Remake 1909: 2. rész

 

– A rohadt életbe! – Egy kandelábert ragadtam meg, nehogy elszédüljek.

Úgy este tíz óra lehetett. A környéken csend. Talán csak valami távoli gyár zúgását hallottam, meg egy bezárt kapu mögül különféle férfihangokat, ahogy részegen katonanótákat énekelnek.

Szinte már a Ferencváros határán bóklásztam. Valahogy itt sikerült kikötnöm azután, hogy kiugrottam a kupleráj ablakán, és elszaladtam.

A vágóhidak környékén már nem láttam sem fényt, sem mozgást. Némely utcasarkon távolról fiatalnak tűnő lánykák mászkáltak, de amint a közelükbe értem, és már nekik is feltűnt, hogy ott vagyok, inkább átmentem az út másik oldalára. Itt jótékonyan betakartak az árnyékok.

– Nem, nem… Ez nem lehet igaz. Biztos csak valami félreértés.

Az első benyomásom a hitetlenség volt.

Ekkor még teljesen biztos voltam abban, hogy ez az egész, ami történt, ez nem pont az, aminek látszik. Egyszerűen nem lehet az, aminek látszik.

Mert ilyen a valóságban egyszerűen nincs. Időutazás sincs.

Az a nő a hosszú szoknyában biztos csak valami szexuális fantázia miatt viselt olyan ódivatú ruhát. Az újság a bordélyházban csak a játék rész lehetett, semmi más. Egy korhűen berendezett szexbarlang. Mi újdonság lenne ebben?

És hogy hol vannak az autók? Talán valami karambol történt, és le kellett zárni a főbb utakat, a Lágymányosit és a Petőfit, a körutat. Vagy valami történelmi filmet forgatnak, és estére lezárták az egész belvárost is. Ez sem lenne újdonság, nem?

Mindenre kell, hogy legyen valami racionális magyarázat.

Úgy éreztem, részegség ült rá a fejemre. Émelygett a gyomrom. A tagjaim sem akartak az akaratom szerint működni. Az agyam kereste csak a megszokottat, és hogy nem találta, zsibbadni kezdett.

Talán tényleg lehetett valami abban a pálinkában, azért nem tudom összeszedni magam?

Valami rendes bizonyítékot kerestem, hogy magam előtt tudjam igazolni saját épelméjűségemet.

Ilyen bizonyíték volt ez a régimódi kandeláber is. Ilyen itt eddig nem volt. Akkor ez most tényleg 1909?

De magamban hamar elaltattam a kételyt. Talán valami értékmegőrzés része lehet ez is, mint oly sok minden más. A házak homlokzatának felújítása, a régi padok átfestése. Biztos, hogy csak a műemlékvédelem miatt van itt ez is. Csak hagyományőrzés, ennyi az egész.

A második benyomásom a pánik volt.

Mert, hogyha tényleg 1909-et írunk, akkor én itt teljesen egyedül vagyok, nyakamon egy ismeretlen férfival, aki megtámadni vagy megerőszakolni, megölni vagy feldarabolni, a szerveimet eladni – vagy a franc tudja, mit akar.

Néha beúszott a szemem elé Ferdinánd arca. Éreztem azt a határozottságot, amivel megragadta a csuklómat és a bérház udvarába rángatott. Láttam magam előtt a fotót, amit a hasonmásomról készítettek.

Ferdinándot és a Síp utcai bérház sötét udvarát a lehető legtávolabbról el akartam kerülni, ezért szűk mellékutcákon, hosszas kerülőkön, ismeretlen helyeken szaladtam keresztül a Holló utcai lakásig.

Hogyha embert láttam a közelemben, gyorsítottam. A fejemet elfordítottam, és reménykedtem abban, hogyha én nem figyelek rájuk, talán majd ők sem fognak rám. Láthatatlan vagyok – ez nyugtatott meg.

A Holló utca, hála az égnek, pontosan ugyanott volt, ahol eddig is. A Dob utca felől kanyarodtam rá, és már távolról azt figyeltem, hogy ég-e a lámpa a konyhában.

Égett. És a kellemetlen lakótársaimat, hogy ezzel az otthonosságot mégis megteremtették, egyszeriben szeretni kezdem.

Olyan sokáig szaladtam, hogy már alig kaptam levegőt. Mivel a kaputelefon nem volt a helyén, a kapu pedig zárva, beugrott végre a legkézenfekvőbb megoldás: fel kellene hívnom valakit.

Leültem a kapu elé, és előhalásztam a hátizsákomból a telefont. Adott valami furcsa megnyugvást, ahogy feloldottam a billentyűzárat, és a kékesfehér fény megvilágította az arcomat. Íme, itt van nálam ez a kis eszköz, egy kapocs a normális világhoz.

A lakótársam telefonszámát kerestem. Hogy a zenész csaj otthon van, abban teljesen biztos voltam, mert ilyenkor este ő szokott a konyhában motoszkálni.

Az volt a tervem, hogy megkérem, jöjjön le elém a kapuhoz, mert valamiért nem fogadja el a kódot a kaputelefon. Talán még arra is hivatkozhatok, hogy sörözni voltam a barátaimmal, és becsíptem egy kicsit. Nem lenne ciki. Ő talán nem is tudja, hogy nincsenek barátaim. Csak jöjjön már le értem, és kísérjen fel a szobámba, mielőtt rosszul nem leszek.

Végigpörgettem a telefonszámokon, és tárcsáztam. Egész hosszú percekig ültem a kapuban a telefont a fülemhez szorítva, és növekvő idegességgel vártam, hogy a hívás végre kapcsoljon. De semmi. Nem csak, hogy kicsöngeni nem csöngött ki, de még sípolni sem sípolt, sőt a megnyugtató tónusban beszélő női hang sem adta a tudtomra, hogy a hívott fél nem elérhető, és hagyjak üzenetet.

A telefonom – egyszerűen – nem csinált semmit.

A képernyőre néztem, és csak ekkor tűnt fel, hogy se térerő nincs, se a szolgáltatót nem jelzi ki. Talán valami meghibásodás lehet? Vagy elfogyott a felhasználható keretem, ezért nem csöng ki?

A fejemet a kezemmel támasztottam meg, és remegő ujjakkal, a tüdőmben hatalmas levegőbuborékkal, mintegy utolsó mentsvárként pötyögtem be a 112-t.

Ha nincs térerő, ha nincs szolgáltató és nincs több pénzem sem, ennek akkor is működnie kell.

De persze semmi. Még mindig semmi.

– Hé, te ott! Fiacskám! – A hátam mögött a kaput olyan hirtelen rántották fel, hogy ijedtemben felpattantam, és kis híján majdnem el is estem.

– Elnézést kérek, én csak… – dadogtam reszketve.

– Ki köllene? – dörrent rám a kapuban ácsorgó tömzsi, szakállas férfi. Korábban még sosem láttam.

– Szeretnék bemenni.

– Osztán mégis kihez, ha szabad vón megkérdeznem? – A vacsorája mellől pattanhatott fel, mert valamit még most is rágott. Zsírfoltot kent a nadrágjába, hogy ne a kaput koszolja össze vele.

– Én… én… – kerestem a megfelelő szavakat. – Én itt lakom.

Kihúztam magam. Legyen már egy kis tartás bennem! Mégis csak a saját lakásom ez itt, vagy mi a fene.

A fejem is felemeltem. Azt hiszem, a férfi csak ekkor nézett bele igazán az arcomba.

– Kisasszonkám, csak tudnék róla, ha itt laknál, nem gondulod?

Most már kezdtem komolyan ideges lenni.

– Miért, mégis ki a franc itt maga? – kérdeztem élesen. – Eddig még sose láttam.

– Tizennyóc éve én vagyok itten a házmester, és pontról pontra tudom, kik laknak ebbe’ a házba’. Magácskát pedig még életembe’ nem láttam.

– De hát itt lakom! – Egyre hangosabban ismételgettem az egyetlen épkézláb érvet. És hogy valami bizonyítékkal is tudjak szolgálni, a hátizsákomban az irataim és a lakáskulcsom után kotorásztam. – Meg is mutatom magának. Tessék! – Mintha ezzel már meg is nyertem volna a csatát, olyan diadalittasan nyomtam a kezébe a lakcímkártyámat, amin megmásíthatatlanul ott állt a cím, Holló utca 17, 2. emelet 3. ajtó.

– Én ilyen papirost még életembe’ nem láttam.

A házmester, mintha csak döglött verebet nyomtam volna a kezébe, undorodva a lábam elé dobta az irataimat.

Felkaptam a földről, és már mutattam is neki a következő bizonyítékot.

– Itt van a lakáskulcsom is, tessék! – Megzörgettem az orra előtt, de ő már hátrált is befelé, és csukta be maga mögött az ajtót. – Most mi van, nem hisz nekem? Akkor nem is fog engem beengedni? Itt lakom, az isten szerelmére!

– Amíg a kisasszonka meg nem mondja, kihez jött, és ki nem fizeti a kapupénzt, addig biz nem. – És becsapta az orrom előtt az ajtót.

– Dugja föl a kapupénzt a seggébe! – kiabáltam még utána, és a levegőbe rúgtam.

A pánik, hogy mi legyen ezután, még egy egész percig tartott ki. Addig ziháltam, mintha még most is futnom kellett volna, addig néztem a lakásom konyhaablakában a fényt, ahová sehogy sem tudtam bejutni, addig szorítottam a kezemben a használhatatlan kulcscsomómat. Ismét eszembe jutott Ferdinánd eszelős tekintete és a fénykép, ami mutatott nekem.

Aztán vége lett. Egyik másodpercről a másikra.

Ez már a harmadik benyomás volt: a felszabadultság.

Mert aztán villámcsapásként ért a felismerés, hogy ha ez itt most tényleg az 1909-es Budapest, és én az előbb tényleg utaztam az időben, akkor bizony minden idegesítő probléma, minden megunt arc és minden kilátástalan próbálkozás, hogy vezessen valamerre az életem – semmivé vált. Messze van. Pont olyan messze, sőt még messzebb is, mint ide az ezredforduló.

Nincs több lakótárs, aki felbaszná az agyam. Nem kell többé egyetemre járnom, amihez – ezt már otthon is tudtam –, egyébként sem voltam soha elég okos és kitartó. Nem kell többet számlákkal bajlódnom. Nem kell visszamennem a pénztároshoz, hogy rosszul adott vissza. Nem kell többé a büdös buszokon a büdös emberek között nyomorognom. Nincs szükségem a hülye békávé bérletre sem. Nem kell beszélnem többet az apámmal, sőt – még csak gondolnom sem kell rá.

Ettől olyan jó kedvem kerekedett, hogy mindenkinek, aki ezután szembejött velem, köszönni kezdtem.

– Szia! – Egy széles vállú katona sétált el az út túloldalán. Utánam nézett, és fordultában meg is emelte kissé a sapkáját. A sötétség ellenére láttam még az értetlenséget az arcán. Nem tudta mire vélni, hogy női hangon köszön neki valaki – nadrágban.

– Szia! – Egy alacsony gyerekforma alak haladt el mellettem. Túlméretezett kabátot és sapkát hordott, és csoszogott a cipőjében. Pont olyan korban volt, hogy hiába emelte rám pufók kis arcát, képtelenség volt eldönteni, fiú-e vagy lány.

– Szia! – visszhangozta a köszönésemet, és elsietett.

– Szia! – Már nem tartottam számon az utcákat. Ahogy elfelejtettem a hasonlót keresni a tekintetemmel, mindent újnak, és mindent sokkal szebbnek láttam. Nem tudtam, merre lehetek, de már egyáltalán nem féltem az eltévedéstől. Hadd tévedjek csak el!

Egy keresztutcához érve majdnem összeütköztem egy férfival, aki egy lepedő méretű újságba temetkezve egy utcai lámpa alatt ácsorgott, és a Pesti Naplót olvasta. Hetyke kis bajusza volt, a fején magas cilinder, a kezében sétapálca. És ahogy feleszmélt a betűk között, hogy ez bizony neki szólt, még csak el sem gondolkozott azon, ki köszönhetett neki.

– Kiszihand! – dörmögte, és már kerültem is volna ki, de végül visszaléptem mellé, és megkerestem a tekintetét. – Segíthetek?

– Meg tudná mondani, hogy milyen nap van ma?

– Tessék, kérem? – A férfi csodálkozva nézett meg magának, de én csak kedélyesen mosolyogtam felé. Nem zavart az ő zavara. Sőt, bátran belebámultam a kezében nyitva felejtett újságba, és magamban motyogva elolvastam az oldal közepén a címet.

– Sven Hedin Budapesten. Ki a frász az a Sven Hedin? – kérdeztem a férfitól, de mint hogy őt ez annyira meglepte, inkább visszatértem az eredeti kérdéshez. – Igazából csak az érdekelne, hogy milyen nap van ma – ismételtem, és a figyelmemet az újságról ismét a férfi felé irányítottam.

– Szerda, kérem tisztelettel.

– Köszönöm szépen! – A férfit annak legnagyobb döbbenetére vállon veregettem, és folytattam az utamat az ellenkező irányba. Sokáig éreztem még a tekintetét a hátamon.

Határozottan tetszett ez a hely. Ekkor este tizenegyre járhatott az idő, kezdett egészen hűvös lenni. Nem fűtött már sem a pánik, sem a futás. Kihűlt az agyam is. Az ég sötét volt felettem, körülöttem pedig mindenütt narancsszínű fényfoltok jelölték az élet nyomait. Tudtam is, hogyan tovább. A zsebemben ott zörgött az apró, amit a bordélyházból loptam.

Már eldöntöttem: itt akarok maradni. Ha lehet, örökre.

Ahogy ezt végiggondoltam, rájöttem, egyetlenegy feladatom van csupán, hogy elérjem a célomat: gondosan el kell kerülnöm Ferdinándot.

*

– Ez elég lesz egy kávéra? – Az összes aprópénzt, amit a bordélyházból loptam, a pultra szórtam. A pincér fenntartásokkal szemlélt egy pillanatig, de végül a figyelmét az érmék felé fordította, és abból egy-két nagyobbat válogatott ki.

– Így.

– Remek! – A többit összekotortam a kezemmel, és visszacsúsztattam a zsebembe.

Nem én voltam itt a legfurcsább. El akartam rejtőzni és fel akartam oldódni ebben az általam csak félig ismert világban, és a legmegfelelőbb helynek a legzsúfoltabb kávéházat tartottam. Egyrészt ez, másrészt a kíváncsiság hozott ide: mintha a saját épelméjűségemet akartam volna tesztelni. Hogyha tényleg 1909-et írunk, akkor közel s távol ez az egyik legérdekesebb hely, ami nyitva van éjjel fél tizenkettőkor: a New York kávéház.

Otthon a New York túlságosan is nagynak, giccsesnek és drágának tűnt. Olyan helynek, amelyet csak a turistáknak tartanak fent, és ahová én azelőtt sosem tettem be a lábamat.

Most viszont mintha minden kissé összement volna. A házak úgy ölelték körbe a fényes, arany ablakokat, mintha apró darabokra akarták volna roppantani. Idebent pedig minden szikrázott: a cigarettafüst valami ködös fátylat vont a helyre, megcsillant rajta az oszlopok aranyozása.

A zaj – az egy hanggá összeálló emberi beszéd, a számtalan gondolat, a háttérben halkan muzsikáló zenekar, az összekoccanó poharak ritmikus csilingelése – betöltötte a fejemet. Már ha akartam volna sem tudtam volna azon gondolkodni, hogyan kerültem ide. Ma éjjel már sokadszorra tapasztaltam ezt: a részegség érzését alkohol nélkül.

Megkaptam a kávémat, de a pulttól nem távoztam. A pincér egy pillanatig engem szemlélt, mintha csak most tűnne fel neki, mennyire eltérő a ruházatom a többi kávéházi nőétől. De én bátran rámosolyogtam, ő pedig inkább félrefordította a tekintetét.

A kávé keserűbb volt, mint vártam.

Mellettem egy alak, aki talán csak véletlenül téblábolt pont ott, háttal nekidőlt a pultnak, és a bejáratra szegezte a tekintetét.

Sosem látott jókedv vett erőt rajtam.

– Be kellene hunynom a szemem.

– Tessék? – kérdezte ő a pult mellől.

– Be kellene hunynom a szemem – ismételtem –, elszámolni háromig, vagy talán tízig, és aztán újra kinyitni. Mert lehet, hogy álmodom.

Mögülem az alak nem felelt. Szó nélkül figyelte, hogy a hátizsákomat a földre teszem, a lábaimat szorosan egymás mellé illesztem, majd kicsit előre és hátra billegek, amíg meg nem találom talpamnak azt a pontját, ahol teljesen stabilnak érzem magam.

Ekkor hunytam csak be a szemem.

– Most fogom kezdeni a számolást – tudattam vele. – Egy, kettő, három. – Hintáztam kicsit a talpaimon. – Négy, öt, hat, nyolc, kilenc, tíz.

A számok elfogytak. Én pedig még mindig ott álltam a New York kávéházban, 1909. április 7-én szerdán, éjjel fél tizenkettőkor, csukott szemmel, teljesen egyedül.

– No? – sürgetett a mögöttem ácsorgó férfi. – Nem nyitod ki a szemed?

– Még nem.

– Miért?

– Lehet, hogy nem is álmodom. Lehet, hogy megbolondultam. Így meg semmi értelme nem lenne kinyitni a szemem.

A férfi megköszörülte a torkát.

– Kihagytad a hetest.

– A hetet?

– A számolásból.

– A hetet nem szeretem. Hülye prímszám. Utálom, ahogy a hetes szorzót is, kettest kaptam rá az iskolában. – Mocorogtam egy sort: a jobb lábamat felemeltem egy pillanatra, majd hang nélkül ismét szorosan a bal mellé tettem. Zsebre dugtam kezeimet. Éreztem, ahogy a farmerdzsekim gallérja hozzáér a nyakamhoz. Valaki kinyithatta az ajtót egy pillanatra, mert hűvös fuvallat érte az arcomat.

– Szerintem valószínűbb, hogy álmodsz – állapította meg a férfi kicsit közelebbről.

– Miből gondolod?

– Akkor vagy normális, ha bolondnak tartod magad.

Ez már meggyőző volt. Kinyitottam a szememet, és – csodák csodájára – ugyanott találtam magam, ahol előtte is.

Tehát: 1909. április 7, szerda.

– Na? – érdeklődött a hátam mögött ácsorogva.

– Nem álmodom. Vagy ha mégis, akkor mi ketten pontosan ugyanazt álmodjuk. – Mintha nevetett volna. Hogy rajtam vagy velem, az csak azon múlt, hogy én is elmosolyodom-e a következő pillanatban.

A hátizsákomat a vállamra vettem, majd visszaléptem a pult és a félig elfogyasztott kávé mellé. Mosolyogtam már legbelül is. Ránéztem a férfira, aki még mindig engem figyelt.

És ekkor egy, a fejemben már ezer éve létező fénykép, egy mosolyba dermedt arc mozdult meg előttem. Aztán mikor a szemébe néztem, már régen nem az előbbi gesztusán mosolyodtam el.

– A nevem Vitéz Patrícia – nyomtam az orra alá izgatottan a kezem.

Ő habozott egy pillanatig. Nem értette, mire fel a nagy sietség. Végül azonban cigarettáját áttette egyik kezéből a másikba, és ahogy férfiak között volt szokás, megszorította a jobbomat.

– Kosztolányi Dezső.

Kép: Fortepan, New York kávéház 1937., Adományozó: Kováts Lajos