Kaméleon, kanári és skicc egy titokzatos asszonyról: 3. rész

Csáth Géza egy ismerős hölgyhöz készülődött. Éjjel tizenegykor. Képzelem, miféle nő lehetett!

Annyi fölösleges indulat gyűlt fel bennem az este, hogy sehogy sem tudtam kipárologni őket magamból. Géza tekintete, ahogy kéjsóvár módon kutatja rajtam a félelmet; ahogy a nőről mesél, aki az idegklinikán azt mondta neki, hogy időutazó; ahogy morfiumot csöppent a kanári eleségére. Isten bizony, ha még egyszer rám mert volna nézni, gondolkodás nélkül felképelem!

Amint Csáth kilépett az ajtón, rögtön megragadtam a régóta asztalon felejtett borospoharamat, és egyben hajtottam le a maradék másfél decit. Most már vége van, ennek az egész estés borzalomnak vége van. És ennél rosszabb már úgysem lehet, gondoltam akkor. Pedig hát mindig lehet rosszabb.

Már fél tizenkettő is elmúlt, mikor Kosztolányi Árpád szegényes albérletének ajtaján kopogtattak. Dezső és Árpád éppen a gyermekkori játszópajtásaikat kezdték sorra venni, és összeadták, hogy mit tudnak róluk most. Szinte fel sem tűnt nekik, hogy kopognak.

Feléledő bosszúsággal sóhajtottam, és önállósítottam magam. Tényleg nincs már itt rajtam kívül egyetlen épelméjű emberi lény sem? Én nyitottam ajtót Kosztolányi Árpád albérletében.

Egy alacsony, maszatos kislány ácsorgott a küszöbön.

– Elnézését kérem, hölgyem! – sipította magas hangján. – Üzenetet hoztam Vitéz Patríciának.

A két Kosztolányi-fiú abbahagyta a játszótársak felsorolását, és most mindketten az én hátamat nézték.

– Én vagyok Vitéz Patrícia – böktem ki tétován, mire a kislány a kezembe nyomta az üzenetet.

Álltam a küszöbön, és csak a gyűrött papírt éreztem a kezemben. Éreztem a talpaimat, ahogy a padlót támasztották. A fejemet, ahogy zuhan ki belőle minden gondolat. Teljesen lefagytam. De Dide egyből értette, hogy most neki kell cselekednie: felpattant, és engem megkerülve borravalót nyomott a kislány koszos kis tenyerébe. Becsapta utána az ajtót, aztán felém fordult. Én dermedten követtem a testemmel a mozgását.

– Nos? – kérdezte. – Ki írt? Elolvasod végre?

Honnan a francból tudjam, hogy ki írt? – ez volt az első gondolatom. Meg a mocorgó méreg a gyomromban, ezúttal Dide felé.

Mégis ki a fene írna nekem? Itt, 1909-ben? Kinek jutok eszébe itt, egy olyan bérházban, ahol életemben először vagyok? Ki tudhat egyáltalán arról, hogy én itt vagyok? És miért éjjel, fél tizenkettőkor akar üzenni nekem? Miért nem tudja megvárni vele a reggelt?

– Megnézem – eszméltem magamra, és gyorsan széthajtogattam a gyűrött papírt.

Az üzenetet fekete filctollal körmölték oda, látszott, hogy kutyafuttában.

Patrícia! Kérlek, ne ijedj meg! Kisebb balesetem volt ma éjjel. Szükségem lenne a segítségedre. Cím: Síp utca 17 – tudod, ahol összetörted az időgépet… Várlak! Ferdinánd

– Mennem kell. – Ez volt az első épkézláb gondolat, amit ki tudtam nyögni.

A vállam mögött Dide a levelembe kukucskált, és talán már végig is tudta futni, mire feleszméltem: ezt neki semmiképp sem szabadna látnia. Az üzenetet a markomba gyűrtem, onnan pedig bele a zsebembe.

– Nem mehetsz oda! – Ez pedig Dezső első épkézláb gondolata volt. – Mi van, ha ez csapda? Ha Ferdinánd nem akar semmi mást, csak elrabolni?

– Nem hazudná azt, hogy megsérült – ellenkeztem, pedig hát közel sem ismertem még ennyire Ferdinándot. Csak valami zsigeri megérzés súgta ezt akkor. – Nem is tudom, Dide… De ezt nem szabad megkockáztatni, nem? Mert mi van, ha csak ennyi kevéske – mutattam neki jobb kezem hüvelyk és mutatóujjával – esély is van arra, hogy ami a levélben áll, igaz? Nem hagyhatom őt cserben! – Már a zakómért nyúltam, és a barna kölcsönkalapot is a kezembe kaptam. – Oda kell mennem.

– Veled megyek! – Dide is a zakójáért nyúlt, mire én ismét pánikba estem.

Mert mi van, ha Ferdinánd olyan rossz állapotban van, hogy véletlen kifecseg valamit rólunk? Mi van, ha ott van vele az időgép vagy bármi más eszköz, ami lebuktathatna minket?

Ami engem és Ferdinándot összekötött, most a lehető legmélyebbre kellett, hogy eltemessem magamban. Nincs időutazás. Nincs még az a jövő sem, amit mi ismerünk. Semmi más nincs, mint ez a pillanat itt, Kosztolányi Árpád albérletében. Uralnom kell a jelenemet.

– Nem! – Ezt megmásíthatatlanul jelentettem ki. Dezső meg is állt a mozdulatban. – Nem jöhetsz! – Olyan határozott hangot ütöttem meg, amennyire határozott talán még soha életemben nem voltam.

Apa jutott eszembe. Ott volt a szemem előtt az arca, a fülemben a hangja. Amikor a szobámba parancsolt. Amikor megtiltotta, hogy kanárit tartsak. Amikor anyának mondta ugyanezt a rövid szócskát: nem! Bármennyire is utáltam ezt, de minden gesztusa ott volt bennem.

Kosztolányi Árpád még csak levegőt sem tudott venni, és Dezső is csak értetlenül pislogott, mikor rájuk csaptam a bérház ajtaját.

*

Szaladva értem oda a Síp utcába. A szívem a torkomban dobogott – hogy a futástól, amihez nyilvánvalóan semmi fizikumom nincs, az ijedtségtől, hogy mi lehet Ferdinánddal, vagy a kis bogaramtól, amit Dide ültetett a fülembe, hogy ez az egész talán csak egy jól kitalált csapda, azt nem tudtam eldönteni.

Eddig kétszer jártam a 17-es számú bérház udvarán: először mikor Ferdinánd otthon berántott magával az időgépbe, utoljára pedig, mikor azt darabokra törtem. Nem kötött semmi sem ehhez a helyhez, sőt: inkább itatta át a balszerencse irrealitása. Mégis, mikor beértem az utcába, és az otthonról ismeretlen, sudár gyárkéményt megpillantottam két ház között, érthetetlen otthonosság-érzés vett erőt rajtam. Úgy látszik, ez van, ha már harmadszorra jársz ugyanazon a helyen.

Már korábban is gyanítottam, hogy Ferdinánd valahol itt húzhatja meg magát, de rákérdezni nem akartam. Azzal már túl sok szállal kötött volna össze minket a véletlen. Nem akartam percig sem felelős lenni az időgépért, amit tönkretettem, és az elrontott életért Ferdinánd előtt.

Most mégis itt vagyok, szusszantottam. Az oldalam szúrt, a tenyeremet a derekamra szorítottam, hátha ettől majd jobb lesz. Másik kezemmel belöktem a nehéz, kovácsoltvas kaput. Dundi kis puttók figyeltek a díszes kapuról: hát most meg mire készülsz, Patrícia?

Az udvaron néma csend volt. Az ablakok sötéten ásítottak felém. A legtöbb helyen már alhattak.

Odakint éjfélt harangoztak.

De miért volt mégis nyitva a kapu? Ez csak akkor tűnt fel, mikor már gondosan becsuktam magam mögött. Talán tényleg csapda az egész? Hol van ilyenkor a házmester? Miért nem kéri el tőlem a kapupénzt, mint rendesen?

Körbefordultam az udvaron, és azt a sarkot céloztam meg legelőször, ahol legutóbb még az időgép állt. Ott most semmit sem találtam. Az összetört darabkák nyomán fordultam körbe-körbe, de semmi. Pedig legutóbb még itt volt minden, az egész romhalmaz, ebben teljesen biztos voltam.

Most jöttem csak rá, hogy Ferdinánd azt valahogy elfelejtette megemlíteni a levelében, pontosan hányadik emelet hányas ajtaján kellene bekopognom.

Kivettem a zsebemből a gombóccá gyűrt üzenetet, és kisimítottam a térdemen. A sötétben hunyorogva betűztem ki újra: Cím: Síp utca 17 – tudod, ahol összetörted az időgépet…

Se emelet, se ajtó. Ez valahogy nem vallott Ferdinándra, ismertem be magamnak. Ahogy az sem, hogy írásos dokumentumot hagyjon maga után a múltban. A nevével feltűntetve. Az időgép szóval feltűntetve.

Egyre jobban zavart ez az egész. De elmenni semmiképp sem akartam. Ha már itt vagyok, tudni szeretném, mégis mi a franc folyik itt. Ki az isten szórakozik velem?

De se emelet, se ajtó, még mindig…

Mi a teendő ilyenkor? Induljak el alulról, és kopogtassak be mindenhová? Így előbb vagy utóbb valaki ki fog tiltatni a házmesterrel…

Hirtelen aztán rájöttem! Nagy levegőt vettem, és elkiáltottam magam az udvar közepén:

– Ferdinánd! – Semmi. Csengett a fülem, benne visszhangzott a kinti harangszó és a hangom emléke, ahogy megmozdította az elszunnyadt éjszakai levegőt.

Még egyszer:

– Ferdinánd! – Ezúttal már hangosabb voltam. Néhány helyen úgy láttam, megmoccan a függöny. Néhol fények gyúltak odabent. Egy alig hallható férfihang az édesanyámat emlegette.

Egy teljes percig vártam reakcióra, és milyen jó tettem, hogy vártam!

– Patrícia! – sziszegte nekem valaki a gangról. A fejemet kapkodtam, hogy a sötétben be tudjam azonosítani, pontosan merről érkezett a hang.

– Te vagy az, Ferdinánd? – hunyorogtam az egyetlen alak felé, akit a sötétben megtalált a tekintetem.

– Mégis kit vártál? – csattant fel idegesen, ezúttal kissé hangosabban. – Mit keresel itt?

– Hogyhogy mit keresek itt? – kiáltottam neki föl. – Te hívtál! – És meglengettem a kezemben a levelet.

– Nem értem. – Ferdinánd ezt már halkabban jegyezte meg, és a gang korlátját támasztva ácsorgott még egy darabig. – Na jó, gyere fel a harmadikra, én inkább itt megvárlak.

Nem kellett kétszer mondani.

Hogy nem egy ismeretlen alak, hanem Ferdinánd jelent meg a gangon, már ez is könnyített a lelkemen. Hogy nem jött le oda, ahol ezelőtt az időgép állt, szintén eloszlatta a kételyeimet. Minden rendben van, minden a helyén van.

Mikor felértem, Ferdinánd még mindig a korlátot támasztotta.

– Véletlenül nyitva maradt a bejárati ajtó, különben esélyed sem lett volna, hogy meghalljalak – motyogta maga elé, mikor lihegve felértem a harmadikra.

– Mi van veled? – szegeztem neki egyből a kérdést, amint kaptam levegőt. – Jól vagy?

– Hát… – Ferdinánd tekintete, már amennyire ki tudtam venni, elsötétült. A szemüvegén megcsillant az egyik-másik ablakból kiszűrődő halvány fény. – Honnan veszed, hogy valami bajnak kéne lennie?

– Könyörgöm, lépjünk túl ezeken a baromságokon – sürgettem. – Jól vagy, vagy sem?

– Hát… – Komolyan, mintha ma a tétovázáson kívül semmi másra nem lett volna képes. Támaszkodott a korláton, teljes súlyával azon lógott, nyalogatta az ajkait, kapkodta a tekintetét. – A bokám. Lehet, hogy eltört.

– Mi történt? – kérdeztem, és kissé közelebb léptem hozzá.

– Elmesélek mindent, csak menjünk be, oké? – Ferdinánd eddig tudta tartani magát. A homlokán most már összeszaladtak a ráncok, ahogy a fájdalomtól beszélni próbált, és a testtartását is egy pillanat alatt változtatta meg: fájós lábát fölfelé emelte, a korlátba pedig most úgy csimpaszkodott bele, mintha attól félt volna, máskülönben lefújja innen a szél. Pislogásnyi idő alatt vetkőzte le magáról a minden-rendben-van szerepét.

Odaléptem mellé, és mindenféle magyarázat nélkül hagytam, hogy belém kapaszkodjon. Így indultunk el végig a hosszú gangon. Ferdinánd lépésről lépésre vonszolta magát, és már elhagytuk az utolsó ajtót is, amikor…

– Hová is megyünk pontosan? – kérdeztem kissé levegőtlenül, a vállamon Ferdinánd kezével és jelentős testsúlyával.

– Csak gyere!

– De hát az utolsó ajtót is magunk mögött hagytuk – értetlenkedtem tovább, és most megálltam. – Ott már nincs semmi – intettem a sötét sarokba. – Csak azt ne mondd, hogy a sarokban eszkábáltál magadnak rejtekhelyet!

– Patrícia, bízz már bennem egy percre, és gyere! – sürgetett az ép lábán ácsorogva Ferdinánd.

És tényleg: mintha rosszul fókuszált volna a szemem. Mint mikor nézed azokat a trükkös képeket, és sehogy sem találod rajta a nyulat. A képen egy kacsa van, vitathatatlan. De aztán veszel egy levegőt, pislogsz párat, megdörzsölöd a szemed, és íme: ott van a nyúl is, ott van a kacsa is. Csak egy kicsit más oldalról kellett ránézni a képre.

Ott volt az ajtó is a gang legvégén. Az okkersárgára festett ajtó fölött egyetlen szám: 2080. Pedig hát biztos, hogy nincs ennyi ajtó az emeleten, de még az egész utcában sem!

A sárga ajtó mögött rács, aztán egy alig bútorozott, hófehér lakás konyhája. A bútorok – már az a kevés, ami volt – mind nyers fenyőből készültek. A falak hófehérek, és mintha még a festék szagát is érezni lehetett volna, olyan makulátlanok.

Koszosnak éreztem magam, ahogy beléptem. Recsegett a talpam alatt a parketta. Vakított a fény.

Ferdinánd ebben a nagy fényességben – ez villanyfény, eszméltem rá – sokkal rosszabbul festett, mint odakint. Az arca sápadt volt, a homlokán izzadtság gyöngyözött. És sziszegett, folyton csak sziszegett a fájdalomtól.

Míg én csodálkoztam, Ferdinánd keresztülbicegett a konyhán, és lerogyott az első székre. A fenyőszék nagyot reccsent alatta. Ferdinánd is nagyot szusszant a széken ülve.

– Csukd be az ajtót, de rendesen! – dörrent aztán rám, én pedig tettem, amit mondott.

– Mi történt? – Három lépéssel átszeltem én is a konyhát, és egy ebédlő-szerű helyiségben találtam magam.

Azért csak ebédlő-szerű, mert volt itt ugyan egy asztal, négy szék – az egyiken Ferdinánd kucorgott –, de ezen kívül semmi sem utalt arra, hogy ez tényleg egy lakható lakás, tényleg egy olyan helyiség, ahol valaha az életben megevett valaki egy tányér levest. Az ablakok feketén ásítottak felém. A falak a villanyfénytől citromsárgán vakítottak.

– Mi ez a hely? – A legelső kérdést sikerült kinyögni, ami akkor az eszembe jutott.

– Most ne ezzel foglalkozz! – Intett le rögtön Ferdinánd. – Később!

– Oké – toporogtam az ebédlő küszöbén –, akkor: mi történt veled?

– Azt hittem, ez egyértelmű: kibicsaklott a bokám. – Mióta az imént megjelent a gangon, folyton csak engem korholt. Pedig ő hívott ide, vagy mi a fene! Kezdtem kicsit mérges lenni rá.

Ferdinánd hátradőlt a széken, és fájós jobb lábát kinyújtotta a parkettán. Közel korhűnek mondható fekete nadrágja alól kikandikált a piros kockás zokni.

– Te tudod, mit kell ilyenkor csinálni? – A hangja most egy pillanat alatt változott meg, mire az én mérgem is elpárolgott. Volt benne ijedtség, fájdalom, kétségbeesés. A szemei a szemüveg mögött csillogtak, az ajkait szorosan egymásnak préselte.

És tényleg: Ferdinánd itt volt a múltban, teljesen egyedül, zúzott bokával, és fogalma sem volt róla, hogy mit csináljon, vagy hogy kihez forduljon. Félt szóba állni az itteniekkel, nehogy megváltoztasson valamit a történelemben. Félt segítséget kérni. Félt attól, hogy – nem is tudom – valami örökre így marad: 1909-ben, Budapesten, tavasszal, fájó bokával, örökre egyedül ebben az üres lakásban.

– Igen, persze – hazudtam szemrebbenés nélkül, és mélyen odabent abban reménykedtem, hogy a helyzet majdcsak adni fogja magát.

Leguggoltam Ferdinánd bokája mellé, óvatosan felhúztam a nadrág szárát, aztán a zoknit le.

Be kell vallanom valamit: ha valamihez, hát ehhez teljesen hülye vagyok. Még egy vérzést vagy ájulást csak-csak el tudok látni – másnem föllocsolom az illetékest –, de bokákhoz, belső sérülésekhez, csontokhoz az ég egy adta világon semmi közöm sem volt. Sőt! Inkább lett hányingerem az egésztől. És most ott guggoltam a parkettán, a saját árnyékom Ferdinánd bokájára vetült, körülöttünk minden világított, és néztem csak a dagadt testrészt, a lilává-vörössé elszíneződött végtagot. Még hozzányúlni sem mertem.

– Oké. – Ezt sikerült először mondanom. – Talán be kellene kenni valamivel.

– Nem tesz az rosszat neki? Meg különben is: mivel kenjük be? Nincs nálam semmi krém. Vagy nálad talán van? Egyáltalán biztos, hogy nem tört el? Mert mi van akkor, ha eltört? Akkor mit fogok vele csinálni? Befekszem majd a villamos alá, vagy mi? – Ferdinánd levette a szemüvegét, és a fájdalomtól dühösen az asztalra csapta.

– Próbáld meg megmozgatni! – javasoltam.

Ferdinánd óvatosan körbeforgatta a lábfejét. A maradék vér is kiszaladt most az arcából. A szemhéját erővel szorította össze, a fogait csikorgatta, a hangokat lenyelte.

– Kész, ennek vége – sóhajtott lemondóan, és ráborult az asztalra. – Befekszem az ágyba, magamra húzom a takarót, aztán majd csak lesz valami.

– Nem, nem, figyelj már! – térdeltem fel, hogy kicsit közelebb legyek az arcához. – Ha tudod mozgatni, akkor nagy baj nem lehet, ugye?

– Mozgatni tudom, csak hát meghalok, annyira fáj – motyogta a kezei takarásából.

– Biztos tudunk valamit csinálni, amitől jobb lesz – gondolkoztam hangosan. – Mit szoktak ilyenkor csinálni?

– Halvány lila gőzöd sincs, hogy mit kell csinálni, ugye? – A maradék élet is kiveszett Ferdinánd hangjából. – Őszintén!

– Jó, hát nem voltam még ilyen helyzetben – próbáltam magyarázkodni –, de nem lehet olyan nehéz. – Mintha értenék hozzá, finoman hozzáértem a sérült bokához, mire Ferdinánd felszisszent. Forrónak éreztem a zúzódott bőrt. – Talán tegyünk rá valamilyen borogatást, mit szólsz? Azzal rosszat nem csinálunk.

– Legyen – motyogta lemondóan az asztalról. – Abban a szobában van törölköző – mutatott aztán az egyik irányba.

Ez lehetett a hálószoba. Egyetlenegy keskeny öltözőszekrény és egy ágy volt itt. A földön kisebb-nagyobb, rendezett kupacokban Ferdinánd cuccai: pár ruha összehajtva, napilapok sorrendbe téve, egy pár zokni, gombóccá gyúrva, mindenféle papírok Ferdinánd ceruzás kézírásával telekörmölve.

A törölköző az ágy végébe volt terítve. Visszamentem vele a konyhába, és vizet engedtem rá. Csak mikor elzártam a csapot, akkor tűnt fel: ez vezetékes víz, sőt egyáltalán, ez egy vízcsap. Egy mosogató. Hetek óta még csak nem is láttam ilyen vízcsapot. Megráztam a fejem, kicsavartam a törölközőt, és visszamentem Ferdinándhoz.

Ferdinánd mozdulatlanul tűrte, hogy levegyem a cipőjét és a zokniját, majd bebugyoláljam a törölközővel a bokáját.

– Hideg lesz – figyelmeztettem azért, mielőtt a bokája köré tekertem volna a törölközőt.

Nagyokat szuszogott a kezei takarásában, de nem szólt egy árva szót sem. Azt is csak tűrte, mikor egy széket toltam mellé, és a bebugyolált lábát feltettem rá.

Aztán leültem Ferdinánddal szembe, az asztal másik végére, és megvártam, amíg megnyugszik.

– Elmondod, mi történt? – kérdeztem pár perc elteltével.

– Nem akarok beszélni róla.

– Ugyan már! – mosolyogtam rá. – Nem lehet annyira ciki, amit ne értenék meg.

– Nem arról van szó, hogy ciki. – Felemelte a fejét, megdörzsölte a szemeit, és visszatette a fejére a szemüveget is. Nagyon próbálta összeszedni magát ehhez a beszélgetéshez. – Azt hiszem, veszélyben vagyunk.

– Mi? – kérdeztem komolyan. – Miért, mi történt?

– Tudod, próbálok úgy túlélni itt, hogy még véletlenül se bolygassam meg vele a történelmet. Annyira láthatatlan vagyok, amennyire csak lehet. Mindig a mellékutcákon megyek, mindig az árnyékos oldalon… De ma, amikor elmentem, hogy kenyeret vegyek, mert hát ennem nekem is csak kell valamit, szóval akkor szembe jött velem egy férfi. Magas, kalapos alak volt, és mintha engem nézett volna ki magának. Érted ezt? – kérdezte felháborodva, pedig én nem értettem. – Belenézett a szemembe, egyenesen a szemembe! Aztán elsétált mellettem, és egész egyszerűen félrelökött. Mikor elestem, még oda is vetette nekem: Takarodj haza! Érted? Haza!

– Ferdinánd, szerintem ezt…

– Szerinted túlzok, ugye? Túlreagálom! Tessék, mondd csak nyugodtan te is a szemembe az igazságot: nem kellene itt lennem. Haza kellene mennem. De elrontottam. Nagyon elrontottam. Tudom!

– Biztos vagyok benne, hogy félreértettél valamit. És talán csak a lelkiismereted… – próbálkoztam, de Ferdinánd egyből ordibálni kezdett.

– A lelkiismeretemnek semmi baja! Nem én törtem össze az időgépet! – Az üres lakásban visszhangzott a kiabálás. Megrettenve ültem az asztal másik felén, és néztem a lángokat Ferdinánd szemében. – Hát rendben – pillanatot várt csak, amíg a visszhangok elhaltak, aztán nagyot sóhajtott, és kifújta magából az indulatait –, most te jössz! Mondd el, hogy hogyan találtál rám!

Zavartan mocorogni kezdtem a széken.

– Hát te írtad meg – és már kotorásztam is a zsebeimben, hogy a gyűrött üzenetet az orra alá tudjam dugni. – Csak az volt a furcsa, hogy az a kislány, akit megbíztál az üzenet átadásával, tudta, hogy hol leszek. Mert hiszen még én sem tudtam, hogy hol leszek! Tessék!

Ferdinánd átfutotta a sorokat, és ha lehet, még ennél is borúsabb kifejezést öltött az arcára.

– Nem. – Ennyit mondott: nem.

– Mit nem? – kérdeztem.

– Ezt nem én írtam. Nem az én kézírásom. – És egyre csak csóválta a fejét, mintha ezzel bizonyítaná a saját igazát. – Látod?

– Ugyan már, Ferdinánd! Csak megijedtél, ennyi az egész. Nem történt semmi baj. Ez nem bizonyít semmit. – Az üzenetet, hogy ne bolygassa tovább Ferdinánd amúgy is zilált gondolatait, visszagyűrtem a zsebembe.

– Akkor ezt ki küldte neked, mi? Ki írhatta meg, hogy gyere oda, ahol összetörted az időgépet? Hm? Ki a franc tudhat még erről kettőnkön kívül?

– Nem tudom – vallottam be őszintén.

– Talán ez a kettő összefüggésben van egymással: a férfi, aki engem fellökött, és aki a levelet küldte neked. Talán a kettő egy és ugyanaz, és talán a Nemzetközi Időkutatási Szövetség…

– Na jó, most állj le ezzel! – emeltem fel a hangom. – Saját magadat lovallod bele ebbe az egészbe. Nem üldöz minket senki, mert – vontam vállat – nem tudja senki sem, hogy itt vagyunk. És ez így is marad. – Persze én is csak magamat győzködtem. – A bokád pedig meg fog gyógyulni, csak idő kérdése. És talán, hogyha kibújnál a csigaházadból, és megmutatnád, mondjuk egy orvosnak, akkor… – elhallgattam.

Ferdinánd kapkodni kezdte a fejét, úgy kereste körülöttünk az okot, hogy ilyen hirtelen maradtam csendben.

– Mi van? – kérdezte, miután semmi rendelleneset nem talált.

– Eszembe jutott valami.

– Mi?

– Én két orvost is ismerek. Vedd fel a cipődet, és gyere! Segítek!

*

Kosztolányi Árpád megdicsért. Azt mondta, a vizes borogatás a zúzódásra nagyon jó ötlet volt.

Érdekes: ez a fiatalember, aki még csak tanulta az orvoslást, és aki ezelőtt olyan fontoskodónak tűnt fel a szememben, most, mikor tényleg dolga akadt, pontosan úgy viselkedett, mint amilyennek minden helyzetben látszani akart. Pontosan, ügyesen, megbízhatóan. Nélkülözhetetlenné változott egy perc alatt.

Ferdinánd is megnyugodni látszott a kezdeti feszengés után.

– Miért hoztad ide? – súgta Dide a fülembe a kérdést, miközben Árpád lefejtette a cipőt Ferdinándról.

– Látod, milyen csúnya a lába – intettem Ferdinánd felé. – Nekem fogalmam sincs, hogy mit kell csinálni egy ilyen zúzódással. És amúgy is: mi van, ha el van törve?

– Az sem lenne a te problémád.

– Ne legyél ilyen ellenséges! – megszorítottam Dide kezét, mire az arcán felengedett az az utálatos grimasz. – Csak a ma estéről van szó, ígérem, utána percig sem kell tovább elviselned Ferdinándot. Így rendben van?

Dezső rám nézett, és senki mást nem látott akkor, ebben biztos vagyok, csak engem. Csak egy pillanat volt az egész. De abban az egyetlen pillanatban benne volt minden, amiért végre úgy éreztem, élek. Dide üvegkék szemei. Az esti hideg szél, ahogy meglebbentette a függönyöket. Az olajlámpa tompa fénye. A felelősség egy elrontott életért. A felelősség Ferdinánd iránt. Most minden úgy volt jó, ahogy volt. Odabent hirtelen nagyra nőtt a szívem.

– Tessék, ezt idd meg! Fájdalomcsillapító. – Kosztolányi Árpád valami gyanús, fehér port oldott fel egy üvegpohárban, és Ferdinánd kezébe nyomta. Legnagyobb döbbenetemre ő még csak rá sem kérdezett, mégis miféle fájdalomcsillapító ez, miből készült, milyen hatása van… Csak fogta a poharat, és felhajtotta egyszerre az egészet. – Remek! Ha további fájdalmaid vannak, és kellene még belőle, akkor Patríciával küldök majd neked. Most rögzíteni fogom a bokádat. Bár, ha hazaértél, estére talán jobb is, hogyha hagyod a vizes borogatást. A rögzítés csak nappal legyen rajta. Érted, Ferdinánd?

– Igen – bólintott.

Elengedtem Dide kezét, mire ő velem együtt fordult az öccse és Ferdinánd felé.

– Megmutatom, hogyan kell rögzíteni. Te is megnézed, Patrícia? – Árpád most a válla felett hátrapillantott. Én ott toporogtam csak a bátyja oldalán.

– Megnézhetem, de talán mégis csak Ferdinándnak kellene ezt jobban tudnia, nem? Én nem leszek vele mindig ott.

– Nekem megfelel – hagyta annyiban Árpád, és visszafordult Ferdinánd felé.

Lassan és precízen tekerte körbe a fáslit Ferdinánd bokáján. Ferdinánd közben nézte, és mikor Árpád megkérdezte tőle, figyel-e még, ő csak bólintott.

Minden a helyén. Minden rendben. Most már Dezsőre is rá mertem mosolyogni.

Csáth Géza a titokzatos barátnőjétől hajnali fél három körül érkezett vissza.

– Mertem remélni, hogy még itt talállak titeket – mosolygott a szépen nyírt bajusz alól. – És lám: nem csalódtam.

Kibírtam volna az éjjel maradékát már nélküle, de ha ez van, hát ez van. Felöltöttem az arcomra a műmosolyt, a tekintetemmel pedig Ferdinándot kerestem.

Már a tartásán is látszott, hogy az a megnyugvás, amibe belesüppedt, lassan nyugtalansággá kezdett átalakulni. Ferdinánd el tudta tenni magában a tényt, hogy Kosztolányi Dezsővel és annak orvos öccsével kell egy légtérben lennie, mert szüksége volt a segítségre. De most, hogy Csáth Géza ismét megjelent, felébredt benne a nyugtalanság: nehogy véletlen megváltoztasson valamit a történelemben! Óvatosnak kell lennie!

– Én akkor talán megyek is – moccant meg a széken, és a bekötözött lábát levette a másik székről. – Köszönök mindent! Komolyan!

– Semmiség. – Kosztolányi Árpádnak kedves, meleg mosolya volt. Már ebből is tudtam, hogy tényleg szívesen segített.

Ferdinánd a cipőfűzőjét bogozta. Én felpattantam, és odamentem mellé, hogy segítsek.

– Hazakísérlek – tudattam vele szigorúan. – Hazakísérem, jó? – Ezt már sokkal bizonytalanabbul kérdeztem meg Didétől. De ő bólintott, én pedig elmosolyodtam.

Csak Csáth Géza ne lett volna ott! Már minden olyan szépen kisimult körülöttünk, mikor megérkezett.

– Érteni már az est elején sem értettem, miféle kapcsolatban is álltok az én drága Dezső bátyámmal – címezte ezúttal nekem –, de a vendéged feltűnése még bizonytalanabbá tette ezt az egészet.

– Ő az egyik barátom – tudattam Csáth-tal, és Ferdinándnak ezt a szerepét most teljesen komolyan is gondoltam.

– Én mondom neked, Didém – dobta le az asztalra a kalapját –, vigyázni kell a női szeszélyekkel. Mert most még ez meg a férfinadrág, aztán másnap már nálunk kopogtatnak, az idegklinikán. – Mintha ott sem lettem volna, úgy beszélt rólam. – A hisztéria kezdődő tünetei lehetnek már ezek is, hidd csak el nekem.

– Ugyan! – mosolygott rá Dezső fesztelenül. – Egy kis különcségbe még senki sem őrült bele.

– Te fogsz majd beleőrülni, ha majd az ujja köré csavar a különcségével. És az eredmény végtére ugyanaz. – Kedvem lett volna belekiabálni Csáth Géza arcába, hogy hékás, én is itt vagyok még. Mert tökéletesen átnézett rajtam egyetlen mondat után. – Emlékszel még a nőre, akiről este meséltem nektek? Hát hogyne emlékeznél! – csapta le egyből a labdát. – Ő is úgy fest, mint a legelőkelőbb, legnemesebb asszony egész Budapesten. Nekem mégis könnyes szemmel könyörgött, miután lekötöztettem, hogy segítsek neki hazajutni. Haza a jövőbe. Hysteria – összegezte Csáth latinosan.

Ferdinánd leejtette a kezéből a cipőjét.

– Hallottátok már, hogy Freud Zsigmond szerint nem csak női elmebaj ez, hanem a férfi elmében ugyanúgy tenyészhet?

– Mennünk kell – hadartam magam elé, és Ferdinánd cipőjét a kezébe nyomtam. – Jót fog tenni Ferdinándnak, ha kialudhatja magát.

– Azt mondta – súgta nekem Ferdinánd idegesen, míg Csáth nevetni kezdett Dezső reakcióján, és éppen senki sem figyelt ránk –, hogy a jövőből jött?

– Elmondom neked az egészet, oké? – sürgettem. – Csak menjünk innen, mert ki nem állhatom ezt az embert.

Közben a többiek már Csáth Géza vezényletével arról kezdtek beszélgetni, hogy Freud Zsigmond szerint a család miképpen determinálja annak tagjait. Röpködtek Csáth szájából a szakkifejezések, de én csak azzal voltam elfoglalva, hogy segítsek Ferdinándnak a bekötözött lábára ráhúzni a cipőjét.

Mikor végre ez is sikerült, akkor felegyenesedtem.

– Te talán nem értesz ezzel egyet? – nézett felénk Csáth Géza, de most nem engem, hanem Ferdinándot figyelte. – Hogy is hívnak?

– Tessék? – bökte ki bénán, mintha most ébredne valami zavaros álomból. – Mi volt a kérdés?

– Hogy az anya diszfunkcionális viselkedése miféle bélyeget nyomhat rá a gyermekére. Aztán pedig az, hogy mi a neved – Csáth elmosolyodott Ferdinánd bambaságán.

– Fe-ferdinánd – dadogta zavartan. – Hogy az anya szerepe? Szerintem fontos az apa személye is, nem csak az anyáé. Ő is neveli a gyermekét – kötötte egymás után a mondatait, és titkon remélte, hogy valami értelme is van. – Nem tudom, például – kereste egyre csak a szavakat, a menekülés lehetséges, és leggyorsabb útját –, Patrícia is azért ilyen furcsa, mert szabadulni akar az apja által rá gyakorolt nyomástól. – Ferdinánd felállt, és rám nézett. – Nem?

Hogy hogyan törik darabokra a pillanatnyi boldogság egyetlen másodperc alatt? Mitől leszel az, aki ezelőtt huszoniksz évig te voltál, és akit annyira, de annyira utáltál? Hogyan csúszol vissza azokba a szerepekbe, amelyeket erőnek erejével akartál lekaparni magadról, kivágni a bőröd alól, kiokádni a gyomrodból?

Nekem ehhez bőven elég volt, hogy Ferdinánd az apámat emlegesse. Elég, hogy tudjam, nem vagyok egyedül a szobában azzal, aki tudja, hogy milyen borzalmas volt felnőni vele, és milyen üres volt minden az anyám nélkül.

Felgyűlt bennem az elfojtott félelem, hogy talán újra haza kell mennem. Összekuszálódott a nyugalom, a boldogság. Nem láttam már magam előtt Dide arcát sem. És a kezem, mint gyerekkoromban, mikor megvertem az osztálytársamat, mert azt hittem, hogy rólam pletykál, vagy mikor pár hete szétvertem egy vasdarabbal az időgépet, most is magától cselekedett: hatalmas pofont adtam Ferdinándnak.

– Ilyen ez a neurózis – vonta le Csáth Géza a következtetést a csattanást követő néma csendben, és metsző tekintetével most engem nézett. – Ott lakozik minden emberi agyban.

Ha Dide akkor nem teszi a vállamra a kezét, valószínűleg őt is felképeltem volna. Megérdemelte volna. De szerencsére Dezső már értett engem, és most végre nem hagyott egyedül ezzel a sok szarsággal.

Kép: Fortepan / Göcseji Múzeum / Morandini-Schlemmer hagyaték; Orvosok, 1920