Remake 1909: 4. rész

 

Hajnali három óra volt. Április 8-a. Csütörtök. 1909.

Én pedig a körúton baktattam végig pontosan az ellenkező irányba, mint ahogy pár órával ezelőtt. Az oldalamon Kosztolányi Dezső kopogott a fekete bőrcipőjében. Pest csendes volt, csendesebb, mint ahogy valaha tapasztaltam. A tagjaim zsibbadtak a fáradtságtól.

– Nem tudom eléggé megköszönni – szólaltam meg kissé bizonytalanul –, hogy befogadsz. Ha lenne hová mennem, akkor nem kérnék ilyen nagy szívességet tőled.

– Semmiség. – Ő a házakat nézte. A sötét redőnyöket és behúzott spalettákat. Mintha meglepte volna, hogy még mindig ott sétálok mellette. – A főbérlőim miatt csendben kell lennünk.

– Persze.

– Nem szeretik, ha zajt csapok.

– Nem akartam zajt csapni – visszakoztam egyből, ő pedig elmosolyodott az instant kétségbeesésemen.

– Akkor nem lesz gond.

Némán sétáltunk tovább. Az utcalámpák ritkán követték egymást, a fényük sem volt olyan éles, mint otthon. Zavaros álomban éreztem magam, ahol teljesen logikusnak tetszett volna, ha a következő lépésnél beszakad alattam a járda, én pedig zuhanni kezdek a pokol felé.

Olyannyira nem figyeltem semmi másra a négy cipő kopogásán és az éjszakai Pest csendjén kívül, hogy fel sem tűnt, lekanyarodtunk a körútról, és egy keskeny utca közepén sétáltunk, ahol a házak óriásnak tűnnek. Zsongott a fejem. Tulajdonképpen ma már a második éjszakámat éltem át.

– Mindenki alszik – szólalt meg egyszer csak Dezső. – Azért ilyen nagy a csend. Csak mi ketten vagyunk ébren. Mindenki alszik, és pontosan olyanokat álmodnak, amilyeneket mi is szoktunk.

– Statisztikailag kell lennie olyannak, aki a közelünkben ébren van.

– Az nem számít.

– Már miért ne számítana? – Felnevettem, és mintha ezzel végleg megtört volna a vigyázott csend. Dezsőnek nem tetszett ez az egész. Legalábbis én így értelmeztem, ahogy összefutott a ránc két szemöldöke között, aztán elfordította az arcát, hogy még véletlenül se kelljen engem néznie. De végül nem hordott le a fölösleges hangoskodásért. Sétáltunk tovább egymás mellett.

– Ez az – torpant meg az egyik kapu előtt. – Itt lakom. Elég kicsi. Úgy választották le a cselédlakot. Csak egy szoba, semmi több. Két öreg nő a főbérlőm. Nem szeretik a zajt. A cigarettafüstöt. Ha éjszaka jövök haza vagy délben ébredek fel. Még azt sem, hogyha hangosan veszem a levegőt.

Dezsőnek fel kellett keltenie a házmestert, hogy beengedjen minket. Nem örült nekünk. Lassan zörgött a kulccsal, mintha külön éreztetni akarta volna, micsoda fáradtság neki most kinyitni a kaput. Az álomtól keskennyé szűkült szemeivel sokáig nézett engem, nézte, ahogy tördelem a kezeimet. Aztán fennhangon megjegyezte Dezsőnek, hogy a nőkkel csak a baj van. Csak az egyik unokatestvérem, füllentette Dezső, és még mielőtt a házmester bármi mást mondhatott volna, a karomnál fogva a lépcső felé irányított.

Egymás mellett osontunk fel a negyedikre. Nem lehetett semmi mást hallani, mint a szapora légzésünket és azt, ahogy a ruháink – a huszonegyedik századi farmerkabát Dezső nyersszínű len zakójával – susogva összeértek.

Amikor aztán beléptünk az ajtón, és zörrent mögöttünk a kulcs, én ragadtam meg az ő karját.

– Ez sima liba volt, nem? – suttogtam megszokásból. – Szerinted mit gondolhatott a házmester?

– Nincs rólam túl jó véleménnyel. Gondolom, rólad sem feltételezett semmi jót.

– Pedig csak az unokatestvéred vagyok. – Dezső elmosolyodott.

– Remélem, azért nem zavar.

– Hogy füllentettél rólam?

– Nem. Hogy a házmester mit gondol rólad.

Elgondolkoztam. Elhúztam a szám, és egy pillanatig Dezsőn felejtettem a tekintetem. Úgy nézett a nagy, üvegkék szemeivel, mintha bocsánatot akart volna kérni a házmester helyett.

– Nem – vágtam rá gyorsan. – Engem itt senki sem ismer. Tulajdonképpen mindegy, mit gondolnak rólam.

– Mindenki ezt mondja – került ki engem –, és mégis mindenkit érdekel. De lényegtelen!

A kis lakás egyetlen helyiségébe lépett be. Nappali, hálószoba, fürdőszoba és konyha volt ez egyszerre. Lassan utána fordultam, és figyeltem, ahogy fényt gyújt egy rozzant olajlámpásban.

– Villanyos lámpám nincsen – fűzte még hozzá a körülményekhez, és elfordult.

Kirángatta az asztalhoz betolt egyetlen széket, és pár használt inget, nadrágot hajított rá. Egymásra dobálta az újságokat. Zörgött egy darab papírral, majd halkan szitkozódva inkább összegyűrte azt. Levette aztán a zakóját, kigombolta az inge felső két gombját. Levette a csokornyakkendőjét is, és arcot mosott a falhoz tolt mosdóállványnál. Úgy járt-kelt, olyan természetesen és egyszerűen, mintha hirtelen – napjában már másodjára – megfeledkezett volna a jelenlétemről. Átlátszóvá váltam.

Álltam csak a nappali ajtajában, támasztottam az ajtófélfát a lábam mellé tett hátizsákommal, és a hirtelen rám törő fáradtságtól egészen összezavarodtam. Tulajdonképpen egy idegen lakásán voltam. Tulajdonképpen elveszettebb voltam, mint eddig bármikor. Akiket valaha ismertem, még meg sem születtek. A Holló utcai lakás – az otthonom –, ami pár utcányira volt innen, nem volt az enyém többé – nem volt az enyém még. Egy őrült a nyomomban volt, és fogalmam sem volt róla, hogy mit akar tőlem. És nem tudtam szólni senkinek sem, hogy segítsen.

Szemben velem, az ablakpárkányon egy kifehérített koponya bámult rám. Az olajlámpa fényei fölnagyították, és az árnyéka egyre csak felém pislogott.

Az olvasólámpa olyan szögben esett a foghíjas könyvespolcra, hogy minden könyv kettőnek látszott: egy igazi és egy árnyék. És az árnyék könyvek mind ferdébben álltak, mintha egy hatalmas szörnyeteg csálé fogaktól keretezett torkába néztem volna bele.

– Valami gond van? – Annyira elmerültem a saját keserűségemben, hogy fel sem tűnt, Dezső már hosszú percek óta engem figyelt.

– Semmi. – A szám két sarkát lassan széthúztam. Szűk volt most ez a mosoly.

– Aludhatsz az ágyban – intett a szoba egyik sarkába. – Én majd alszom a díványon.

– Nem, dehogy. Én alszom a díványon.

Dezső elnevette magát. Talán zavarában, hogy egy lány alszik nála, aki nem az unokatestvére, és akivel mégsem egy ágyban töltik az éjszakát. Vagy csak a fáradtságból fakadó döntésképtelenség miatt, nem tudom. Nehezen igazodtam ki rajta. Olyan volt számomra, mint ez a százegynehány évvel ezelőtti Budapest: egyszerre ismerős és ismeretlen.

– Ahogy akarod. – Leült az emelgetett díványra, lerúgta magáról a cipőit, és hátradőlt.

Amíg nem látta, vállat vontam, és átléptem a küszöböt. Kikerültem a szennyes ruháktól roskadozó széket, lepakoltam az ablakpárkányról az íróasztalra pár könyvet, papírt és újságot. Egy cigarettacsikkekkel teli hamutálat tettem a kupacra, aztán kitártam az ablakot. A szűk kis szobát egy pillanat alatt átjárta a hűvös éjszakai levegő.

Ledobtam a székre a farmerdzsekimet, lerúgtam én is a bakancsomat, még a zoknit is lerángattam a lábamról, és odaültem Dezső mellé a díványra. Libabőrös lettem a vállamtól a lábujjam hegyéig.

– Nem tudlak hová tenni téged – vallotta be a plafont fixírozva Dezső. – Nem csak a furcsa ruháidat vagy a viselkedésedet. Úgy nézel rám, mintha már ismernél.

– Emlékeztetsz az unokatestvéremre – mosolyodtam el.

– Komolyan beszélek – egyenesedett fel hirtelen. Nagyot kortyolt a hideg levegőből, ami megrészegíthette vagy felbátoríthatta, mert aztán sokkal határozottabban folytatta. – Van benned valami végtelenül különös. Azt mondod, vidékről jöttél, de úgy kanyarodsz be minden utcán, mintha már százszor megtetted volna ezt az utat. Amikor rám nézel, mindig megrebben a szemed, kettőt pislogsz, egész pontosan kettőt, mintha nem hinnéd el, hogy engem látsz.

– Ezt nehéz elmagyarázni – támaszkodtam meg a hátam mögött, miközben a fejemet recsegve körbe-körbegördítettem a vállaimon.

– Próbáld meg!

– Nem tudom, hogy lehet-e.

– Ez meg a másik – fordult most már teljes testével felém. – Nem érdekel, mit gondol rólad a házmester. Látszólag azzal sem foglalkozol, ami a kávéházban történt. Nem veszed magadra annak a Ferdinándnak a fenyegetését.

– Ma négyszer csaptam őt fejbe egy Petőfi kötettel. – Alig hallottam meg a kétségbeesését, úgy büszkélkedtem Dezsőnek.

– Nem értelek.

– Nem kell értened.

– De te úgy nézel rám, mintha minden mozdulatomat értenéd. És ez zavar.

– Én sem értelek. – Most már elnevettem magam. Fészkelődtem kicsit, hogy közelebb csússzak Dezsőhöz, aki most tágra nyílt szemekkel nézett rám. – Te meg én ugyanolyanok vagyunk. És mások is pontosan ugyanolyanok, mint mi ketten. Hidd el nekem! Nem számít semmi más. A különbségek sem számítanak. Minden egyes különbség csak azt támasztja alá, hogy valahol odabent mindenki pontosan ugyanolyan, mint a másik.

Tétova mozdulattal felemeltem az eddig hátracsavart jobb kezem, és finoman végigsimítottam oldalra fésült haján. Mert ezzel a nagy döbbenettel akaratlanul is egy halálra rémült kisfiú képe jelent meg előttem, amitől nagyot dobbant a szívem. Legszívesebben magamhoz öleltem volna ezért a nagy butaságért.

A kezemet aztán a vállán felejtettem.

– Nem mintha ez rossz lenne – tolta közelebb a talpát az enyémhez.

– Akkor miért rémiszt meg ennyire?

– Megrémiszt – ismételte –, mert egyáltalán nem értem.

Összemosolyogtunk. Mintha a kezem a vállán már túl nehéz lenne, elkapta, és kettőnk közé a díványra tette.

– Ha túl sokáig vagy ébren, előbb-utóbb minden zavaros lesz. Én itt fogok aludni a díványon, te pedig mássz át az ágyadba. Egyetlen dologra szeretnélek csak megkérni – nyeltem nagyot –, ígérd meg, hogy ezt megteszed.

– Persze. Megígérem. – Talán tényleg csak véletlenül maradt a keze közvetlenül az enyém mellett. Egy milliméter kellett volna, hogy összeérjen.

– Ne nézz bele a táskámba!

*

Sokkal korábban ébredtem fel, mint Dezső. A nyitva felejtett ablakon besütött a nap, lebegő kis űrlényekké varázsolt minden porszemet. Megcsillant egy tömzsi kristálypoháron, visszapattant a maszatos tükörről, és belesütött a szemembe.

Még mielőtt a fényfolt elérte volna Dezső lábát, behúztam a függönyöket. Minél világosabb volt ez a szoba, annál kisebbnek tűnt.

Az agyamból kitisztult minden rút gondolat. Egészen pihentnek és vidámnak éreztem magam, talán egyedül csak az éhség zavart. Még mielőtt felébred – pillantottam a gyűrött takaróra –, ki kell találnom, hogyan tovább. Kell, hogy legyen egy terv.

A hátizsákomat a dívány mellé rángattam, és felmértem a helyzetet: volt nálam egy 2006-os kiadású Petőfi összes, pár kusza egyetemi világirodalom jegyzet, néhány toll rágott kupakokkal, pénz – egészen pontosan négyezer-háromszázhuszonöt forint –, egy digitális karóra, igazolványok, könyvtárjegyek, egy üres ásványvizes palack, a használhatatlan lakáskulcsom. Érdektelen csecsebecsék. De végül megtaláltam a tegnapi kakaós csigám nyomott maradékát, azt halkan elmajszoltam. Majd összegyűrtem a farmernadrágom, és a dzsekimmel együtt a hátizsákba gyömöszöltem.

Bugyiban és pólóban sétáltam át a szoba másik végébe. Leültem a maszatos tükör elé, amiben már nem csillogott a napfény, és hosszasan néztem az arcomat. Ugyanaz voltam, mint mondjuk tegnap vagy tegnapelőtt, de valami mégis megváltozott. Ugyanúgy a szemem mellett volt az anyajegyem, ugyanolyan apró kis ránc volt a szám sarkában. Még a hajam is ugyanúgy állt, mintha csak otthon ébredtem volna. Mégis azt éreztem, az egész arcomat, minden szervemet átrendezték az éjjel.

– Ne nézz így! – méltatlankodtam az ablakpárkányból figyelő koponyának. – Ez még semmit sem jelent. Hétköznapi érzés, ahogy az összes többi.

Megfésülködtem. A hajamat magasabbra fogtam, mint máskor, és még valami kontyszerűt is sikerült kihoznom belőle, hogy a lehetőségekhez mérten alkalmazkodni tudjak a környezetemhez. És most, ahogy újra belenéztem a tükörbe, még a lélegzetem is elakadt: a hasonmás nézett vissza rám Ferdinánd fotójáról. Az, aki eddig még nem voltam, de akivé lassan át akartam változni.

Tegnap, mikor Ferdinánd a kezembe nyomta a fényképet a sötét pesti udvarban, akkor még nem tudta, hogy a képet sokkal korábban fogják elkészíteni. Hogy a kép, amit mutatott, akkor még el sem készült. Talán azzal, hogy megmutatta nekem, azzal tette lehetővé, hogy elkészüljön?

A szívem a torkomban dobogott.

Előre dőltem, az orrom hozzáért a tükörhöz, és futtában egy tincset a fülem mögé tűrtem.

– Pygmalion – suttogtam mosolyogva, a leheletem pedig páraként ült rá a hideg üveglapra.

*

Ha terv nem is, de az irányvonalak már körvonalazódni kezdtek. Ezek mentén már el lehetett indulni valamerre.

Izgatottan megkerültem a díványt, és Dezső mellé ültem az ágyra.

– Dide – ráztam meg óvatosan a takaróba csomagolt vállakat. – Dide, kelj fel!

Mintha még mindig a szemébe sütött volna a nap, úgy hunyorgott. Beletelt pár pislogásnyi időbe, mire felfogta azt, hogy ki vagyok én, hogyan kerültem ide, és mit keresek még mindig itt. És még akkor is csak gyanakodva méregetett, mosolyogni az istenért nem mosolygott volna.

– Honnan… honnan… – Csigalassan tornászta fel magát az ágyban. – Honnan tudod a becenevemet?

– Az most nem számít. Figyelj! – Már ott volt a nyelvem hegyén minden lényeges, de ő csak megakasztott.

– Belenéztél a leveleimbe? – Dühös pír futotta el az arcát.

– Nem, nem, dehogy – ráztam meg a fejem.

– Akkor?

– Ezt már megbeszéltük, nem? Ismerlek. – Végre elnevettem magam, és vártam még egy pillanatot, hogy aztán ő is mosolyra húzza a száját. Álmos és kábult volt a mosolya. Még nem egészen az ébrenlétnek szólt ez az egész, inkább annak az álomnak, amiből felriasztottam. Megragadtam a kezét. – Na, figyelj már! Tudsz nekem adni valami ruhát?

– Nekem nincsenek női ruháim. – Narancssárga fénycsík sütötte meg hirtelen a hófehér takarót.

– Az nem érdekes – legyintettem. – Talán nem mondtam még, de szüfrazsett is vagyok. – Meg vidéki, külföldi, és az unokahúgod, soroltam magamban mosolyogva az eddigi titulusaimat, és most már örömmel láttam Dide arcán, hogy ő sem vette többé komolyan ezeket a kategóriákat.

Barna férfinadrágot kaptam tőle, nadrágtartót és övet, fehér inget. Egész viccesen nézhettem ki, de ez most egyáltalán nem zavart. A nadrág nagy volt rám, fel kellett hajtanom a szárát. Aztán az ing ujját is a könyökömig tűrtem, hogy használni tudjam a kezeimet.

Míg én ezzel foglalkoztam, Dide futtában megmosta az arcát a mosdóállványnál, mintha épp véletlen esne egybe ez a kettő: én öltözködök, ő pedig diszkréten a fal felé fordul. Persze a tükör, ami a falon lógott, az mindvégig csatornát nyitott közöttünk. Hogy ő belenézett-e, nem tudom. Én is csak a vízcseppektől fényes homlokát láttam.

A tegnapi ingét vette aztán magára. Hanyagul megkötötte a nyakkendőjét, a tükör előtt állva pedig hosszasan igazgatta a frizuráját. Aztán indulás előtt még a fejembe nyomott egy kalapot, én pedig ügyesen beigazgattam alá a kontyomat.

Hogy mitől volt ez a reggeli rutin egészen más, mint huszonegynehány évig minden reggel? Miért volt érdemes minden egyes pillanatát ilyen részletesen megjegyezni? Hát attól, hogy még soha nem éreztem magam ennyire felszabadultan: kölcsönruhákban egy idegen lakásán.

Budapest odakint a megszokottnál lassabban ébredt fel. Ruganyos léptekkel kerültünk ki minden embert a zsúfolt utcákon, és úgy siettünk, mintha ugyan vártak volna minket valahová. Én csak mentem Dide után, lépéseimet az övéi közé fűztem, ő pedig vezetett engem mindenféle szűk kis utcákon és zsúfolt kereszteződéseken keresztül.

Kevéssé tudtam tájékozódni. Mintha egy álomban sétáltam volna, ahol érthetetlenül vakított a nap, és ahol minden utcát felcseréltek a mellette lévővel. Időnként egy-egy épület vagy templomcsúcs ismerősnek tűnt, de ebben már egyáltalán nem voltam biztos.

Dide valahol a Király utca környékén lassította csak le a lépteit. Végignézett az apró üzletek és éttermek csillogó üvegablakain. Csendesen gondolkozott és némán döntött helyettem.

A hely, ahová végül bementünk, egy kisebbfajta fogadó volt. Itt fehér asztalterítővel volt letakarva minden asztal. A falon ívlámpák világítottak, a pincérek vontatottan mozogtak, és az egyik szomszédos különszobában egy előző éjszakáról ottmaradt társaság motozott lassú, másnapos révületben.

Dide brióst és kapucínert rendelt nekem reggelire. A briós túl édes volt, a kávé túl keserű. Míg én a péksüteményt rágcsáltam, ő csak egy pohár fröccsöt kortyolgatott egy magas, párás üvegpohárból.

– Pénzt kellene szereznem valahonnan – böktem ki hirtelen, két falat között. Dezső rám nézett, elkerekedtek a szemei, mintha a reggeli ébredés óta most először eszmélt volna arra, hogy még mindig itt vagyok. Ott ülök vele szemben a fehér abroszos asztalnál, az étterem tiszta üvegablaka mellett, és a tanácsát kérem. – Még erre a sovány kis reggelire is te hívtál meg. Ez nem mehet így tovább. Miből fogok én itt élni?

Az anyagi gondok, ahogy otthon is, pillanatra lehúztak a földre. Keménynek éreztem a széket a fenekem alatt, a padlót a talpaim alatt. Élesnek a kintről beszűrődő fényt, íztelennek a gejl brióst. Francba az egésszel!

– Szívesen hívtalak meg – babrálta Dide zavartan a hófehér terítő sarkát.

– Persze, mindenki ezt mondja. Előttem nem kell illemből férfiként viselkedned. És különben is: a kedvességed nem mentesít engem attól, hogy kitaláljam, mihez kezdjek magammal. Hol fogok lakni? Mit fogok enni? – tettem fel a nap legfontosabb kérdéseit. – Nem maradhatok örökké a nyakadon.

Dide elnevette magát. Aztán, mintha csak illetlen gondolatot hessegetett volna el az agyából, villámgyorsan rendezte a vonásait, és a szemembe nézett.

– Rendben, ha akarod, akkor kitalálhatunk valamit – gondolkozott el. – Mihez értesz?

– Igazán semmihez – vallottam be szégyenérzet nélkül, majd addig mocorogtam a széken, amíg Dezső szemébe nem tudtam nézni, hogy nyíltan rákérdezzek. – Te mit csinálnál a helyemben?

Kortyolt egyet a karcsú üvegpohárból, kotorászott egy keveset a zsebében, majd kiterített előttem egy darab gyűrött papírt.

– Ezt a verset tegnap írtam. A héten el fogom adni valamelyik lapnak tizenöt koronáért.

– Elolvashatom?

– Inkább még ne – húzta vissza ijedten a papírt, és futtában összehajtva ismét a zsebébe gyűrte azt. – Még le kell tisztáznom.

– Rendben. – A kezem ügyetlenül ott maradt a fehér abroszon, és nem tudtam mit csinálni, dobolni kezdtem vele. Mintha valami ütemet dobolnék, bele sem gondoltam, pontosan mi is járt a fejemben. – Kinek kell egy játék, amiben a csillagok mind kövek? – dúdoltam. – Föld, kaland, ilyesmi. Szép szavak, mint jöhet.

– Ez, amit dúdolsz, ez micsoda? – kérdezte Dide érdeklődve. A tekintetét most a homlokomba fúrta, hátha így majd jobban megérti, hogy mi folyik odabent.

– Csak eszembe jutott – vontam vállat.

– Te írtad? – Nevetni támadt kedvem. Mert hogy is magyarázhatnám el neki, hogy ezt még nem írták meg, de majd a jövőben, akkor Lovasi András ismét megírja majd, ahogy megírta az én múltamban is. Ez sokkal bonyolultabb volt annál, mint hogy most el tudtam volna mesélni neki.

Aztán hirtelen eszembe jutott egy egészen használható ötlet.

– Írok egy verset – határoztam el magam –, és álnéven eladjuk egy újságnak. Abból lehet pénzt csinálni, nem? Legalább valamennyit.

– Persze, vannak ismerőseim napilapoknál és folyóiratoknál. Hogyha beszélek velük, akkor esetleg… Szoktál verset írni?

– Néha szoktam… mondhatjuk, hogy szoktam – füllentettem.

Mert azt már nem kötöttem Dide orrára, hogy nekem rendelkezésemre állt az összes közhely és unalomig ismételt gondolat, na meg az összes elcsépelt dalszöveg, amit majd csak a 21. században fognak megírni. És az összesre – érthetetlen, de – tökéletesen emlékeztem.

– Adj egy fél órát – doboltam tovább az asztalon –, és esküszöm, írok egy verset, amit pénzzé tehetünk.

Dezső beleegyezett, és aztán fél órára magamra hagyott, ahogy kértem. Hogy addig is elfoglalja magát valami hasznossal, először az étteremből telefonált valakinek, és hosszasan várt a kapcsolásra, mindhiába. Halkan szitkozódott, mikor azt hitte, senki sem hallja. Aztán hosszú percekig egyáltalán nem láttam, hogy merre van. Végül pedig már nem is kerestem őt.

Amikor visszatért, szó nélkül leült velem szembe, és várakozásteljesen rám nézett.

– Nem biztos, hogy el tudod olvasni. Elég kusza a kézírásom – kezdtem rögtön mentegetni magamat, ahogy megérkezett.

– Hát olvasd fel nekem.

– Rendben – megköszörültem a torkom, mintha nagy tömeg előtt készültem volna felolvasni. – Szóval akkor figyelsz?

– Figyelek. – Mintha ezt két l-lel ejtette volna.

– Oké. – Nagy levegőt vettem.

Aztán elkezdtem olvasni a sorokat, amelyeket így, dallam nélkül talán még soha nem hallottam. Hallottam viszont számtalan módon és hangon feldolgozva, gitáron és zongorán, trombitán és cimbalmon. Talán még a cappella is. Rádióban, tévében, koncerten és iskolai ünnepségen egyaránt. Otthon ez az évszázad eddigi legnagyobb közhelye volt, és én most úgy adtam elő Didének, mintha én írtam volna.

Most múlik pontosan,

Engedem hadd menjen,

szaladjon kifelé belőlem

gondoltam egyetlen.

Nem vagy itt jó helyen,

nem vagy való nekem.

Villámlik mennydörög,

ez tényleg szerelem.

Vártam egy pillanatot, hátha Dezső közbe akar majd szólni. Valahol legbelül mindvégig arra vártam, hogy felnevessen, és a szememre vesse, ezt bizony csúnyán elloptam a Quimbytől. Meg egyébként is: nehogy már ezzel az unalomig ismételt szöveggel akarjam levenni őt a lábáról. De nem szólt semmit. Meg hát amúgy se mondhatott neki túl sokat az első versszak: villámlik, mennydörög, szerelem. Oké. Folytattam a felolvasást.

Látom, hogy elsuhan 

felettem egy madár,

tátongó szívében szögesdrót,

csőrében szalmaszál.

Magamat ringatom,

míg ő landol egy almafán,

az Isten kertjében

almabort inhalál.

Mintha ez már nekem is meredek lett volna: szóval a madár egyszerre üresedett ki teljesen és akar fészket rakni. Ez a madár fog aztán az Isten kertjében almabort inhalálni. Almafára száll, ami ugye a bűnbeesés unalomig ismételt szimbóluma kell, hogy legyen, és inhalál. Nyilván beteg: a modern társadalom rákfenéje eszi őt belülről.

Azóta szüntelen

őt látom mindenhol.

Meredten nézek a távolba,

otthonom kőpokol.

Szilánkos mennyország,

folyékony torz tükör.

Szentjánosbogarak

fényében tündököl.

A madár képe, ahogy jött, úgy tűnt is aztán el. Annyit tudunk – értékeltem önmagamban a versemet –, hogy megtörtént a bűnbeesés, és ahogy mindig, az emberiség kiűzetett a Paradicsomból.

Persze egy csomó dolog kimaradt: nem volt benne az angyalszárnyú kígyóbűvölő, a táltos szív meg az indián lidérc. De úgy gondoltam, Kiss Tibi így töredékben is elég megrázódtatás lesz 1909-nek.

– Na? – gyűrögettem a papír sarkát. – Mit szólsz?

– Érdekes – gondolkodott el Dide. – Szokatlan.

– Nagyon furcsa? Tényleg? Vagy talán mondjuk inkább azt, hogy újító – javasoltam, kezemben a papírost zörgetve. – Ha tényleg pénzt akarunk csinálni belőle, akkor az a lényeg, hogy hogyan tálaljuk. A legtöbb embernek nincs saját véleménye, csak ismételi az általa korábban hallottakat. Őket kell meggyőznöm most arról, hogy ez bizony egy jó vers.

– A művészet nem így működik. – Dide keresztbe fonta a karjait, akár egy szigorú tanító. Egy pillanat alatt zárt be előttem.

– Én most nem a művészetről beszélek – intettem le Dezsőt –, hanem a marketingről. A reklámról. Meg arról, hogy egyszerűen nem akarom, hogyha neked kellene kifizetned minden a reggelimet. Na? – A papírt a kusza írásommal és az összes véletlen ejtett tintapacával az orra alá nyomtam. – Milyen?

Dide szeme villant egyet. Maga elé húzta a papírt, és gyorsan végigfuttatta a tekintetét a versemen.

– Alig javítottál – jegyezte meg, és mutatóujjával elmaszatolta az egyik pacát. – Ez nem baj, persze, csupán érdekes. Hogy mennyiféle módon tudnak dolgozni egy versen a költők. Különben pedig rendhagyó képeket használsz – kommentálta a munkamódszer helyett a verset. – Például a folyékony torz tükör nagyon érzékletes. Viszont – nyelt nagyot, mintha már előre attól tartott volna, meg fog majd bántani a következőkkel –, a rímek a legtöbb helyen csak asszonáncok.

Hirtelen kikaptam a papírt az orra alól.

– De ez nem baj – vágta rá Dide gyorsan. Ő tényleg úgy hitte, ezt én írtam. Úgy viselkedett velem, ahogy ő is elvárta volna, ha valaki a versét kritizálja. – Ezen lehet javítani.

– Jó lesz így. – A papírt apró darabokra hajtogattam, és az öltönynadrág zsebébe csúsztattam. – Nekem most nem elismerésre van szükségem, csak pénzre.

Tudtam, hogy Dezsőnek egyáltalán nem tetszik ez az anyagias hozzáállás. De végül rám hagyta az egészet, és kifizette a reggelimet.

Míg ő magára kanyarította a zakóját, én a fejembe nyomtam a kalapot, és együtt indultunk el az utcán. A délelőtti napsütés hosszú árnyékokkal gurított selyemszőnyeget a talpunk alá.

Némán sétáltunk egymás mellett. Azon gondolkodtam, hogy el kellene ütnöm valami viccel ezt az egészet, de persze semmi vicces nem jutott eszembe. Néha megszokásból hozzáértem a zsebemhez, ahol a lopott versemet tudtam, és vicc helyett, csak a magam megnyugtatására még azért hozzáfűztem:

– Figyelj, Dide! Olyan helyre adjuk ezt be, ahol azért nem különösebben értenek az irodalomhoz, oké?

Dezső elnevette magát. Az egyre zsúfoltabb utcán, egyre vegyesebb közönség között lézengtünk. Maga mellé vont, és szemérmetlen nyíltsággal megragadta a kezemet. Így sétáltunk tovább, kéz a kézben, felháborodást keltve az emberek között, akik semmit sem értettek ebből az egészből.

Kép: Erzsébet híd, 1906