Remake 1909: 3. rész

Volt egy tanárom még általános iskolában. Polgárnak hívták, és valamiért csak pár hétig volt az iskolában. De az a pár hét pont az volt, mikor ötödik osztályban elkezdtünk történelmet tanulni.

Egy szeptemberi napon kicsapta az ajtót, és beviharzott a terembe. Nem várta meg, amíg az osztály feláll a köszöntéséhez. Hátul még a padok tetején ücsörögtek a fiúk, elől a jó tanulók zörögtek a füzeteikkel, mikor Polgár már mindenféle magyarázat és bevezetés nélkül egy hosszú, egyenes vonalat rajzolt a táblára.

– Tudják, mi ez? – Következetesen magázott minket, pedig nem voltunk többek tizenkét évesnél.

Az osztály lassan, mint színdarab előtt a nézők, úgy csöndesedett el. Páran még köhécseltek, holott nem voltak megfázva. Még hallottam, ahogy a hátam mögött valaki egy papírzsebkendővel törli az orrát. Más az uzsonnás zacskóját tuszkolta zörögve a táskába. Megint más a – még tejesen üres – füzetében lapozgatott.

De ahogy Polgár feltette a kérdést, lassan mindenki ráeszmélt, hogy elkezdődött az óra, és elhallgatott.

– Na, egye fene, segítek maguknak! – A vízszintes vonal közepét megjelölte, és odaírta alá: 0.

– Ez egy számegyenes – jelentkezett az egyik fiú az első padból.

– Pontosan! – intett Polgár az osztálytársam felé. – Jár a piros pont! – Persze sose írta fel ezeket. – Ez itt a nulla, ugye? – mutatott a megjelölt pontra. – Itt vannak a negatív számok – húzta végig az ujját a számegyenes bal oldalán –, itt pedig a pozitívak – majd a jobbon is. – De most nem matekóra van, úgyhogy erről a számegyenesről most más szempontból fogunk beszélni. Mit szólnak ahhoz, ha azt mondom…

Ismét a tábla felé fordult, és mindenféle magyarázat nélkül odaírta a számegyenes bal oldala fölé: Kr. e. A jobb fölé pedig: Kr. u.

– Mit látunk a táblán?

A hátsó sorban a fiúk mocorogni kezdtek, mire valaki jelentkezés nélkül benyögte végre:

– A történelmet.

– A történelmet – ismételte Polgár nagyokat bólogatva. – Ugye, milyen egyszerű? – mosolyodott el. – Az egész történelem itt van most a táblán. A nulla jelöli nekünk… a mit is?

Egy lány az első sorban egyből feltette a kezét, de hogy szólítsák, azt már nem várta meg.

– Krisztus születését.

– Így van. Mindent, ami Krisztus születése előtt, vagyis a nulla előtt történt, azt visszafelé számoljuk, és mindent, ami Krisztus születése után, azt előrefelé. Ez a történelem. – Polgár széttárta a kezeit, és végighordozta a tekintetét az osztályon.

Mintha nálam egy pillanatra elidőzött volna, de ezt biztos csak a gyermek agyam képzelte oda.

– A történelem ilyen formájú ábrázolása végtelenül leegyszerűsíti nekünk a dolgokat. És el kell ismerni, borzalmasan torzít. Nem is keveset. Ez a számegyenes – húzta ismét végig az ujját az elejétől a végéig – nagyon egyértelműen kijelöli a határokat. Nagyon úgy érezzük magunkat tőle, hogy van valamiféle irány, amerre haladunk. Van valami az után, ami ekkor történt – bökött rá egy találomra választott pontra –, meg az után, ami ekkor történt…

Minta elvágták volna, hirtelen elhallgatott.

Ismét felvette a krétát, és az ajtóhoz közel megjelölt a nullától fölfelé egy újabb pontot, és odaírta: MOST.

– Nézzék meg itt ezt! – mutatott a nyomtatott betűkkel odavésett szócskára. – Ez itt a mostani év. Szeptember hónap, a mai nap… Ne haragudjanak, de fogalmam sincs róla, hányadika van. – Hátulról kiindulva halk kuncogás futott végig az osztályon. –… és pontosan ez a perc. – Megkopogtatta a tábla megfelelő pontját, mintha ezzel a három koppanással tett volna pontot az iménti gondolatára. – Tudjuk, hogy ez után is történni fog valami, ugye? Meg az után is. Maguk jó esetben négy év múlva elballagnak ebből az iskolából. Középiskolába mennek, aztán szakmát tanulnak vagy egyetemre mennek, majd gyerekük lesz, szétgürizik a belüket, hogy legyen pénzük és fizetni tudják a számlákat. Végül betegek lesznek, nyugdíjba mennek és meghalnak. – Míg beszélt, lassan húzta az ujját a számegyenesen felfelé. Elmaszatolt vele mindent, ami a MOST után történt. – De még mindig lesz tovább, ugye? Az unokáik még csak akkor fogják elkezdeni azt, amit maguk éppen most csinálnak.

Hogy ne kelljen tovább Polgár lángoló tekintetébe belenéznem, inkább a tankönyvembe lapoztam: barlangrajzokat, piramisokat, régi térképeket láttam.

Ennek a tanárnak itt most az lenne a feladata, hogy az őskorról beszéljen nekünk. De ő e helyett inkább belezárta a mi létünket is ebbe a rideg számegyenesbe: a történelembe. Ez kivétel nélkül mindenkit megrémített.

Olyan távol voltunk pedig az ősembertől!

– A jó hír, hogy a történelem nem csak úgy magától alakul olyanná, amilyen. – Ezt már sokkal halkabban közölte. – Nem szükségszerű, hogy mi lesz a következő lépés. Ezt mi döntjük el. Sőt! – Már suttogott. – Maguk döntik el.

Olyan csend lett, hogy attól féltem, körülöttem mindenki hallja, hogy mennyire zakatol a szívem.

– Minden csak azon múlik, hogyan döntenek. Jobbra vagy balra indulnak el? Csokoládét vagy gumicukrot vesznek a büfében? Reggel a vékonyabb vagy a vastagabb kabátot veszik fel? – Polgár széttárta a kezeit, és kapkodta a tekintetét az osztályon. Inge minden gyűrődése ehhez a mozdulathoz igazodott hozzá.

Aztán hirtelen megfordult, felkapta a szivacsot, és ráérősen letörölte a tábláról a történelmet.

– El kell dönteniük, hogyan fognak cselekedni. Csak magán múlik, Balogh, hogy odaragasztja-e azt a rágót a széke alá, vagy sem.

Balogh Attila a leghátsó sorban, Polgár elől gondos takarásban ült. Most egy emberként fordultunk oda hozzá mindannyian. Balogh Attila előregörnyedt, jobb mutatóujján tartotta nyálas rágóját, és már éppen a szék alá akarta ragasztani, amikor… Ebben a pózban merevedett most meg.

Közben Polgár mindvégig háttal volt nekünk.

Balogh Attila lassan visszahúzta a kezét, a rágóját az asztal tetejére tett, és még valamiféle bocsánatkérés-szerűt is motyogott zavarában, de Polgár már régen nem vele volt elfoglalva.

– Magán múlik, Papp, hogy a kezét a szája elé tudja-e tenni. – Hirtelen odafordult a padtársamhoz, Papp Dórihoz, aki most vezényszóra hatalmasat tüsszentett. Az előttünk ülő lányok ijedten húzták előrébb magukat a székkel.

– Magán is múlik, Vitéz! – Ahogy a nevemet kiejtette, mintha gyomorszájon vágtak volna. Az ujjaimat kihúztam a történelemkönyv lapjai közül, és az ölembe ejtettem. Belenéztem Polgár kútmély fekete szemeibe. – De még mennyire, hogy magán is múlik! – Álltam a tekintetét, pedig istenemre mondom, nem volt könnyű. – Meg azon, hogy mennyire tudja fékezni az indulatait.

Éreztem, ahogyan vörösödni kezdett a fejem. Melegem lett a pulóver alatt, hangyák mászkáltak mindenütt a bőrömön. De néztem csak Polgárt, amíg ő az én homlokomon keresett valamiféle jelet.

– Magukon múlik. – Végül, mintha neki ez az egész nem lenne több egy jó viccnél, elnevette magát. – Ez formálja az időt. – Fekete haja a magyarázat lendületétől a szemébe hullott. – Ez töri ki a történelemnek az utat. Na, ennyit erről! Nyissák ki a tankönyvüket a nyolcadik oldalon, és figyeljenek! Ez már benne lesz a dolgozatban.

Polgár a padomhoz lépett, és otthonosan felvette a könyvemet az asztalról. Meg sem mertem mukkanni. Merev tagokkal ültem a padban, és néztem csak magam elé.

Az őskorról kezdett beszélni.

A következő órát aztán az igazgatói irodában töltöttem, mert szünetben megvertem az egyik osztálytársamat, Pásztor Flórát. Hallottam, ahogy rólam sutyorog. Teljesen biztos voltam benne, hogy nem beszélhet senki másról, csak rólam. Kineveti a pulóveremet. A sáros tornacipőmön vagy a táskám szakadt pántján röhög, és mindeközben a tekintete, ahogy engem nézett…

Először csak szóltam neki, hogy keressen nálamnál jobb pletykatémát. De aztán, hogy tagadta az egészet, én a folyosó kellős közepén eldobtam a táskámat, és nemes egyszerűséggel megtéptem Flóra haját.

– Az isten áldjon meg, Patrícia! – Polgár most először szólított a keresztnevemen, és most először tegezett.

Ekkor már túl voltunk minden szokásos körön: az igazgató elkérte az ellenőrzőmet. Behívta az osztályfőnökömet, aki kiselőadást tartott arról, így igazán nem illik viselkedni. A titkári irodából egy nő kikérdezte az ügyeletes tanárt a részletekről. Az igazgató a titkári szobában az apám telefonszámát kereste. Az osztályfőnököm Flórához sietett a védőnői szobába. Azt hallottam, vérzik. Hát baromira meg is érdemli!

Duzzogva figyeltem Polgárt, ahogyan megkerüli az igazgatói iroda tárgyalóasztalát. Ennek egyik végében ültem én.

– Persze nem vártam tőled sokkal többet, de azért reménykedtem benne, hátha képes leszel majd összeszedni magad. Komolyan ez lesz egész végig?

Fogalmam sem volt, hogy Polgár mégis mi a francról beszélt. Odabent még mindig fortyogtam. Vörös köd lepte most is a szemem, úgy figyeltem mögüle a történelemtanárt.

– Hát rendben Patrícia, figyelj rám! – Leguggolt elém, hogy egy vonalban legyen a tekintetünk. Persze ebben már különösen gyakorlott voltam: hogy ne kelljen ránéztem, és ne kelljen eltűrnöm azt a megaláztatást, ahogy majd szembesíteni fog önmagammal, szorosan lehunytam a szemeim. – Nem, ezt nem játsszuk! Még akkor sem, hogyha tizenkét éves vagy. – Polgár megragadta a vállaimat, és mintha életre akart volna rázni, megrángatott. Erre persze azonnal felpattantak a szemeim. – Ha csak a saját nyomorodról lenne szó, hát azt mondanám, rontsd csak el az életedet ott és úgy, ahol és ahogy akarod. De azt jobb lesz, hogyha már most a fejedbe vési valaki: itt sajnos nem csak rólad van szó. És, hogyha nem akarsz magaddal rántani mindenki mást is, akkor ezt így nem folytathatod tovább. Nem maradhatsz egyedül a kis világod középpontjában. Egyszerűen nem teheted mindig azt, amit szeretnél.

Polgár úgy beszélt velem, mintha felnőtt lettem volna, ez pedig összezavart. Szorítottam a széket magam alatt, és mereven néztem csak azokat a sötét szemeket, amelyek a homlokomról mindent olyan könnyedén olvastak le.

– Komolyan ezt akartad? – intett aztán a titkári iroda felé, ahol az igazgató éppen most tárcsázta apát. – Hogy idehívja őt?

Végre a gyerekhez szólt, és erre már tudtam mit mondani.

– Nem – motyogtam alig hallhatóan. Először azóta, hogy leültettek ide.

Tizenkét éves voltam ekkor. Anya már négy éve halott. Apa azt mondogatta, aki négy éve halott, azt már nem szokás gyászolni.

*

Az a Kosztolányi Dezső, aki a cigarettáját szívta mellettem, nem lehetett több huszonöt évesnél. Még talán azt is megkockáztattam volna, egyidősek vagyunk. Ez a Kosztolányi Dezső még meg sem írta azokat a műveket, amelyekről mindenki ismerte; amelyekről én is ismertem, és amelyeket itt és most én jobban ismertem, mint ő. Ez a Kosztolányi Dezső jelenleg még nem volt több egy érdeklődő fiatalembernél.

Én pedig egészen összezavarodtam, ahogy ránéztem. Mert mégis miről tudnék beszélgetni vele? Mi az, amit mindenképpen el kellene mondanom neki? Milyen gesztust kellene tennem felé, amivel kifejezem, mennyire nagyra tartom? Zavarodottan mosolyogtam rá, mintha az agyam abban a pillanatban teljesen megzápult volna.

Aztán Kosztolányi Dezső – egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy nem álmodom – meghívott egy túl édes, túl ragacsos likőrre, én pedig elfogadtam a meghívását. Mivel magának is kért egy pohárral, előtte el kellett nyomnia a cigarettáját, hogy aztán mindkét keze szabad legyen. Én a hátizsákom pántját szorongatva követtem őt egy sötétebb, a többinél kissé csendesebb asztal felé.

Ez ilyen jelenés-féle lehetett. Mert a szituációt sem nagyon tudtam elképzelni, hogy valakinek megjelenik, mondjuk, Szűz Mária, és ő könnyedén elcseveg vele a pórnép bűneiről, az ártatlanságról és arról, hogyan kell felnevelni egy rakoncátlan kis messiást.

– Szóval… egyedül vagy ma itt? – A nyelvemről olyan darabosan pattogtak le a szavak, mintha éppen feleltettek volna. Millió és egyezer információ keringett a fejemben: kötetcímek, bemagolt versek, regények elemzési szempontjai, amelyeken át kellett rágnunk magunkat az egyetemen. Életrajzi adatok: helyek (Szabadka, Bécs, Budapest), személyes kapcsolatok (Karinthy és Babits), felesége és fia (Ilona és Ádám), akiket talán még nem is ismert. A beceneve (Dide). A születése és halála körülményei.

És mivel a dátumokon kívül minden mást meg tudtam jegyezni, ez volt a legnehezebb: belőni azt, hogy mi az, ami már megtörtént, és mi az, amiről itt egyedül csak én tudom, hogy meg fog történni. Nem szólhatom el magam, a végén még hülyének nézne.

– Igen.

– Jó. Az király – bólintottam. – Én is.

Kosztolányi Dezső átfonta maga előtt a karjait, hátradőlt a New York párnázott székében, és aztán úgy nézett végig rajtam, mintha valami megkülönböztető jegyet keresett volna a homlokomon. Vicces! Mintha amúgy a puszta megjelenésemmel – a hajammal, a ruhámmal, a viselkedésemmel és a szókincsemmel – nem lógtam volna ki az itteni nagy átlagból.

– Őszinte leszek hozzád.

– Oké, persze. – A talpam nyugtalanul fel-alá járt a díszes csempén.

– Azért hívtalak meg, mert úgy érzem, ismerjük már egymást.

– Ismerjük. Talán ismerjük – dadogtam. – Vagyis nem. Nem, hát hogyan is ismernénk egymást? Szóval… szóval én csak ilyen vagyok. Mindenki azt hiszi, hogy ismer. Talán túl átlagos a fejem.

– Honnan jöttél?

– Messziről – füllentettem. – Vidékről. És külföldről. Egy… egy külföldi vidékről.

– Értem.

Az arcom, éreztem, egyre vörösebb lett a zavartól. Mert hogyan is nézhettem volna rá erre a férfira úgy, hogy ne tűnjön a szemem elé az összes fénykép, amit valaha láttam róla az irodalomtankönyvekben, albumokban, életrajzi gyűjteményekben.

A teli likőrös poharat figyeltem, és úgy döntöttem, most, hogy a torkom és a nyelvem már teljesen kiszáradt, most van itt az ideje, hogy belekortyoljak. Hiba volt. Nem csak azért, mert már az a cseppnyi kis alkohol is egyből az üres gyomromon keresztül a fejembe szállt, hanem azért is, mert a gejl italtól ragacsos lett az egész szám.

– Ismerős volt a neved, mert… tudod… olvastam tőled egy cikket. – Fogalmam sem volt, hogy a monográfiák szerint mikor jelentek meg az első cikkei budapesti napilapokban, szóval csak tippeltem. De a következő pillanatban az arca felderült, és kisfiús lelkesedéssel kérdezett vissza:

– Komolyan?

– Igen.

– És hogy tetszett? – A szemeit mélyen belefúrta az enyémbe. Félre kellett néznem, annyira feszülten figyelt.

– Jó volt – mosolyogtam. – Nagyon jó.

És hogyha ezt a játékot tovább akartam volna játszani, úgy biztosan feltűnt volna neki, hogy valami nincs velem rendben. Hogy nem is olvastam el azt a bizonyos cikket, hogy nem emlékszem a tartalmára, hogy megemlítek véletlenül egy verset, amit még meg sem írt… Nagyon hamar lebukhattam volna.

Szerencsére azonban a következő pillanatban – mikor Kosztolányi Dezső egy kamaszosan hirtelen mozdulat kíséretében feldöntötte mindkét poharat, én pedig rémülten ugrottam fel, hogy a ragacsos likőr ne csöpögjön rá a nadrágomra – megtört a varázs.

– Bassza meg! – szitkozódott halkan, a szavakat a fogai között szűrve az ember, aki a magyar nyelv tíz legszebb szavát fogja majd egybegyűjteni. – Ne haragudj! – visszakozott aztán egyből.

– Semmi gond. – Egy szalvétával próbáltam felitatni a ragacsos löttyöt.

És miközben mindketten azon ügyeskedtünk, hogy eltüntessük a likőr nyomait, feloldódott bennem a jelenés-érzés. Most már nem az Édes Anna írójával, a Hajnali részegség költőjével ücsörögtem, hanem egy hozzám közel egyidős fiúval, aki ügyetlen volt, káromkodott, és aki néha olyan hirtelen mozdulatokat tett, mintha a saját, bénának bélyegzett gondolatait akarta volna elhessegetni a fejéből.

A semmiből egy pincér jelent meg, és ferde szemmel végignézett a jeleneten: Dezsőn és az oldalt fektetett likőröspoharakon. Némán összeszedte a poharakat, feltörölte az asztalt, sőt még azt is megkérdezte, mit hozhat a kiömlött likőrök helyett. És a végén azért még odavetette:

– A múltkor a tinta, most meg ez.

– A tintát nem én öntöttem ki – vágta rá Dezső.

– A lényegen mit sem változtat. – A pincér tekintete villant egyet felém, majd fogta magát, és elment.

Tíz perccel később már sokkal oldottabb hangulatban, két újabb likőrrel ücsörögtünk egymással szemben. Villámgyorsan vetkőztem le magamról minden gátlást: hogy egy híres emberrel beszélgetek egy ismeretlen helyen, hogy komolyan itt vagyok 1909-ben, teljesen egyedül, annyira egyedül, mint a kisujjam, és hogy ez valamiért cseppet sem zavar.

Ez a hirtelen rám szakadt magány lassan feloldott bennem minden gátlást, és arra lettem figyelmes, hogy sokkal könnyebben lélegzek. Egyszer talán eszembe jutott, hogy valami megtört körülöttem, és már nem vagyok otthon, sőt arról sincs fogalmam, hogyan juthatnék haza. De ettől és a ragacsos likőrtől csak még jobb lett a kedvem.

Dezsővel aztán mindenféléről beszélgettünk: van-e élet a halál után, mi a művészet szerepe a társadalomban, hol lehet tisztességes áron rendesen megvacsorázni, legitim-e az erőszak, mért hanyatlik az irodalom, mely napszakokban a legideálisabb dolgozni, miért tökéletes háziállat a macska.

És aztán még sötétebb lett odakint, mint eddig. Lekapcsolták a gyér közvilágítást is, nekem pedig eszembe jutott, hogy álmos vagyok, de nincsen hová mennem.

– Valami gond van? – kérdezte Dezső, mikor hirtelen csendben maradtam.

– Semmi, csak – gondolatban már gyártottam a ferdített igazságot – ma délután érkeztem meg, és még szállásom sincsen.

– Csak érdekel – nézett ki a kávéház csupa üveg ablakán –, miért jöttél Pestre? – Dezső a homlokom mögé akart bepillantani, de hiába nézett engem, nem értette az összefüggéseket. Talán ezért nézte inkább a kinti sötétséget helyettem. Az sokkal értelmezhetőbb volt.

– Munkát keresek, hogy támogatni tudjam a szüleimet. – Végül is akkorát nem hazudtam. Ezt mondaná sok hozzám hasonló lány 1909-ben, nem? – Csak az a baj, hogy nem értek semmihez.

Dezső hallgatott egy darabig, és próbálta összeilleszteni a részleteket, amiket eddig megtudott rólam. De aztán csak visszakanyarodott az előzőre:

– Ha gondolod, alhatsz nálam. A házmester nem fog örülni neki, hogy vendégeket fogadok, de majd én elbeszélgetek vele, amíg te felszaladsz az emeleten. Nincs nagy szobám, de egy éjszakára, persze, elférünk egymás mellett. Majd én alszom a díványon, te pedig… – Majdnem elnevettem magam a zavartól, ahogy Dezső azt próbálta megfogalmazni, hogy együtt fogunk aludni, de nem egy ágyban.

– Nem akarok útban lenni.

– Nem vagy útban. – Ezt valahogy túl gyorsan vágta rá.

Már éppen bólintottam volna. Mert jobb ötletem nekem sem volt, az utcán pedig mégsem maradhattam. Ez azért nyújtott valamiféle stabilitást: hogy van egyetlen pont, egyetlen ember, akibe kapaszkodhatok. Ráadásul ez az egy ember olyan őszinte nyíltsággal nézett engem, hogy a szívem is beleszakadt. Rendben, akkor nálad alszom ma éjszaka.

A szavak már a nyelvemen voltak, amikor egy hirtelen mozdulatra mindketten az utca felé fordítottuk a fejünket.

Egy ember futva szaladt el a kávéház kirakata előtt.

Persze ebben nem volt semmi meglepő: ez mégis csak a nagykörút, még ha hajnali egy óra körül is lehetett. Mégis csak a New York kávéházban vagyunk, ahol azért van mozgás. Itt mindig van mozgás.

De a történtek utólagos racionalizálása semmit sem változtatott a rideg tényeken. A túloldalról vehetett észre. Valószínűleg az este leghülyébb ötlete volt a részemről, mikor hagytam Dezsőnek, hogy az ablakba üljünk.

– Mennem kell. – Megragadtam a táskámat, és felugrottam a székről.

– Mi… miért? Baj van? – tekintetével riadtan valami nagy, sötét ellenséget keresett körülöttünk.

Persze a gonosz soha nem ilyen. Inkább köznapi és ártatlan, hogy még véletlenül se vedd észre.

Tényleg csak egy pillanat volt az egész. Dezső nem is értette, miért ugrottam fel.

– Nem, nincsen baj. Csak most… – intettem az ajtó felé, de ezt a gondolatot már nem tudtam befejezni. – Még visszajövök, oké? Itt találkozunk.

Lassan lépkedtem hátrafelé. Dezső döbbenten nézte minden mozdulatomat, és kereste, nagyon kereste magában az okot, hogy mivel tudott engem ennyire elijeszteni.

Végül csak akkor volt szívem hátat fordítani neki, mikor már ő is felpattant az asztal mellől. Hirtelen mozdulattal ismét felborította az apró kis poharakat, ám most már mindkettő teljesen üres volt.

Szaladni kezdtem a kijárat felé. Közben három embernek sikerült nekimennem. Mindhárman utánam kiáltottak, hogy mégis mit képzelek magamról, de én nem képzeltem semmit.

Futottam tovább, és közben egyre csak átkoztam magam, amiért voltam annyira hülye, hogy megfeledkeztem Ferdinándról.

Futottam volna, ám szinte még ki sem léptem a New York ajtaján – ahová Ferdinánddal pontra egyszerre érkeztünk meg –, amikor a táskám pántját megszorítva visszarántott maga mellé.

– Nem csinálhatod ezt! – Halkan beszélt, nekem pedig összeszorult a gyomrom. – A végén még megváltoztatsz valamit, és akkor bizony baromi nagy baj lesz.

– Eressz el! – rángattam a táskámat, ám olyan erősen szorította, hogy képtelen voltam kitépni a kezei közül.

Talán a hirtelen pánik miatt lehetett, hogy attól félt, valamit máris megváltoztattam a múltban, mert később sosem értettem meg, hogyan szorult ennyi erő az amúgy vézna karjaiba.

– Figyelj, Patrícia! – ismét közelebb húzott magához, hogy amit mond, senki más ne hallhassa rajtam kívül. – Vissza kell mennünk.

– Nem. – Már majdnem sikerült.

– Visszaviszlek a te idődbe, és mindent újrakezdünk. Tiszta lappal indítunk. – A tekintete mintha ellágyult volna a szemüveg mögött, vagy talán csak a lencse törte meg így a New York fényeit.

– Azt sem tudom, ki vagy – vetettem oda neki –, miért mennék el veled bárhová is?

– Nem maradhatsz itt.

Kedvem lett volna belenevetni az arcába: ó, dehogynem maradhatok itt! Ám helyette most az kötött le, hogy kitépjem a markából a táskám pántját.

– Vissza kell mennünk. – Mintha csak ezt az egy gondolatát tudta volna ismételgetni. – Most azonnal. Már így is elég nagy galibát okoztál.

Ekkor úgy döntöttem, lemondok a táskámról. A másik pántjából is kibújtam, úgy akartam elszaladni.

De Ferdinánd résen volt. A táska, mint hogy már egyikünk sem tartotta, nagyot huppant a földön, és most már nem a hátizsák füle, hanem karom volt a markában.

– Ez fáj! – rángattam magam egyre elkeseredettebben. – Engedj már el!

– Ne kiabálj! – sziszegte a fülembe. Vörös haja ezerfelé állt. – Elengedlek, ha velem jössz. Nem foglak bántani.

Még, hogy nem fog bántani! Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat tőlem, de eddig egy cseppet sem nyugtatott meg a viselkedésével. Még, hogy ne kiabáljak!

Ferdinándnak aztán csak utólag vallottam be, hogy ezzel adta a legjobb ötletet.

– Segítség! – Több fej is felénk fordult a New York ajtajából. – Segítség! – Ahogy a torkomból kifért. – Segítség, ez az ember el akar rabolni! Segítsen valaki!

– Maradj már csendben! – suttogta Ferdinánd egyre idegesebben. Az arca pillanat alatt lett rákvörös.

– Kérem, segítsen valaki!

Két férfi is megindult felénk, és Ferdinánd valamiért úgy gondolta, okos ötlet lesz, ha elkezd engem maga után vonszolni. Ám én az ellenkező irányba rántottam őt, a két férfi pedig villámgyorsan utolért minket.

– Engedje el! – A bajszos hangja mélyen és határozottan zengett. Sokkal magasabb és szélesebb volt, mint bármelyikünk. Ferdinánd felé magasodott, amitől nem tudom, hogy nem szart be már az első pillanatban.

– Hölgyem, ismeri ezt az ember? – A másik, akinek a kalap leesett a fejéről futás közben, figyelmesen tekintett végig a kettősünkön. Ő játszotta a jó zsarut.

– Nem, nem ismerem. – Nem hazudtam. – El akar rabolni. Azt mondta, vissza akar vinni, de én nem tudom, hogy mégis mi a fenéről beszél.

Ferdinánd szorítása a karomon egyre gyengült. Már magamtól is ki tudtam tépni a kezem a markából.

Ő engem nézett, én pedig őt. Teljesen idegenek voltunk egymás előtt. Nem is fájt aztán a szívem, mikor sajgó karral végignéztem, ahogy a magas, bajszos férfi lefogja a menekülni próbáló Ferdinándot.

– Hívjak csendőrt? – kérdezte a másik, a kalapja vesztett. Halkan diskurálni kezdtek egymással Ferdinánd sorsáról.

A New York ajtaja ismét kinyílt, és Dezső lépett ki rajta. Futva ért oda mellénk.

– Jól vagy? – Az arcán döbbenet tükröződött. Láttam rajta, hogy ezt a részletet már végképp nem tudja hozzáilleszteni ahhoz, amit eddig gondolt rólam.

Bólintottam.

– Bántott téged? – Gondosan oldalra fésült haját szétborzolta a szél.

– Igen – bólintottam ismét.

És ki sem tudtam már fejteni, hogyan. Mert Dezső keze ökölbe szorult, lendületet vett, és egy halk, semmi máshoz nem hasonlítható puffanással ütközött Ferdinánd arcával. Mindketten felnyögtek. Utóbbinak nyilván az arca fájt, előbbinek az ökle.

Ferdinándnak most már nem csak a haja volt vörös. Az orrából finoman szivárogni kezdett a vér.

Kép: Fortepan, 1916, Adományozó: Göcseji Múzeum, Morandini-Schlemmer hagyaték