Kaméleon, kanári és skicc egy titokzatos asszonyról: 1. rész

 

Én vagyok az: a lány, akit senki sem jegyez meg magának. Aki annyira jellegtelen, hogy nem érdemes a memorizálásra, nem érdemes egy futó pillantásnál többre. Aki beleolvad a környezetébe, mint egy kaméleon. Igen, ez az: kaméleon vagyok. A környezetemhez alkalmazkodtam mindezidáig: a pesti rágófoltos járdákhoz, a Múzeum körút húgyszagához, a galambok lassú bólintásaihoz. Ahhoz a különös, fémszagú piszokhoz, ami a metrókon mindenkire ráragad.

De most valahogy minden más volt. Nem csak azért tűntem ki a környezetemből, mert nőként férfiruhában mászkáltam, mert nevetségesen nagy volt rám Dide kölcsönnadrágja, mert a kalapot mindig túl ferdén nyomtam rá a kusza kontyom tetejére. Nem csak a hajam formája vagy a gyanús-kíváncsi tekintetem volt eltérő. Az, ahogyan a jól ismert hangokat és fényeket kerestem. Nem én változtam meg, hanem a környezetem. Ez már nem az a Budapest volt, amit én ismertem, így nem is tudtam kaméleonként beleolvadni.

Napjában többször kiáltottak utánam, általában kölyöknek vagy kisfiamnak szólítva; rám szóltak, hogy túl gyorsan megyek, hogy ne ugorjak a lovas kocsi elé – ilyenkor szidtak is rendesen –, hogy miért a személyzeti bejáraton akarok bemenni a kávéházba. Alacsonyabb és vékonyabb voltam, mint egy átlagos férfi. Természetesen senki sem gondolt arra, hogy nem egy felnőtt ruhákban menőző kamasz fiú vagyok.

És amíg meg nem szólaltam, vagy a szemébe nem néztem az illetőnek, aki ilyenkor szólított, addig nem is jöttek rá a turpisságra. Kicsit ijesztő volt, mennyire élveztem ezt: nem csak a problémáimat és a kategóriáimat hagytam magam mögött, de az identitásom is lassan elveszni látszott.

Ezért lepett meg mindennél jobban, hogy egy esős vasárnap délelőtt – amikor egyedül, a szinte teljesen üres New Yorkban a kávémat kevergettem –, így szólítottak meg:

– Elnézést, hölgyem. Leülhetek?

Egy pillanatig teljesen összezavarodtam. Kikukkantottam a kalapom karimája alól, és egy ijesztően ismerős szempár nézett vissza rám.

A férfi, aki az asztalom mellett ácsorgott hosszú, sötétkék kabátot és fekete kalapot viselt. Mintha az illem csak ekkor jutott volna eszébe, a kalapot lekapta a fejéről, vizes, fekete haját pedig oldalra simította egy hanyag, de természetes mozdulattal. Vajon honnan a fenéből ismerem?

– Csak tessék – intettem egy cseppet még mindig zavarodottan.

A férfi a kabátját a székre terítette, a kalapot pedig a fogasra akasztotta. Rendelt ő is egy kávét, hosszasan a pultnál ácsorgott, az időjárásról meg a többi vendégről kérdezgette a pincért. Kínosan sokáig toporgott, már kezdtem magam kellemetlenül érezni helyette. Hangosan, mintha csak magamra akarnám ezzel felhívni a figyelmet, egy ottfelejtett Fidibuszt lapozgattam, hogy teljen az idő.

– Hosszú utam volt – jegyezte meg, mikor végre leült velem szembe. Az agyamban egyre ott mocorgott, hogy ennek a férfinak már láttam valahol az arcát. Talán a Japánban? A múlthéten azon a színdarabon a Vígben? Vagy csak szembejött velem egyszer az utcán?

– Messziről jött?

– Meglehetősen.

– Én is messziről jöttem – hajtottam félbe a kezemben felejtett újságot, és már gyártottam is a kézenfekvő hazugságot. – Két héttel ezelőtt érkeztem Budapestre.

– Akkor egy cipőben járunk – mosolyodott el. – Meséljen!

– Házitanító voltam egy családnál, és minden remekül is ment egészen addig, amíg – hajoltam közelebb az amúgy is keskeny kis asztalon – a ház ura belém nem szeretett. Félre ne értsen! – emeltem fel ismét a hangom. – Én nem viszonoztam az érzelmeit. Soha! Én, kérem, csak a tudománynak és a tanításnak, csak a gyerekeknek éltem, és eszembe sem jutott, egy pillanatra sem, hogy a tanítványaim édesapjának megtetszhetek. Persze az asszonynak egyből feltűnt. Ő csak azt a pillanatot várta, hogy mikor kaphat rajta kettőnket. A látszat is elég lett volna neki, hogy kirúgathasson engem. Egy este aztán a két gyereket fektettem le aludni, amikor az úr a folyosón elkapott. Tapogatni és fogdosni kezdett – suttogtam most –, holott én ezelőtt sosem voltam férfival. Suttogott a fülembe, azt ígérte, nem mondja el senkinek, hogy én és ő, meg hogy nem kell félnem semmitől. Persze én nem hagytam magam. Sikítani kezdtem, erre ő befogta a számat. Akkor a bokáját kezdtem rugdosni, erre megszorította a karomat. Aztán elkezdett az egyik vendégszoba felé rángatni. Ekkor lépett be a feleség. Őrjöngeni kezdett, hogy ő tudta, bizony, hogy tudta… Hogy pont velem, egy utolsó, tudatlan fruskával, aki még ahhoz sem ért igazán, hogy a gyerekeit olvasni tanítsa. Nem vártam már meg, hogy kicsapjanak. Összekapkodtam a ruháimat, a könyveimet, és elszöktem a házból.

Az előadásom végén a férfi, mintha egy érdekes könyv utolsó oldalához ért volna, csillogó szemekkel csak bámult rám. Az volt az érzésem, hogy egy szavamat sem hitte el.

– Érdekes történet – kommentálta vidáman. – És végül hogyan került föl Pestre?

– Budapestre jöttem, mert van itt egy nagynéném – folytattam teljes beleéléssel. – Nála lakom most, és minden este azért imádkozom, hogy ne találjon meg se az úr, se az asszony. Mert én nem tudnék egyiknek sem a szemébe nézni.

Lassan szürcsölte a kávéját. Odakint közben ismét rákezdett az eső, hangosan kopogott a New York hatalmas ablakain.

– Nehéz lehetett magának.

– Nem akarok erről beszélni. – Oscar-díjas színésznőnek éreztem magam, mikor oldalra fordítottam a fejem, hogy ez a rém ismerős férfi láthassa, ahogy a kontyomból kibomlott tincs az arcomba hullik, és szégyenkezve lesütöm a szemem. Nem fogja viszont észrevenni a disszonanciát, derültem jót magamban, hogy bár nem akarok beszélni erről, mégis elmondtam neki végtére mindent. – Inkább meséljen maga! Miért jött Pestre?

– Hasonlóan kacifántos történet, mint a magáé. – Várt egy pillanatot, hogy elkezdje. Sötét szemeivel kibámult a zuhogó esőbe, és hirtelen úgy éreztem, mintha valami isteni béke szállt volna mindkettőnkre. – Egy barátom után jöttem, aki eltűnt. Egyik pillanatról a másikra szívódott fel, hatalmas galibát hagyva maga mögött. Tudja, a barátommal együtt eltűnt a munkahelyünkről egy olyan masina is, amelynek az eltulajdonításával csak őt vádolhatják meg. Pedig nem hiszem, hogy öncélúan tulajdonította volna el ezt a gépezetet. Csak egyetlen nyomon tudtam elindulni: tudtam, a barátomnak az édesapjával voltak problémái.

– Elment az apjához? – kérdeztem, és izgatottságot tettettem.

– Az apja nem állt volna szóba velem.

– Hát akkor mit tett?

– Amit mindig – mosolyodott el a férfi. A haja a szemébe hullott, ismét el kellett tűrnie. Még a lélegzetem is bent rekedt, ahogy ekkor őt figyeltem. – Nyomozni kezdtem a könyvtárban.

– A könyvtárban? – nevettem el magam. – Miért pont ott?

Most ő hajolt közelebb. Olyan közel, hogy az orrunk szinte összeért, de engem még ekkor sem különösebben zavart a tolakodása. Csak tudnám végre, hogy honnan ismerem!

– Rendellenességeket kerestem a történelemben – suttogta ő, én pedig nagyot nyeltem. – Mert a barátom valahol a múltban veszhetett el, és gyanítottam, hogy valamiért nem tud már visszatérni.

– Sajnálom – böktem ki száraz szájjal –, de nem ismerem a barátját.

A szívem veszettül dobogott, és a szerencsém egyedül csak az volt, hogy nem gyökerezett oda a fenekem a New York párnázott székéhez. Mert ekkor sikerült felpattannom és megkerülnöm az idegen férfit, a kávéját és a fogason lógó kabátját.

– Várj, Patrícia! – Nem kiabált, nem parancsolt, még csak meg sem mozdult igazán, de nekem mégsem akaródzott csak úgy elsétálnom. – Én is meghallgattalak téged.

– Nem tudtam követni, mikor váltottunk át tegeződésbe – fordultam vissza felé sértődötten.

– Találtam rendellenességeket – folytatta. – Például egy Vitéz Patrik nevű költőt ócskán átszabott Quimby és Kispál dalszövegekkel. Találtam az egyik irodalmi albumban egy képet Kosztolányi Dezsőről, ahogy egy számomra ismeretlen nővel a Lánchídon ácsorog. A nő nevét nem jegyezték fel sehol.

– Érdekes – fűztem hozzá úgy, ahogy ő is az én történetemhez.

– A barátomat viszont sehol sem találtam.

Lassan teljes testemmel visszafordultam felé, készen arra, hogy ha szükséges, a New York ajtaján keresztül villámgyorsan elszaladhassak innen.

– Ha megsúgom, merre lehet a barátja, akkor hagy engem elmenni?

– Attól függ.

– Mitől? – Már egyáltalán nem hallottam a hangomat. Már csak a kiszáradt ajkaimmal tátogtam felé, mert annyira dobogott a szívem, hogy azt hittem, menten elájulok.

A férfi elnevette magát.

– Komolyan nem emlékszel rám? – A fejemmel nemet intettem. – Felkerestelek korábban, de talán nem épült be megfelelően az emlék a memóriádba.

Minden tagom megfeszült, minden izmom görcsbe rándult.

– Végül is nem számít – vonta meg a vállait, miközben bal kezével a kávéscsészét ingatta körbe-körbe. – Az én nevem Borisz.

Csak ekkor jutott eszembe. Mint mikor olyan helyen találkozol valakivel, ahol ezelőtt még soha, és a környezet miatt nem ismered fel őt. Én ragaszkodtam hozzá, hogy ezt az arcot – az átható fekete bogárszemeket fekete hajjal, arcán mosollyal, ahogy az egész életed alakulásán mulat – valahol az 1909-es Budapesten láttam. És fel sem merült bennem, hogy a saját múltamban kellene keresgélnem.

– Polgár Borisz? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. – A történelem tanár a sulimból?

*

Pár nappal azután, hogy darabokra törtem az időgépet, Ferdinánd a nyomomba eredt. Éppen Dide egyik kéziratát vittem a Budapesti Napló szerkesztőségébe, amikor észrevettem, valaki úgy három-négy méter távolságból követ engem. Nem gyorsítottam a lépteimen. Bár féltem Ferdinándtól, tudtam, hogy agyonüthet, véresre verhet, megbánthat a szavaival és a tetteivel egyaránt, de egyet már nem tehet: nem vihet vissza. És én ettől féltem a legjobban.

Beszaladtam a kézirattal, ahogy eddig is, elköszöntem a segédszerkesztőtől, ahogy bármikor. Aztán kiléptem a kapun, és egy pillanatra elvakított a nap. Nem tudtam megkeresni a tekintetemmel Ferdinándot, csak hagytam, hogy a lábaim a jól ismert irányba induljanak el.

Aznap már nem találkoztunk többször.

Másnap reggel aztán, mikor a reggeli lapokért szaladtam az egyik körúti újságosbódéhoz, ismét láttam őt. Ugyanabban a ruhában volt, mint tegnap, ugyanolyan fancsali kifejezés ült az arcán, ahogy eddig. Engem figyelt, de én nem figyeltem rá. Csak a szemem sarkából néztem, ahogy követ, majd ismét eltűnik.

Találkoztam vele este is: mikor Didével hazafelé indultunk a Japánból, ott ácsorgott egy kapualjban, de hogy még véletlenül se legyen konfrontáció Dezső és közte, inkább azt javasoltam, hogy menjünk át a túloldalra. Dide nem vette észre Ferdinándod. És ahogy tette az összes idióta ötletemmel, ezt is szó nélkül rám hagyta, és jött utánam.

Már harmadik napja, hogy követett, mikor végre valami sajnálat-félét kezdtem érezni iránta. Lepattogott rólam a harag, a félelem és a tartózkodás. Kimosta az agyamat a tudat, hogy most már bizony örökre itt fogok maradni. Megálltam, a szemébe néztem – és nem csak a szemem sarkából figyeltem, hogy merre fog majd elfordulni –, ő pedig ettől egy pillanatra le is dermedt. A szemüvege mögül hitetlenül hunyorgott rám a napfényben. Megvárta, hogy én sétáljak oda elé.

– Három napja követsz engem. Miért? – Nem válaszolt. Én zavartan, izzadt tenyérrel szorongattam a kezemben két napilapot, amit menetrend szerint Didének akartam felvinni.

– Azt mondtad, nem mehetsz vissza. – Valóban ezt mondtam neki. Aztán összetörtem az időgépet, ami Ferdinándnak az egyetlen eszköze volt, hogy hazatérhessen. Hát, most már ő sem mehet vissza.

– Én nem akartam neked rosszat. – Ferdinánd értetlenül meredt rám. – Nekem egy pillanatra sem futott át a fejemen, hogy ezzel neked bajt okozhatok. Sőt, téged is arra bíztattalak előtte, hogy menj csak vissza nélkülem. Mondtam is, hogy hagyj csak itt engem, és menj vissza, vagy menj, ahová csak szeretnél. Hogy felejts el, és ne legyen többet gondod rám.

A reggeli csúcsforgalomban emberek kerültek ki minket: egyetemisták lapos táskákkal, a hónuk alatt könyvekkel, kisiskolások hosszú vonalzókkal. Kosaras, piacra siető asszonyok, kérges kezű munkások. Fiatal nők csipkés napernyőkkel. Kalapok és szoknyák felváltva. Többen nekem jöttek, hiszen az út közepén állva suttogtam el mindezt Ferdinándnak.

– Önző vagy – tudatta velem teljesen közönyösen.

– Talán önző vagyok, igen.

– És idióta. És felelőtlen – sorolta. – És, hogy őszintén megmondjam, nem ilyennek képzeltelek.

Felnevettem.

– Ez azért vicces – magyaráztam illetlen mosolyok között –, mert fogalmam sincs róla, hogy ki lehetek én számodra.

– Nem is kell tudnod – felelte mogorván.

– Pedig most már igazán elmondhatnád. Nincs tétje. Már soha nem leszek az, akinek te ismersz. Örökre eltűntem, vagy mi a frász. Köd előttem – integettem kettőnk között –, köd mögöttem.

Ferdinánd arcán futó gőg jelent meg. A szemüvege megbillent a gúnyos mosolytól.

– Csak idő kérdése, hogy megtaláljanak. Nem tudják, pontosan hol vagyok, hiszen bárhol lehetek a múltban, bármelyik évben, bármelyik hónapban. De miután feltűnik nekik, hogy eltűnt az időgép, biztos vagyok benne, hogy keresni kezdenek.

– Téged vagy az időgépet? – Csak a rosszindulatára reagálva lettem hirtelen én is ennyire cinikus.

– Az időgépet. Természetesen.

– Szerencsés ember lehetsz te, Ferdinánd – emeltem fel a hangom. Egy pár fejkendős asszony felénk pillantott. – Nem csak, hogy elloptál egy időgépet, kifogtál egy ilyen remek nemezist, mint én, még annyira fontosnak is tartják az életed a kedves kortársaid, hogy a keresésedre induljanak. – Jókedv nélkül nevettem fel. – Ja, nem is!

– Borzalmas vagy.

– De legalább őszinte, és ezt igazán értékelhetnéd.

– Értékelném, hogyha tudomásul vennéd, amit most mondok: hogyha engem megtalálnak, lehet, hogy börtönbe fognak zárni, amiért elloptam az időgépet. De nem csak én vagyok itt az egyetlen bűnös: velem együtt téged is felelősségre fognak vonni, ebben biztos lehetsz.

– És mégis mit fognak tenni velem? – kérdeztem könnyeden, bár kissé azért összeszorult a gyomrom. – Bezárnak egy futurisztikus szuperbörtönbe 2080-ban, ahol nem érintkezhetek senkivel, ahol az órák büntetésből visszafelé járnak, ezért sohasem fogom már tudni, pontosan hány óra van, ja és persze minden fal üvegből van, mert ha valamit tudok, akkor az az, hogy a szuperbörtönök falai mindig üvegből vannak?

– 2084-ben – javított ki hidegen Ferdinánd.

– Mintha számítana – mulattam jót a merev testtartásán.

– Hidd el – lépett egy pillanatra közelebb –, nem akarod tudni.

Aztán sarkon fordult, és otthagyott.

A következő beszélgetésünkre aztán – mert egymást elkerülnünk valahogy lehetetlennek látszott –, úgy egy héttel ezután került sor. Én előtte valami fűzfapoétát szédítettem a Szabadság hídon. Azt hazudtam neki, hogy az apám még személyesen Petőfi Sándortól tanulta a költőség mibenlétét, meg hogy otthon, a vidéki kis házunkban a Nagy Költő a falra is felvéste, hogy itt járt. Aztán az ellenkező irányba indult el, mint amerre nekem kedvem lett volna csatangolni, ezért elköszöntem tőle. Meghagytam, hogy ne felejtse el elküldeni nekem a verseit, felvéstem egy kis cetlire a nevemet, meg hogy a New Yorkba nyugodtan leadhatja a nekem a levelét, ott majd meg fogom kapni. Aztán a hídon visszaindultam Pestre.

Ekkor futottunk össze.

– Szervusz, Ferdinánd! – Kedvesen fordultam felé, mosolyogtam rá a bolond áprilisi szélben, ami éppen le akarta tépni a fejemről a kalapomat. Talán egy kicsit haragudtam rá a múltkori miatt, de a szituáció, ahogy ez a tejfölös szájú költőcske az imént mennyire elcsodálkozott a hazugságaimon, hogy ennyire sütött a nap, és hogy már egyáltalán nem féltem Ferdinándtól, megpuhította a szívemet.

– Szia, Patrícia! – viszonozta a köszönésemet.

– Mi járatban?

– Miért érdekel? – A szemüvege is megbillent, ahogy értetlenül összeráncolta a homlokát.

– Csak beszélgetni akartam – vontam vállat.

– És én miért akarnék beszélgetni veled?

– Hát, nem is tudom – tehetetlenül széttártam a kezeimet. Egy mellettem elhaladó férfi elégedetlenül lépett arrébb, miután sikerült véletlen nekem jönnie. – Miért ne?

– Talán mert tönkretetted az életem? Mert miattad soha többet nem fogom már látni a családomat és a barátaimat?

Most azért egy pillanatra kellemetlenül éreztem magam. Rövid időre belemart a gyomromba Ferdinánd elkeseredettsége, és picit még a szívem is belesajdult. Megsajnáltam őt. De aztán olyan szépen sütött a nap, és olyan jó érzés volt, ahogy a bolond szél egyre több tincset csent ki a kontyomból, hogy nem engedtem el a jókedvemet. Otthon ritka látogató volt.

– Én sem fogom látni többet a családomat – vontam meg a vállaim.

– De te ennek örülsz. – Eddig közönyös volt, de most, mintha elcsuklott volna a hangja.

– Figyelj, Ferdinánd! Itt azért nem annyira rossz. Én nem tudom, pontosan milyen életet élhettél ezelőtt, de én például baromira egyedül voltam. Az apámmal azóta nem tudtam egy tisztességes szót váltani, mióta anyám meghalt. Azóta keresem a helyem a világban, mióta csak az eszemet tudom. De az élet nem tündérmese, és persze sosem találtam meg... A fenébe is, otthon nekem semmi sem sikerült! Semmi sem passzolt össze. Mintha mindig két balos cipő lett volna a lábamon.

– Értem – bólogatott nagyokat. A szél belekapott vörös hajába, és egészen viccesen túrta össze a frizuráját. – És most azt akarod mondani, hogy az eddigi borzalmas életedet felváltotta ez a mesevilág. Most már tudod, mi az életed értelme, kezded úgy érezni, megtaláltad a helyedet, satöbbi, satöbbi…

– Nem kell ennyire cinikusnak lenned – grimaszoltam. – Magyarázhatod akárhogyan, én csak azt akarom elmondani neked, hogy mióta itt vagyok, minden sokkal egyszerűbb lett.

– Örülök, hogy így érzed. – Tulajdonképpen cseppet sem örült.

– Ez egy új lehetőség – sulykoltam neki egyre lelkesebben. – Itt nem kell annak lenned, aki eddig akaratlanul is te voltál. Nem kell neked eljátszanod a megszokott, unalmas szerepeket.

– Mintha valami elcseszett lányregény szavait ismételgetnéd – fűzte hozzá Ferdinánd. – Ez nem így van, Patrícia. Nem lehetsz más akkor sem, hogyha megváltozik a környezeted. Egyrészt a problémáid ugyanazok maradnak, és veled mennek akárhová is mész. Másrészt pedig te sem változtál meg – mutatott rám –, egyszerűen csak máshogy viselkedsz. És ezt ugyanúgy megtehetted volna otthon is.

Elengedtem a fülem mellett a szavait. Amit nem akartam meghallani, amit nem éreztem már elég valóságosnak, azzal nem foglalkoztam. Csak hagytam, hogy Ferdinánd egy pillanatra összeráncolja a homlokát, miközben azt figyelte, megbuggyant-e az agyam itt a hídon ácsorogva, majd hirtelen ötlettől vezérelve karon ragadtam őt, és húzni kezdtem a pesti oldal felé.

– Mi a franc bajod van neked? – Ezt költői kérdésként könyveltem el.

– Rájöttem, hogy a nemezisemet kötelességem alaposabban megismerni. – Ferdinánd értetlenül nézett rám.

Máskor biztos, hogy kellemetlenül éreztem volna magam amiatt, hogy nem az elvárások mentén cselekszem, meg hogy egy olyan ember társaságát kell élveznem, aki gyűlöl engem. Most azonban nem érdekeltek a szabályok.

Ahogy minden más, még Ferdinánd is érdekessé vált a szememben. Élvezni kezdtem minden egyes vele eltöltött percet.

*

– Oké, mesélj magadról valamit. – Keresztbe fontam a karjaimat. Most, hogy a nap már lebukott a budai hegyek mögött, ijesztően hidegnek tűnt a szél.

– Nem mesélhetek a jövőről.

– Nem mesélhetek a jövőről – utánoztam Ferdinándot gúnyos grimasszal. – Időutazó vagyok, aki a múltban ragadt, és nem mondhatok el neked semmit, te tudatlan, antik lányregény.

– Ez nem vicces.

– Ez nem vicces – folytattam, és még Ferdinánd megfontolt, kissé darabos mozgását is felvettem egy pillanatra. Közönyösen szemlélte a paródiát a pad tetejéről. – Legalább mosolyodj már el, könyörgöm!

Odaléptem elé, megragadtam a vállát, és éreztem, a tartása egy pillanatra megfeszült. Persze nem mindenki szereti, hogyha tapogatják. Tulajdonképpen otthon még én sem szerettem. Ám itt leomlott minden fal, ami engem a külvilágtól, a többi embertől választott el, és már nem zavart, ha hozzá kellett érnem valakihez. Persze Ferdinándot annál inkább zavarta, ez világos. Viszont csak így tudtam elérni, hogy a szemembe nézzen.

– Miről szeretnél hallani? – kérdezte megadó sóhajjal.

– Ó, ne aggódj! Nem azt akarom megtudni, hogy milyen volt a harmadik világháború – legyintettem –, sem nem azt, miféle üzleti befektetéssel lehetnék a jövőben milliomos.

– Nem lesz világháború – morogta, még mindig idegesítően búskomor képpel.

– Csak mesélj valami! Meséld el, hogyan loptad el az időgépet – javasoltam, és odatelepedtem mellé a pad tetejére.

Ferdinánd egy hosszú pillanatig hallgatott. A távolba meredt, komolyan, mintha látna valami figyelemreméltót a túlparton. Pedig ott csak nagy, zöld fák bólogattak a szélben.

– Az egyik barátom figyelmeztetett, mielőtt idejöttem volna. Nem is tudom, honnan sejthette. Mintha ő már jó előre tudta volna, hogy baklövést fogok elkövetni. Vagy talán csak gyanította, mire készülök. Nem tudom. – Ferdinándból úgy bugyogtak most föl a szavak, mintha az összes mondat, amit hetek óta magában fogalmazgatott, egyszerre akart volna felszínre bukni. – Mindenesetre előző este, mikor elköszöntünk egymástól az egyetemen, azt mondta, okosan cselekedjek. Így: Ferdinánd, okosan cselekedj! Pedig előtte nem beszéltünk semmi másról, amihez bárhogy is kapcsolódhatott volna ez a tanácsa. Sőt, már maga a megfogalmazás is bosszantott. Mert mi az, hogy okosan cselekedjek? Mégis ki mond ilyet a másiknak?

– Az egyetemen dolgoztál?

– Ja, hallgató vagyok. Vagyis – gondolkodott el egy pillanatra – voltam. Csak voltam.

– És milyen szakon? Időgépészet? – Ferdinánd kurtán felnevetett a nyilvánvaló idétlenségen. Oldalba böktem őt, hátha ezzel a rosszkedvét is el tudom űzni.

– Történelem.

– Ezek szerint az egyetemi képzések nem sokat változott.

– Nyilván azt gondoltad – fordult hirtelen felém –, hogy a jövőben mindenki már az általános iskolában magába szívta a technikai tudást, és a történelem mint tudományág teljesen elavulttá vált.

– Persze – nevettem fel –, azt képzeltem, hogy ti már az óvodában apró kis teleportokat szereltek.

– Akkor lehangoló lehet számodra a tény, hogy cseppet sem értek a műszaki dolgokhoz. Ha úgy tetszik, technikai analfabéta vagyok – kuncogott jót önön elmésségén. – A jövőben ha valami, hát a bölcsészettudományok alig változtak. Na jó, talán a könyvtár! – kapott észbe. – Azért az sokkal menőbb lett, mint a kétezres évek elején.

A saját szavai és az emlékezés oldotta fel így Ferdinándot. Lassan kezdett beszélni, én pedig közbe-közbevetettem a kérdéseimet, hogy előregördítsem a meséjét. De aztán olyannyira belejött, hogy elég volt, ha hümmögtem és bólogattam néha, jelezve, hogy a fejünk felett növekvő sötétségben nem tűntem még el.

– De hát gondolj csak bele! – Élvezte a figyelmemet. Minden mondatot, minden gesztust úgy csúsztatott felém, mintha én, az egyetlen hallgatója lennék az értelme annak, hogy ő még őrzi ezeket az emlékeket. – Az időgép feltalálásával a történelem lett a legszexibb tudományág. Pár évvel azelőtt, hogy elkezdtem volna az egyetemet, hoztak egy szigorú nemzetközi szabályozást, és akkor kapott a mi egyetemünk is egy időgépet. Előtte az időgépek csak kutatólaborokban, tudományos fellegvárakban léteztek, egy ilyen egyszerű halandó pedig, mint én, még csak rá sem nézhetett. Szóval ezeket az időgépeket a kikötések szerint csak kutatási célokra lehetett használni, kizárólag csak a múltba lehetett velük utazni, és csak külön erre kiképzett embereknek. Őket hívták utazóknak. Az utazók nagyon sokrétű kiképzést kapnak: nem csak a történelemben kellett otthon lenniük, de nagyon komoly pszichológiai és műszaki kiképzést is kapnak, nem is beszélve a fizikai fittségről! Én is jelentkeztem utazónak, de az első rostán kiestem. Valami hosszú szólistát kellett volna megjegyezni, de elrontottam a lista egyetlen elemét. Egyetlen egyet – mutatta nekem az ujjával, és kikerekedett szemekkel várt egy pillanatig a hatás kedvéért. – Aztán a mi időgépünk évekig csak porosodott az egyetem egy jól elzárt szobájában. Nálunk nem voltak még képzett utazók, amíg az első évfolyam el nem végezte a képzést.

– Ott állt egy szobában, és senki sem használta? – kérdeztem döbbenten. Mert a jövőről bár sok mindent el tudtam képzelni, de az még nekem is furcsa volt, hogy ennyire túlszabályoznak egy tulajdonképpen egyszerű eszközt.

– Hát, párszor kölcsönvették britek és franciák – gondolkodott el Ferdinánd. – Egyszer egy osztrák utazó lány ment vissza vele a harmincas évek Budapestjére. Én segédkeztem neki.

– Mármint te is utaztál vele az időben?

– Nem, ezt nem lehetett – nosztalgikus mosoly jelet meg a szája szegletében. – Én beállítottam neki a gépet, feltöltöttem az akkumulátorokat, biztosítottam számára ételt és italt, korhű ruhákat, pénzt és más eszközöket, na meg a rövid jelentést az évről, hónapról és napról, amibe visszautazott.

– Ezeket mind te csináltad meg – emeltem fel a hangom –, és te mégsem mehettél el vele?

– Mondom: nem voltam utazó. Alkalmatlannak nyilvánítottak.

– Tudod, hogy ez miért baromi nagy hülyeség? – Nem vártam meg, hogy válaszoljon. – Mert most is itt vagy, és akárhogyan is nézzük, remekül beilleszkedtél 1909-be.

– Egy utazónak nem csak ennyi a feladata – hagyta rám –, és az osztrák lány esete megerősítette bennem, hogy én biztosan nem vagyok utazónak való. A lányt Gretének hívták, és különösen vonzó volt: csinos, okos, talpraesett nő, aki nem mellesleg még utazó is. Maga a megtestesült tökéletesség. Amikor elindult, megsúgta nekem, hogy mennyire izgul. Piros volt az arca. Két copfba font szőke haja a vállát verdeste. És abban a pillanatban láttam a szemében minden okot arra vonatkozóan, hogy miért tanulok még mindig történelmet. Én sok sikert kívántam neki. Ő megszorította a kezem. Aztán beszállt, rácsuktam az időgép ajtaját, és eltűnt. Én ittam egy bögre teát, rendezgettem a gondolataimat: hogy mit kell majd beleírnom a jelentésben, hogyan fogalmazzam meg, milyen volt az utazó hozzáállása az utazáshoz, hogy mely tárgyakat kell felsorolnom, amelyeket magával vitt. Még szinte ki sem hűlt a teám, amikor Grete visszatért. A haja zilált volt. Az arcán mély seb. Vérzett. A ruhája poros és tépett. Minden elemében remegett. Hatalmasra meresztette a szemeit, és úgy ragadta meg a felé nyújtott kezemet, mintha az élete múlna rajta.

– Mi történt vele? – suttogtam az egyre sűrűsödő sötétségbe.

– Fogalmam sincs. A nyakamba ugrott, és hosszú percekig nem szólt egy árva szót sem, csak zokogott. Aztán soha többet nem is beszélt róla. Elhívtam randizni – mosolyodott el keserűen Ferdinánd –, de természetesen nemet mondott.

– Biztosan zavarta, hogy előtted omlott össze – gondolkoztam hangosan, de Ferdinánd csak vállat vont. Nem érdekelte őt az okfejtésem.

– Grete után végleg letettem róla, hogy utazó legyek. Beértem azzal, hogy segítek nekik útnak indulni, jelentéseket írok, különböző korhű eszközöket szerzek be, a doktori kutatásom témája pedig az időutazás során segédkező háttérmunkások szerepe lett. Most szeptemberben, a szemeszter elején új felettesem lett: Borisznak hívták. Meglepően könnyedén vette az utazókra, az időgépünkre és a történelem menetének megőrzésére vonatkozó szabályokat. Azt hiszem, hiba volt, hogy hagytam, ekkora hatást gyakoroljon rám. Hogyha nem beszélte volna tele a fejemet azzal, a történelem nem olyan szabály, melyet szigorúan be kell tartani, meg hogy az időgépekre vonatkozó nemzetközi szabályok az emberségünkben akadályoznak meg, akkor fel sem merült volna bennem, hogy ellopjam. Ő mondta mindig azt, hogy a történelmet közösen alakítjuk, így a múlt is mindannyiunké kellene, hogy legyen. Azt akartam, hogy én legyek a múltam alakítója.

– Ő javasolta, hogy okosan cselekedj?

– Igen, ő volt az. És mondom, még mindig nem értem, honnan is sejthette, hogy ez lesz a vége. – Egy pillanat alatt elkomorodott. – Hogy egy egyszerű lopással elvágom magam előtt az életemet, a karrieremet, a… mindent. Hogy véletlenül idehozlak téged, és te összetöröd az egyetlen időgépet, amink volt. Ami az egész országban egyedüli volt.

Ferdinánd körbepillantott. Körülöttünk már annyira sötét lett, hogy nem lehetett látni a túlpartot. A Duna nagy, fekete szalagként hullámzott alattunk, a szél agresszíven tépkedte a fák leveleit felettünk.

– Ha valaki, akkor ő meg fog találni engem. Talán rendbe hozza azt, amit én elrontottam. Talán hazavisz valahogy engem is, és senki sem jön majd rá, hogy mi történt. – Erre nem mondtam semmit. Nem mondhattam őszintén, hogy én is azt remélem, így lesz. Nem bólintottam, de még csak meg sem mertem mukkanni. Nem akartam, hogy bármi is úgy történjen, ahogy Ferdinánd akarta.

– Hát – nyújtottam ki elgémberedett lábaimat a padon –, jó volt téged hallgatni. De nekem most mennem kell.

Ferdinánd bólintott.

– Van hol aludnod? – kérdeztem némi megjátszott aggodalommal.

– Persze, megoldom.

– De biztos? – Már indulásra készen ácsorogtam előtte, karjaimmal átfogtam a bő zakót magamon, hogy a hideg szél ne hűtsön ki ennél is jobban. Ám ő csak elmosolyodott, magabiztosan, a sötétben lángoló vörös hajjal és ferde szemüveggel, ahogy csak akkor, mikor előbb az általam kért meséjét adta elő, és úgy közölte velem:

– Az utazók mindig tudják, hová kell bekopogtatni.

– Akkor hát rendben – nevettem jókedvűen. – Találkozhatnánk még, ha van kedved hozzá.

– Másra se vágyom, csak hogy ne lássalak téged soha, de soha többé!

– Ezt bóknak veszem. – Összemosolyogtunk.

Aztán köszönés nélkül otthagytam őt a pad tetején ücsörögni.

Kép: Fortepan / Schoch Frigyes; Fővám tér, a Szabadság (Ferenc József) híd pesti hídfője, 1900.