Kaméleon, kanári és skicc egy titokzatos asszonyról: 2. rész

 

– Elnézést…. Elnézést! Bocsánat, átengedne? Köszönöm! Elnézést… – Ügyetlenül slisszantam át a bordó székek között, véletlen sikerült bele-belerúgnom a nézők térdeibe. Az előadás úgy tíz perce kezdődhetett el. A színészek rendületlenül folytatták a játékot, azt gyanítottam, a sötétben amúgy sem vesznek észre engem. De a nézők, akiken átfurakodtam, mind megajándékoztak egy-egy kedves szóval. Mintha ugyan rossz ember lennék attól, hogy tíz percet késtem!

Ma este Shakespeare-t játszottak a Vígszínházban. A sor pontos mértani közepén ott ült Dide, mellette pedig egyetlen egy üres hely. Ezt minden bizonnyal nekem foglalta le! Amíg oda nem értem, a kabátját tartogatta az üres széken, most viszont helyet csinált nekem, és némán figyelte, ahogy kissé körülményesen – kezemben a kalapommal ügyetlenkedve, a bő zakóban idétlenül totyogva – leülök mellé.

– Bocsánat! – suttogtam el neki a sötétben.

– Késtél.

– Igen, tudom. Elnézést! – Nem értettem, miért várja el tőlem, hogy ennyire szabadkozzam. Mintha ugyan nem tudta volna rólam, hogy bizony el szoktam késni. Nem az első, és nem is az utolsó eset volt ez a mostani.

A fiatal színészek régies maskarákban sétálgattak a színpadon. Ódon szavakat dobáltak egymáshoz, melyekből csak a rímek meg a hangsúly pattogott ki, miközben kifelé üvöltötték magukból a mesterséget. Én pedig egyáltalán nem tudtam odafigyelni rájuk. A szemem sarkából Dide duzzogó arcát figyeltem a félhomályban.

Fontos volt neki ez az előadás. Tudtam, valami riválisát akarta lekörözni azzal, hogy jobb ajánlót ír a színdarabról a Budapesti Naplóba, mint a rivális a saját lapjába. Talán csak ezért volt ennyire feszült. Meg talán az is zavarhatta, hogy késtem, mert különben ötletem sem volt, miért lehet ilyen merev.

– Hol voltál? – Már váltott a szín. A fiatal, szőke színésznő már megcsókolta a főhőst, amikor ezt odasúgta nekem.

– Csak Ferdinánddal. – Dezső homlokán összefutottak a ráncok. – Csak beszélgettünk.

– Miért beszélgetsz vele egyáltalán? – Mintha minden szavamon mulatni lehetett volna, úgy kérdezte ezt.

– Mert olyan kedvem volt – vontam vállat, és figyeltem, ahogy a főhősnő érzelmes monológban számol be a közönségnek az érzéseiről.

– Csak emlékeztetlek – hajolt közel a fülemhez –, hogy a te Ferdinándod a múltkor még el akart téged rabolni.

– Most már nem fog.

– Ezt meg miből gondolod? – Dezső a suttogás kritikus szintje felé emelte a hangját, és ekkor három irányból is ránk szóltak, hogy maradjunk végre csendben.

A szőke naiva szerelemtől ittasan folytatta a monológot.

Rövid, átható pillantást váltottunk egymással, és egyenes gerinccel, némán figyeltük tovább a főhősnő szenvedéseit, még úgy öt percig.

– Ezzel csak saját magadat sodrod veszélybe – jött aztán Dide kommentárja.

– Majd én azt el tudom dönteni, hogy mi mennyire veszélyes nekem – sziszegtem vissza. – Nem kell féltened engem.

– Már hogyne féltenének, hogyha azt látom, egyszerűen képtelen vagy vigyázni magadra.

– Igenis tudok magamra vigyázni. – Most én emeltem fel a hangomat, sőt a lábammal még dobbantottam is egy kisebbet. Ismét elégedetlen morgások és elmotyogott szitkok érkeztek a hátunk mögül.

Aztán nem szóltam többet. Dezső sem szólt. Némán duzzogtunk egymás mellett, amíg a fiatal pár a színpadon egymás karjaiban alélt.

*

Nem is tudom, mi zavart jobban: az, hogy Dide ennyire elzárkózott, és nem tartotta jó ötletnek, hogy puszta jóindulatból szóba álltam Ferdinánddal, vagy az, hogy a mozdulataival és a szavaival is azt kommunikálta felém, többet már cseppet sem érdekli, hogy mit csinálok. Mintha átlátszóvá váltam volna: na persze nem úgy, mint a múltkor, és mint már jó párszor Dide társaságában. Akkor a létünk még annyira sem mozdította meg a valóság szövetét, hogy egyszerűen csak összemosódtunk egymás mellett.

De nem! Most egyszerűen magasról tett arra, hogy én hanyag mozdulatokkal és hangos szusszanásokkal meg-megmoccantam mellette. Jelentéktelen és lényegtelen lettem egy felvonás erejéig. Pont, ahogy otthon is.

– Unom – jelentettem ki fennhangon, mikor már a körúton baktattunk hazafelé.

– Ugyan mit?

– Hogy nem szólsz hozzám.

– Nincs mit mondanom. – Mintha mindezzel már lezártnak is nyilvánította volna a témát. Nem szólt, nem nézett rám, csak tette egyik lábát a másik után. Kétségbeesetten kutattam magamban valami beszédtéma után.

– Hogy tetszett az előadás?

– Jó volt.

– Csak ennyi? – nevettem fel idétlenül. – Jó volt? És mit fogsz írni a színikritikába?

– Még nem tudom. – Na, ezen azért ő is elgondolkodott egy pillanatra. – Majd holnap elolvashatod.

A szél már lecsendesült körülöttünk. Vagy talán csak a házfalak fogták fel? Nem tudom. De a szél helyét most valami dermesztő, éjszakai hideg vette át. Talán annyira megzavarodott körülöttünk az idő, hogy már nem is április, hanem december van.

– Eszembe jutott valami. – Minden idegszálammal próbáltam menteni a helyzetet. És mivel ideges voltam, gyorsabban és hangosabban beszéltem, mint általában. – Még a színházban. Emlékszel, hogy a múltkor arról beszélgettünk, hol lehetne a legdrámaibban meghalni?

– Igen.

– És Karinthy eljátszotta a New York karzatán, hogy hogyan szeretne meghalni. A lépcsőhöz állította azt a pincért, ő kapta a megtisztelő szerepet, hogy megállapíthatta a nagy író halálát – zavart mosollyal lélegeztem fel, mikor láttam, Dide is elmosolyodott a groteszk emlékképen. – Aztán gyászbeszédet mondtál a holttest felett.

– De a holttest valahogy képtelen volt nyugton maradni – fűzte hozzá Dezső csendes derűvel.

– Na, nekem erről jutott eszembe, hogy hol lehetne még ennél drámaibban is meghalni. A színházban – suttogtam, mintha valami évezredes talányra jöttem volna rá. – Csak képzeld el: a nézőtéren félhomály, mindenki azt figyeli, ahogy a szerelmespár egymás karjaiban életét veszti. A nők könnyeznek, szipognak, és még én is elérzékenyülök egy pillanatra. Meghatottan rád nézek, keresem a kezed a sötétben, amikor meglátom: a fejed előrebicsaklott, kettőnk között, a karfán felejtett kezed merev és jéghideg. Egy pillanatra átjár valami borzongás. Feléd fordulok. Finoman megrázlak, hátha csak elaludtál. De te nem mozdulsz. A kezemmel kétségbeesetten próbálom kitapogatni a pulzusodat. – Ekkor valóban megállítottam Didét a járda közepén, a kezemet a csuklójára csúsztattam, úgy folytattam a rémkép részletes leírását. – Suttogni kezdek neked: Dide, kelj fel! De te, természetesen, meg sem moccansz. Ekkor már pánikolok. Körbefordulok, de a többi néző csak elégedetlenül próbál átkukucskálni a fejem felett, hogy láthassák a halál egy nem túl eredeti formáját a színpadon. A torkomat elszorítja a tehetetlenség. Levetek magamról minden társadalmi normát, minden illemet és viselkedésmintát, és kiabálni kezdek a sötét színházteremben: Segítség! Valaki segítsen! Azt hiszem, meghalt… Felpattanok, zavartan keresek legalább egy szempárt, ami az enyémbe fonódhatna, de természetesen tök sötét van körülöttem. – Megálltam egy pillanatra, kiélveztem a szavaim okozta hatást, és közben figyeltem Dide nagyon is eleven tekintetét, ahogy az általam lefestett valóságban keresi a lehetséges reakciókat. – Mi történhet?

– A színpadon megáll a játék.

– A színpadon megáll a játék – ismételtem. – Aztán?

– A nézőtéren felkapcsolják a lámpákat. A tömegen halk suttogás fut végig: Meghalt? Ki halt meg? Te látsz valamit? Mindenki téged néz, hiszen te állsz egyedül a nézőtéren, a holttestem felett. Halk zajok: a ruhák és a színházi bársonyszékek egymásnak súrlódnak, ahogy mindenki felénk fordul. Aztán felkiáltasz…

– Segítsen már valaki! Kérem! Segítsenek! – Csak suttogtam a sötét utcán, de mégis, mintha kiáltottam volna. – Sírni kezdek.

– Sírni kezdesz – ismételte Dezső. – Zokogni.

– Ömlenek a könnyeim, még levegőt is alig kapok.

– A melletted ülő férfi finoman ki akar vezetni téged a teremből, de ekkor, mintha csak most ébrednél rá, hogy mindez tényleg megtörtént, teljesen elhagyod magad.

– A földre rogyok, és erőtlenül suttogom magam elé: Ne, ez nem lehet. Nem történhet meg. Átkulcsolom a kezem a lábszáradon. Dide, kérlek, nem hagyhatsz itt engem. Nem teheted ezt velem. – Sírásra kellett volna, hogy forduljon a hangom, de lassan és fokozatosan, ahogy ezt a lehetetlen jelenetet előadtuk, mindkettőnkből kitört a csillapíthatatlan nevetés. Hápogva kapaszkodtunk egymásba.

– És mi lenne – kérdeztem a nevetéstől könnyes szemmel –, a nekrológod címe?

– Az a szamár Karinthy már a múltkor kitalálta – legyintett könnyeden Dide.

– Éspedig?

– A zöld tinta kiapadt – ejtette ki pátosszal a hangjában. – Tudod – magyarázta –, mert zöld tintával szoktam írni.

– Nem kell elmagyarázni – nevettem még mindig, bár egy kissé már kényszeredetten. Mert a nekrológ címétől akaratlanul is borsózni kezdett a hátam.

– Azért ne szarj be – lökött meg Dide. – Még nem dobtam fel a talpam.

– Nem, még nem szagolod alulról az ibolyát.

– Még nem leheltem ki a lelkem.

– Még nem haraptál fűbe.

– Még nem adtam be a kulcsot.

– Még nem… – megakadtam. Persze több szinonima nem jutott eszembe.

– Vesztettél – jelentette ki Dezső egyszerűen, és engem a járdán felejtve elindult tovább a körúton.

– Nem volt verseny.

– Hát persze, hogy verseny volt! – nevetett maga elé a sötét utcán. Mintha a jelenetet a színházban, a duzzogást az imént a körúton, kiradíroztuk volna a valóság szövetéből.

– Még nem – ismételtem. – Még jó, hogy tudom, nem most fogsz meghalni.

– Mégis honnan tudhatnád? – nevetett rajtam Dezső.

Vállat vontam, és a választ inkább megtartottam magamnak.

*

A tény viszont, hogy egy egész délutánt és estét Ferdinánddal töltöttem el, nem tűnt el nyomtalanul a mindennapjainkból. Mert Didének eszébe jutott, mikor otthon pakolászta a szennyesét, és ugyanúgy nem örült neki, mint legutóbb a színházban.

– Szerintem el kellene mondanom, mit gondolok erről.

– Persze, mondd csak – bátorítottam. – Hallgatlak.

– Szóval – kereste a szavakat –, engem zavar, hogy beszéltél Ferdinánddal.

– Oké – bólintottam, magamban pedig lenyeltem minden haragot és felháborodást, minden megjegyzést, ami arra vonatkozott volna, hogy én döntöm el, kivel beszélhetek és kivel nem. – Értem.

– Több okot is fel tudok sorolni, hogy miért. Szeretnéd hallani?

– Szeretném.

– Egyrészt azért zavar, mert eddig úgy könyvelted el Ferdinándot, mintha ő lenne az ősellenséged. Azt mondtad nekem, hogy ez az ember már többször el akart rabolni téged, és jól láthatóan rettegtél is tőle. Amikor megláttad őt a New Yorkban, tudod – pillantott rám –, amikor először találkoztunk, akkor is remegtél a félelemtől, és úgy rohantál előle, mintha valóban bántani akarna.

– Igen – adtam igazat Dezsőnek. – Így volt.

– Én úgy viselkedtem vele, mint ahogy kell egy olyan emberrel, aki ártatlan nőket, történetesen téged akar elrabolni. Azt pedig a mai napig bánom, hogy azon az estén nem vitettem őt el a csendőrökkel. Különben is: nem tudunk róla semmit. Vagy ha te tudsz is valamit, azt nem osztod meg velem. Honnan jött? Mit akar Budapesten? Egyáltalán: mi a vezetékneve? Miért kell mindig csak Ferdinándnak hívnunk, mintha valami szerzetes lenne, aki egyetlen nevet viselhet csupán…

– Ne haragudj, Dide – muszáj volt közbeszólnom –, teljesen igazad van, és ezt bármikor aláírnám. De a helyzet azóta megváltozott.

– Mégpedig milyen irányba? – Az ablak előtt állt, onnan figyelt engem, ahogy zavartan keresem a helyes szavakat. Hogyan magyarázhatnám el neki a Ferdinánd és köztem lévő különös kapcsolatot anélkül, hogy nem mondom el neki az időutazós részt?

Felálltam a díványról, lesimítottam a ráncokat a barna nadrágról, és mezítláb sétáltam az ablakhoz.

– Oké, figyelj! – toporogtam kicsit előtte, kerestem a helyemet. Aztán a két kezemmel közrefogtam az arcát, hogy csak rám figyeljen egy teljes percig. – Képzeld el, hogy Ferdinánd és én egy helyről jöttünk. Mondjuk azt, hogy egy helyről jöttünk – kerestem magamban a legkevésbé fájó hazugságot. – Oda én a legrosszabb rémálmaimban sem akarok visszatérni, viszont Ferdinánd mindenáron vissza akar menni. Érted már? De miattam nem mehet már vissza. Soha többé nem mehet vissza. Én pedig egyszerűen csak megsajnáltam őt. Mintha egymásra lennénk utalva: neki nincs senkije többé, mert mindenkit elveszített miattam. Én pedig azért vagyok vele, mert kárpótolni akarom őt ezért a nagy veszteségért. Érted már? – néztem reménykedve az üvegkék szemekbe. – Ugye megérted?

Dezső egy pillanatig habozott. Nem tudtam, hogy kiabálni vagy sóhajtani fog a következő pillanatban, hogy megérti vagy még mérgesebb lesz, hogy elfogadja vagy kitekeri Ferdinánd nyakát.

– Persze – szakította el végül a szemkontaktust. – Megértem.

Elmosolyodtam. A szívemről nem csak egy kő, hanem egy egész hegy zuhant le ekkor, és a nyakába ugorva önfeledten magamhoz szorítottam őt.

*

– Patrícia, ő itt az öcsém, Árpád.

– Örvendek! – megragadtam Kosztolányi Árpád kezét, és megráztam. Arcra nagyon hasonlított Dezsőre, a haja például ugyanúgy oldalra volt fésülve, és a szemei is olyan nagy, kék ablakok voltak, de a homlokát folyton összeráncolta, és a száját is összepréselte. Mintha azt remélte volna, hogy ettől a finom kényszerességtől fontosabb embernek fog majd tűnni.

– Ő pedig az unokatestvérem, Brenner József.

– Nem hittem volna, hogy ma két orvossal is kezet rázhatok.

És ekkor még azt sem gondoltam, hogy ma két orvos segítségére is szükségem lesz Ferdinánd miatt.

– Melyek közül egyik még novellista is – mosolygott rám huncut bajusza alól Brenner József, aki magát nem szégyellte ilyen szemérmetlen büszkeséggel bemutatni.

– Jó is, hogy rám szólsz! – kapott Dide a fejéhez. – Mit szeretnél, hogyan mutassalak be téged? Brenner Józsefként vagy Csáth Gézaként?

– Ami a hölgynek alkalmasint jobban megfelel. – Csáth Géza nem titkolt sármőr volt. Nagy, barna szeme, szépen nyírt bajusza vonzóvá tette őt a mindenféle korból érkezett nőcskék számára is.

– Nem hölgy! – tiltakoztam egyből, és megragadtam Csáth hanyagságból leeresztett jobbját. – Csak Patrícia.

Az egész egy teljesen jelentéktelen csütörtök este kezdődött. Dide azt monda, hétvégén valami családi rokonnál kell megebédelnie, mert hogy hívták. És ha hívták, hát illik is mennie. És nem csak ő megy, de megy a szintén Pesten orvostanhallgató öccse és az unokatestvér Brenner József ésvagy Csáth Géza is.

– Kénytelen leszek magadra hagyni vasárnap. De cserébe ma este elviszlek az öcsémhez, hogy bemutassalak nekik. – Nem ellenkeztem. Még mindig, minden tettemmel azon igyekeztem, hogy meggyőzzem Didét, ő sokkal fontosabb, mint amilyen fontos volt az a bizonyos esti beszélgetés Ferdinánddal.

Amikor Dezsővel a színházban kaptunk össze. Amikor kiröhögtük a halált a Körúton.

Persze azóta már Ferdinánddal is összefutottam párszor. Mikor céltalanul az utcákat jártam, napilapért szaladtam, vagy üzenetet vittem Dide nevében. Ha ez ugyan lehetséges, még elveszettebbnek tűnt, mint legutóbb.

– Talán jó lenne, ha megpróbálnál kikapcsolódni egy kicsit – javasoltam óvatosan.

– Nem lehet, Patrícia! – suttogta a zajos utcán. – A jókedv és a kikapcsolódás egyenes út a feltűnő viselkedéshez. És minél inkább feltűnő vagyok, az annál nagyobb veszélyt jelent rám. És ami még ennél is fontosabb – tátogta most már hangok nélkül –, hatalmas veszélyt jelent az időre nézve is.

– Nem tudom, Ferdinánd – gondolkodtam el, a kezemben Dide üzenetét gyűrögetve –, de szerintem az idő köszöni szépen, rendben van velünk, ha te is rendben vagy. – Széttártam a karjaimat, aztán magamra mutattam velük. – Velem sem történt semmi baj, látod?

Ferdinánd nem felelt. A földre pillantott, és gyorsan lenyelte magába a nekem szóló intelmeit, utastásait és parancsait. Mintha ő valahol már tudta volna, hogy lesz még idő bőven, amikor a nyakamba zúdíthatja ezeket.

– Mesélj csak, drága Dide! – kezdte mély baritonhangján Csáth. – Miféle célra is használod azt a koponyát, amelyet Árpád öcséd a múlt hónapban olyan nagy titokban tulajdonított el a patológiáról?

Csáth Géza egy palack bort bontott ki a társaságnak, Dezső otthonosan szétterpeszkedett egy széken, Árpád ácsorgott az ajtófélfát támasztva, és figyelő tekintetét bátyjáról unokatestvérére, unokatestvéréről bátyjára kapkodta. Mozdulatlan maradtam egy pillanatig, hátha elfelejtkeznek rólam.

És ebben a hirtelen támadt magányban hamar föl tudtam vázolni magamban a Kosztolányi-Brenner család kialakult szerepeit.

Dide volt a művész. A fiú, akit kicsaptak a gimnáziumból. A fiú, aki otthagyta a bölcsészkart, és akiből mégis újságíró lett Pesten. Akinek verseskötete jelent meg. Citromsárga csokornyakkendőt hordott, és soha semmi biztosat nem lehetett tudni felőle.

Csáth Géza a jóképű, akire a rokonság minden öregasszonya azt mondja, hogy bezzeg a Józsi, a Brenner Józsi, abból aztán milyen helyes gyerek lett! A komoly és egyedülálló. A megbízható. Kettős jellem: érzékeny novellista és igazi orvos. Szív és ész. Kész főnyeremény!

Aztán ott volt Árpád, a jófiú. Oldalra fésült frizőr, őszinte igyekezet, mély hallgatás, csendes megfigyelés. Kosztolányi Árpád volt a jó ember példaképe. A szorgalom. Ehhez a fiúhoz érdemes hozzámenni, a kis feleségének arany élete lehet mellette, hallottam a fülemben ismét a közhelyes rokonokat.

Csáth Géza kibontotta a bort, és töltött. Egy pohárral az én kezembe is nyomott, de azt is csak óvatosan, mintha még mindig nem tudná hová tenni Dide és az én kapcsolatomat, vagy az előbbi karakán kézfogást. Semmi hölgyem, csak Patrícia! És még bort is iszik! Gyorsan bele is kortyoltam a poharamba.

– A koponya csak emlékeztetőképp kellett – jegyezte meg Dide mellékesen.

Emlékeztetőképp, rágtam meg a szavait. Engem is emlékeztetett egy horrorfilmre, főleg mikor reggel, félálomban tévedt oda a pillantásom.

– Micsoda szentimentalizmus! – jegyezte meg Árpád csendesen.

– Csak emberi, drága öcsém, a végtelenségig emberi! – Csáth valami bensőséges otthonossággal karolta át az unokatestvérét. – Mit hiszel, az orvos az egyetlen, aki minden nap a halál szeme közé kénytelen nézni? Hogy ezt mégis megteszi, attól ő bátrabb lesz a többinél? Mert hiszen nem függ-e a többi feje fölött is Damoklész kardjaként a halál? Tudd hát meg, édes öcsém, ahogy az orvos, a költő is pont ugyanezt teszi: folyton folyvást szemezik csak a halállal. De javíts ki, ha tévedek, Dide!

Csáth rögtönzött is monológja nagy derültséget keltett a két Kosztolányi-fiú között. Mintha valami viccről maradtam volna le, ezek ketten fészkelődni kezdtek, mint a rossz gyerekek, és magukban halkan kuncogva itták Csáth szavait, míg ő mint egy ünnepelt színész, úgy csúsztatott minden szót, minden kifejezést két hallgatója elé.

Én csak csendben figyeltem, hogy mi történik.

– Mesélj inkább arról, miféle munka is ez a Moravcsik-féle klinikán! – bíztatta őt Dide, és szemében pajkos csillogással az öccsére nézett.

– Engem is érdekel, persze! – bólogatott szorgosan Árpád.

– Moravcsik-féle Elme és Idegkórtani Klinika, ha pontosan akarnál fogalmazni – Csáth mintha kacsintott volna Didére, de ezt nem láttam pontosan. – Miféle hely is ez? Itt van Pest szívében, és mégis, mintha a világ legvégén lenne. Mintha a mi beteg társadalmunk végtermékét okádná ki ide mihozzánk. Ott van nálunk a családapa, aki egész családját irtotta ki egyetlen éjszaka alatt, míg valamiféle roham gyötörte az elméjét. Te újságíró vagy, Dide – intett Csáth lassú mozdulattal Dezső felé. – Biztos vagyok benne, hogy olvastál erről a lapokban. No szóval, róla van szó. Ez a családapa, tisztes munkásember, becsületes állampolgár – a hatás kedvéért itt nagy levegőt vett – a gyilkosságból bizony semmire sem emlékszik. Sőt, mi több: mintha csecsemő lenne újra.

– Beszélni sem tud? – kérdezett közbe Dide.

– Megszólalni megszólal, bizonyos körülmények között. De ezt mindjárt kifejtem! – mutatta fölfelé Csáth az ujját. – Egyáltalán nem tudja, miféle világra került. A saját nevét is elfelejtette. Az ajtót sem tudja kinyitni. De mikor felesége fotográfiáját mutattam meg neki, úgy kezdett viselkedni, mintha az ő keze által meggyilkolt feleség ott ülne a helyiségben, követlen mellettem, és folyton csak beszélt hozzá az otthoni dolgokról. Mintha még minden úgy lenne, ahogyan azelőtt.

– Mutatott-e bármi agresszivitást, amit családjával szemben is elkövetett? – kérdezte most Árpád, némi orvosi kíváncsisággal a hangjában.

– Az ég egy adta világon semmit – vont vállat Csáth, és ez a mozdulat akaratlanul is lezserré tette őt ebben a helyzetben. Ő volt az orvos, aki távol marad. Aki nem vette a lelkére a gyilkosok tetteit.

– És tudni lehet, mi volt az emberölés oka?

– Ez a férfi folyton csak motyog maga elé, a feleségét kéri, venne-e neki kenyeret, elhallgattatná-e a síró gyermeket… – sorolta Csáth. – De ezen kívül semmi, ami oka lehet az emberölésnek, nem derült még ki. – A két Kosztolányi-fiú most elégedetlenül sóhajtott. Nincs meg a vége a történetnek. – De még tudok mást is!

Csáth sármos mosollyal most engem is megnézett magának. Mintha ellenőrizni akarta volna, hogy nő létemre bírom-e még ezeket a borzalmakat. Sápadtságot akart látni az arcomon, eltátott ajkakat, riadt tekintetet. Hát, csalódnia kellett! Ő persze ezt nem tudta, de én Tom és Jerryn nőttem fel, Bud Spencer filmeket és Reszkessetek, betörők!-et néztem karácsonykor, és amíg én a tévét bámultam, az unokatestvérem embereket gyilkolt mellettem a GTA-ban. Csáth Géza cseppet sem ijesztett meg a gyilkos családapás történetével. Közönyösen bámultam, hogyan kezd bele az újabb történetbe.

– A minap dolgom volt egy nővel, akit hisztériás rohamai miatt hoztak be hozzánk. Hát képzeljétek csak el! Ha az utcán találkoznátok össze ezzel a nővel, bizony isten, semmi különös nem tűnne fel benne. Az arca még sima, mint ahogy harmincas nőknél rendszerint. A haja hosszú, szőke, ő mindig magas kontyba fogja fel. Mélykék tekintete van, amibe szentül hiszem, ha igazán belenéznétek, elvesznétek benne. – A két Kosztolányi-fiú itta Csáth minden szavát. – Egyszóval: bámulatosan gyönyörű nő. De, mint ahogy mindenki másnak, úgy neki is megvan az a kattanás ott, belül. – Csáth a halántékára mutatott. – Vagy, aki hisz a lélekben, hát: itt, belül. – Most pedig a mellkasára bökött. – Ez a nő, mikor bementem hozzá a kórtermébe, rögvest megragadta a karomat. Olyan ereje volt a szorításának, mintha abban a pillanatban három oroszlán mart volna belém. A hangja egy egész más személyiség: halk, nyugodt női suttogás. És a nevemet is jó előre tudta!

– Hisz a neved a névtábládon ott kell, hogy álljon! – vetette közbe Árpád, jót mulatva az unokatestvére történetében tátongó fekete lyukakon.

– Nem Brenner Józsefnek szólított, a táblámon pedig az áll! – Csáth Géza kissé sértődötten kapta el a tekintetét Kosztolányi Árpádról. De aztán Dezső cinkos mosolyára nézett, és ott folytatta, ahol az előbb a történet abbamaradt. – Azt mondta nekem: Géza, csak maga segíthet rajtam! És egyre szorította a kezem. A körmét a csuklómba vájta. Haza akarok menni, hajtogatta nekem, hazamenni, kérem, segítsen nekem, csak maga segíthet. Mivel hogy az idegklinika zárt, a nő pedig feldúltnak látszott, így a hazaindulásról szó sem lehetett. A nővérekkel az ágyához kötöztük az idegbeteg asszonyt, és csak mikor folytonos motyogása nyugodni látszott, akkor fordítottam felé ismét a figyelmem. A tekintete könnyekben úszott. A szemei csillogtak. Kérem, Géza, suttogta.

– Miben akart még segítséget kérni tőled? – kérdezte Árpád értetlenül. – Hiszen azelőtt köttetted az ágyához!

– A kérdésed helyénvaló, édes öcsém – intett felé színpadiasan Csáth. – Magam sem érettem az egészet. A fülemet a nő szájához hajtottam, súgja hát meg, mit szeretne! A lehelete forró volt. Az illata édes. A jövőből jöttem, rebegte nekem könnyes szemekkel. A jövőből jöttem, Géza. Haza kell mennem, haza akarok menni! Segítsen, az isten szerelmére!

A gyomrom most egészen a padlóig süllyedt. Mintha minden mozdulatom árulkodó lehetne, mereven csak a falat néztem.

– Ez az elme betegsége – foglalta most össze Csáth Géza. – A színtiszta neurózis.

– Miféle badarság! – csattant föl Dide. – Hisz ezt most találtad ki!

– Nem hiszel nekem? – emelte fel Csáth a hangját, de abban semmiféle indulat nem volt. – Pedig minden egyes szavam úgy igaz, ahogy azt elmondtam.

– Még, hogy a jövőből! – rázta meg Dide a fejét és nevetett.

– Talán nem csak a beteged az egyetlen elmebeteg – tett rá Árpád még egy lapáttal, de Csáth ezen is csak jót kacarászott.

Ezek hárman könnyedén nevették ki az összes borzalmat. A halált. Az őrületet.

Én pedig csak támasztottam a falat, és győzködtem magam arról, hogy ez az egész nem lehet több egyszerű véletlennél.

*

A szoba egy sötétebbik sarkában, barna asztalkán apró kalitkában citromsárga kanári gubbasztott. Amíg Dide, Árpád és Géza mindenféle, számomra ismeretlen alakokról és történetekről kezdtek beszélgetni, nyakalták a bort és figyelmen kívül hagyták a létem, addig én a kalitkához sétáltam, és fél fenékkel leültem az asztalra.

A kanári idegesnek tűnt.

Nem volt soha gyakorlatom a madarakat illetően. Kétféle madár volt, amit természetes élőhelyén képes voltam felismerni: a galamb és a feketerigó. A kanári is csak azért volt ismerős, mert gyerekkoromban az egyik osztálytársam kanárit kapott a születésnapjára. Csodaszép citromszínű madárka volt. Az osztálytársam azért hívott fel magukhoz az órák után, hogy megmutassa nekem a madarát.

De a kanári mit sem törődött velünk. Ugrált a kalitkában egyik ülőrúdról a másikra, és vidáman csipogott a napfénynek, ami besütött az ablakon.

Nagyon tetszett a kalitkába zárt kismadár. Megkértem anyát, hadd tartsak én is egy díszmadarat a szobámban. Megígértem neki mindent: hogy év végén csupa ötös lesz a bizonyítványom, hogy minden héten kitakarítom a szobámat, hogy gondoskodni fogok a kismadárról, megveszem neki a magot a saját zsebpénzemből. De anya csak a fejét rázta, és azt ismételgette, hogy apád nem engedné meg, nem engedné meg.

Ez a kanári közel sem volt olyan szép, mint az osztálytársamé. A kalitkája is sokkal kisebb volt, a madár is meggörnyedt kicsit. A sötétben fakónak tetszett a citromsárga tollazat, és a szárnyait is idegesen remegtette. Néha csipogott egyet-egyet, de halkan, hogy csak én hallhattam. Nézett maga elé, de a sötétben nem látott engem. Olyan közel csúszhattam hozzá, amennyire csak akartam. Nem félt. Pillanatig sem. Talán még meg is foghattam volna, ha akarom.

– Tetszik? – Csáth Géza olyan hirtelen jelent meg a kalitka másik oldalán, hogy észre sem vettem. Csillogó, barna tekintetével nem engem, hanem a madarát figyelte.

– Igen – hazudtam, pedig hát dehogy tetszett. Ez a madár a legszomorúbb élőlény volt, amit valaha láttam. Ez a madár haldoklott. – Csak kicsit viharvertnek tűnik – szépítettem. – Lehet, hogy több napfény kellene neki, nem gondolod?

– Nem mindenkire süthet ugyanúgy a nap, Patrícia – felelte erre Csáth Géza, és a háta mögötti szekrényből egy üvegben apró magokat meg egy szépre csiszolt üvegfiolát vett elő.

A madár tényleg annyira kába volt, hogy Géza kinyitotta a kalitka ajtaját, benyúlt a tálért és kivette. A kanári pedig még csak fel sem figyelt rá, nem hogy ki akart volna röppenni.

Csáth Géza a kalitka ajtaját nyitva hagyta, úgy töltött magokat a tálkába. A madár csak remegett szünet nélkül.

Mikor aztán ezzel megvolt, elővette a szép kis üvegcsét, és pár csepp folyadékot öntött a magokara.

– Az micsoda? – kérdeztem óvatosan. Nem tudtam levenni a tekintetem az üvegcséről és az átlátszó, vízszerű folyadékról.

– Morfium – felelte Géza, mintha ezzel csak annyit mondott volna: semmi. Nem volt sem hangsúly, sem jelentés a szavai mögött.

– Morfium? – kérdeztem vissza, és a tekintetem ismét a kanárira tévedt. Reszkettek a szárnyai. Mocorgott az egész tollas kis test.

– Ez egy kísérlet, Patrícia! – Ahogy Géza a nevemet mondta, végigfutott a hideg a hátamon. – Azt vizsgálom, hogy miféle módokon reagálhat az élő szervezet a morfiumra.

– De… – komolyan nem tudtam, mit mondhatnék erre. Teljes dermedtségbe csomagolta ez a pillanat a tagjaimat. – Miért?

– Miért ne? – kérdezte könnyedén Géza, és a magokat visszatette a kalitkába. – Ez egy kísérlet – ismételte. – Akár orvosi tanulmány is születhet belőle, ami a későbbiekben még a hasznunkra válhat. Az emberiség hasznára. Ez, Patrícia, a fejlődés!

Ez embertelenség, gondoltam elborzadva, és ránéztem most Csáth Gézára. De megszólalni nem mertem. Félem, hogy a következő percben a szavai szikéivel fog szétszedni engem ez az ízig-vérig orvos.

– A kanári persze csak madár. De ép emberekkel mégsem kísérletezhetünk, nem gondolod?

– De hát… – tátogtam kiszáradt szájjal, mert igazán ellenkezni már nem tudtam.

– Föltéve persze, hogyha az ember föl nem áldozza önmagát a cél érdekében. Az egészen más eset lenne, nem gondolod? – A szavait mély csend követte. Nem hallottam Dide és Árpád halk beszélgetését sem a másik szobából. Nem a kanári pihegő csipogásait. – De hát ez nem több, mint kísérlet! – A magot és a morfiumos üveget visszatette a szekrénybe, aztán magamra hagyott a sötét sarokban, a haldokló kanárival.

Jóval később, a fájdalmát lenyelve, a bokája felett elnézve közölte velem Ferdinánd:

– Kábé egy év múlva fogja először befecskendezni magának is. És mint azt te is tudod, a morfium viszi végtére a sírba, ha nem is közvetlenül. – Végtére tudom, végtére, morogtam magamban, hát hogyne tudnám. De az sehogy sem fér a fejembe, hogy Ferdinánd hogy tudhat mindenről mindent, még ilyen állapotban is?

– Csáth Géza a morfiumba, de te ebbe nem fogsz belehalni – intettem inkább Ferdinánd bokája felé, mire ő kifejező grimaszt vágott felém.

Kép: Fortepan / Hanser Mária