Kaméleon, kanári és skicc egy titokzatos asszonyról: 4. rész

Hajnalra odakint minden mozdulatlanságba dermedt. Nedves, hideg levegő ült rá Pestre, ebben döcögtünk haza hárman: Dide, én és Ferdinánd Kosztolányi Árpád kölcsön-sétapálcájával.

– Hyphaema – tudatta még Csáth Géza az albérletben.

Doktor Brenner egészen másféle orvosi iskolát képviselt, mint Kosztolányi Árpád. Ahelyett, hogy megnyugtatta volna a beteget – Ferdinándot –, elmagyarázta volna neki érthetően, hogy mi történik a testében, inkább latin szakkifejezésekkel dobálózott, és arra várt, hogy mikor kérdeznek rá a jólinformáltságára.

– Az micsoda? – hunyorgott Ferdinánd a fájós szemével. – Elmúlik?

– A szem betegsége. Az elülső csarnok bevérzése. Idő kell neki, kicsit talán fájni is fog – durva mozdulattal jobbra-balra forgatta Ferdinánd szemüvegtől csupasz arcát –, de elmúlik.

Ennyiben maradtunk. Aztán Dide végre értette, hogy nekem innen javallott – orvosi okok miatt – azonnal távozni.

Én ekkor már különben is az ajtó előtt ácsorogtam, és a bérház korlátjának dőlve a falat bámultam.

Hárman mentünk a Síp utca 17-ig. Ott aztán Dide azt mondta, kísérjem fel Ferdinándot, ő megvár engem odalent. Örültem ennek a kis szabadságnak, amit talán csak azért kaptam meg, mert Dide – miután az ellenlábasát felképeltem – többet már nem volt annyira féltékeny a Ferdinánddal eltöltött időre. Vagy talán csak nem akarta már tovább pesztrálni azt, akit mélyen, legbelül még mindig utált.

– Ne haragudj! – böktem ki, mikor végre az okkersárga ajtó előtt kettesben maradtunk. – Nem téged akartalak bántani, csak… – Nem találtam megfelelő szavakat, Ferdinánd mégis mindent értett.

– Semmi baj. Most már tudom. Az apád tabu.

– Csak azért történt ez az egész, mert fogalmam sem volt róla, hogy te is tudsz erről – magyarázkodtam. – Egyáltalán, hogy tudsz bármit is rólam, vagy a családomról.

– Igen, hát a család sokszor nem a legjobb beszédtéma – mosolyodott el, és megtámaszkodott a korlátban. – Nem fogom felhozni többet, ígérem.

– A szemüveged rendben van? – kérdeztem, mert tudtam, az is jó nagy ütést kapott tőlem.

– Teljesen.

– Remek! – Mosolyogni próbáltam, de nehezen ment most.

Ferdinánd zavartan babrált a kabátja gombjával, míg összeszedte magában a szavait.

– Tudod, gondolkodtam azon, amit a héten mondtál nekem – hunyorgott felém bevérzett szemmel. – Hogy talán az idő is rendben van velünk, ha mi is rendben vagyunk az idővel. Talán nem szabadna ennyire elbújnom. Főleg, hogy nagyon úgy néz ki, maradunk… – bénán félbehagyta az utolsó mondatot.

Maradunk, nekem csak ez dobogott odabent.

– Talán keresnem kellene valami munkát, nem gondolod? – Ferdinánd jelentőségteljesen rám nézett, és csak akkor esett le, mikor kérdőn még a szemöldökét is felhúzta: most tőlem kér tanácsot. – Unalmas közemberként amúgy se nagyon változtathatok meg semmit a történelemben, nem?

– Igen. – Egyszerre csak ennyit tudtam kinyögni. De Ferdinándnak talán nem is kellett több. Elég volt csak, hogy bólogatok minden bátortalan gondolatára.

– Na meg kellene némi pénz is. Voltak ugyan hamisított bankók az utazó lakásában – intett a háta mögé, az okkersárga ajtóra –, de igencsak fogyóban van a készlet. És mi van akkor, ha teljesen elfogy? Akkor mit fogok enni? Itt az ideje meglépni ezt is, nem?

– De igen – mosolyogtam Ferdinándra, a benne feléledt bátorságra, a bevérzett szem mögött a csillogásra.

– Hát, akkor szia! – bicegve megfordult, és a lakás ajtaja mellett egy panelen hosszú számsort kezdett bepötyögni.

– Szia! – Még a saját hangomat is alig hallottam, mikor elköszöntem. Elindultam vissza a gangon.

– Figyelj, Patrícia! – szólt még utánam Ferdinánd. – A nő, akiről Csáth Géza beszélt, aki az idegklinikán azt mondta, hogy a jövőből jött…

Visszafordultam felé, de a sötétben már alig láttam őt. Csak a sárga ajtó világított mögötte.

– Biztos csak véletlen egybeesés. – Persze ez engem is pont annyira megdöbbentett, ahogy őt. – Egy őrült nő össze-vissza beszélt a rohama alatt, ennyi az egész.

– Mi van akkor, hogyha egy utazó esett csapdába?

– Mármint időutazó? – kérdeztem, a pontosítás végett.

– Mégis mi más? Figyelj! – sétált sántikálva közelebb hozzám. – Talán utána kéne járni, nem? Túl sok gyanús dolog ez így egyszerre: a férfi, aki engem fellökött, a levél, amit állítólag tőlem kaptál, aztán ez a nő… Egyetlen éjszaka alatt! Be kell vallanod, ez több mint gyanús!

– Szerintem csak annyira keresed a jeleket, hogy már mindenben ezt látod – mondtam neki, amit gondoltam. Ferdinándnak ez persze nem tetszett. El is húzta a száját. – De hogyha téged ez megnyugtat, ezután majd nyitott szemmel járok, hátha hozzád hasonló, csapdába esett időutazókba botlok. Így jó lesz?

– Jó lesz.

Több volt ez, mint ígéret. Az elkövetkező években nem is nagyon csináltunk semmi mást, mint ezt.

*

Ferdinánd csendben dolgozott az ebédlőasztalnál. Itt bent még a légy zümmögését sem lehetett hallani, hiába volt nyitva az ablak. Komolyan nem értettem. A hideg falnak nyomtam a tenyerem, de semmi rendelleneset nem tapasztaltam. Elsétáltam az ajtótól az ablakig. A parketta nyikorgott a talpam alatt, mint ahogy bármelyik budapesti bérház parkettája tette volna.

– Ne mászkálj! – Ferdinánd fel sem pillantott a papírkupac mögül. – Zavarsz.

– De hát meg sem szólaltam! – A hangom visszhangzott a szinte teljesen üres lakásban.

– Nem is ezt mondtam. Csak azt mondtam – lapozott a papírkötegben –, hogy ne mászkálj.

Hát nem mászkáltam. Duzzogva leültem vele szemben egy székre, és figyeltem, ahogy odakint a szél borzolja a fák lombjait. Biztos voltam benne, hogy hallanom kellene a szelet, a levelek ütemtelen susogását, vagy legalább azt a tompa zajt, ahogy odakint emberek haladnak el az ablak alatt.

De semmit sem hallottam. Ferdinánd motozkálásán kívül, természetesen. Mert ő hangyaszorgalommal körmölte a betűket, a jobb keze egy csíkban pedig már fekete volt a tintától.

Unottan dobolni kezdtem az ujjaimmal az asztallapon.

– Patrícia – emelte fel lassan a fejét –, ne dobolj!

– Nem dobolok – hazudtam, és a kezemet gyorsan az asztallap alá rejtettem. Ferdinánd nagyot sóhajtott, és végleg feladta, hogy tovább tud majd dolgozni a kézirat lektorálásán. Most letette a tollat, és teljes testével felém fordult.

– Kérdezz!

– Komolyan?

– Komolyan: kérdezz, amit csak akarsz. Hátha utána sikerül majd csendben maradnod – jegyezte meg fennhangon magának.

Három nap kellett hozzá, hogy Ferdinánd bokáján a duzzanat végre gyógyulni kezdjen. Aztán egy 1909-es hétfői napon összeszedte minden bátorságát, bebicegett egy kiadóhoz, és előadta mindenkinek a hazugságot, hogy ő képzett irodalmár, kitűnően ért a helyesíráshoz és a szövegekhez, számtalan kiadónál dolgozott már, és szeretne sürgősen munkát kapni. Akár egy profi időutazó, gondoltam magamban némi érthetetlen büszkeséggel.

Egy regény kéziratát nyomták a kezébe, mondván: csináljon abból valami kiadhatót.

Azóta feszt ezen dolgozott. Én pedig ücsörögtem csak mellette, és néztem, ahogy az összes papírt teleírja, ahogy a titokzatos, sárga ajtós lakás hófehér falain megváltozik a fény, figyeltem a hangokra, amelyeket hallanom kellene, és mégsem hallok semmit…

Ferdinánd tehát azt mondta, kérdezhetek.

– Oké, szóval – kerestem a szavakat –, hogy is van ez az álcázó cucc?

– A térmanipulátorra gondolsz? – kérdezett vissza. – Hiszen azt pont az előbb magyaráztam el.

– De nem értem, hogy hogyan nem jöhetnek be, meg hogy hogyan nem hallom azt, ami odakint történik, hogyha ez a cucc elvileg csak a helyet rejti el, a hangot viszont be kellene engednie. Egyáltalán: hogyan szűrheti a hangot, hogyha nyitva van az ablak? Hiszen te is meghallottad, amikor kiabáltam neked az udvaron!

– Jó – intett le türelmetlenül –, figyelj! Mert még egyszer nem fogom elmagyarázni.

Persze hazudott. Tudtam, hogy annyiszor magyarázta volna el, ahányszor csak megkérem rá. Mert imádott mesélni, főként a munkájáról. És mert semmi másra nem vágyott, mint hogy hazatérjen. Neki ez volt a nosztalgia: ha a jövőről mesélt.

– Időben utazni elméletileg bárhová lehet. Gyakorlatilag viszont csak oda, ahová a Nemzetközi Időkutatási Szövetség előzetesen engedélyezte. Ez úgy működik, hogy a Szövetség kijelöl a múltkutatásra érdemes időszakokat, visszautaznak, és ott kialakítanak egy helyet, ahová az utazó megérkezhet az időgéppel, és ahol később meghúzhatja magát. Ezek a helyek a városiasodott kutatási területeken olyan épületek, amelyek a mi korunkban is állnak még.

– Ez a ház még megvan a kétezres évek elején.

– Igen – hagyta rám a felismerést Ferdinánd.

– És még 2084-ben is, ugye?

A kérdésemet hosszas csend követte. Nem először tapasztaltam már, hogy Ferdinándot mennyire könnyű szóra bírni: elég volt, hogyha éreztettem vele, figyelek. Azonban amint a figyelmem passzív hallgatásból átcsapott kérdezősködésbe, ő szinte azonnal kizökkent.

Mielőtt újra beszélni kezdett volna, lesimította az előtte heverő tintafoltos papírlapot, és megköszörülte a torkát.

– Igen. Viszont – vett újabb lendületet –, hogyha régebbre akarnak visszamenni, akkor egy olyan területet jelölnek ki, ami távol van a mindenkori épített környezettől. Minden egyes időponthoz, ahová engedélyezett az utazás, egy konkrét hely van kijelölve, ahová érkezhet az utazó. A monarchia korára például ez a bérház. – Ferdinánd itt egy pillanatra megállt, a néma külvilág felé pillantott a nyitott ablakon keresztül, és keresett valami emléket, az ok-okozati láncolatok legelejét, hogy megoszthassa velem azt. – Otthon valami gond volt a lakás térmanipulátorával, ezért én intézkedtem úgy, hogy az időgépet vigyék le a kövezett udvarra. Hát például – nevetett fel –, ezért is van szekrénynek álcázva. Hogy ilyen esetekben is könnyen elrejthető legyen. Normál esetben az utazó ide, ebbe az üres lakásba érkezett volna meg, de amikor én elloptam, akkor már lent volt az udvaron. Lett is belőle elég probléma…

Átpillantott a válla fölött. Ebben a szinte üres lakásban semmi sem volt, ami eltakarhatta volna előle a kilátást.

– Idáig világos?

– Többé-kevésbé – bólintottam.

– Most többé vagy kevésbé?

– Értem – keményítettem meg a hangom –, az időutazás időpontjait, meg a helyeket, én csak azt nem értem, hogy a hang – integettem az ablak felé –, hogy nem jön be odakintről.

– Szóval a térmanipulátorokat – ismételte különös pátosszal a szót –, a falba építették be. Úgy három-négy méterenként egyet. Ez egy lapos, korong alakú szerkezet, ami csak akkor működik, ha hálózatot alkot. Szóval az egész lakásban, a falban, a padlón és a plafonon is vannak térmanipulátorok. Ezek összeköttetésben állnak egymással: hogyha egyetlen manipulátor nem működik, az egész hálózat nem működik.

– Mint az égősor a karácsonyfán.

– Mi? – Ferdinánd értetlenül pislogott felém. – Karácsonyfa? Igen – kereste a szavakat –, olyan. Soros kapcsolás. Szóval – emelte fel ismét a hangját fontoskodva, mintha ezen állna vagy bukna most minden –, ezek a manipulátorok arra jók, hogy egyfajta védőréteget képezzenek a lakás körül. Kibocsátanak egy jelet, ami az agy észlelésért és érzékelésért felelős részein aktiválódik. A térmanipulátorokkal védett helyekre egyszerűen nem akarunk odapillantani, nem vesszük őket észre. Mintha vakfolt lenne a látásunkban. Mi azért tudtunk bejönni, mert előzetesen ráirányították a figyelmünket: nekem még otthon, neked pedig én a múlt héten. Ez nem varázslat, nem tüntettük el a lakást, mint valami bűvészmutatványban, hanem leárnyékoltuk az emberi agy előtt. Ez tudomány – összegezte elégedetten.

– Félve szólalok meg, de a hang – intettem napjában már harmadjára az ablak felé –, akkor miért is nem jön be?

– A hang – nézte Ferdinánd is az ablakot –, hát persze. A térmanipulátor nem csak befele, hanem kifele is tompít.

Felpattantam a székről, és a nyitott ablakon kihajolva kinyújtottam a kezem. Kerestem valami jelet, valami szokatlan érzést arra vonatkozóan, hogy ez a térmanipulátor tényleg létezik, hogy Ferdinánd nem csupán a vicc kedvéért hitette el velem ezt az egészet. De semmit sem éreztem.

– Láthatatlan. – Ő is engem figyelt, és pontosan tudta, hogy miben mesterkedem.

– Akkor honnan tudod, hogy működik?

– Amikor megérkeztem, nem működött, de megjavítottam – közölte büszkén. – Különben az energiaellátással lehetett valami probléma. Mikor múlt héten először feljöttél, akkor is hol működött, hol nem… Ezért is hallottam meg, amikor kiabáltál nekem az udvaron.

– Nem ez volt a kérdés – hívtam fel rá a figyelmét. Már nem először fordult elő, hogy Ferdinánd a kérdésem elől kitérve egyszerűen valami másra adta meg a választ.

Visszahúztam a kezem az ablakból, és elindultam céltalanul az utazó lakásában. Körbejártam az ebédlőt, benéztem a konyhába, széthúztam a függönyöket a hálószobában, aztán valahogy megint visszamentem oda.

Pontosan ugyanott álltam meg, ahol eddig minden nap: az üres szoba küszöbén. Valami tudattalanul is ide vezetett. Talán ez a szoba is láthatatlan jelet bocsát ki, de ez nem taszít, hanem vonz.

– Onnan tudom, hogy működik – próbálta elterelni Ferdinánd a figyelmem –, hogy a héten már elfelejtett zargatni a házmester.

– Értem – hagytam rá, de már rég nem figyeltem a szavaira. Az üres szoba padlóján heverő romokat figyeltem, amelyeket Ferdinánd gondosan sorrendbe rakott. – Ugye azt mondtad, hogy technikai analfabéta vagy. – Az egyik régebbi beszélgetésünk egy apró részlete piócaként ragadt meg az elmémben. Ferdinánd felnevetett.

– Nem fogom tudni összerakni. – Észre sem vettem, mikor sétált a hátam mögé. Őt is vonzotta a szoba: az üres tér, a fehér falak. A visszhangos levegő. A fenyőparketta. Az időgép gondosan sorba rendezett dirib-darabkái. – Egy térmanipulátort megszerelni egyszerű. Kábé pont annyira, mint karácsonyi égősorban izzót cserélni. Ez viszont túl nagy falat nekem.

Némán néztük a parkettára fektetett romokat: a sötét szekrényajtó szilánkos darabjait, a törött fém alkatrészeket, az éles műanyagdarabokat. Cérnavékonyságú, szakadt vezetékeket. Mintha háború utáni látképet szemléltünk volna, a különbség csupán annyi volt, hogy nem Ferdinánd, hanem én vezettem a győztes sereget.

– Értem fognak jönni. – Ferdinánd ezt mindennap elmondta. Mindennap legalább egyszer ideállt az üres szoba küszöbére, véreres szemeivel végigpillantott a fa-, fém- és műanyagdarabokon, a betört kijelzőkön és apró kis meghajtókon, hogy tudatosítsa magában, ez még nem a történet vége.

– Mennem kell – böktem ki zavaromban, és Ferdinándot kikerülve elsiettem a térmanipulátorokkal védett lakásból.

*

– Ferdinándnál. – Ez volt a válaszom Didének.

Itt legalább, lélegeztem fel, vannak zajok: odakint lovas kocsik haladtak el, madarak csicseregtek, emberek kiáltottak. Nem éreznem azt, amit az utazó lakásában: hogy a fejemet kihipózta a kortalanság. A falak itt maszatosak voltak, míg ott makulátlan fehérek. Dide szobája zsúfolásig tele volt bútorokkal, használt ruhákkal, kidobásra váró papírokkal, szamárfüles könyvekkel. Ott üres szobák, üres fiókok. Itt élet volt, míg amott csak üresség.

– Még mindig a könyv lektorálásán dolgozik?

– Meglep, hogy megkérdezed.

– Miért lep meg? – Dide megállt a mozdulatában, letette az ágyra a földről felnyalábolt párnát, és felém fordult. – A Jókai Nyomdában kapott munkát, ahol már nekem is jelent meg kötetem. Szinte munkatársak lettünk!

Elengedtem a fülem mellett Dezső megjegyzését, mert tudtam, hogy csak gúnyolódik. Inkább az eredeti kérdésre fókuszáltam:

– Igen, a lektoráláson dolgozik.

– Kell neki a pénz – jegyezte meg Dide. – Vajon mire? Talán te tudod, hogy mit akar csinálni…

– Nem is tudom, talán – fordultam felé –, nem akar éhen halni?

– Biztos, hogy készül valamire – lendült bele. – Talán el akar utazni. Talán téged is magával akar vinni, csak te még nem is tudsz róla.

– Ezt erősen kétlem.

Már fel sem idegesítettem magam a Ferdinánd ördögi létével kapcsolatos összeesküvés-elméleteken. Az egy dolog volt, hogy Didének nem volt szimpatikus a srác. Talán a vörös haj, talán a beképzelt viselkedés, hogy mindenkit úgy kezelt, mintha gyerekek lennének hozzá képest. De Dide csúcsra járatta a Ferdinánd elleni hadjáratot.

Még, hogy Ferdinánd el akar engem vinni valahova! Talán olaszországi nyaralásra? Vagy egy hétre a horvát tengerpartra? Mikor még az utazó lakásában is alig tűr meg engem.

Bizonyos szempontból mondjuk Didének igaza volt. Csak ő azt nem tudhatta, hogy Ferdinánd nem egy helyre, városba vagy országba akar elvinni, hanem egy egészen másik időbe. Persze ez, ringattam magam hamis illúziókba, szerencsére nem lehetséges. És soha, soha, soha nem is lesz az. Többé már nem.

– Túl élénk a fantáziád.

– Persze – morogta Dezső az orra alatt, és inkább otthagyta a gyűrött paplant és a kispárnát a földön. Kifelé menet, sietve kanyarította magára a zakóját. – Mennem kell.

– Hová? – kérdeztem meglepetten. – Csak most értem haza. Azt hittem, csinálunk valamit este.

– Persze, csinálunk valamit. Csak ezúttal külön-külön. – Jéghidegen közölte ezt velem. – Dolgom van.

– Mégis miféle dolgod? – Talán csak engem akar idegesíteni ezzel a titokzatoskodó viselkedéssel? Hogy kompenzálja azt az érzést, amit még mindig felfedezni vélt a viselkedésemben: hogy úgy ismerem őt, akár a tenyeremet.

– Nem fontos.

– Márpedig fontosnak tűnik, ha ilyen sietősen akarsz elrohanni.

Felgyülemlett valami szorító érzés a gyomromban. A szám kiszáradt, a vénáimon keresztül pedig egyszerre indult meg vagy ezerféle érzés. Ilyet legutóbb, vallottam be magamnak is csak csendesen, csak otthon éreztem. Például akkor, amikor tehetetlenül hallgattam végig a lakótársnőm részletes meséjét arról, hogy hogyan jöttek össze a legújabb pasijával. Titokban fülig szerelmes voltam a srácba.

– Este találkozunk.

– Megígéred?

– Megígérem – mosolyodott el Dide már a lépcsőházban ácsorogva.

Egyedül maradtam, és a gyomrom egyik pillanatról a másikra zuhanni kezdett a parketta felé. Mert itt is, mint valami elbaszott minta, ismétlődött minden szarság az életemben: a remény, hogy jobb lesz; a könnyű napok; a gyorsan elromló kapcsolatok. Aztán újra ez: egyedül maradtam.

Keserűen jutottak el az agyamig Ferdinánd hetekkel ezelőtti szavai is: a problémáid veled mennek, akárhová is mész. Ferdinánd talán bölcsebb volt, vagy talán csak sokkal jobban ismert engem, mint azt valaha is gondoltam volna.

A zsebemben elrejtegetett digitális karóra szerint háromnegyed nyolc volt. Dide mindig pontosan szokott elindulni és megérkezni, most minden bizonnyal nyolckor volt találkozója. Nem találtam magamban megfelelő indokot arra vonatkozóan, hogy miért titkolózott. Egyáltalán: hogy miért nem vitt engem is magával.

Ezért kénytelen voltam ahhoz az eszközhöz folyamodni, amihez eddig csak végszükség esetén.

Lehuppantam az íróasztalához, arrébb tettem a terjedelmes kézirat- és jegyzethalmot, és magam elé húztam a fafedeles dobozt.

Dide itt tartotta a magánleveleit.

Én pedig olyan természetesen emeltem fel a fedelét, mintha az én ládám, az én leveleim, az én magánügyem lett volna.

Ez cseppet sem volt etikusabb annál, mintha valakinek a telefonjába, az e-mailjeibe, a Facebook üzeneteibe néztem volna bele, de valahogy mégsem gyötört miatta a bűntudat. Valahol mélyen úgy gondoltam, ezek már lefutott körök. Ha otthon lennék, elég lenne csak bepötyögnöm a Google-be, hogy Kosztolányi Dezső levelezése, és ezek közül jó néhányat megtalálnék az interneten.

Persze ettől még közel sem volt szép dolog, amit tettem. Végigfutottam a legutóbbiakat: levél a szüleitől, Mariska húgától, a Fogarason tanító Babits Mihálytól. Ezek nem érdekeltek. Vagyis szívesen meghallgattam volna Dezsőt, hogyha ő mesélte volna el nekem, hogy mit írtak neki. De elolvasni nem akartam.

A levelek viszont, amelyek választ adhattak arra vonatkozóan, hogy miért rázott le ma este, a doboz alján voltak. Fél tucat levél szép, kerek, idegesítően jobbra dőlő betűkkel. Az első pár levélen Hedda; majd Heddi, és Heddike lett az aláírásokból. És ahogy végigfutottam a sorokat, lassan körvonalazódott előttem egy hétköznapi, egyszerű polgárleány képe, aki bár kedves és előzékeny, de végtelenül ostoba. Akit Dezső már ismert otthonról, Szabadkáról. Akivel talán szomszédos utcában laktak, és talán még a szüleik is ismerték egymást. Aki most Budapestre utazik, és mint egyetlen budapesti ismerősével, szeretne találkozni Dezsővel. Aki arra kéri őt, vezesse körbe a fővárosban. Aki már a leveleiben is olyan szépen idézte fel az idilli gyerekkort, hogy csak a vak nem láthatta, mennyire nyomul. Persze a kor nyomulási szokásaival mérve.

Szép sorrendben, hogy ne derüljön ki a kíváncsiskodásom, visszatettem a leveleket. Megcsalva éreztem magam, pedig nem volt rá okom. Nem voltunk szerelmespár, nem fogadtunk egymásnak hűséget sem.

Talán csak az zavart, hogy amíg itt engem mindenki különlegesnek tartott, ő ilyen egyszerűen unt meg, és cserélt le egy teljesen átlagos szabadkai polgárleányra.

Már maga a név is – Hedda – úgy bökte az agyamat, hogy képtelen voltam másra gondolni. Mint egy szálka az ujjamban, amit sehogy sem bírtam kiszedni a bőröm alól.

Hogy ne csavarodjak be teljesen, úgy döntöttem, mégsem ülhetek itt egész este arra várva, hogy Dezső mikor jön végre haza a randevújáról. Magamra kanyarítottam a zakót, fejembe nyomtam a kalapot, és elhatároztam, hogy jól fogom érezni magam. Nem állhat semmi sem az utamba: fiatal vagyok, talpraesett vagyok, különleges vagyok, sőt mi több, időutazó vagyok! Megérdemlek egy igazán jó szombat estét.

Kép: Fortepan / Péchy László; Síp utca–Dohány utca kereszteződése, 1919