Remake 1909: 6. rész

 

Élhettem volna békében, boldogan. Élhettem volna érdekes életet pont úgy, ahogy mindig is szerettem volna, és ahogy otthon sosem sikerült. Nem voltak nagy vágyaim, tényleg: meg akartam csak találni a helyemet a világban. És most, hogy úgy tetszett, sikerült, most is megtalált az a tényező, ami megvétózta a boldogságomat: Ferdinánd.

Egy este, miután a New York már túl zsúfolt volt, a Japánban pedig zártkörű rendezvényt tartottak, amelyre akárhogyan igyekeztünk, nem engedtek be minket, Dezső nagy kerülővel hazafelé vette az irányt. Karinthy is velünk jött, mondván neki még lenne dolga a Japánban, és vár egy kicsit a következő próbálkozásig, hátha. Szóval elég nagy kerülőt tettünk az éjjeltől csendes pesti utcákon.

Már leengedett bennem a lelkesedés arra a napra, fáradt és éhes voltam, és csak vonszoltam magam a járdán. Nem is figyeltem, hogy merre kanyarodunk, és amúgy sem biztos, hogy feltűnt volna, rákanyarodtunk a Síp utcára. És ugyanabban a kapualjban álltunk meg, ahol legutóbb otthon. Ugyanolyan szögben esett még a gázlámpák tompa derengése is. De két távoli gázlámpa között itt korom sötét volt.

Itt rángatott be a kapun és lökött vissza az időben Ferdinánd. De akkor egyedül voltam, és Ferdinánd megzavart a közvetlenségével meg a fotóval, amivel bizonygatni akarta, hogy ismer engem.

Most nem voltam egyedül. És ezt a semmiből előlépő Ferdinánd is pontosan tudta.

– Beszélni akarok veled. – Végigpillantott az előttem sorfalként magasodó Didén és Karinthyn. Komolyan felmérte az esélyeit velük szemben.

– Ez meg ki? – Karinthy kapkodta a tekintetét Dezső és Ferdinánd között. – Valami ellenlábasod?

– Ami azt illeti, inkább az én ellenlábasom – szólaltam meg óvatosan Dide háta mögül.

– Csak beszéljünk – ismételte meg előbbi kívánságát Ferdinánd. – Beszéljünk négyszemközt, aztán tőlem elmehetsz velük, ha akarsz.

– A múltkor el akarta rabolni Patríciát – tudatta Dide Karinthyval a tényállást. – Én meg behúztam neki egyet.

– Ez aztán a lovagias viselkedés. – Karinthy olyan lendülettel verte hátba Dezsőt, hogy ha most nem Ferdinánddal nézett volna farkasszemet, biztosan felemelte volna a hangját, hogy hé, talán azt akarod, hogy kiköpjem a szívem? Erre Karinthy nevetett volna, mélyen és röviden, ahogy szokott, és felvetette volna annak lehetőségét, hogy Dezső a következőkben miféle életet élhetett volna szív nélkül.

Azonban Ferdinánd még mindig ott állt. Minket nézett, és válaszomra várt.

– Hogyha gondolod, akkor én szívesen… – Karinthy ahelyett, hogy befejezte volna a mondatot, csak meglengette a sétapálcaként funkcionáló vasdarabot, amit mindenhová magával vitt.

Dezső arca megfeszült egy pillanatra. Lehetőségek sora cikázhatott keresztül az agyán a másodperc törtrésze alatt, és a lehetőségek közül öntudatlanul is kiválogatta azokat, amelyekhez elég ereje és bátorsága lett volna szükség esetén.

– Én is segítek – vetette oda foghegyről Karinthy.

Aztán csak vártak. Egy pillanatot, lehetett talán fél perc is. Ferdinánd elszántan átnézett a két férfi között, egyenesen az én szemembe. Ők ketten pedig Ferdinándot bámulták. De hármuk közül egyikünk sem szólalt meg, és egyikünk sem volt elég bátor, hogy lépjen.

– Beszélek vele – végül én törtem meg a csendet. Kikerültem Karinthyt, aki tehetetlenül nézte, ahogy közelebb lépek a feltűnően ingerült Ferdinánd felé, és véletlennek tetsző mozdulattal hozzáértem Dide zakójának ujjához.

Volt valami ünnepélyes ebben a pillanatban. Ahogy Ferdinánd figyelmének középpontjában közelebb léptem, mintha megnyílt volna alattam a pesti beton. Le lehetett látni egészen a pokolig, ahol Ferdinánd arra várt, végre visszazárhasson a mindenkori jelen aprócska cellájába.

– Patrícia! – Dide aggódó arccal nézett utánam. Helyesnek tartotta volna, hogy megakadályozza, önként adjam át magam az elrablómnak (már ahogy ő Ferdinándot definiálhatta önmagában), de a túlzott határozottságom elnyomhatta benne az úriembert.

– Minden rendben van – mosolyogtam rá. – Ha valami gond lenne, majd sikítok, ahogy a múltkor is.

Ferdinánd arca egy pillanat alatt vörösbe borult. Szerencséjére ezt csak én láttam, aki a legközelebb álltam hozzá. Az arcába akartam nevetni, meg akartam tőle kérdezni, hogy ugye a múltkori után most már nem gondol olyan gyengének és tehetetlennek, mint eddig? De inkább csak némán vártam, hogy kövessen ő is a kapualjba.

– Patrícia! – Karinthy pár gyors lépéssel mellettem termett. Rövid pillantással végigmérte Ferdinándot is, de semmi szimpátiát nem láttam felragyogni az arcán. – Ezt vidd magaddal!

A sétapálcának használt vasbotot nyomta a kezembe.

– Kösz. – Ünnepélyesen átvettem tőle. A pálca azon része, ahol eddig Karinthy szorongatta, langyos volt, a többi azonban jéghideg. Megborzongtam tőle.

Ferdinánd cinikusan nézte a jelenetet, aztán megvárta, hogy újra elinduljak a kapualj felé.

– Őszinte leszek hozzád. – Ferdinánd a hátamhoz beszélt.

– Talán épp itt az ideje.

– Patrícia! – jobb válla felett azért még hátrapillantott, Dide és Karinthy nem követtek-e minket a kapun át a kövezett udvarra, aztán a sötétebb sarok felé vezetett. Pont, ahogy a múltkor is. – Sajnálom, de ezen nem tudok szépíteni: vissza kell mennünk.

– Oké, ezt már hallottam.

– És tudom a válaszodat is. Maradni akarsz. És megértem. – Ferdinánd gondterhelten beletúrt vörös hajába, majd ismét rám nézett. – Ez rettentően izgalmas lehet neked, én megértem. Komolyan. A múltban ragadtál, kiszakadtál az eddigi unalmas, monoton életedből, most pedig kalandra vágysz, ahogy bárki más is tenné ebben a helyzetben. Megértem.

– Hát ez kedves – grimaszoltam. – Akkor ennyi? Te hirtelen szuper empatikussá váltál, megérted a helyzetemet, és békén hagysz?

– Sajnálom, de nem tehetem. Patrícia! – közelebb lépett hozzám, és a beszűrődő halvány fénynél láttam, hogy a bűnbánathoz leginkább hasonlító, fájdalmas kifejezés ömlött szét az arcán. Manipulatív seggfej. – Vissza kell mennünk.

– Azt hittem, megértetted – emeltem fel a hangom, de aztán ahogy Ferdinánd ijedten a kapualj felé pillantott, rájöttem, feleslegesen nem kellene kiabálnom. A végén még Dide újra betöri az orrát, ezúttal ok nélkül.

– Én megértem. De figyelj, kérlek, rám is egy kicsit. Mert te viszont nem érted meg, hogy ezzel engem milyen helyzetbe hoztál. Meg kell osztanom veled néhány információt, hogy te is beláthasd, nem maradhatsz.

– Oké, hallgatlak – kényelmesen megtámaszkodtam Karinthy sétapálcáján. Rajta, Ferdinánd, mosolyogtam rá gúnyosan a sötétben, most nyűgözz le, ha tudsz.

– Kezdjük az elejétől.

– Kezdjük.

– Engem Ferdinándnak hívnak, de ezt már, azt hiszem, te is tudod – legyintett idegesen. – 2057-ben születtem. Történészhallgató vagyok.

Meg kellett volna lepődjek. Eltátanom a számat, mintha valami olyasmit hallottam volna, amilyet eddig még soha. Hogy micsoda? A jövőből jött? Komolyan? De ez után a hét után, amit 1909-ben töltöttem el, már ha akartam volna, sem tudtam volna meglepődni.

– Fasza – bólintottam jelezve, folytathatja.

– Szóval ez az időgép – intett a sötétebb sarok felé, ahol feltételeztem, ugyanúgy ott állt a szekrény, ahogy otthon is –, ez nem az enyém. Tulajdonképpen elloptam.

– Nocsak – vigyorodtam el.

– Az egyetem tulajdona, és szigorú nemzetközi szabályozásokat követve lehetne csak használni. És én amúgy sem vagyok kiképezve rá, egyszerűen csak… – Ferdinánd megakadt. A sarokba bámult, és én láttam, ahogy az arca egy pillanat alatt vörösbe borult. Ha nem utáltam volna már az első pillanattól kezdve a srácot, tuti, hogy most megsajnálom.

– Szóval ez tényleg egy időgép – vontam le az egyszerű következtetést.

– Igen.

– És miért van egy szekrényben?

– Valami fémborítású hightech kütyüt vártál? – Ferdinánd az arcomba nevetett. – Olyan külsőt kellett neki adni, ami bárhol, szinte bármelyik korban könnyen észrevétlen marad. Egy szekrény nagyjából mindenhol elmegy, belefér pár cucc, amit magaddal hozhatsz, be lehet zárni, viszonylag könnyű szállítani is…

– Miért van még mindig itt? Úgy értem – lengettem meg a kezemben a sétapálcát –, miért nem raktad valami biztonságosabb helyre?

– Ez egy időgép, nem bicikli, hogy csak úgy arrébb lehessen tolni. Amúgy elég nehéz, tele van fémmel is, meg minden.

– Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy könnyű szállítani.

– Nem egyszerű megmagyarázni valamit, hogyha te minden egyes szavamon fennakadsz. – Ezt az idiótát gyerekjáték volt felidegesíteni. Pedig egyszerűen csak a saját kis ellentmondásaira hívtam fel a figyelmét.

– Bocs, csak hát azt hittem, most van itt az ideje annak, hogy kérdezzek. – A sétapálcával a kezemben szélesen gesztikuláltam. Ferdinándnak hátrálnia kellett egy lépést, ha nem akarta, hogy kiszúrjam a szemét. – Talán tévesen értelmeztem a szavaidat, de azt hittem, most végre válaszolni is fogsz.

– Rendben – pufogott. – Kérdezz!

– Oké. Szóval, hogyha nem 1909-ben, hanem valahol máshol kötöttünk volna ki, ahol a kövezett udvar helyett, mondjuk, valami egészen más van itt, akkor az simán agyonnyomott volna minket?

– Azért ennyire nem primitív. – Ferdinánd egyre jobban szórakozott a tudatlanságomon. – Megkeresi térben a legközelebbi stabil pontot.

– Ez megnyugtatóan hangzik. – Ferdinándot viszont cseppet sem érdekelte az én megnyugtatásom.

– Az időutazás olyan, mint a filmekben? – faggattam tovább. – Hogyha valamit megváltoztatok a múltban, az egész jövő megváltozik? Hogyha – gondolkodtam el, miközben öntudatlanul is Ferdinánd válla felett a sötét sarokba, az időgép felé bambultam –, megölök egy pillangót, a jövőben majd gyilkos robotok fognak rohangálni?

– Ennyire nincs kisarkítva – húzta el Ferdinánd a száját, és ettől a szemüvege is megbillent kicsit. – És nincs teljesen bizonyítva sem. Két fő csapásvonal van: a folyó-elmélet és a térkép-elmélet. Valaki úgy gondolja, hogy bármit is teszünk, az idő egy irányba halad lassan, hömpölyögve, akár egy folyó. Mások úgy gondolják, hogy folyamatosan változik a döntéseink következtében: mintha egy térképen haladnál, te döntöd el, merre fordulsz, mikor állsz meg, és azt is, hogy mi lesz a végcélod. És ez csak a két legismertebb elmélet. Vannak még elméletek – összegezte.

– Vannak elméletek – ismételtem nevetve. – Hát az király!

– Figyelj, nekem most se kedvem, se időm, se türelmem nincs magyarázkodni. Hadd vigyelek vissza, aztán mindketten elfelejtjük ezt az egészet. Kérlek, Patrícia. – Még a hangját is megenyhítette a kedvemért, pedig a mozdulataiban láttam, inkább már indult volna az időgép felé. Persze ő azt hitte, én majd csak úgy vele fogok menni. Azt gondolhatta, a kínos kérdéseknek és magyarázkodásoknak ekkora már rég vége lesz, és ő már ki is lökött engem a szekrényből pont azután, miután fölszedett.

– Vissza kell mennünk – tért vissza első, eredeti gondolatára. Persze engem egyáltalán nem győzött meg.

– Sajnálom, Ferdinánd – ráztam meg a fejem. – Menj vissza nélkülem, én megleszek.

– Nem hagyhatlak itt. – Ha nem nevelték volna belé is azt, amit mindenkibe, hogy egy felnőtt ember már nem hisztizhet és toporzékolhat, már biztosan kifakadt volna. Annyit legalábbis sejthettem a jövőről, hogy a nevelési elvek nem változtak meg gyökerestől.

– Nem, nem – tereltem el a figyelmét –, nekem még van pár kérdésem.

– Hallgatlak. – Összeszorított szájjal préselte ki ezt az egyetlen szót vékony ajkain.

– Oké, az például még nem teljesen világos, hogy te honnan is ismersz engem pontosan. Mert, hogy tudtad, ki vagyok, az olyan biztos, mint hogy most itt állok. Meg mondjuk az is érdekelne – döntöttem oldalra a fejemet –, hogy honnan is van pontosan meg neked az a titokzatos fénykép.

– Nagyon nehezeket kérdezel – bökte ki Ferdinánd hosszas gondolkodás után.

– Akkor egy kicsit leegyszerűsítem a kedvedért: ki vagyok én neked?

– Ez… ez nem ilyen egyszerű…

– Csak mondd el, honnan ismersz. Ennyit kérek. – Kezemet, kezemben a sétapálcát várakozóan széttártam. Ferdinánd megfordult, elsétált a sötét sarokig, majd vissza.

– Ezt nem mondhatom el.

– Miért?

– Csak nem, és kész. – Megmakacsolta magát. – Kérlek, csak menjünk vissza, és…

– Tudni akarom, hogy honnan ismersz. Talán valami nagy ember leszek a jövőben? – önkénytelenül elmosolyodtam. – És nem mondhatod el, mert akkor a sorsom ismeretében a jövő is megváltozna?

– Mi? – Ferdinánd prüszkölve felnevetett. – A jövő megváltozna? Nagy ember leszel? Nem, nem erről van szó.

– Akkor mesélj nekem a fényképről.

– Szívesen mesélnék neked a fényképről, Patrícia – ejtette ki hangsúlyosan a nevemet –, de se én, se te nem tudjuk, hogy hol és mikor készült. És ha többet is tudnék róla, akkor sem árulhatnék el neked mást.

– Nekem van egy elméletem. – Magam sem értem, miért léptem ekkor közelebb Ferdinándhoz. – Amikor a hajamat csináltam, akkor jutott eszembe. Tudod, én sosem szoktam ezelőtt így hordani. Csak most, hogy ne tűnjek annyira ki, most csavartam így fel. És hogyha a hajamat megváltoztattam, elképzelhető bár, hogy a fénykép hatására tettem, ahol ugyanígy van, de lehet, hogy a fénykép készül el ennek hatására. Tehát hogy még el sem készült. És, hogyha ez a kép még nem készült el, márpedig még nem készült el – egyre szélesebben mosolyogtam –, akkor teljesen biztos, hogy itt és most nem fogok visszamenni veled. Mert otthon már nem hordanám így a hajamat, csak itt. Tehát nekem itt kell még maradnom, hogy a kép elkészülhessen, aztán úgy százvalahány év múlva a te kezedbe kerüljön.

– Csak menjünk, a francba már! – Ferdinánd dühösen megragadta a kezemet. A sötét sarok és az időgép felé rángatott. – Hatalmas bajban vagyok már így is, egyszerűen nem kockáztathatok. Te nem maradhatsz itt, nekem meg hiba volt felkeresnem téged. Mindent visszaállítunk szépen a rendes kerékvágásba. – Megálltam az időgép előtt. Láttam a sötétből, ahogy egy fénycsík a szekrény ajtajára esett. Minden tagomban remegtem. Ferdinánd kinyitotta a szekrény ajtaját, odabent pedig elektronikus-kék fény gyúlt. Egy pillanatra elvakított. – Olyan lesz minden, mint ezelőtt. Én visszamegyek szépen az egyetemre, ügyesen visszaviszem az időgépet is, és reménykedek benne, hogy soha senki sem fog rájönni, hogy elloptam. És te is visszamész a tízes évekbe, folytatod szépen az egyetemet, visszamehetsz a lakásodba a Holló utcába, az apádhoz, a lakótársaidhoz…

Ferdinánd úgy sorolta ezeket, mintha ennek örülnöm kellene.

– Te tényleg nem érted.

– Már hogyne érteném – motyogta a kék fénybe burkoltan, félig az időgépbe hajolva.

A gyomrom süllyedni kezdett, a torkom összeszorult. Mintha éppen el akartam volna ájulni.

– Én nem mehetek vissza.

– Muszáj lesz, eddig is ott éltél, és ez után is ott kell élned. Nem hagyhatod csak úgy ott az életedet. – Ferdinánd megnyomott mindenféle gombokat, aztán egy érintőképernyőn kaparászott. Szinte már félig sem figyelt rám.

– Nem hagyhatom ott az életemet – ismételtem Ferdinánd szavait.

– Így van.

Felnevettem.

– Mégis miféle élet lenne, amit magam mögött hagynék? Mégis kinek hiányoznék? – Észre sem vettem, hogy a torkom szorítása mikor kúszott fel az agyamig. – Mit is hagytam magam mögött? Pár ócska ruhát, gyűrött könyveket, be nem fizetett számlákat. Csupa értéktelen vackot.

– Én nem ezekről beszéltem. – Csak Ferdinánd sziluettjét láttam, mögötte a kék fényt, ahogy visszafordult felém az időgép ajtajából. – Az emberekről.

– Azok az emberek soha semmit nem adtak nekem. – Nem vettem észre, hogy mikor kezdtem el kiabálni. – Az apám hátán mindig csak púp voltam, semmi több. Az élő bizonyítéka annak, hogy az anyám meghalt.

– Ne haragudj, Patrícia, de én ebben nem tudok neked segíteni. – Ferdinánd kilépett a szekrényből, és engem most a karomnál fogva próbált az időgép felé irányítani.

Hagytam, hogy pár lépéssel közelebb vezessen. Úgy egy méterre lehettem az időgéptől, amikor feleszméltem, és kitéptem a karomat Ferdinánd kezéből.

– Nem. Nem mehetek vissza. Hát nem érted? Én ott semmit sem érek. Nem jelentek senkinek semmit. De itt, még ha nem is viszek véghez nagy dolgokat, itt elfogadnak. Nem hagyhatom magam mögött az első olyan helyet, ahol végre elfogadnak.

– Ne akard, kérlek, hogy kényszerítenem kelljen téged.

– Ó, nem kell kényszerítened. – Felnevettem.

Aztán megszorítottam Karinthy sétapálcáját a kezemben, magasra emeltem, a szemem sarkából pedig még láttam, ahogy Ferdinánd a kezeivel saját magát védve hátrálni kezd.

Pedig nekem egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy őt üssem agyon a vasdarabbal. Nem.

Az időgépnek rontottam neki minden erőmmel. És ütöttem. Addig ütöttem, amíg a fa recsegése – a külső szekrény-burkolat –, és az elektromos sistergés – a belső tartalom – végleg egybe nem mosódott. Amíg a kék fény odabent végleg ki nem aludt. Amíg Ferdinánd kiáltásai lassan el nem haltak. Amíg észre nem vettem, hogy Dide ismét ott áll mellettem.

Ferdinánd immár felegyenesedve, remegő ököllel nézte a romokat. Egy szót sem szólt.

– Ne haragudj – vetettem oda neki némi bűntudattal –, de nem mehetek vissza. Soha többé.

Kép: Vigadó téri csavargőzös állomás, 1900