Az utazás mint allegória: 2. rész

2. szabály: Az utazó semmilyen körülmények között nem fedi fel valódi kilétét.

Én tényleg az igazságot akarom megosztani veletek, ezért azt gondoltam, célravezető, hogyha a legelején kezdem. Az egyetemmel, az első ugrásunkkal és azzal, hogyan lettünk Dianával időutazók. Kicsit hosszú lesz. És kötelességem az elején figyelmeztetni titeket: hogyha végighallgattok, hogyha az egész történetet, a legelejétől a legvégéig megértitek, nem lesztek már többet ugyanazok az emberek. Akkor Distia már nem ok nélkül fogja azt hinni kettőtökről, mindvégig nekem segítetek. Akkor a Nemzetközi Időkutatási Szövetség, akik az eltűnt időgépet és a vészjelzés nyomát kutatják, okkal fognak bűnözőnek, tolvajnak, történelemhamisítónak hinni titeket.

De remélem, hogy megértitek azt is, miért kellett elmenekülnünk Budapestről, és hogy miért nem engedem neked, Ferdinánd, hogy hazamenj. Megérted, miért utaztam vissza 2217-ből 2084-be, a te jelenedbe, és miért adtam ki magam egyetemi tanárnak. Miért nem mondtam el neked, hogy valójában ki vagyok, és mit keresek az Eötvös Loránd Tudományegyetem időkutató szakján. Tulajdonképpen, bár ez azért kicsit durván hangzik: hogy miért hazudtam.

Azok a szabályok, Ferdinánd, amelyeket az agyadba véstek az egyetemen, többé már nem érvényesek. Eztán egyedül az én szavam, az én döntéseim lesznek érvényesek számotokra. Hogyha most úgy döntötök, végig akarjátok hallgatni a történetemet, akkor meg kell ígérnetek, hogy engedelmeskedni fogtok nekem. Ezzel a tudással a fejetekben már nem lesz lehetőségetek elmenekülni. Distia tudni fogja, hogy tudtok róla; a NISZ pedig – gyengébbek kedvéért, Patrícia, a mozaikszó a Nemzetközi Időkutatási Szövetséget jelöli –, mivel nem tudnak semmit Distiáról, nem fogják elhinni nektek, hogy nem bűnözők vagytok. Egyetlen lehetőségetek marad: engedelmeskedni nekem, bármennyire is nem bírjuk egymást.

Jobb, ha tudjátok, ez nekem is ugyanolyan nehéz, mint nektek. Azért utaztam vissza, mert azt gyanítottam, Dianát a 2080-as években foghatom el. Végignéztem viszont minden adatot, minden dokumentumot az adott évtizedből, és semmi rendelleneset nem találtam. Ha Distia felbukkant volna, annak világos nyoma kellett volna, hogy legyen. Márpedig én biztos voltam az igazamban, ezért hamis adatokkal jelentkeztem tanárnak az egyetem időkutató szakjára, és mindent úgy intéztem, hogy abba az egyetlenegy nyomba kapaszkodjak bele, ami talán – a leghalványabb sejtésem szerint – Distiához vezethet. Az egyetlen rendellenesség ugyanis, amit a 2080-as években találtam, egy Vitéz Ferdinánd nevű doktoranduszhallgató rejtélyes eltűnése a 110-es számmal bejegyzett időgéppel együtt.

Pontosan tudom, hogy haragszol rám, Ferdinánd. De lássuk be: a sejtésem végül beigazolódott. Te voltál az, aki a saját sérelmeiden – a családod és az apádat intézetbe adó rejtélyes nagyanyád utáni kutatáson – keresztül, egy félresikerült ugrás után elvezettél végül Distiához. Szóval őszinte köszönettel tartozom.

Egyébként el kell mondanom neked azt is, hogy mi sem az egyetemen találkoztunk egymással először. Ahogy Patríciát, úgy téged is láttalak már korábban. Egészen pontosan az első ugrásom után, mikor Dianával az általa istenített 2080-as évben jártunk. Persze te sokkal jobban hasonlítottál mostani önmagadhoz, mint én. Neked ez négy, nekem viszont kilenc évvel ezelőtt történt.

Már három napot töltöttünk el 2080-ban. Diana talált egy hotelt, ahol a többi Budapestre érkező turista között könnyedén elvegyülhettünk – a kultúrák jótékony keveredésével senkinek sem tűnt fel az, hogy mennyire különösen viselkedünk. A hotelek természetesen dugig voltak. Kész csoda volt, hogy találtunk egyáltalán egy kétágyas kis lyukat Kelenföldön. Volt ott egy indiai srác, egy dél-afrikai lány a barátjával és egy idősebb férfi Ausztráliából. Mindannyian először jártak Európában, és természetesen mindannyian a budapesti olimpiára érkeztek. Nem kevésbé viselkedtek hát különösen, mint mi ketten, akik 128 évet utaztunk vissza az időben.

Már napok teltek el, és én kezdtem komolyan úgy gondolni, hogy a reneszánsz Buda tényleg bagatell ehhez képest. A város, mint valami felbolydult méhkas, olyan volt. Hála az olimpiának, az emberek a különös, nyár eleji hőség ellenére mind-mind az utcákon, a szórakozóhelyeken és köztereken felállított LED kivetítők előtt ácsorogtak-ücsörögtek. A turisták a budapestiekkel, a mindenütt felállított dobozkocsmák pultosai a vendégekkel, idegenek idegenekkel beszélgettek. Diana és én percek alatt oldódtunk fel a korban, a júniusi melegben és az olimpiai lázban. Hosszú séta után az ekkor még Fővámnak nevezett téren kötöttünk ki. Egy kivetítőn épp valami vizes versenyszám selejtezőjét közvetítették, bár a versennyel mintha senki sem foglalkozott volna. Emberi hangok, fordítógépek elektronikus csipogása és különböző nyelvek ritmusa keveredett egymásba. Feltűnés nélkül igyekeztem hallgatózni.

– Nem mondhatnám, hogy teljesen megértelek. – A vörös hajú, ferde szemüveges fiatal srác olyan hangosan üvöltött a tömegben, hogy három méterről, az emberek zsivaja fölé emelkedve tökéletesen hallottam minden egyes szavát. Mintha a hangerővel a saját maga igazát akarta volna alátámasztani, pedig ez, a mellette ülő zord tekintetű copfos lány halk cinizmusával szemben egyáltalán nem volt megfelelő fegyver. – Egy ilyen rendezvénynek egyszerűen már nincs igazi létjogosultsága a 21. században. Már akkor sem volt, amikor 2024-ben akartunk olimpiát rendezni, és most sincs. Főleg nem azért, amit az időkutatásról olvastam. – Csak most halkult el. – A svájci kutatók közleményéről, amiben elég egyértelműen arra utalnak, hogy az időutazás technológiáját egy jól működő, szigorú világszervezet irányításával kutatási célokra ajánlanák fel. Ezt a rengeteg pénzt kutatásra, nem pedig sportrendezvényekre kellene költeni. Az elsők között kellene lennünk, akik részesülnek a technológiából.

– Ez úgy faszság, ahogy van – vonta meg a lány a vállát. – Ha így is lesz, mert oké, Ferdinánd, tegyük fel, hogy valóban így lesz, akkor sem fogják soha az olyan egyszerű halandók kezébe adni, mint amilyenek mi is vagyunk. Egyszerűen kizárt. Talán – emelte most meg a lány is a hangját –, ismétlem, talán láthatunk róla képet, vagy ne adj isten, megtekinthetjük az időgépek kibelezett másolatát valami kibaszott drága kiállításon, ami nem a diákok, de még csak nem is az átlagemberek átlagkeresetéhez lesz szabva.

– Egy ilyen találmányt nem fognak elrejteni. Nem tehetik meg, hogy elefántcsonttoronyba zárkóznak vele, és tesztugrásokat hajtanak végre az időben a lehető legnagyobb titokban. Ez az emberiség közös érdekeit kell, hogy szolgálja.

– Márpedig ezt fogják tenni – jelentette ki a lány a lehető legbiztosabban, aztán hátradőlt a fröccsöntött székben, és ezzel lezártnak tekintetette a vitát.

A LED kijelző éles fényekkel, élénk színekkel villogott előttünk, a növekvő kora esti sötétséget és a fejünk felett lógó kissé talán antik, csepp formájú napelemes lámpák tompanarancssárga fényét könnyedén megfestve. A fröccsöntött műanyag szék, amin ültem, hirtelen nagyon zavarni kezdett. Felpattantam.

– Hová mész? – rivallt rám egyből Diana, és az asztalon keresztül megragadta a csuklómat.

– Kutatok – mosolyogtam felé könnyeden, és lefejtettem az ujjait. Most mintha kettőnk között felborult volna az eddig megszokott rendszer: Diana lett az óvatos, én pedig a nemtörődöm. Kikerekedett szemekkel nézte, ahogy a vörös fiú citromsárga széke mögé sétáltam. – Szerintem igaza van – pillantottam a copfos lányra, majd vissza a szemüveges vörösre. – Igazad van – címeztem ezúttal a fiúnak.

Pillanatig mintha mindketten azon gondolkodtak volna, hogy mi a francot keresek én ott, mi jogon szólok bele a beszélgetésükbe, meg amúgy is, micsoda dolog már, hogy képes vagyok kihallgatni őket. Amúgy ezt valószínű, hogy csak én gondolhattam így. Egyből visszakozni is akartam.

– Ne haragudjatok, csak meghallottam, miről beszéltek, és…

– Nem, nem! – vágott a vörös egyből a szavamba. – Semmi gond! Örülök, hogy beleszóltál. Lolka elég makacs, egyszerűen lehetetlen meggyőzni őt észérvekkel.

– Nem vagyok makacs, csak reális. A végletekig reális. Veled ellentétben, Ferdinánd, én nem hiszek a csodákban. – Lolka összefonta maga előtt a karjait, és láttam, ahogy a jobb lába a műanyag, sörtől ragacsos asztal alatt fürgén le-fel kezd mozogni.

– Azt mondtad – intettem a vörös felé –, hogy a svájci kutatók nyilvánosságra fogják hozni az időutazás technológiáját. Kutatási célokra, ha jól értettem.

– Igen – bólintott. – Azzal a kitétellel, hogy létrehoznak egy világszervezetet, ami ezt koordinálja. – Én persze tudtam, hogy ez az egy év múlva megalakuló Nemzetközi Időkutatási Szövetség lesz, a szervezet, ami az ugrási helyeket, a kutatható korokat és az utazók képzését is felügyelni fogja majd egészen az Iszap megalakulásáig. De az Iszapról majd később. – Szerintem ez így korrekt. A kérdés csupán annyi, hogy ki használhatja majd az időgépeket.

– Nincs erre valami gyakorlat külföldön? – kérdezte Lolka most kissé megenyhülve.

– Mivel nem ismerünk olyan embert, aki valóban ugrott volna az időben, ezért nincs. – Ferdinánd szavai nyomán titokzatosan elmosolyodtam az orrom alatt. Egy ember, aki ugrott az időben, történetesen itt ül most mellettetek, és a sörét iszogatja.

– Akkor honnan tudod, hogy működik? – csapta le Lolka egyből a labdát. – Ismeretlen svájci kutatók azt mondják, van egy működő technológiájuk, hogy van egy időgépük – ejtette ki hitetlenül a szót –, de nem mutatnak fel semmit, ami bizonyítaná az állításuk valóságtartalmát.

– Talán csak idő kérdése – vetettem fel. – Nyilván kell lennie olyan embernek, aki utazott az időben, sőt mi több, biztonságban haza is ért. Nyilván – magyaráztam türelemmel –, máskülönben a svájciak nem adnák a nagyközönségnek a technológiát.

– Nekem nem úgy tűnik, hogy egy felelős szervezet egyenlő lenne a nagyközönséggel. Szerintem ez kifejezetten aggasztó. Tegyük fel – mozgatta most egyre gyorsabban Lolka a lábát –, hogy valóban utazni tudunk az időben, valóban létrehoznak a svájciak egy világszervezetet, és mondjuk Magyarország is kap egy időgépet kutatási célokra. Kié is lesz tulajdonképpen az utazás előjoga? Ki az, aki utazhat az időben? Ki változtathat a múltunkon? – suttogta most dühös pírral az arcán. – Biztos, hogy nem engem vagy téged fognak visszalökni a múltba. Nem a pultost, az őrt – mutatott a dobozkocsmák és a LED falat felügyelő biztonságiak felé –, de még csak nem is téged – intett most felém. – Nem a közembereket. Azt fogják a múltba küldeni, akinek pénze és társadalmi státusza van. És ezt különösen aggasztónak találom egy olyan találmány esetében, ami mindannyiunk életére hatással lehet.

– A történelem és a múlt mindenkié – mondtam mindezt teljes meggyőződéssel.

– Igazad van – bólintott Lolka, míg te, Ferdinánd, csak kapkodtad köztünk a tekintetedet.

– Ettől függetlenül ez az egész – gyűjtötted össze zavartan a gondolataidat – csodálatos. Az időutazás. Mindenféle társadalmi maszlagtól mentesen csak ennyi: csoda.

– Teljesen egyetértek – mosolyogtam rád, és aztán valami mondvacsinált indokkal sietősen elbúcsúztam.

Persze, gondolom, nem emlékszel rám. Semmi baj. Ez ilyen. Tudom. Mert az idő így működik, mert a számtalan emberarc, akiket életünk során látunk, szemét csak a memóriánknak. Azt például tudtad, hogy álmunkban az idegenek arcait már mind láttuk a való életben, csak aztán elfeledkeztünk róluk?

Na meg persze nem volt olyan lényeges az egész, hogy érdemes lett volna megjegyezni. De én azért megjegyeztelek. Nem csak azért, mert ebben a különleges helyzetben – végül is ez volt az első alkalom, hogy utaztam az időben – minden esemény és történés, hang és kép, elejtett és véletlenül meghallott mondattöredék, asztalon felejtett aprópénz és összegyűrt szalvéta százszoros jelentőséggel bírt. Hanem azért is, mert – vicces, de így van – már akkor is átfutott a fejemen, hogy mi ketten még találkozni fogunk. Butaság, ugye? Én sem voltam akkoriban kevésbé ostoba.

Pontosan ezért volt hát, hogy olyan szélesen mosolyodtam el, amikor újra találkoztunk. Amikor hivatalosan először rázhattam kezet újdonsült munkatársammal az Eötvös Loránd Tudományegyetem időkutató szakjának doktorandusz hallgatójával, Vitéz Ferdinánddal, aki még nem is tudta, hogy fél év múlva el fog tűnni a 110-es számmal bejegyzett időgéppel együtt.

Én, persze, már akkor is tudtam.

*

– Azóta mindig, azóta mindig megáll az idő. Az égen néma, álló csillagok, a földön csak te vagy és én vagyok, hallgatsz és hallgatok, szerelmes szó sem csendül… – Durván ötven évvel előztem meg a zenészek korát. Talán korszakalkotóak is lehettünk volna így együtt, a cigányzenészek kopott hangszereikkel és én a hamis danolászásommal, hogyha nem egy isten háta mögötti kis kocsmában énekeltem volna el a hatvanas évek mélyről bennem ragadt slágerét. Amúgy éppen kezdett összeállni a hangzás: a hegedű már szépen sírt, a nagybőgő és a cimbalom is úgy-ahogy belekezdett. Csupán háromszor kellett eldúdolnom-dalolnom nekik, és ők már egészen szép alapot játszottak hozzá. Komolyan azt hittem, ilyen csak a filmekben van.

A Mezőcsát melletti kis kocsma szűk ablakokkal szegélyezett vastag, hűvös vályogépülete csak tőlünk, a cigányzenészek muzsikájától és az énekemtől visszhangzott. Ferdinánd talán nem ismerte a dalszöveget, merült fel bennem, mikor futtában rámosolyogtam. Ám ő olyan borús arccal ült a túlsó asztalnál, hogy ez a zsigeri savanyúság nem volt betudható sem a hamis hangomnak, sem a különösen rossz bornak, amit eddig ittunk, de még annak sem, hogy esetleg tényleg nem ismerte a szöveget. Ez valami egészen más volt. És én azért sejtettem, hogy micsoda.

Még háromszor énekeltem el, hogy megáll az idő, és mintha valóban megállt volna: a gázlámpák lángja alig moccant a fejünk felett, a poharamon a zsíros ujjlenyomatok engem figyeltek, és mintha többször énekeltük volna el a refrént, mint ahányszor amúgy kellett volna. A mellettem ülő bajszos, durva vászoninges férfi egyre közelebb csúszott hozzám, a kalapját a kezében szorongatva húzódott felém. De csak jött és jött, és mintha sosem ért volna oda. A zenészek szorgalmasan játszottak. Tudták, a zakóm felső zsebében lapuló – még tegnap este, Borisz hátizsákjából lopott – bőséges költőpénz jelentős részét fogom majd a tenyerükbe nyomni fizetségképp. A pénzből aztán a kocsmárost is ki fogom majd fizetni a savanyú borért, a kenyérért és a kormos pörköltért cserébe.

– Indulnunk kellene – lépett mögém Ferdinánd. Mintha csak véletlenül sétált volna el pont az én székem mögött, úgy hajolt oda a fülemhez. A kezeit maga előtt tördelte, igyekezett minél kisebb feltűnést kelteni, ami valljuk be, nehezen ment neki, miután az én társaságomban érkezett a kocsmába, én pedig a lehető legnagyobb felhajtással énekeltettem el a táncdalslágert.

– Hová sietsz? – fordultam hátra, túlkiabálva a nótát, amit most a kocsma másik sarkában, egy másik vendég kívánságának eleget téve kezdtek játszani.

– Borisz hamar rá fog jönni, hogy eltűntünk. Hogy elloptad a pénzét.

– Borisznak nincs szüksége erre a pénzre – paskoltam meg elégedetten a zakóm felső zsebét. – És ha már ilyen lehetetlen helyzetbe hozott minket, azt hiszem, megérdemeljük a szórakozást.

Ferdinánd, miközben beszéltem, lassan leereszkedett a mellettem megürült székre, amin eddig a bajszos, vászoninges férfi próbált közelebb csúszni hozzám az egyeletlen padlón. De miután megigazítottam a kontyomon ferdén ülő kalapot, szinte csak észrevétlenül csillantva meg balomon az édesanyám gyűrűjét, melyet ő minden bizonnyal jegygyűrűnek vélt, és vártam egy pillanatot, hogy ő is észrevegye; miután látta, hogy Ferdinánd felénk közeledik, akit pedig a férjemnek hihetett, inkább, mintha máshol amúgy jobb dolga lett volna, hirtelen felállt és elment.

– Különben sem a saját pénze – súgtam most én Ferdinánd fülébe. – Biztosan valami múzeumból lopta, vagy talán olyan fejlett pénzhamisító gépekkel csináltatta, hogy itt még véletlenül sem jönnek rá, hogy hamis. Ennek a pénznek – összegeztem – a mi szemszögünkből nézve nincs is sok értéke. Ahogy Borisz számára sincs. Az ételnek és az italnak viszont – mutattam az asztalon megürült tányért és poharat – sokkal nagyobb értéke van. Három napon keresztül csak sáros bogyókat ettem! – fakadtam ki végül. – Nehogy egy pillanatra is azt hidd, Ferdinánd, hogy én ennyire finnyás vagyok. Persze túlélem én sajtburger nélkül is, túlélem, hogyha nincs instant kakaópor és géppel szeletelt formakenyér a közelben, túlélem, hogy nem lehet egy telefonhívással pizzát rendelni. De az, hogy savanyú sárga terméseket egyek, ez azért – kerestem a megfelelő kifejezést – nonszensz.

Ferdinánd is pontosan ugyanazt gondolta, mint én. Közel ugyanahhoz a kényelemhez szoktunk hozzá mindketten, ugyanolyan puha ágyakban aludtunk otthon, ugyanolyan forró, vezetékes vízzel zuhanyoztunk esténként. És most ugyanúgy nem éreztük otthon magunkat ebben a világban.

Budapesten még egészen más volt minden. Mert ott mégis tudtunk kenyeret venni a pékségben, kávét a kávéházban, süteményt a cukrászdában. Mégis volt egy egyszerű bádogvödör Dezső lakásában, amibe friss vizet töltve megmoshattam reggelente az arcomat. Volt minden este friss újság, kielégíteni a pletykaéhségünket. Szalmával keményen kitöltött matrac aludni. Volt párna. Meg takaró. Emberek körülöttünk, akik mindannyian különféle hangon különféle dolgokról beszéltek. Na meg ott volt Dezső is. És a nekem címzett szavai.

Itt viszont, az isten háta mögötti kis falvakban, a szántóföldeken, erdők és bevetetlen mezők között vánszorogva semmi sem volt. Semmi más, leszámítva minket hármunkat, a három hátizsákot, a szekeret, a szekéren az időgépet, előtte pedig a lovat. Ennyire szűkült a valóságunk. Ezt pedig elviselni – főleg azok után, amiket Borisz az első éjszaka elmesélt – nem volt könnyű. Mert semmi sem történt, ami leköthette volna a figyelmünket. Senki sem volt rajunk kívül, aki panaszkodhatott volna a saját kis dolgairól.

Csak mi hárman voltunk, a fejünkben pontosan ugyanazokkal a gondolatokkal.

Talán az az árnyalatnyi különbség volt Ferdinánd és köztem, hogy amíg én meg sem próbáltam leplezni az elégedetlenségemet, addig Ferdinánd összeszorított ajkakkal tűrt minden kellemetlenséget. Bár a szemében, a néha darabossá váló mozgásában és abban, ahogyan összeráncolta a szemöldökét, egyértelműen visszatükröződött, hogy mit is gondolhat valójában.

Ferdinánd tartotta magát. Komoly és érett emberként viselkedett, mert úgy gondolta – és Borisz példája ezt világosan alá is támasztotta –, hogy egy utazó bizony félvállról veszi az olyan semmiségeket, mint például hogy napokig nem fürödhet, hogy a kemény földön, a szúrós füvön kell aludnia, vagy azt, hogyha éheznie kell egy rövid ideig. Ferdinánd pedig mindennél jobban szeretett volna hasonlítani egy utazóhoz.

– Sokkal nagyobb veszélybe is sodorhatjuk magunkat – bukott ki Ferdinándból feszülten. – Fizessük ki a kocsmárost és a zenészeket, és tűnjünk el innen, mielőtt valami komoly baj történne.

– Szerinted nagyobb veszélybe sodorhatjuk magunkat, mint amit Borisz jelent? – kérdeztem, és jót mulattam Ferdinánd merev arcvonásain. – És mégis mi a franc történhetne? Gondolj csak bele: két vendég eszik, iszik és mulat egy jót egy Mezőcsát melletti kocsmában. Ebből mégis mi baj lehetne? Nem kötünk bele senkibe, nem áruljuk el senkinek a jövőheti lottószámokat. Ezzel nem változtathatunk még a történelmen sem, mert mégis milyen hatással lehet a történelemre két utazó egyetlen este alatt? Nem lesz semmi gond – mosolyogtam Ferdinándra megnyugtatóan, hátha akkor hajlandó lesz végre elengedni magát.

– Gondolom, Borisz nem véletlenül mondta azt, hogy ne mutatkozzunk a környéken. Meg hogy maradjunk észrevétlenek. Hogy ne keltsünk feltűnést. Hogy ne hagyjunk magunk után semmilyen nyomot – sorolta jó diák módjára.

Ferdinánd amúgy is eléggé zavarban volt, mióta beléptünk a kocsmába. Nem találta a helyét a helyiek között, nem mert még csak hozzájuk sem szólni, és mintha még az arcát is el akarta volna rejteni a kalap alatt, amit még Borisz adott neki az indulás napján. Ami egyébként rém rosszul állt neki, és amit már szóvá is tettem úgy fél órával ezelőtt, pontosan akkor, mikor úgy döntöttem, az előnytelen fejfedőnek vesznie kell. És eladtam azt a kocsmárosnak.

Finom mozdulattal, mintha az egész csak véletlen lett volna, a mintás, mázas korsót, amiből eddig én ittam a savanyú és drága bort, most az orra elé toltam. Vártam még egy lélegzetvételig, hogy megragadja azt, és nagyot kortyoljon belőle. És addig még csak meg sem mozdultam.

– Tudod, mi a legnagyobb baj? – szegezte nekem felbátorodva Ferdinánd. – Hogy hazudott.

– Csak azért vagy ennyire mérges rá, mert félrevezetett?

– Még, hogy félrevezetett! – kifogásolta a szóhasználatot. – Amióta csak ismerem, bíztam benne, hittem neki, gondolkodás nélkül végrehajtottam bármilyen gyanús vagy furcsa kérését, és én hülye – túrt most a hajába – minden körülötte történő furcsaságot, minden érdekes megszólalást, eltérő véleményt arra fogtam, hogy másképp gondolkodik az időről. Egy pillanatra sem merült fel benne, hogy a tetteinek komoly következményei is lehetnek?

– Ahogy a mi tetteinknek is – jegyeztem meg csendesen.

– Te most tulajdonképpen Borisz pártját fogod vagy az enyémet?

– Szerinted kinek a pénzét költjük most el? – kérdeztem vissza. – Borisz pénzét vagy a tiédet?

– Mindegy is – rántotta meg nemtörődöm módon a vállait. Aztán hátradőlt, az asztal alatt összekulcsolta a lábait, és addig mocorgott, amíg a sarkainak megfelelő bemélyedést nem talált az egyeletlen padlón.

– Hazudott – ismételte, mert talán még mindig nem fogta fel azt, ami történt. – Mi ketten Borisszal tulajdonképpen csak azért ismerjük egymást, mert ő jó előre tudta, hogy el fogok tűnni, és csak azért keresett meg újra, mert az én esetem volt az egyetlen időanomália az évtizedben, és…

– Ne rágd már magad ezen! – csattantam fel, és teljes testemmel Ferdinánd felé fordultam. – Szerinted ez olyan nagy dolog? – Egy pillanat alatt öntötte el az agyamat a méreg. – Szerinted ez tényleg számít?

– Már hogyne számítana! – Most már Ferdinánd sem volt olyan visszafogott, mint eddig. Kiabált, nem törődve azzal, hogy a kocsmáros, a zenészek egyike vagy akár a vendégek közül valaki kihallgathatja a beszélgetésünket. Amúgy nem is nagyon kellett volna hallgatózniuk. Elég hangosan beszéltünk mindketten ahhoz, hogy rátukmálhassuk a magánbeszélgetésünk tartalmát bármilyen idegen fülre. – Borisz szemében nem vagyok más, mint egy történelmi dokumentum. Egy időben rögzített, el nem kerülhető tény. Egy állapot. El tudod te képzelni azt, Patrícia, hogy valaki jó előre tudja, hogy mi lesz veled, előre biztos benne, hogy milyen ballépéseket fogsz elkövetni, és mégsem szól? Hogy a sorsod tulajdonképpen előre meg van szabva?

– Ami azt illeti, pontosan tudom.

Ferdinánd egy pillanatig nem is érette, mit akarok ezzel mondani. Csak nézett rám bambán, nézte a ferdén fejembe nyomott lyukas kalapot és a könyékig feltűrt inget. Nézte az arcomat, a dermedt tekintetemet, a fülem mögé tűrt kócos tincseket.

– Te is szólhattál volna nekem. Mert te is pontosan tudtad, milyen ballépéseket fogok elkövetni – nyeltem nagyot –, ahogy Borisz is pontosan tudta, hogy te miket fogsz elkövetni.

– Az teljesen más – jelentette ki teljes meggyőződéssel.

– Már miért lenne más? Elmondhattad volna még otthon, hogy ki vagy te, elmondhattad volna, hogy a nagyanyád vagyok, hogy el fogom hagyni a fiamat, de az sem lett volna elvetendő ötlet, hogyha csak 1909-ben mondod el nekem, hogy tudjam végre, ki is vagyok én neked.

– De hát miért mondtam volna, hogyha azt láttam, nem is vagy várandós? – üvöltött most, már amennyire a vizslató szemek között mert. Talán ezzel valami olyan kényes témát bolygathattam meg, ami bekapcsolta Ferdinánd agyában a vészvillogót. – Lehet, hogy nem is te vagy az anyja. Mit tudom én! – pattant most fel, és ahogy hátralökte a széket a döngölt padlón, az megakadt valamiben és tehetetlenül hátradőlt. – Ezen már azóta őrlődöm, hogy először megláttalak téged. Hetekig azzal a gondolattal a gyomromban aludtam el, hogy talán reggelre eltűnök, és minden reggel úgy ébredtem fel az utazó lakásában, hogy hálát adtam, amiért létezem még egyáltalán. Az pedig, amit Borisz tegnapelőtt elmondott, cseppet sem segít. Ha lehet, talán még bonyolultabbá teszi ezt az egészet. Lehet, hogy egyszerűen nem az vagyok, akinek eddig gondoltam magam. Lehet, hogy mondjuk, megszűnök létezni holnap reggelre. Egyszerűen csak eltűnök, mintha soha nem is léteztem volna. Mintha nem lettem volna más, csak egy lenyomat az időben. Szellemkép. Semmi több.

– Ilyen nem történhet – jelentettem ki, de a hangom kicsit remegett.

– Honnan is tudhatnád? – kérdezte lenézően Ferdinánd, és miután egy futó pillantást vetett a ferde kalapra a fejem tetején, talán mert a szemembe nem mert már belenézni, megfordult és otthagyott a kocsmában, egyedül.

Kép: Fortepan / Chuckyeager tumblr, Hortobágyi Csárda a Kilenclyukú hídnál, 1959