a lábszárvédő, a haspóló, a gagyi diszkó zene. Furcsa évek voltak.

Hunyorogva néztem Karinthyt, de sem ő, sem Ferdinánd nem szólaltak meg. Utóbbi inkább rám sem pillantott, csak a fejét fogta, mintha az egyre és egyre nehezebbé vált volna, amíg beszéltem. Egy pillanatra döbbent csendet teremtettem a szavaimmal.

– Persze csak viccelek – nevettem el magam, és hallottam, ahogy Ferdinánd fájdalmasan felnyögött mellettem. – Túl élénk a fantáziám.

Aztán a következő lépés mindig jött magától: miután a New York nem csak nekem volt túl csendes, átmentünk máshová. Mindenféle ragacsos likőröket, erős röviditalokat kóstoltunk meg, és mindenhol Karinthy fizetett. Amúgy is ő bírta a legjobban. Ferdinánd pedig, akinek a kezébe nyomtam a poharamat, amikor én már túl soknak éreztem, a legrosszabbul.

Mint aki mindent elfelejtett: hogy mindennél jobban hazavágyik, hogy az időgép romjai az üres szobában arra várnak, összerakja, hogy élete legnagyobb hibáját követte el – szerinte legalábbis. Most jól érezte magát. Vicceket mesélt, nagyon rossz vicceket, és nevetett rajta helyettünk is. Mi pedig azon nevettünk, ahogy ő nevetett, a ferde szemüvegén és a kócos, vörös haján. Idegen embereket szólított meg, megdicsérte a kalapjukat, a zakójukat, és részletesen elbeszélte Karinthynak, hogy miért lehetetlen dolog nadrágtartót hordani.

Egyetlen egyszer jutott csupán eszébe a honvágy. Akkor Karinthy valami ismerősével beszélgetett, és az egyik ablaktalan kis kocsmában ketten magunkra maradtunk.

– Amikor előhoztad ezt az időutazós témát, én komolyan azt hittem… – nevetett magán –, azt hittem, hogy lefordulok a székről.

– Ez a leglehetetlenebb dolog, amit csak mondani lehet. Ezt senki sem hinné el nekem – nyugtattam meg –, akkor sem, hogyha tényleg komolyan el akarnám mondani valakinek az igazságot.

– De mégis hogy jutott ilyen az eszedbe? – kérdezte, ezúttal komolyan. – Ez baromi veszélyes lehet, arról nem is beszélve, hogy a leginkább tiltott lista az utazók szabálypontjai között. Még az emberölés is kevésbé súlyos bűncselekmény időutazás során, mint ez.

– Én nem vagyok utazó – méltatlankodtam. – És súlyosabb, mint az emberölés? Remélem, ez csak valami vicc. – ráztam meg a fejem. – Mondom, egy a lényeg: biztos voltam benne, hogy Karinthy nem hinne nekem.

Ferdinánd gondolatai az utazó-szabálypontok közé volt zárva. És most hitetlenül vette tudomásul, hogy milyen könnyeden vonok vállat a hülye időutazós irányvonalaira.

– Valld be nekem – vett bátorságot egy nagy sóhajjal. –, mert nem tudom elhinni, hogy neked tényleg, de tényleg semmi sem hiányzik az eddigi életedből. Biztos, hogy van legalább egyetlen dolog, ami kicsit is hiányzik.

Komolyan elgondolkodtam: egy normális ember ilyenkor azt válaszolná, hogy az apja, az anyja vagy a legjobb barátja. Esetleg kitalál valami fennkölt hülyeséget, például hogy az emberek közvetlensége, a félbehagyott lehetőségei vagy a budapesti szmog.

– Három dolog – összegeztem végül önmagamban. – Egy: a Burger Kinges sajtburger. Kettő: a fogkefém. Három: a metrók.

– Ne már, Patrícia! – Ferdinánd feje az asztalon koppant. – Komolyan? Sajtburger, fogkefe és a metró? Ennyi, amit magad mögött hagytál?

– Ez hiányzik – javítottam ki őt, és a vállam mögött visszapillantva figyeltem, ahogy Karinthy elbúcsúzott az ismerősétől. – Ha ketten leszünk, még neked is fel kell sorolnod – kötöttem a lelkére, mielőtt ismét odalépett volna hozzánk.

Ezután tekeregtünk még a körúton, az Üllői úton, a Ferencvárosban. Aztán visszamentünk arra, amerről jöttünk, és úgy hajnali három óra körül megérkeztünk Karinthy albérletébe, a Rökk Szilárd utcába. Dide lakásához képest ez tiszta luxus volt: itt nem csak egy, hanem egyenesen két szoba volt, az egyikben nagy ággyal, tükrös szekrényekkel, a másikban pedig konyhaasztallal és két találomra elhelyezett fotellel. Na meg lehetetlen rendetlenséggel.

Persze nem úgy, mint Didénél, vagy akár nálam otthon, a Holló utcai lakásban. Itt minden a legeredetibb őskáosz állapotában hevert, a kávéscsésze mellett a könyv, az összepárosítatlan zoknik mellett a tegnapi újság. A rendetlenség mértéke valami teljesen új szintre emelkedett, de mégis azt éreztem: igen, ez az ember csinálja jól! Ő átlát ezen az dzsungelen. Ő rendszerezni tudja a rendszerezhetetlent. Irigyeltem is kicsit ezért.

Ferdinánd már támolygott. Nekiment az ajtófélfának, aztán feldöntött egy kisebb könyvkupacot. Karinthyval legjobbnak láttuk, hogyha azonnal lefektetjük. Karinthy nem sajnálta tőle az ágyát. Lehúztam róla a cipőket, Karinthy pedig rádobott még egy pokrócot is.

És ketten maradtunk. Én vizet kértem. Ekkor már az én szemeim is leragadni készültek, de valami még mindig ébren tartott. Kattogott bennem folyamatosan, mint egy olcsó ikeás falióra.

– Próbálom megfejteni, hogy mi benned olyan különös. – Karinthy letette elém a magas, karcsú poharat, én pedig nagyot kortyoltam a vízből.

– Nincs bennem az ég egy adta világon semmi különös. – Nem tudtam eléggé koncentrálni ahhoz, hogy hazudjak. – Én vagyok a világ legunalmasabb embere.

– Komolyan így gondolod?

– Persze – bólintottam. – Ezért mondom. Olyan vagyok, mint egy kaméleon. Láttál már kaméleont? – kérdeztem, de a válaszára nem igazán voltam kíváncsi. – Otthon a világ legátlagosabb embere voltam. Most még kitűnök az átlagból, de rövid idő múlva itt is beleolvadok majd a környezetembe. Eltűnök majd, egyik napról a másikra. Mind a szür-ke-sza-már – szótagoltam szórakozottan – a-köd-ben.

Mintha a szavaim el sem értek volna a füléig. Oldalra fordult, és egy meglehetősen labilis könyv és irat halomból első mozdulatra tiszta papírt húzott elő. A könyvek szinte meg sem mozdultak, nem hogy ledőltek volna. Mintha neki még a fizika szabályai sem működtek volna.

– Megmutatom neked – fűzte hozzá, és egy asztalon felejtett ceruzával rajzolni kezdett. Egy darabig figyeltem, egyre elhomályosuló tekintettel, hogyan hányja egymásra az erősebb és halványabb vonalakat. Hallgattam a satírozás monoton hangját. De a szemeim leragadtak a fáradtságtól, pedig én nem akartam még elaludni. A karcsú üvegpohár oldaláról lassan letöröltem a párát. Nyirkos lett tőle jobb kezem minden ujjának hegye.

– Tessék – tolta az orrom alá a papírlapot. – Ő az.

– Kicsoda? – kérdeztem teljesen tanácstalanul.

A rajzon egy fiatal nő volt. Az arca a lehető legszabályosabb és legszebb, amit valaha láttam. Hosszú, dús haja volt, a grafitceruzával ügyesen árnyékolva. A szemei szépen íveltek, Karinthy rajzán mintha kibámult volna a papírlapról. Mosolygott.

– Ő Distia.

– A nő, akire hasonlítok? – akaratlanul is felnevettem. – De hát ez a nő csodaszép! És még csak nem is hasonlítok rá!

– De úgy viselkedsz – sulykolta nekem. – Olyan hétköznapi dolgokon akad meg a szemed, amilyeneken neki is. Pontosan úgy nézel rám és szólsz hozzám, ahogy ő.

– Bemutathatnál neki – javasoltam.

– Sajnos nem lehet. – Karinthy a rajzát maga elé húzta, és a tompa grafittal kijavított egy-két vonást. – Csak egyszer találkoztunk, akkor is itt, a lakásomban.

– Hogy került ez a csaj egyből a lakásodra? – kuncogtam halkan. Mert ez mégiscsak furcsa volt, még nekem is, aki úgy egy hónapja lazán visszautaztam az időben.

– Érdekes volt az egész – kereste a szavakat –, megmagyarázhatatlan. Egy nap becsengetett hozzám, és köszönés nélkül mondani kezdte.

– De mit mondott?

– Azt mondta: Karinthy Frigyes vagy. Én ismerlek téged, de te még nem ismersz engem. Nem is kell. Így, ahogy mondom. Mint valami elcseszett kémregényben. A különbség csupán annyi, hogy a kémregényekben ilyenkor félni kezd a főszereplő. Ő viszont cseppet sem volt ijesztő.

– Hát persze – morogtam magam elé, miközben a róla készült rajz alapján megpróbáltam elképzelni, milyen gyönyörű lehetett.

– Aztán engem egyszerűen arrébb tolt az ajtóból, és bejött ide, a lakásomba. – Karinthy a kezével az ajtóra, aztán arra a helyre mutatott, ahol most én ültem. – Leült ide, és megvárta, amíg én is leülök. Pontosan így ültünk – modellezte a szituációt, és kicsit arrébb is csúszott, hogy közvetlenül szemben legyünk egymással. – Döbbenten leültem hát én is, és vártam, mit fog tenni. Mindenféle fényképeket pakolt ki elém. Olyan fotókat, amelyeken én voltam. De ezek a fényképek számomra teljesen ismeretlenek voltak. Volt, amelyiken öregebbnek tűntem, sokkal öregebbnek, és volt, ami számomra teljesen ismeretlen emberekkel készült, meg olyan is, ami ismerősökkel. Dezsővel, például. De mondom, mindketten öregebbek voltunk már, mint most. Azt hittem, ez az egész valami átverés. Hogy ez a nő hamisította rólunk a képeket. Még az is átfutott a fejemen, hogy az az idióta Kosztolányi akar megviccelni engem a múltkori miatt…

Pillanatra kijózanodtam. Legyűrtem magamban a fáradtságot, kiegyenesedtem, és az agyamban bekapcsolt a vészjelzés. Valahol mélyen tudtam, hogy minden itt és most elhangzó szó később még nagyon fontos lesz.

– Azt mondta: Ez a biztosítékom. A biztosítéka annak, hogy nem hazudom. Összeszedte a képeket, visszacsúsztatta mindegyiket a táskájába, és türelemmel megvárta, hogy én szólaljak meg először. Biztosíték mire, kérdeztem, és ő elmosolyodott. Arra, hogy meghatározó ember vagy. Ez mekkora ökörség már! – nevetett fel Karinthy a szavai által teremtett mély csendben. – Még, hogy meghatározó ember! Ki a frászkarikának lennék én meghatározó? Vagy ki mondja meg, hogy ki a meghatározó? Persze ezt tőle is megkérdeztem, de ő csak mosolygott. Mintha rajtam mulatna, az értetlenségemen és azon, hogy az istenért tudok ekkora baromságokat kérdezni. Azt mondta, ő a kulcsa annak, hogy meghatározóvá váljak. És mi van, ha nem akarok az lenni, kérdeztem, de erre is csak mosolygott. Nem kell tenned semmit. Semmi többet annál, mint amit amúgy is megtennél. De majd még visszajövök, és akkor már hinni fogsz nekem. Nem kérem, hogy bizonyíték nélkül megbízz bennem. Csak ne felejts el. Se engem, se ezeket a képeket, se ezt a nevet: Distia. Még egy papírra is leírta, és odanyomta az orrom alá. Ez miféle név, kérdeztem. Az én nevem. Úgy nézett rám, mintha ezt már tudnom kellene. Mintha én lennék a hülye, ő meg, nem is tudom, az istenség, akinek hódolnom kellene. Eljön majd az idő, amikor akaratlanul is bízni fogsz bennem. Addig is csak annyit kérek tőled: ne felejts el.

– Aztán mi történt? – kérdeztem izgatottan, mert Karinthy most hosszasan elhallgatott.

– Semmi – vonta meg a vállát. – Felállt, és köszönés nélkül kisétált innen. Soha többet nem láttam.

Képtelen voltam a fáradtságtól és az alkohol múló emlékétől a tisztességes gondolkodásra. Azt viszont tudtam, hogy ezt meg kell jegyeznem. Ez fontos, Patrícia! Ha másért nem, hát azért, mert a rólam készült fényképre ugyanígy nem volt magyarázat, mint Karinthy képeire.

– Ezt megtarthatom? – nyúltam át az asztalon a szigorú vonalakkal kikontúrozott rajzért.

– Persze – tolta az orrom alá. – A tiéd.

Kép: Fortepan / Fortepan; Ferenc körút 9., Széchenyi kávéház, 1917.