Remake 1909: 5. rész

 

– Olyan vagy, mint egy grófkisasszony – jegyezte meg Dezső mosollyal a szája szegletén. Én éppen a mosdóállványnál állva a kemény szappant forgattam a kezemben, a szappan pedig olyan lassan akart csak habzani, mintha belőlem akar volna csúfot űzni. A maszatos tükörbe pillantva megkerestem Dide tekintetét. – Folyton mosakszol.

– Megszokás – vontam vállat, és összemosolyogtunk az üveglapon.

– Holmi rutin, amit magaddal hoztál onnan. Mintha most mosnád le magadról azt, aki egészen idáig te voltál. És belőle nekem egy darabot sem fogsz talán hagyni? – A kezemet vízbe mártottam, és hosszasan tapicskoltam benne. Nem lehetett semmi mást hallani, csak a bádog mosdótálban a víz moccanását, meg a kérdő hangsúlyt Dezső legutolsó szavainak legvégén.

– Nem hinném, hogy érdekelne téged az, aki eddig voltam.

– Egy próbát csak megér.

Leráztam a víz nagyobbik részét a kezemről, a maradékot pedig a nadrágomba töröltem. És csak akkor fordultam Dide felé, mikor már tényleg nem maradt semmi más apróság, ami ürügyet szolgáltathatott volna ahhoz, hogy továbbra is maradhassak úgy, a fal felé fordulva.

Dezső most azon a díványon ücsörgött, ahol előző éjszaka még én aludtam. Délelőtt nem ágyaztunk be, úgyhogy a takarót most a dívány sarkába kellett gyűrnie, hogy elférjen. Kilazított nyakkendője bánatosan lógott lefelé. Kezében cigaretta füstölt, füstje fölfelé, a furcsa árnyékokkal teli plafon felé kacskaringózott. És maga mellé a díványra tette azt a finoman csiszolt kristály hamutálat, amit épp az előbb dicsértem meg, mielőtt még a mosdóállványhoz nem fordultam volna.

– Milyen szép hamutál!

– Tetszik? – kérdezett vissza akkor Dezső. – Az egyik barátom lopta el nekem a Barossból, még a múlt hónapban.

– Szép – dicsértem meg a nemes tettet, és hogy kezet mossak, a fal felé fordultam.

Dezső most a fejét hátrafelé döntötte. Éles árnyék volt az ádámcsutkája. A szemei csillogtak a gyér lámpafényben, a homloka finoman domborodott. Kedvem lett volna odaülni mellé, de mikor ismét felnézett rám, olyan élesnek tetszett a tekintete, hogy mégis inkább maradtam a fal mellett. De ez is aztán csak egy pillanatig, ha kitartott, tovább nem.

Inkább ellöktem magam a faltól, és az engem minden figyelmével követő Didét megkerülve először csak leültem, majd otthonosan végig is nyúltam az ágyon.

Dide a tekintetével minden mozdulatomat követte, majd felkelt, és ráérősen kinyújtózkodott. Megkerülte ő is a díványt, és elfeküdt mellettem. Amíg az én fejem lefelé lógott az ágyról, ő az egymásra halmozott, puha párnáknak támaszkodott neki. Fordítva feküdtünk az ágyon, de mindketten a fényfoltos plafont néztük. Az ablakpárkányban folyton minket figyelő koponya árnyéka most különös formákat vetített a fejünk fölé.

– Szerinted jó helyen vagyunk? – kérdezte Dide, és újabb cigarettára gyújtott. Hosszú füstcsík indult el kanyargósan a plafon felé.

– Mire gondolsz?

– Sokszor úgy érzem, nem itt kéne lennem. Nem Pesten, nem ebben a szobában, de még csak nem is ezen a világon. Valahová máshová kellene mennem, ahol talán már várnak rám. Talán neheztelnek, amiért nem ott vagyok.

– Nekem biztos, hogy nem itt kellene lennem – vallottam be őszintén. – De tudom, hogy ott, ahol lennem kellene, már nem várnak vissza.

– Nem fogod elmondani nekem, hogy honnan jöttél, ugye? – Dide kezdte érteni, hogy az, aki menekül, nem azért megy el, mert a múltjából akarja magát újjáépíteni. De gondoltam, most azért még meglepem.

– Szegedről jöttem. – És ez igaz is volt. – Ott nőttem föl. Ott él az apám még most is.

– Akkor te meg én szinte szomszédok vagyunk. – Nem mozdultam meg, de éreztem, hogy Dezső az ágy másik végéből most felém pillant. – Az én családom Szabadkán él.

– Szabadkán?

Visszakérdeztem, mintha ezt most hallottam volna először. Pedig a legtöbb kérdésemre már tudtam a választ. De a hangsúlyok, az oldalt pillantások, a hallgatások nekem sem voltak meg. Ehhez itt kellett lenni, be kellett szívni ugyanazt a hideg, állott, cigarettafüsttel telített levegőt, amit Dide is beszívott. Így talán jobban meg tudom érteni az ő rideg valóságát.

– Szabadkán – ismételte. – Szerettem ott gyermeknek lenni.

– Hát miért nem maradtál Szabadkán? – Most én néztem őfelé, és ő fordította el a tekintetét.

– Már úgy éreztem, minden ott töltött percem hazugság. Hazudtam az apámnak. Hazudtam a családomnak. Hazudtam mindenkinek, aki a családomat valaha ismerte. Márpedig az én családomat mindenki ismeri Szabadkán. Az apám, tudod, tanár. Sőt: egyenesen a főgimnázium igazgatója. És ott még mindig sokan hiszik úgy, hogy az igazgató fia majd visszatér tanítani ugyanoda, ahol az apja is dolgozik. Talán csak nem akarok csalódást okozni senkinek sem. De én már nem oda tartozom. Meg amúgy is: visszamenni oda, ahonnan kicsaptak, még ha tanítani is, nem lehet fáklyásmenet. Erre soha, egyetlen egy percig sem vágytam.

– Kicsaptak? – kérdeztem meglepődve, és felkönyököltem az ágyon. – Mármint az iskolából?

– Ha mondom! – bizonygatta halkan kuncogva. – Összeszólalkoztam az önképzőkör vezető tanárával, és kicsaptak. Hiába az apám, hiába, hogy érettségi előtt álltam. Kicsaptak, egyik napról a másikra, ilyen egyszerűen – és csettintett.

– Nem lehetett kellemes – ráztam meg a fejem, és kicsit közelebb csúsztam hozzá az ágyon.

– Nem volt az. Mikor az otthoniak megtudták, az maga volt a pokol. Szürke délután volt, odakinn hamar sötétedett. Apuska persze már mindenről tudott, de nekem azért még elő kellett adnom, hogy mi történt. Mint a vádlottnak, aki utolsó szavával védheti magát. – Dide nagyot nyelt, úgy folytatta. – Anyika sírt. Apuska komoran járt-kell a házban. Folyton csak morogta maga elé, hogy el fogsz zülleni, a szemétre fogsz jutni… Álltam csak az ablakban, hallgattam őket, és süllyedt a gyomrom. De ezen kívül nem éreztem semmi mást.

– És mit gondolsz – nyeltem most nagyot –, igazuk lett?

– Hogy elzüllöttem-e? – kérdezte Dide, és most felült, hogy az arcomba tudjon nézni. – A szemétre jutottam-e?

– Erre vonatkozott a kérdésem – tornásztam én is feljebb magam, hogy közelebb legyünk egymáshoz.

– Hát, nem is tudom! Először is: itt fekszem egy leánnyal egy ágyban, akit egy kávéházban szedtem össze, és igazán semmit sem tudok róla – indított magas labdával. – Íme, ez az ötödik cigaretta, amit egy órán belül elszívok – mutatta föl a kezét, hosszú füstcsíkot húzva a mondat végi pont után. – Hogy kikkel állok szóba nap mint nap, inkább már nem is említeném meg neked, hiszen magad is láthatod. Mit gondolsz, szerinted elzüllöttem? – pimaszul mosolygott az arcomba. – A szemétbe kerültem?

Dezső válaszra vált, de én nem válaszoltam. Meg sem szándékoztam mukkanni. Figyeltem csak a fejem fölé magasodó alakját és a füstcsíkot, amit folyton maga után húzott. Majd lendületet vettem magamon, és ellöktem őt a kezemmel – csak azért, hogy pillanatra a karjához érhessek.

– Hülye! – És aztán belenevettem az arcába.

Dide is jót mulatott. Mintha csak erre várt volna, most elégedetten kifújta a füstöt, és a lábait fölhúzva ismét fölém hajolt. Mint egy pók, aki a plafon kellős közepén talál helyet magának, úgy tűnt, ő most itt állapodott meg.

Az egyik pillanatban még úgy éreztem, mindent tudok erről a fiúról. Aztán végigsuhant valami furcsa grimasz az arcán, elfordította a tekintetét, és egy idegen nézett vissza rám. Ez az érzés egész nap kísértett. Pedig hát olyan tényeket tudtam Dezsőről, amelyekkel még ő maga sem volt tisztában! Tudtam, hogy fogják hívni a feleségét. Tudtam a leendő kisfia nevét is. A regényei címét. Néhány, még el sem készült verstöredéket, fejből.

De itt feküdni vele, egy ágyban, az egész más volt. Színes és valódi. Cigarettafüst-szagú. Testmeleg.

Lendületet vettem magamon, és hogy közelebb legyek Didéhez, felkönyököltem az ágyon.

– Figyelj csak, Dide! – Addig mocorogtam, míg az arcunk egy vonalba nem került. Én néztem az ő üvegkék szemeit, a szemeiben a petróleumlámpa csillogását. Ő pedig engem nézett, és a homlokomon most is azt a jelet kereste, ami megmutatta volna neki, hogy mitől vagyok annyira más, mint amilyennek ő várt engem. – Mondd el nekem az egyik titkodat!

– Mit kérsz? – kérdezett vissza, szemeit nagyra meresztve. – Az egyik titkomat?

– Az egyik titkodat – ismételtem –, mondd el nekem!

– De hát miért akarod tudni a titkaimat?

– Miért ne? – vontam meg a vállam. – Mondd el, hogy kibe voltál először szerelmes! – oldalra döntöttem a fejem, és most már tényleg nem létezett semmi más Dezső üvegkék szemein kívül.

– Hisz ezt elmondom neked titkolózás nélkül is. Vagyis, hogy én mondanám, ha tudnám, de…

– Na! – vágtam közbe, számon óvatos mosollyal. – Nem kellenek folyton ezek a hülye kifogások. Ha mondanád, akkor mondjad! – bólogattam nagyokat. – Hadd halljam!

– A gond csak az, hogy nem tudom megnevezni, ki volt az első. – Dezső talán csak az én tűréshatáromat igyekezett megtalálni. Csillogtak a szemei, gyermeki mosoly ült most az ajkain. Barna haját összeborzolta az előbbi hanyattfekvés.

– Ne már, Dide! Mindenki emlékszik az első szerelmére!

– Hát, lássuk csak… Mit gondolsz – kérdezte hosszas gondolkodás után –, a Szabadkán gyermekként látott színésznők számítanak? Mert volt belőlük több is: ott volt, teszem azt, Csendes Alice, aztán Tarján Irma, és Küry Klára… Színésznők mind! – büszkélkedett, és rajtam keresztülhajolva elnyomta a lassan leégett cigarettát.

– Az attól függ – vontam vállat.

– Mitől is?

– Szerelmes voltál ezekbe a színésznőkbe?

– Légy a lexikonom, Patrícia! – Dide megragadta a csuklómat. Mintha föl akarna ezzel rázni: hékás, most fontos dolog következik! – Mi is hát szerelem?

– Jaj, ne idegesíts már ezekkel a hülyeségekkel! – El akartam lökni a kezét, de valahogy az csak ottmaradt, a tenyerem fölött pár centivel. Langyos szorítás, erős lüktetés.

– Honnan indul el? Hová érkezik? Hol lakik? – kérdezett egyre. – Milyen színű?

– A szerelem? – kérdeztem vissza. – Hogy milyen színű?

– Vörös vagy hófehér? Bronzbarna? Tengerkék? – kérdezett egyre. – Talán itt lakik? – mutatott aztán a halántékomra. – Vagy itt? Esetleg valahol errefelé? – Most nem ért hozzám egy ujjal sem, még a ruhámat sem súrolta, úgy húzta az ujját a fejemtől a szívemen keresztül egyre lejjebb.

Gyorsan elkaptam a kezét, és inkább magunk mellé, az ágyra tettem.

– Mondj valakit, aki nem volt ilyen plátói! – parancsoltam rá, és megszorítottam a kezét. Hirtelen komolyodtunk el mindketten. Égdörgés nyári éjszakában.

– A szobalányunk – bökte ki ezúttal komolyan. – Ő volt az első.

– Hogy hívták? – kérdeztem, és a kezét még mindig nem engedtem el. Ez kapcsolta össze a szavainkat.

– Marisnak hívták. Tanyáról jött föl szolgálni Szabadkára. Kedves volt, szép és egyszerű. Esténként kiosontam hozzá, és halkan bekopogtam. De nem tartott soká az egész. Egyre többször voltak vörösek a szemei. Nemsokára fogta magát, és elment. Soha többet nem láttam.

– Szomorú – suttogtam kettőnk közé.

– Az – értett egyet Dide is, és a fejem felett most a sötét szobába bámult bele. – Most viszont, akár tetszik, akár nem, rajtad a sor! – Dezsőt mintha bolha csípte volna, úgy rázta meg magát. Aztán feltérdelt, és fölülről most egészen belelógott az arcomba. – Hallani akarok én is egy titkot!

– Nem! – vágtam rá kissé ijedten, és most nagyot dobbant a szívem. – Nincs olyan titkom, amit elmondhatok neked.

Az ajtó bennem egy pillanat alatt csapódott be. A szele leoltotta a gyertyám lángját. Riadtan néztem Dezsőt, ahogy gyermeki kíváncsisággal most az arcom változásait szemlélte.

– Ez így lenne helyénvaló, nem gondolod? – győzködött egyre. – Én is elmondtam neked az egyik titkomat.

– Nem, Dide! – ellenkeztem már ijedten. – Azt mondtad, az első szerelmed nem is számít titoknak. Emlékszel? Te magad mondtad ezt! Akkor hát én sem tartozom neked semmivel. Ez így van jól. Így!

Talán a pánikom törölhette le Dezső arcáról a játékot.

Mert bennem most odabent egyre csak dobogtak a titkok, a Holló utcai lakás, a szobatársaim, a szekrény, Ferdinánd, a fénykép, ami még nem készült el … Lüktettek és mocorogtak, és én olyan szívesen borítottam volna az összes titkot Dezsőre. De valami nem engedte. Valami szorított engem legbelül.

– Különben is baromság volt ez az egész. – Ott voltunk, ahol a part szakad.

Feltápászkodtam az ágyról, kimásztam Dezső mellől is, és a díványt a hosszabbik oldaláról kerültem meg, úgy ültem vissza oda. A hátamon azonban éreztem, ő még mindig engem bámul.

– Ne már, Patrícia! – kunkorodott ismét fölfelé a hangja. – Nem akartalak bántani ezzel. Ha nem akarsz elmondani semmit, hát nem kell.

Dide is fölállt, és a dívány rövidebbik oldalán jelent most meg. Odaült mellém, szigorúan figyelve arra, nehogy véletlen összeérjenek a ruháink.

– Mit számít, ami már megtörtént? Szerinted számít bármit is, hogy engem kicsaptak? Szerinted, azok az első szerelmek számítanak valamit? A szobalányunk számít még? – Nem várta meg a válaszomat. – Egy frászt, annyit se számítanak! Tessék, nézd meg az órámat! – Mintha csak az időt akarná megmutatni, úgy karolt át balról, hogy a csuklóját az orrom alá tudja nyomni. A felhúzós karórán kattogva vonszolta magát a másodpercmutató. – Ez számít, ami itt van. Csakis az, ami most van.

– Csak a most – suttogtam az óra másodpercmutatójának, és a fejemet lassan Dide vállára hajtottam.

Egy percre azért tényleg elhittem. Nem volt sem az apám, sem az anyám emléke, sem Ferdinánd, sem a múltam, semmi sem volt ezen az egyetlen percen kívül. Egyszerre szívtuk be és fújtuk ki a levegőt. El akartam olvadni ebben a percben. Eltűnni az időben, mintha soha nem is léteztem volna. Feloldódni, és soha többé elő nem kerülni.

Dezső a karórás kezével magához szorított.

– Tegyél úgy, mintha nem tudnál rólam semmit – kértem tőle csendesen. Az arca fölöttem hófehér márványszobornak látszott. Nem is volt talán igazi, soha nem volt igazi.

– Semmit sem tudok rólad, Patrícia – ismételte engedelmesen, de őszintén. – Semmit, csak ezt a riadt tekintetet – nézte egyre a szememet –, a folytonos mosakodást és Szegedet.

Óvatos mosolyra húztam a szám.

– Ennyi pont elég lesz.

*

Egy hete voltam az 1909-es Budapesten, és egyáltalán nem hiányzott az otthonom. Néha, főként mikor felébredtem Dide díványán, azért eszembe jutott. A könyvek a fehér polcon, a függöny, amit a csipeszek mindig elengedtek, ezért úgy festett, mintha valaki szánt szándékkal szakította volna le a karnisról. A gyűrött, virágos ágyneműhuzat, a székre dobált ruháim, a napfény a takaróm sarkánál. Arra gondoltam ilyenkor, hogy az a hely, a Holló utcai lakás, tulajdonképpen sosem létezett. Ahogy én sem léteztem soha ott, mindig csak itt, mindig csak ekkor.

A táskámban gondosan elcsomagolt dolgaimat annyira betoltam Dide íróasztala alá, hogy közvetlenül az asztal lábai közé guggolva kellett bekukkantanom, ha meg akartam győződni arról, ki vagyok és honnan jöttem.

Miértekkel és hogyanokkal kellett volna foglalkoznom. Miért akart beszélni velem Ferdinánd? Miért akarta megtudni, hogy hol készült az a fénykép? Hogyan talált rám? Kicsoda is ő valójában? Hol van most? Hogyan kerültem vissza az időben? Hogyan juthatok haza? Hogyan tegyem semmissé a felfordulást, amit okoztam? Egyáltalán: ami most velem történik, tényleg valóság, és hatással lehet arra a jelenre, amit én ismertem? Vigyáznom kellene, hogy kivel állok szóba és mit mondok neki? Vigyáznom kellett volna a Quimby-szöveggel is? Ténylegesen változtathatok a jövőn? Vagy minden kőbe van vésve, és teljesen mindegy, mit teszek, úgyis az fog történni, aminek történnie kell?

De őszintén: a fejemben szorgosan elraktározott kérdések egyikére sem érdekelt igazán a válasz. Csak illemből fogalmaztam meg magamban őket, hogy azokban a pillanatokban, amikor felébredtem, és eszembe jutott az otthonom, ne legyen lelkiismeret-furdalásom.

Itt senki sem ismert engem. Nem üldöztek azok a címkék, amelyek otthon mindig a vállamat húzták, amelyeket már reggel, a gyűrött ruháimmal együtt magamra kellett húznom: hogy vesztes vagyok, magányos vagyok, sehová-sem-illő vagyok. Hogy nincs senki, akit a barátomnak tudhatnék. Hogy az apám gyűlöl, az anyám halott. Hogy teljesen egyedül maradtam a világon.

Mivel itt senki sem tudott rólam semmit, olyannak adhattam el magam, amilyennek csak akartam. A minap például egy festőnek arról meséltem, amikor Párizsban egy egész sereg művésznek álltam modellt, meztelenül. A festő egyből rá akart venni, álljak modellt neki is, de aztán elmondtam, hogy engem múlt éjjel jegyeztek el a Duna partján, és a vőlegényem szintén festő, ezért teljesen kizárt, hogy modellt álljak neki is, hiszen így duplán csalnám őt meg.

Egy pincérnek elmeséltem, hogyan szöktem meg vidékről közvetlenül az esküvőm előtt. Meséltem neki az erőszakos anyámról, aki ahhoz a fiúhoz akart hozzáadni, akinek az apjába egykor ő volt szerelmes. A menyasszonyi ruhámról, amiben elszöktem, és amit aztán egy méteráru boltban adtam el, mélyen áron alul. Ezért vagyok most férfiruhákban, mutattam végig magamon, és ő komolyan bólogatva el is hitte minden szavamat.

Egy varrónőnek elmeséltem, a bátyámat az üzlettársa meggyilkolásával gyanúsítják. Könyvkiadó vállalatot akartak indítani Debrecenben, de egy nő miatt – akibe mindketten halálosan szerelmesek voltak – összekaptak. Az üzlettársat másnap holtan találták, a bátyám pedig eltűnt. Egy éve, hogy elszökött otthonról, én pedig most őt keresem égen és földön, mert tudni akarom, mi az igazság.

Dezsőnek Szegeden kívül semmit sem mondtam magamról. Mivel minden hazugságomat végighallgatta, pontosan tudtam, hogy úgysem hinne el semmit. Azért ő követett engem, én pedig követtem őt.

Nem tűnt haragosnak egyik hazugságom miatt sem.

Meghívott ebédelni és bemutatott a barátainak. Már meg sem rezzentem, amikor Karinthy Frigyes és Somlyó Zoltán orra alá kellett nyomnom a jobbomat. Az arcomon mosollyal igyekeztem úgy viselkedni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

Persze azért furcsa volt az első éjszaka a New Yorkban velük. Igyekeztem azonosítani magamban az ismert-ismeretlen neveket és arcokat, összeegyeztetni a leendő munkásságot és a jelenlegi személyiséget. Másnapra aztán már kezdtem megszokni a helyzetet, és elengedtem magamtól az elvárásokat. Pedig Karinthy (akit valamiért még véletlenül sem mertem becézni, bár nem hiszem, hogy megharagudott volna érte) pont ekkor jegyezte meg:

– Különösen viselkedsz.

– Miért? – kérdeztem. – Hogyan kellene viselkednem?

– Nincsenek elvárásaim, egyszerűen csak kitűnsz innen.

Vállat vontam. Erre nem tudtam semmi okosat mondani.

– Nemrég megismertem egy nőt – folytatta. – Hasonlított rád. Nem a külsőségekben, mert a haja például szőke volt, szinte a derekáig ért, és vagy egy fejjel magasabb is volt nálad. Leginkább a viselkedésében hasonlított. Neki is volt a szemében valami vizsgálódás, valami felülbírálás, ahogy neked.

– Nekem felülbírálás van a szememben? – kérdeztem mosolyogva. – Szerinted kit akarok én felülbírálni?

– Azt talán neked kellene tudnod. – Karinthy titokzatosan figyelte minden mozdulatomat. Bennem ragadt az előzőleg vett lélegzet. Mintha ő tudná, vagy talán csak sejtené, hogy honnan jöttem.

– Hogy hívták? – kérdeztem aztán, hogy kicsit eltereljem magamról a figyelmet. – Azt a nőt. Mi volt a neve?

– Distia.

– Ez a vezetékneve?

– Nem is tudom, talán… – kopogott ütemesen a New York padlóján a sétapálcaként funkcionáló vasdarabbal, amit stílusos kiegészítőként mindenhová magával cipelt –, talán nem volt kereszt- meg vezetékneve. Egyszerűen csak így hívták: Distia.

– Distia – visszhangoztam. – Tetszik.

Somlyó Zolán eleinte inkább egyedül ücsörgött, a sálat igazgatta magán és hagyta, hogy a kávéja lassan kihűljön, majd hosszasan és halkan elmerült valami verstani vitában Dezsővel. Aztán egyre szélesebb körnek kezdte ecsetelni, milyen az élet Szegeden – mert, ahogy ezt később Dide elmagyarázta nekem, ő most csak futtában utazott fel Budapestre.

Fokozatosan oldódott fel a főváros és a New York monoton zümmögésében, ellenben Karinthyval, aki már gyerekkorától ezt hallotta, és nem kellett különösebben oldódnia. Egyből odaült mellém, és dumálni kezdett olyan dolgokról, amelyekről vajmi kevés fogalmam volt.

Ez volt az esti program egyébként: függetlenül attól, hogy hétköznap volt-e vagy hétvége, hajnalig kávéházakban ücsörögtünk, keserű kávékat, likőröket és fröccsöket ittunk – én rendszerint Dezső számlájára –, és amíg ők megváltani készültek a világot, én csak hallgattam az ismeretlenek meredek okfejtéseit.

Dezső nálamnál hasznosabban töltötte el az idejét: beszélgetett, a munkáit mutatta meg egy-egy főszerkesztőnek, és az őszinte véleményüket próbálta kihúzni belőlük. Volt olyan is, hogy itt írta meg a Budapesti Naplónak, A Hétnek és a Nyugatnak szánt cikkeit, verseit, fordításait. Általában a New Yorkban kezdtünk. Eztán átmentünk a Japánba vagy a Centrálba, de volt olyan is, hogy itt maradtunk, vagy hogy az éjszakai Budapesten találomra indultunk el az egyre sötétebb utcákon.

Délelőtt viszont, amikor Dezső még aludt, egyedül indultam el a városban. Véletlenül választott pékségben vagy cukrászdában reggelit vettem magamnak, esetleg kávéztam is, és addig jártam az ismerős-ismeretlen utcákat, amíg meg nem untam, vagy amíg el nem ütötték a delet.

Itt sokkal kellemesebb volt sétálgatni, mint otthon. Mert otthon büdös volt, zsúfolt az autóktól, télen túl hideg, szeles és szmogos, nyáron pedig bent rekedt a hőség a magas épületek között, és a bőrömre ragadt az a semmi máshoz sem hasonlítható fémes kosz, ami csak Budapesten tenyészik. Itt viszont az átlagban alacsonyabb épületek miatt sokkal többet érte a fejemet a napsütés. Itt csak a kis barna villamosokat és a kiszámíthatatlan irányú lovaskocsikat kellett kerülgetni. A terek még nem a gépeké, hanem az embereké voltak. Nem voltak zebrák és jelzőlámpák, amik megszabták volna, mikor és hol mehetek át az úton. Nem kellett perceket várni arra, hogy szabad legyen az út, és pillanat alatt szaladhassak át a túlsó oldalra. Egyszerűen csak fogtam magam, és átsétáltam.

Tetszettek a széles utcák, a nagy terek. Tetszett a mindent beborító macskakő is, amin bár nem egyszer botlottam meg, mégsem tudtam megunni a kis kockakövet a talpam alatt. Tetszettek az utca mentén húzódó fasorok, főleg most, hogy egyik napról a másikra zöldbe borultak. A pékségek közelében a kenyérillat reggel, a kávéházak ázott zaccszaga, a villamoson lepedőnyi méretű újságokat olvasó férfiak és a kalapos nők.

Minden ellentét szembetűnő és megjegyzendő volt. Tájékozódni nem volt olyan egyszerű, mint eddig. Mert nem tudtam origónak tekinteni az Astoriánál lévő Burger Kinget, az Akváriumot és az Allee-t. Helyette egészen más objektumok váltak biztos ponttá: a Bazilika, a New York, a Petőfi szobor és a Nemzeti Múzeum. Minden szavamra vigyáznom kellett, mert például egyik reggel majdnem úgy beszéltem meg Dezsővel a délutáni találkozónkat, hogy majd a Móriczon találkozunk. Fogalmam sem volt, hogy hívhatják most a körteret. Óvatosan tippelgettem, hogy tudod, a téren ott a Szent Imre templom körül, a Feneketlen tó mellett, mire végül Dezső is megértette.

Volt egy kis problémám az idővel is. Csalnom kellett egy kicsit, mert az otthoni megszokás, hogy a telefonomról mindig megtudhatom a pontos időt, nagyon mélyen berögzült már. Próbáltam templomtornyokról és harangzúgásról megállapítani, hány óra van, de ez nem tűnt járható útnak. Amikor ugyanis tájékozódni akartam a pontos időről, szerencsétlenségemre sehol sem láttam templomtornyot. Nem tűnt járható útnak az sem, ha a járókelőktől kérdezgettem. Lutri volt, hogy kinél van zsebóra, kinél nincs. A harmadik ilyen időtlenül telt napom után beguggoltam Dezső asztala alá, kirángattam a hátizsákomat, és kihalásztam belőle a digitális karórát. Ettől kezdve nekem is volt – egy korát kicsit meghaladt – zsebórám a barna férfinadrág jobb zsebében.

És, hogy mi lett a versemmel? A Quimby-koppintásomat végül sikerült eladnunk – Dezső közvetítésével – a Budapesti Naplónak. Sok pénzt nem kaptam érte, de legalább másnap, ittlétem óta először, én hívhattam meg Dezsőt ebédelni a New Yorkba. A karzaton mindenkinek elbüszkélkedtem, hogy most már – bár csak Vitéz Patrik álnéven –, publikált költő lettem. Záporoztak a gratulációk, körbeadogatták a különösen vékony papírra nyomtatott verset, én pedig úgy örültem ennek, mintha tényleg én írtam volna.

– Írhatod a következőt – kommentálta a gratulációáradat végén Dezső, én pedig komolyan vettem a tanácsát. Gondolatban már egy Kispál számot elevenítettem fel, lelkiismeret-furdalás nélkül azt tervezve, hogyan fogom ezt is ellopni, és már a tintásüveggel babráltam, amikor a New York magas hangú pincére színtelen hangon megszólalt a fejem felett.

– Szóljanak neki, hogy tegye el a tollat. – A pincér a mellettem ülő Karinthyval közölte ezt, miközben faarccal rám sandított a szeme sarkából.

– Patrícia – hajolt oda hozzám –, tedd el a tollat!

– Oké. – Körbepillantottam, és a pincér szemének kereszttüzében lassan a kölcsönzakó zsebébe csúsztattam a töltőtollat. A pincér elégedetten megfordult, és halk pohárcsilingeléstől kísérve lesétált a karzat lépcsőjén. Csak ekkor fordultam ismét Karinthyhoz. – És most magyarázd el ezt a toll-dolgot, mert már a múltkor sem értettem.

Karinthy körbepillantott. Lehetséges tettest vagy legalábbis gyanúsítottat keresett a tekintetével.

– A múltkor valaki kiborított egy üveg tintát a pamlagon. Szerintem Molnár Ferenc volt az.

– Legalább ilyenkor valld már be, hogy te voltál – emelte az általános zajszint felé Dezső a hangját.

– Biztos, hogy Molnár Ferenc volt.

– Te voltál – ismételte Dezső.

– Vagy még az is lehet, hogy – hajolt közelebb, hogy csak én hallhassam – Heltai Jenő volt.

Dide hitetlenkedve figyelte, változik-e az arckifejezésem a gyanúsított neve hallatán.

– Mit számít, hogy ki volt? – kérdeztem végül tőle. – Nem kell megtérítenie, vagy ilyesmi, nem?

– Viszont végre tudhatnánk, kinek köszönhetjük, hogy csak ceruzával írhatunk idefent.

Ekkor hirtelen, mintha csak parancsszóra cselekedtek volna, az egész asztaltársaság egyszerre kezdett el beszélni. Karinthy a fejem felett fennhangon ecsetelte, hogy nem lehetett ő, hiszen miért tagadná, ha ő lett volna; Dezső Somlyó Zoltánnak félig viccesen, félig viszont vér komolyan magyarázta, hogy micsoda dolog elhallgatni a többiek elől ezt a példátlan, mindenkire kihatással lévő cselekedetet; Somlyó Zoltán halkan bólogatott, és csendben figyelte, ahogy egy szakállas antropológus mély baritonhangján arról érdeklődik, pontosan melyik pamlagon is található az említett tintafolt; hárman egyből talpra szökkentek, hogy a bűnjelként ottmaradt bútordarabhoz vezessék őt. Csak a hátukat láttam, meg azt, ahogy komoly bólintásokkal konstatálják, az eset valóban megtörtént. Hallatlan, és milyen rendkívüli, hallottam ki a zsinatoló társaság tagjai közül. Csak lassan csendesültek el, a hangzavar ismét zümmögéssé szelídült, és én ekkor fordultam ismét Karinthyhoz.

– Akkor most ki volt?

– Nem tudni – suttogta, szemével Dide minden mozdulatát gondosan figyelemmel kísérve. – Bárki lehetett.

Kép: Fortepan, New York palota 1925, Adományozó: Berecz