Az utazás mint allegória: 1. rész

1. szabály: Az utazó mindig biztosítja az ugrás zavartalanságát.

– Ez a legeslegjobb hely, ahová küldhettek minket – lelkesedett túlkiabálva a bentről dübörgő zenét. – Inkább nyaralás, mint munka. Sokkal szerencsésebbek vagyunk, mint mondjuk Klári és Emma, akik most szívhatnak a reneszánsz Budán.

– Persze azért a reneszánsz Buda is elég menő – mosolyodtam el titokzatosan, mintha én már tudnám, mi minden vár még kettőnkre az időben.

– A reneszánsz Buda bagatell – vonta meg a vállait. A haja megcsillant a szórakozóhely ajtajából ki-kivillanó fényektől. – Az emberek büdösek, az utcára öntött ürülékről nem is beszélve. Az ételek nyersek, a közlekedés katasztrófa. De ez – suttogta most, és mindenféle gátlás nélkül belém karolt –, itt kezdődött minden. Nem a reneszánsz Budán, nem a monarchia kori Magyarországon, még csak nem is a ’48-as vagy az ’56-os forradalommal. Ezzel – mutatott körbe csillogó szemekkel, de én nem láttam semmi mást, csak az esti fényekbe burkolt Pestet, a kiskörút lustán vánszorgó narancssárga villamosait, a tompa szórt fényeket, ahogy végigszaladtak az elektromos búgástól halkan rezgő autók hátán. – A mi szakmánk gyökere ez: a dicsőséges 2080-as év. Amikor már benne van a levegőben az időutazás okozta változás, amikor a fizikusok már kezdik érteni az utazás technikáját, és a filozófusok is gondolkodni kezdenek azon, miféle mechanizmusok mozgatják magát az időt. A huszadik század történéseit bölcsészek és társadalomtudósok gondolkodása határozta meg. Aztán jött a technikai fellendülés kora; a fizikusok, informatikusok és matematikusok által előidézett változások váltak meghatározóvá. És most – kiáltott fel a saját gondolataitól megrészegült felhanggal – helyreáll az egyensúly, ami idáig valahogy mindig elbillent valamerre. Ki gondolta volna, hogy a reál és humán tudományokat az időutazás fogja majd hosszútávon is egyenrangúvá tenni?

Olyan hangosan és lelkesen beszélt, hogy bár közbeszólni nem mertem, de az óvatosságtól mégiscsak bennem rekedt a hang. Hallgattam helyette is, miközben a Múzeum körúton a Duna felé sétáltunk.

– Ez az izgalom – intett ismét, és még szorosabban simult hozzám –, ami körülöttünk vibrál, ez éltet. Ezért lettem utazó.

– Még nem – mosolyogtam rá jóindulatúan, és nem húzódtam arrébb, bár a hosszú, szőke haja csiklandozta a nyakamat. – Nem vagyunk időutazók.

– Persze egy pár vizsga és gyakorlat még hátravan, de ez részletkérdés. Még sosem éreztem, hogy ennyire fontos lennék – szorította meg a karom –, még sosem gondoltam bele, mi mindenre vagyunk képesek utazókként. Borisz! – állított meg aztán úgy, hogy közvetlenül elém kanyarodva megtorpant, a karjait pedig otthonosan, bár eddig még sosem tett ilyet, átfonta a nyakam körül. – Először ugrottunk az időben! – Eddig kiabált, lelkesen magyarázott, a hangjában folyamatosan nevetés bujkált. De most csak suttogott. Mintha ez már akkora titok lenne, hogy még kimondani sem volna szabad. Mert ő persze sohasem foglalkozott az emberekkel. Nem érdekelte, hogyha rájön valaki az igazságra, mert tudta, senki sem hinne neki. Az sem érdekelte, hogy mit gondolnak róla, mert őhozzá úgysem fog soha visszajutni. Őt egyedül csak az érdekelte, hogy vele mi történt, milyen izgatottság moccan meg a gyomrában, milyen gondolatok hajtják előre a lábait.

– Először ugrottunk az időben – ismételtem a szavait, mintha sajátokkal már soha nem is szolgálhatnék, és most, hogy végre szemtől szemben voltunk egymással, elnéztem egy pillanatra az arcát. Talán kicsit reménykedtem benne, hogy ő is az én tekintetemmel törődik csak, és azt figyeli, ahogy a karom megmoccant a derekán. De ő persze nem foglalkozott azzal, hogy szinte már olyan szorosan öleltem, mint ahogy még barátok sem szoktak ölelkezni. A szeme üvegesen meredt a köztünk lévő sűrű levegőbe, és tudtam, hogy teljesen másra, nem rám gondol most.

Akkor még csak három éve ismertem őt. Egy kollégiumban laktunk, együtt ettünk a fehér menzaépületben és együtt jártunk be az egyetemi órákra. Volt, hogy ő adott nekem jegyzeteket. Volt, hogy én küldtem el neki a kötelező olvasmányokat.

Néha beszélgettünk: ő elmesélte, hogy Debrecenben született, az édesapja fizikatanár, az édesanyja muzeológus. Elmesélte, mennyire gyűlölt iskolába járni, főleg azért, mert sosem találta meg a hangot az osztálytársaival, és mert sosem értette igazán, mi értelme van az iskolának. Mégis itt vagyok, nevetett, és már akkor is megjegyeztem, milyen finoman moccannak meg az izmok ilyenkor az arcán. Én elmeséltem neki, hogy Kárpátaljáról jöttem Budapestre. Meséltem az otthonomról: a hegyekről és a kutyámról. A reggelekről az erdőben. Elmeséltem, hogy apám egyszer egy igazi könyvvel a hóna alatt jött haza. A könyv persze ritkaság, úri móka volt számukra: az igazi, fából készült papír, a kötött kemény borítás luxus. Múzeumi darab. Minden írásos dokumentumot, kötetet és regényt digitálisan őriztünk. Könyvet csak az igazán gazdagok vásárolhattak, mivel a fakitermelés szabályozása miatt csillagászati ára lett a papírnak. Na de ez a könyv nem csak, hogy igazi volt, de meglehetősen régi is. Ha jól emlékszem, valamikor a 2000-es évek elején nyomtatták, és ez – a kemény borító, a papír finom suhogása az ujjaim között, a sárgás lapok –, ez volt az igazi oka annak, hogy érdekelni kezdett az idő. Ő nevetett. Azt mondta, túl romantikus vagyok, meg hogy az idő nem csak ennyi: régi könyvek. Az idő, mondta, ahogyan sárga lett a könyvben minden papír.

De persze különben semmi közünk nem volt egymáshoz, ahogy egyébként sem nagyon alakulhattak ki barátságok az első három évben.

Az alapozó képzésen egymás ellenségei voltunk: mindenki a lehetséges riválist látta a másikban, azt a kis piszkot, aki majd ki fogja túrni őt a helyéről, akiben már előre definiálhatja saját kudarca okát. Három év után választották ki azokat, akik valóban utazók lehetnek. Az évfolyam nyolcvan százalékát küldték el ekkor más pályára, és minket, a szerencsés húsz százalékot ezután rögtön be is dobtak a mélyvízbe.

Az első ugrás előtt – még ekkor is mindketten csak fiatal, idealista huszonévesek voltunk – kettőnket sorsoltak össze egy párrá, és egy találomra választott időpontra – 2080. június 13-ra – küldtek vissza. Nem volt különösebb feladatunk a túlélésen kívül. Kaptunk pénzt, térképet, ruhákat. Felkészülhettünk a korszak történelmi és társadalmi viszonyaiból. Még ki is aludhattuk volna magunkat, ha nem lettünk volna annyira izgatottak, hogy csak a kollégium sötét falait nézzük egész éjjel.

Reggel, mikor még sötét volt odakint, és hallottam, ismét esni kezdett az eső, lenyeltem egy energiakapszulát, felhúztam magamra a tegnap méretre igazított korabeli ruhákat, és kiléptem az ajtón. A folyosó végén találkoztunk össze.

– Izgulsz?

– Nem – hazudtam.

– Az jó – bólintott. – Én sem – hazudta ő is.

Némán kiléptünk a kollégium épületéből, átsétáltunk a parkon – egyikünket sem zavarta az eső, nem volt se kapucnink, se esernyőnk, a lábunk cuppogott a sárban –, és felmentünk a pusztán műhelynek csúfolt Gyakorlati Időutazási Tömb első emeletére. Szinte félrelöktem őt az útból, hogy aztán én nyomhassam le a 159-es terem kilincsét. Persze már nem kellett volna rivalizálnunk egymással. Társak voltunk. De három év berögzült viselkedésformája egyikünk általános hozzáállásából sem tűnt el nyom nélkül.

– Az ugrást maguknak kell végrehajtani – ismételte aztán a kisegítőnk, bizonyos Markovics, aki egyáltalán nem tűnt boldognak attól, hogy ilyen részletesen kell elmondania mindent. Ő persze nem szerette az újoncokat, a velük való különös türelmet és empátiát sem gyakorolta, a sok biztonsági óvintézkedést és szócséplést pedig egyenesen ki nem állhatta. Lassan beszélt velünk, mintha idióták lettünk volna, elismételtette az időutazók szabálypontjait, mintha nem ezzel keltünk és feküdtünk volna amúgy is, és még azt is végignézte álmatag szemeivel, ahogy a kezünkre csatoltuk az időtorzítót.

– Beállítottam a paramétereikre – intett a torzító felé. – Csak maguk használhatják, mint az ismeretes. Remélem, még emlékeznek a pontos dátumra.

– 2080. június 13 – felelte ő, mintha könyvből olvasta volna.

– Remek – bólintott Markovics, bár tisztán látszott rajta, ezt nem tudja komoly teljesítményként elismerni. – Az ugrás helyét maguk választják ki. A torzítón keresztül információt fogok kapni arról, hol járnak éppen térben és időben. Ennek tudatában viselkedjenek. – Az egyetemen mindenki ismerte annak a negyedévesnek a történetét, aki az első ugrása alkalmával a torzítót saját célokra használta fel. Míg a társa az egyetem által megjelölt időbe ugrott, addig ő úgy döntött, tesz előtte egy kis kitérőt egyedül. Elvégre a torzítóval a kitérő után pontosan ugyanakkorra érkezhet majd meg, mint a társa. Nem tudni, mi történt azután. Mi történt azon idő alatt, amíg a negyedéves megugrotta a közel sem alaposan átgondolt rövid kitérőjét. Talán ellopták tőle a torzítót. Talán elfogták, és nem engedték, hogy továbbmenjen. Talán valami ellenséges kémnek, űrbéli idegennek vagy más megfoghatatlan kategóriának hitték őt a korban, amikor időutazásról még szó sem volt. Senki sem tudja. A történet szerint mire mindketten megérkeztek a kijelölt időbe, a negyedéves már halott volt, a torzító szerint pedig három teljes napot töltött el valahol másutt.

– Egy hetük van, mint azt tudják – nézett rajtunk végig Markovics. – Pontosan egy hét múlva ilyenkor, vagyis 2208. szeptember 25-én reggel hét órakor itt, a Gyakorlati Időutazási Tömb első emeletének 159-es termében kötelesek megjelenni mind a ketten. Érthető? – bólintottunk. Addig Markovics karikás szemekkel végigböngészte az adatainkat a digitális asztal kijelzőjén. – Rövid ismétlés. Neve – nézett ekkor rám.

– Polgár Borisz – pattogtattam minden hangot.

– Született.

– Ungvár, 2187. január 23.

– Bejegyzett időutazó-száma.

– 4948. utas.

– Remek. – Martinovics elvigyorodott, kattintott egyet a kijelzőn, és most a mellettem szálfaegyenesen ácsorgó lányhoz fordult.

– Neve – szegezte neki a kérdést talán hangosabban, mint az imént nekem. Ő remegő hanggal, összeszorított ajkakkal préselte ki a fogai közül a választ.

– Pesti Diana.

– Született.

– Debrecen, 2185. március 19.

– Bejegyzett időutazó-száma.

– 4947. utas.

– Mehetnek – vakkantott felénk Martinovics, és látszott rajta, most végre megkönnyebbült. Nem kellett minket tovább pesztrálnia. Mi egymásra néztünk, aztán egyszerre, egy gondolat által vezérelve indultunk el a 159-es terem ajtaja felé az előzetesen megbeszélt ugrási ponthoz.

*

A második este, amikor a Laskó-patak mellett álltunk meg éjszakára, Borisz kifogott egy halat. Sokáig szenvedett egy hálóval, isten tudja, honnan volt egyáltalán hálója. Ferdinánd azt súgta a fülembe, biztosan még Hatvanban vette valahol, hogy most minket nyűgözzön le a sokrétű tudásával, amit az utazóknál szedett fel magára. Úgy egy órát szenvedett, mire sikerült fognia egy halat. Azt mondta, ponty. Persze szerintem csak füllentett. Igyekezett olyan halfajtát mondani, amit én is ismerek, és Ferdinánd is ismer, hogy talán akkor majd szívesebben esszük meg. Ferdinánd is bólogatott a hátam mögött: igen, ez ponty, minden bizonnyal ponty.

Nem tudtam eldönteni, honnan ez a hirtelen egyetértés. Mert előző éjjel még olyan komor képpel nézte Boriszt a lobogó tűz mellett, hogy komolyan azt hittem, felpattan, és a cselekményt kissé megbonyolítva behúz neki egyet. Nem mintha amúgy ne lett volna minden így is eléggé bonyolult.

Amikor aztán ki kellett szedni az általa pontynak aposztrofált állatból a belsőségeket, a hólyagot, azt a sárgásbarna bűzös valamit, ami össze-vissza, de leginkább a cipőm orrára folyt, amikor le kellett vágni a fejét, hiába, hogy másfél napja nem ettem sáros bogyókon kívül semmi mást, hogy csikarta a hasamat az éhség, hogy a főtt étel puszta gondolatára összefolyt a nyál a számban, keserű epét hánytam az egyik bokorba.

Vicces is lehetett volna ez az egész: mintha csak leruccantunk volna vidékre kempingezni hárman egy lovas szekérrel, a szekéren egy szekrénnyel és három hátizsákkal. Halat ettünk és Borisz feltűrt nadrággal taposta a vizet, egyensúlyozott a köveken a hálójával, amit még mindig nem tudtunk, hogy honnan van, és úgy igyekezett vacsorát szerezni nekünk. Nevethettünk volna nagyokat akkor, mikor elvesztette az egyensúlyát, mikor a hal kicsúszott a kezéből, mielőtt agyonvághatta volna. Mikor a szekér elé fogott egyetlen ló a Dezsőtől megörökölt kalapomat nézte eleségnek.

Nevethettünk volna. De egyikünknek sem volt kifejezetten jó kedve, főleg nem a tegnap este után. És ettől minden egyes ballépést, minden félresikerült vacsorát, talpon lévő vízhólyagot és a kemény földön töltött éjszakát komikum helyett tragikumként éltünk meg.

– Beszélnünk kellene róla – javasolta Ferdinánd, mikor véletlenül kettesben maradtunk.

– Miről is? – kérdeztem vissza, mintha amúgy nem értettem volna. Mintha nekem nem ugyanaz járt volna egész nap a fejemben, mint neki.

– Boriszról. Distiáról. A csomópont-emberekről és a történelemről. Arról, hogy mi lesz velünk.

– Mégis mi lenne? – Ferdinándot idegesíthette ez a közönyös elzárkózás. Mert olyan dühösen vágta a maradék fél falat sült halat a tűzbe, mintha a szerencsétlen pontyra lett volna ennyire mérges. Különben nem is rám haragudott, hanem Boriszra. Rá a leginkább.

– Ezt az egészet nem hagyhatjuk szó nélkül. Amit Borisz tegnap este elmondott…

– Majd lesz valahogy – vágtam a szavába vállvonogatva.

– Majd lesz valahogy? – emelte fel a hangját Ferdinánd, abban pedig biztos voltam, Borisz akárhol is volt ekkor, ezt biztosan meghallhatta. Talán ezért, talán az indulatai megfékezéseképpen halkult el aztán, és inkább suttogott, mintha titok lett volna, amit amúgy már mindhárman tudtunk. – Úgy terveztem, hogy amint lehet, hazamegyek. Azzal győzködtem magam, hogy otthon megpróbálom végre tisztázni apámmal a dolgainkat, meg hogy mégiscsak írok annak az osztrák lánynak, akiről meséltem. Elterveztem mindent: hogy rendbe teszem az életemet, hogy megpróbálok úgy élni, ahogy eddig nem mertem.

– És Borisz a hibás azért, hogy eddig nem így tettél? – A nyugalmam idegesíthette fel ennyire Ferdinándot. Eltorzult az arca, összeszűkült a szeme a szemüveg mögött. Azt hihette, unom az egészet, azért piszkálom egy száraz ággal ilyen ráérősen a tüzet. Pedig csak kimerült és éhes voltam.

– Nem, nem Borisz a hibás azért, hogy eddig nem mertem megtenni ezeket. De igenis Borisz a hibás azért, hogy belerángatott minket ebbe az egész Distia-ügybe. Borisz a hibás azért, hogy a Nemzetközi Időkutatási Szövetség és az az Iszap, vagy micsoda – csóválta a fejét, mintha még mindig nem hitte volna el –, minket keresnek. Borisz a hibás azért, hogy ránk lőttek a Nyugatinál, hogy átlyukasztották a kalapodat, hogy hajszálon múlt mindkettőnk élete. Borisz a hibás azért is, hogy most itt kell lennünk, hogy nem lehetek az ágyamban, hogy a kicseszett földön kell aludnom, ahol a kicseszett bogarak mászkálnak rajtam egész éjszaka, és igen, Borisz a hibás azért is, hogy halat kellett ennem, amit különben utálok, és ami így, sótlanul, még rosszabb is, mint amire emlékeztem.

– Borisz biztosan sajnálja – fűztem hozzá röviden.

Közönyösen tűzre dobtam a száraz ágat, amivel idáig a parazsat igazgattam. Fájt a lábam az egész napos gyaloglástól. Még mindig hányingerem volt a hal szagának emlékétől és attól, hogy legrosszabb sejtésem szerint napszúrást kaphattam. Mert a fejem is fájt. És nem volt elég, hogy ilyen rosszul éreztem magam, nem tudtam ledőlni egy puha ágyba, nem tudtam enni pár jó falatot, még csak lezuhanyozni sem tudtam. A semmi közepén voltunk, a Laskó-patak mellett, a lehető legtávolabb attól a civilizált világtól, amit huszoniksz év alatt volt időm megszokni. És most valamiért mégsem tudtam Boriszt hibáztatni.

– Melyik település van a legközelebb? – kérdeztem Ferdinándtól, és a sötétben hunyorogva próbáltam a horizonton apró kis fénypontokat, az élet általános jeleit keresni.

– Azt hiszem, Kerecsendnek hívják a falut. Ott – mutatott pontosan a hátam mögé, én pedig megfordultam, és röviden néztem az alig látható, halvány derengést.

– Menjünk be a faluba, és kérjünk valami kaját egy kocsmában – javasoltam. – Kocsma mindenhol van, bármilyen kis település is legyen, nem? A halnál pedig csak jobb lehet. Talán még szállást is adnak, és akkor nem kell megint a földön aludnunk.

– Több okból sem lehet – húzta el Ferdinánd a száját, pedig tudtam, különben tetszene neki az ötlet. – Egyrészt Borisz szerint nem szabad feltűnést keltenünk, ami az ő értelmezésében azt jelenti, hogy ne nagyon mutatkozzunk lakott területen, ne álljunk szóba emberekkel, és egyáltalán: legyünk láthatatlanok. Szerinte ugyanis, ha bármiféle nyomot hagyunk magunk után, a Nemzetközi Időkutatási Szövetség, akik tulajdonképpen engem és az általam ellopott időgépet, na meg a leadott vészjelzés nyomát keresik, könnyedén megtalálhatnak. Amit nem teljesen értek. – Miközben beszélt, Ferdinánd megkerülte a tüzet, és leült mellém a földre. – Mert Budapesten elég feltűnőek voltunk, a NISZ mégsem talált meg minket. Talán Borisz csak távol akar tartani minket attól, hogy meggondolatlanul cselekedjünk. Másrészt azért sem mehetünk be a faluba, mert ugyanezen tevékenységek miatt Distia is könnyedén megtalálhat minket, és ő már, azt hiszem, nem lenne olyan elnéző, mint a NISZ. Harmadrészt pedig, és azt hiszem, ez a legnyomósabb indok mind közül: nincsen semmi pénzünk. És bár egyetértek veled, hogy kell lenni valamilyen kis kocsmának esetleg csárdának a közelben, ahol ételt és talán még szállást is kaphatnánk, a két szép szemünkért viszont aligha fognak kiszolgálni.

– Akkor hát – sóhajtottam – kénytelenek vagyunk itt maradni.

– Kénytelenek – értett egyet Ferdinánd, és unottan egy nagyobb tuskót dobott a tűzre. Mindketten bambán bámultuk, ahogy a lángok egyik pillanatról a másikra a magasba csapnak, majd sercegve nyalogatni kezdik a kérget.

Egyre kábábbnak éreztem magam: a tagjaim mereven a föld felé lógtak, a fejem hasogatott, a gyomrom pedig egyszerre fájt és korgott.

Talán most, gondoltam, magam kellene, hogy lenyúljak a torkomon. Talán utána kevésbé fájna a fejem.

Levettem a Dezsőtől megörökölt kalapot, és úgy tettem le magam elé a földre, hogy pontosan lássam az oldalán a lyukat, amit Distia egyik embere hagyott ott nekünk emlékül.

– Én nem akartam hazamenni – szólaltam meg kissé kábán, a tűzbe hunyorogva. Ferdinánd finoman felém fordult, a szemeit az izzadságtól és kosztól ragacsos homlokomra szegezte, és várt, hátha folytatom.

– Miért? – kérdezte, talán mert már kezdte zavarni a csend és a levegőben lógó, félbehagyott mondatok.

– Miért is akartam volna? – kérdeztem én is. – Anya halálig sem volt minden tökéletes, de utána… – Nem fejeztem be a mondatot. Nagyot nyeltem, és új gondolattal indítottam. – Mert apa engem sosem bántott, ezt le kell szögeznem. Nem ütött meg. Még csak a kezemre sem csapott rá, egyszer sem, még akkor sem, mikor eltörtem azt a vázát, amit a nagyszüleitől kapott, és ami amúgy is elég értékes lett volna. Pedig akkor talán még meg is érdemeltem volna… – A bal kezemen a gyűrűt körbe forgattam, mintha ettől könnyebben menne az emlékezés. – Persze ez nem volt igaz anyára. Ők ketten mintha folyamatos harcban álltak volna egymással. De én akkor még kicsi voltam, nem is igazán vagyok biztos benne, hogy az emlékeim megbízhatóak. Viszont az a benyomás maradt meg bennem – néztem hirtelen Ferdinándra –, hogy apa folyamatosan mérges volt anyára. Mintha valami ki nem mondott sérelem lett volna kettejük között. Apa szerette anyát, ebben biztos vagyok. De ez a szeretet – hunytam be a szemem, hátha így kevésbé hasogat majd a halántékom – mintha csak akkor működött volna, hogyha az egyikük mindig féltékeny lett volna a másikra. Anya halála után, azt hittem, majd minden más lesz. Hogy apa majd isteníteni fogja anya emlékét, hogy majd szeretni fogja úgy, ahogy életében sohasem tudta szeretni. Elvégre már nem volt senki és semmi, amire féltékeny lehetett volna, és felnőtt fejjel, jobban átgondolva, a logikus érzelmi válaszreakció is ez lett volna apa részéről.

– Nem így történt? – Ferdinánd még mindig feszülten figyelt, és ez egy csöppet feszélyezett is. Megmoccantam, kicsit távolabb araszoltam tőle, aztán folytattam csak.

– Ha lehet, holtában talán még mérgesebb volt anyára. És ez a harag most már nem csak rá irányult, hanem rám is. Félre ne érts – emeltem fel kissé a hangom –, bántani még ekkor sem bántott. Tettekkel legalábbis. De lassan, ahogy én is nagyobb lettem, felfedezte, mennyire hasonlítok anyára. Azt mondta, pont ugyanolyan vagyok, mint ő. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj. De aztán azt is mondta, hogy ugyanúgy nem fogom semmire sem vinni. Meg hogy ugyanolyan megbízhatatlan vagyok. Tulajdonképpen ez az összehasonlítás mindig csak a negatívumokat emelte ki, pedig emlékszem – bizonygattam kétségbeesetten, már nem is Ferdinándnak, hanem sokkal inkább magamnak –, hogy anya igenis szerethető volt. Szerettem vele lenni. Emlékszem arra is, hogy minden este hosszasan mesélt, fejből, mintha nem lett volna szüksége könyvekre. Mesélt középkori katonákról, feltalálókról, felfedezőkről. Királyokról és alattvalókról. Mesélt, és mintha ez lett volna az egyetlen dolog, ami néha boldoggá tette. Előttem legalábbis csak ekkor mert mosolyogni. – Levettem a gyűrűt az ujjamról. Most mintha égetett volna. Dezső kalapjának a tetejére tettem, ahol a tűz fénye kísérteties vörösre festette az aranyat. – Apa persze ezt sem szerette. Azt mondta, nem kellene badarságokkal tömnie a fejem. Aztán addig veszekedtek, amíg anya rá nem parancsolt apára, hogy ne előttem kiabáljon, és apa rám nem zárta az ajtót. De odakint még folytatták…

Most csend volt. Csak az én fülemben visszhangzott a tompa üvöltözés és a gyerekszobám ajtaján átszűrődő hangok emléke. Dobolt a fülem. Hogy a fejem hasogató fájdalmától vagy attól, hogy rá kellett eszmélnem, apa sokkal nagyobb szörnyeteg volt, mint azt valaha hittem, nem tudom.

– Miben halt meg tulajdonképpen? – kérdezte Ferdinánd.

– Anya? Hát – haboztam – igazából én sem tudom pontosan. Valami gyors lefolyású betegségben, azt hiszem. Emlékszem, egy ideig még kórházban is volt. De én egyszer sem látogathattam meg. Apa megtiltotta.

– Érdekes.

– Igen – hagytam annyiban. – Érdekes.

És mintha levegő után kapkodtam volna, visszahúztam a gyűrűt az ujjamra, a kalapot pedig a fejembe nyomtam. Pedig izzadt a fejbőröm alatta, égett az arcom is a tűz melegében.

– Megyek, megmosakszom – intettem a patak felé, Ferdinánd pedig nem válaszolt, még csak meg sem moccant. Nem voltam biztos benne, hogy meghallotta, amit mondtam. Felálltam, és otthagytam őt a tűz mellett.

Lefekvés előtt két fájdalomcsillapítót vettem be. Ügyesen el kellett fordulnom, nehogy Borisz – aki időközben visszatért a karjában egy halom tűzifával, arcán komor, borús és zárkózott kifejezéssel – meglásson. Nem mintha ellenezte volna, hogy a saját cuccaimat – a jövő orvostudományát – használom, de nem akartam, hogy tudja, mennyire gyenge vagyok, és nem akartam azt sem, hogy ilyen sebezhetőnek lásson.

Víz nélkül nyeltem le mind a két bogyót, a torkomban pedig ottmarad a keserű íz és az érzés, ahogy a gyógyszerek fájón lecsúsztak a nyelőcsövemen.

A tűz lassan már csak parázs volt, mi pedig köré kucorodva aludni tértünk. Leterítettem magam alá a farmerdzsekimet, ami legutóbb az első 1909-es éjszaka volt rajtam. A fejem alá gyűrtem a hátizsákomat. Betakaróztam a zakómmal. Aztán nyitott szemmel figyeltem az égen pislákoló csillagokat.

Vártam.

Miután Ferdinánd és Borisz légzése is méllyé és kiegyensúlyozottá vált, és már biztos voltam abban, hogy mindketten elaludtak, hangtalanul felkeltem, és úgy döntöttem, kénytelen leszek magam orvosolni a legnagyobb problémát.

Halkan, a cipőmet a szánalmas kis fekhelyem mellett hagyva kerültem meg a sötétvörösen izzó, parázzsá lett tüzet, és a szekérhez sétáltam.

A ló prüszkölt egyet. A szekér mellé, egy fa vastag ágához volt kötözve, és most talán megérezte, hogy van valaki a háta mögött. Forgatta kicsit a fejét, kereste a hang forrását, de különben nem tűnt nyugtalannak. Én kőszoborrá válva vártam, megmozdul-e bármelyik fiú a sötétben, és tűrtem, hogy a ló ide-oda mozgó farkával engem is meglegyintsen.

A bakra kapaszkodtam fel, és az időgép felé hajolva tapogatni kezdtem a sötétben. Mert még délután láttam, hogy Borisz ide, az időgép és a szekér oldala közti keskeny résbe rejtette el a hátizsákját. Ráterítette a halászhálót, mintha csak száradni tette volna ki. De én láttam, hogy a táskáját akarta eltakarni vele. És szerencsémre most is itt volt: mert azt, hogyha idegenek kutatták volna át a szekérre halmozott alkatrészeket, meghallotta volna. Azt pedig egyikünkről sem feltételezte, hogy hozzá merünk nyúlni a cuccaihoz.

Legalábbis engem rosszul ítélt meg, gondoltam, de nem éreztem sem megbánást, sem örömet, sem elégtételt. Gondolkozás nélkül beletúrtam a hátizsákba. Arrébb löktem az érdektelen dolgokat, Borisz koszos gatyáit és ingeit, a kis füzetet, amibe az időgép javításával kapcsolatosakat jegyezte fel, egy kést és pár hideg, fémes, számomra értelmezhetetlen szerszámot.

És addig kutattam, amíg egy ügyesen elrejtett oldalzsebben meg nem találtam a legértékesebbet: nagy köteg pénz volt a cipzár mögé rejtve. Gyorsan a farzsebembe gyűrtem mindet, és már csomagoltam volna vissza, mikor valami halk koppanással kiesett a táskából. Leugrottam a földre – a ló értetlenül kapkodta a fejét – és a holdfény mellett hunyorogva tapogatni kezdtem a sötét fűben.

Vakon próbáltam kitalálni, mit is kellene keresnem. Visszhangzott a fülemben, hogy az a valami fémes koppanással ért a szekérhez. Azt kell megkeresnem. Ha fémes, akkor hideg is. Akkor fel fogom ismerni.

Már a szekér alá görnyedve téptem a füvet, amikor végre a kezembe akadt. Egy karóra. Különös, fekete bőrszíjas karóra, amit sem nem antiknak, sem nem modernnek nem volt mondható. Mert a szíj mintha legalább ezer éves lett volna, az óra viszont inkább hasonlított egy újabb, digitális óráéhoz. Oldalt pár gomb, gondolom, a stopper, az ébresztő meg az időzítő lehettek. Biztos voltam benne, hogy az egyik gombbal kivilágíthatom a kijelzőt, de nem most volt itt az ideje a próbálkozásnak. Annyira sötét volt, hogy még a pontos időt sem láttam a hold fénye mellett.

Tulajdonképpen csak pénzre volt szükségem, ez az óra pedig talán csak valami érzelmi értéket közvetíthetett Borisznak. Talán még csak nem is jár jól. Talán valami értéktelen kis micsoda, ami senkinek sem kellene. Talán még Borisz sem tudja, hogy véletlenül a táskájában hagyta. Csak pénzre volt szükségem, én mégis a zsebembe csúsztattam ezt is, talán bosszúból, amiért nem voltam már képes haragot érezni Borisz iránt.

Kép: Fortepan / Fortepan, 1935