Remake 1909: 1. rész

 Végigmentem a Baross utcán, befordultam a körútra, és közben igyekeztem semmi másra nem nézni, csak a bakancsom kopott, barna orrára. Egy kapualjban pár férfi beszélgetett, a tekintetük pesti piszokként ragadt a hátamra.

Rutinosan felpillantottam egy kereszteződésnél, de sehol sem láttam a jelzőlámpát. Pedig annak bizony ott kellene lennie. Sokszor mentem már át ezen az úton, azért is voltam ebben olyan biztos. De aztán, mint hogy már ez is megzavarta a megszokottsághoz való ragaszkodásomat, inkább körbe sem néztem. Óvatlanul minden keresztutcán csak átszaladtam, végig a körúton.

Minden bizonnyal megbolondultam.

Felettem az ég már fekete volt, de az utcalámpákat elfelejtették felkapcsolni. Fény csak foltokban, egy-egy ablakból, nyitva felejtett kocsmaajtóból szűrődött ki.

Feltűnően nagy volt a csend. Mintha Budapest minden zaját begyömöszölték volna a fejembe, ott kongott. De hiába kerestem az ismerős zajokat, az autók folytonos morgását, a rendőrautók lüktető szirénáját, az elszáguldó négyeshatost… Nem találtam. Pár kocsmából tompa morajlás szűrődött ki. Néha emberi beszédet hallottam, és el is kaptam összefüggéstelen szavakat, nevetést, köhögést. Egy nyitott ablak mellett hallottam, ahogy valaki ormótlan nagyot tüsszentett. De ezen kívül semmi mást.

Valahol mindennek normálisnak kell lennie, nem?

Az volt a tervem, hogy végigmegyek a körúton, egészen a Margit hídig, aztán addig bámulom a Dunát, amíg minden vissza nem áll a rendes kerékvágásba. Átbulizott éjszakák után szoktam ezt érezni: a zavart és a tehetetlenséget, hogy ezen a világon senkit és semmit nem ismerek igazán. Aztán, ahogy az alkohol lassan halványodott bennem, visszatért a jól ismert közöny. Megfordultam, és a legrövidebb úton hazasétáltam.

De most még csak szaladtam az ismerős útvonalon. Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, mindenki engem bámul. Hogy végignézik a copfba kötött hajamat, a farmerdzsekimet, a piros hátizsákomat meg a bakancsomat. Engem néznek, tetőtől talpig, teljes valómban.

Pedig hát mi bámulnivaló lett volna rajtam?

Az út túloldalán egy férfi kipillantott a kezében tartott újság mögül. Most a férfit néztem én is, az öltönyt és a kalapot, a lepedő méretű újságot a kezében.

De nem voltam elég körültekintő. A lábamat kellett volna néznem, ahogy eddig. Akkor talán kevesebb bajt hoztam volna a fejemre.

Nagyot sóhajtottam, hogy kitisztuljon az agyam a férfi pillantásától, és indultam volna tovább a Duna felé, amikor valaki az utamat állta.

– Elnézést – motyogtam szigorúan a cipőm orrát bámulva.

Kikerülhettem volna ezt a hosszú, barna szoknyát, de ő a puszta tekintetével állított meg.

– Nem kell ennyire szaladni. – Zavartan rápillantottam. Idősödő festett arc nézett vissza rám. – Úgy látom, segítségre szorulsz.

– Én csak… – mutogattam idiótán a válla fölött, jelezve, csak tovább szeretnék menni, tovább a Duna felé.

– Semmi baj. – Széles mosoly terült szét az arcán. – Segítek.

Ha jobban belegondolok, pont erre volt szükségem: segítségre. Úgyhogy a következő pillanatban a saját akaratomat az övének alávetve hagytam, hogy száraz kezét átfonja a csuklómon, és húzni kezdjen a szomszédos kapualj felé. Könnyűnek éreztem minden lépésemet, mintha az egész nem lenne több álomnál.

Álmodom, minden bizonnyal csak álmodom.

Egy szűk, bútoroktól zsúfolt földszinti lakásba vezetett, ahol korom sötét volt. Az ablakon vastag függöny, a sarokban széles ágy, mellette kanapé, fotelek, puffok. A szoba összes tárgyának csak a körvonalát láttam.

– Minden rendben lesz – mosolygott szélesen. Ő természetellenes módon átlátott ezen a sötétségen. Ráncos kezét most az államhoz emelte, és az arcom maga felé fordította. – Igen, jó lesz.

– Mi lesz jó? – bukott ki belőlem az értetlenség, ahogy lassan felolvadtam ebben az otthontalanságban.

– Nagyon sokan keresnek épp ilyet. A költők és művészek szeretik – kereste félsóhajtásnyi ideig a megfelelő kifejezést – a különcöket.

Teljesen össze voltam zavarodva. Miért érzi magát feljogosítva ez a vén banya, hogy engem taperoljon? Milyen különcökről és művészekről beszél? És egyáltalán: miféle hely ez, ahová hozott?

Mire ezeket végigfuttattam magamban, elengedte az államat, és nekem hátat fordítva vizet töltött egy tömzsi üvegpohárba.

– Idd meg! – Pillanatnyi elmebaj lehetett az is, hogy nem jutott rögtön eszembe, simán csempészhetett valamit a vízbe, hogy elkábítson. Amúgy is gyanúsnak kellett volna, hogy legyen, a pohár csak félig van. De még mindig a megszokott világ automatizmusai irányítottak, így hát ahogy a kezembe nyomta a poharat, én már hajtottam is fel.

És csak az első korty után jöttem rá.

– Ez pálinka! – Végre megtaláltam a hangomat. Felvertem a sötétségbe süllyedt tárgyak idilli csendjét, és felvertem volna a kiabálásommal most mindenki mást is, aki ezen a szinten éppen aludni próbált volna.

De ide persze nem aludni jártak az emberek.

– Mit gondoltál, kedvesem? – szemlélte a heveskedésemet elnéző mosollyal. A kinti fojtott fények furcsán tükröződtek a szemeiben.

– Azt hittem, hogy ez víz – válaszoltam őszintén. – Azt hittem, hogy valóban segíteni akar, nem pedig leitatni.

– Segítek – ismételte, és lassan megkerült engem. Hosszú szoknyája suhogott, ahogy hozzáért körülöttünk a puffokhoz és fotelekhez. Határozott mozdulattal levette rólam a hátizsákot, majd lesegítette a dzsekit is.

Én pedig hagytam.

– Nem értem – jegyeztem meg élesen, mikor egy futó mozdulattal két kezét a pólóm alá csúsztatta, és a derekamra tette. Aztán maga felé fordított, és ahogy a férfi odakint, most ő is végigmért engem fentről lefelé: copf, póló, farmer, bakancs. És a hajamat kezdte volna macerálni, mikor végre hátraléptem. – Mit akar tőlem?

– Azt hittem, egyértelmű.

– Nem, nekem nem az.

– Fiatal és naiv vagy – állapította meg nagybölcsen. – Vidékről jöttél.

– Vidékről – hagytam rá, és nem fűztem hozzá, hogy tulajdonképpen már öt éve élek Budapesten.

Az asszony elmosolyodott, mosolyát arca minden ránca kikontúrozta, és minta nem lennék több egy ide nem illő tárgynál, engem egyszerűen kikerült, és kiment a szobából.

A sötétség ólmosan telepedett rá a szobára, a bútorokra, a függönyre.

Magamra maradtam. Ez a magány pedig elég produktív volt számomra. Két olyan felismerés ért el az agyamig ekkor, ami már régen nem. Ami utoljára talán csak akkor, mikor rájöttem, az eredmény szempontjából teljesen mindegy, a vizet öntöm a szörpre vagy fordítva.

A szemem lassan hozzászokott a fény hiányához. Már színeket is láttam: vörös volt a tapéta, az ágytakaró, a függöny. A piros pólómmal szinte beleolvadtam a szobabelsőbe. Mellettem a kisasztalon egy hamutálban pár érmét felejtettek. A fotelben egy gyűrött újság hevert.

Aztán meghallottam odakint egy férfi hangját, ahogy halkan a saját viccén nevetett, és leesett: ez a nő be akar szervezni engem a bordélyházába.

Ez volt az első megvilágosodás.

Ennek hatására, mintha áram csípett volna meg, sietősen magamra rángattam a kabátomat, a hátizsákomat, és bosszúból valamiért jó ötletnek tartottam zsebre tenni a hamutál tartalmát. Aztán elhúztam a függönyt, és remegő kezekkel kitártam az ablakot. Hűs, tavaszi levegő szökött a tüdőmbe.

Még szerencse, hogy a földszinten vagyok. Nehogy tetten érjenek, gyorsan felmásztam az ablakpárkányra, és mielőtt ugrottam volna, még lepillantottam. Másfél-két méter, ha lehetett köztem és a pesti beton között. Sima ügy.

Először a táskámat dobtam ki, benne a kemény kötésű Petőfi összes fájdalmasan földnek préselte a többi ingóságomat.

Már ugrottam volna, mikor a tekintetem megakadt a fotelben felejtett, félbehajtott újság fekete-fehér címlapján. Ez volt a második megvilágosodás.

Kockáztattam. Hogyha valaki pont most lépett volna be a szobába, és még éppen elkapta volna a pillanatot, ahogy kiugrom az ablakon, majd eltűnök a sötét utcán, talán még követett is volna, esetleg erőszakkal vissza is hozott volna ide a költők és művészek különcének. Kockáztattam, de persze ez közel sem volt olyan hősies, mint ahogy utólag elmesélve annak tűnik.

Akkor csak az tudatosult bennem, hogy veszettül érdekel az a nagy, félbehajtott, fekete-fehér újság. Már a párkányon ültem, a lábaimat már ugrásra készen kifelé lógattam, úgy hajoltam vissza, hogy magamhoz vegyem a lapot.

– Pesti Napló. – Hogy lássak bármit is, a kinti fények felé kellett fordítanom a papírt. – 60. évfolyam, 82. szám. Budapest, 1909. – Elhomályosult a tekintetem. Meg kellett, hogy dörzsöljem a szememet. – 1909. Szerda, április 7. – olvastam újra, de a dátum változatlanul ugyanazt mutatta. – Bazmeg.

Aztán ugrottam.

*

Ezt az egészet csak úgy tudom elmesélni, hogyha a saját időmhöz mérem.

Tehát: tizenhárom órával ezelőtt, hogy a metró éktelen zaját tompítani tudjam, bedugtam a fülemet. Egyetlen pillanatig engedtem csak el a fémcsövet, amibe kapaszkodtam, hogy mindkét fülembe belepasszintsam a fülhallgatót. Hiába a stabil terpesz, a több éves gyakorlat. Hogyha pont akkor fékez a metró, mikor nem számítottam rá, semmit sem tehetek.

Mivel nem volt már hol megkapaszkodnom, a hátizsákommal együtt nekipréselődtem a legközelebbi embernek: egy magas, harmincas férfinak.

– Elnézést – motyogtam illedelmesnek szánt hangsúllyal, és hogy mielőbb megszakíthassam a közvetlen testi kontaktust, gyorsan megragadtam a hozzám legközelebb eső kapaszkodót, majd gondosan még arrébb is léptem kettőt.

A férfi fekete keretes szemüvege mögül még mindig engem nézett, sőt mi több, zavartan mosolygott is rám. Idióta mosolya volt, mintha félrerajzolták volna. A haja vörös volt, ugyanaz a vörös, mint ami most bennem is felgyülemlett, és az arcomba szaladt. És úgy nézett engem, mint aki várna még valamit, egy kedves szót vagy egy elnéző mosolyt.

Na, arra aztán várhatott. Ránéztem még egyszer, hátha találok rajta valami sajátos megkülönböztető jegyet, amely megmagyarázza ezt a furcsa viselkedést. De aztán elfordultam, és nem foglalkoztam vele többet.

Egy fél napom volt aztán arra, hogy elfelejtsem ezt a hétköznapi incidenst. Vettem magamnak a Kálvinon dobozos jegeskávét, kakaós csigát és ásványvizet. Majd tíz percet kellett sorba állnom a hülye boltban, így sikerült lekésnem az első órám elejét. Be se mentem már, inkább kint ücsörögtem még a Trefort kertben. Nem volt még olyan hideg. Megittam a kávét. Néztem, hogyan hullanak a levelek a fákról. Hallgattam, hogyan kopog a gesztenye a padokon. Néztem a sok hozzám hasonló unalmas bölcsészt a vászontáskáikkal, szemüvegeikkel, divatturkálós kabátjaikkal. Nekem nem volt sem vászontáskám, sem szemüvegem, de még a farmerdzsekim is végtelenül unalmas volt az itt látottakhoz képest. Nem tartoztam ide sem, ez nem volt újdonság. Sem ide, sem sehova máshova – azt hiszem.

Csak tízre szedtem össze magam, és sétáltam fel a harmadikra. Gyakorlatról mégse kellene hiányoznom. Végighallgattam másfél órát Babits első kötetéről és a kötetkompozíció jelentőségéről. A tanár egy alacsony, feje búbján kopaszkás ember, maga beszélt végig. Sokszor az volt az érzésem, még levegőt se nagyon vett közben, és másfél órán keresztül csak úgy repkedtek az In Horatiumok, a színek és levelek, az ars poeticák, a bölcseleti jelleg, és a tanár, biztos vagyok benne, hogy nem csak megidézte, de látta is Nietzsche és Schopenhauer szellemét. Én ültem csak a sarokban egy kényelmetlen széken, és firkáltam a füzetembe. A tanár másfél óra után aztán megkérdezte, hogy van-e kérdés. Nem volt. Nekem, legalábbis.

Ezen a fordulatnak számító napon még két ilyen – számomra, akkor – teljesen érdektelen órán vettem részt. Az egyik egy szövegtan előadás volt. Az oktatónk negyed órát késett, aztán hadarva, össze-vissza beszélt egy kicsit aktuálpolitikáról, egy kicsit korai szövegmodellekről, az én figyelmem pedig fél óra után teljesen kikapcsolt. A másik, ha minden igaz, világirodalom. Ott a tanárunk végig utalgatott bizonyos jelenetekre Az eltűnt idő nyomában regényfolyam negyedik részéből, amelyeket el kellett volna olvasnom erre az órára, de mivel nem tettem, az egészből egy kukkot sem értettem.

Ahogy vége volt az óráknak, az eső szemerkélni kezdett. Nem indultam el rögtön. A lépcsőház ablakmélyedésében ücsörögve ettem pár falatot a reggelimből, de ebédelni nem volt semmi kedvem. Az eső ellenére kerülő úton mentem a könyvtárba, és megkerestem a szociológiai folyóirat-galériát – ez volt az épület legledugottabb, és számomra leginkább kedvelt pontja. Itt olvasgattam Babits verseket úgy fél nyolcig. És mivel Babits akkor és ott, még a délelőtti tanári magyarázathoz képest is teljesen érthetetlen volt számomra, otthagytam a verseskötetet a galérián, és kikölcsönöztem helyette a Petőfi összest.

Ez az egész, persze, kibaszott unalmas volt. Ahogy minden nap, minden óra, minden perc, egészen eddig az estéig.

Ősz volt, korán sötétedett. Az eső most éppen abbahagyta, de ott lógott még minden felhő a fejem felett. Össze kellett húznom magamon a dzsekimet, ha nem akartam megfagyni. A kiskörút helyett a Múzeumot megkerülve, a Puskin utcán keresztül indultam haza.

Még az apai nagyszüleim íratták rám a Holló utcai lakást, és ez csak a haláluk után derült ki. Én pedig, ahogy betöltöttem a tizennyolcat, mintha víz alól fölbukva kapnék levegő után, olyan gyorsan költöztem el Szegedről a Holló utcába. Mindezt az apám miatt.

És hogy az alkalmi munkákon kívül legyen valamiféle stabil kereseti forrásom, két lakótárssal osztottam meg a lakást: a sminkelős-hajvasalós és a zenész lánnyal.

De nem erről, és nem róluk akarok most mesélni. Különben is: most már olyan az egész, mintha meg sem történt volna. Alig emlékszem ezekre a helyekre és alakokra. Már nem mozdít meg bennem semmit sem az, ha arra gondolok, a zenész csaj elfoglalta az összes szabad polcot a fürdőszobában, a sminkelős pedig mindig otthagyta a mosatlant a konyhában. Már alig emlékszem a szobámra, a reggeli fényekre és az esti zajokra. Nem rémlik már a lépcsőház beton- és húgyszaga sem. Olyan szürkévé lényegült ez az egész, mintha meg sem történt volna.

Térjünk a tárgyra!

Befordultam a Síp utcába, ahol ritkásan voltak az utcalámpák, zsúfolt volt a tér a kocsiktól és a kutyaszartól, és ahová csak a hazafelé vezető út lerövidítése végett mentem, mert amúgy fullasztott a hely.

– Ne haragudj, egy percre, ha… – Észre sem vettem a kapualjban az alakot, mikor kikerültem. Valami furcsa reflex lehetett ez: már nem is tudatosítottam magamban, hogy emberek vannak körülöttem.

– Nincs pénzem – vetettem oda neki gondolkodás nélkül, ám a közeledő lépteiből arra következtettem, őt ez cseppet sem érdekli.

– Nem, én nem azért, csak kérdezni akarok valamit, és hát, szóval… – Hadovált csak össze-vissza, hogy aztán egy pillanat alatt térjen a tárgyra. – Te vagy Vitéz Patrícia?

Lefagytam.

– Talán ismerjük egymást?

– Nem, nem hiszem. Vagyis még nem, de lehetséges, hogy később még megismerkedhetünk. – Zavarában egyre gyorsabban beszélt.

– Ez valami hülye csajozós szöveg? – Legyűrtem a nemtetszésemet, és hogy láthassam az arcát, felé fordultam, és ezzel együtt hátrébb is léptem tőle.

– Nem, dehogy. Nem akarok csajozni.

– Ennek örülök. – Mosolyogni akartam, de csak egy grimaszra futotta. Aztán a pillanatnyi csendből arra következtettem, ennek a vásári komédiának itt van vége. Megfordultam, és elindultam tovább, az utca vége felé.

– Várj! – kiáltott egyből utánam. – Beszélnünk kell.

Most már komolyan ideges voltam. Ismét felé fordultam, és a minket reflektorként megvilágító utcalámpa fénye alatt szemügyre vettem őt: vörös haj, szemüveg – mint abban az idióta Neoton számban –, fekete dzseki és kék ing. Tornacipő és farmernadrág. Ránézésre teljesen átlagosnak tűnt, na persze ez nem jelent semmit. A teljesen átlagos emberek is lehetnek pszichopaták, sőt!

– Nem ismerlek – állapítottam meg most, hogy alaposabban is szemügyre vettem. Mintha ezzel viccet mondtam volna, elnevette magán. Ekkor ugrott be. A félrerajzolt mosolyáról. – Te vagy az a metróról!

– Igen, ami azt illeti, én vagyok.

– Te követtél engem. – A megállapítás hangosabbra sikerült, mint terveztem.

– Nem követtelek, csak… hogy is mondjam – igazgatta a szemüvegét az orrán –, kerestem az alkalmat arra, hogy beszélhessünk egymással.

– Úristen, te valami perverz vagy, ugye? – Ismét kettőt léptem hátrébb tőle.

– Nem, dehogy. Kérlek, csak hallgass meg, és én megpróbálok mindent elmagyarázni.

Makacsul csak a fejemet ráztam.

– Nem szükséges a magyarázat.

El akartam futni, de ledermesztett ez az egész. Csóváltam a fejemet, és kerestem magamban valamiféle ok-okozati kapcsolatot a mai nap történtekre. Közben a férfi gyorsabb volt. Csuklón ragadott – a szívem egészen a gyomromig csúszott ekkor –, és minden ügyetlenséget, minden ideges dadogást levetkőzve közölte velem:

– Beszélünk.

– Oké – bólintottam.

– Bejössz velem abba az udvarba – mutatott a kapualj felé, ahol eddig álldogált –, és meg sem próbálsz elmenekülni addig, amíg nem végeztünk. Értetted?

Hát persze, hogy értettem. Olyannyira, hogy a másik kezemmel már a hátizsákom felé nyúltam, hátha sikerül előhalásznom valamit, amit szükség esetén fegyverként tudok használni.

Nem ráncigált, még csak nem is sürgetett. Szépen ráérősen sétáltunk be a sötét udvarra.

– Az én nevem Ferdinánd. Te pedig Vitéz Patrícia vagy. – Nem kérdezte, holott én egyszer sem erősítettem meg ezt. – Tessék!

– Mi ez? – kérdeztem vissza, de nem vettem el a felém nyújtott cetlit.

– Nézd meg!

– Nem szeretném.

– Nézd már meg! – A hangját visszaverték a bérház falai. Fodrozódtak tőle a tócsák a térkő-mélyedésekben.

Nagyot nyeltem, és legyűrve a férfi iránt táplált iszonyt, átvettem tőle az apró papírt. A gyűrött nyomtatópapíron egy beszkennelt polaroidkép volt.

A lábam megmerevedett, a gang laza kövezetébe gyökerezett, mintha mindig is ide, egy szűk utca bérházának udvarára tartoztam volna.

Én voltam a képen. Jobban mondva valaki volt a képen, aki minden részletében pontosan úgy nézett ki, mint én: barna haj, barna szem, kerek arc. A szemeim alatt a jól ismert, sötét karikák halvány körvonala. A szemöldököm minden öntörvényű szála. Még az anyajegyem is ott volt, ahol eddig, a jobb szemem mellett.

Azonban a fotó, amin a hasonmás ilyen felszabadultan mosolygott, teljesen ismeretlen volt számomra. Nem csak úgy, hogy nem láttam még sosem. Hanem úgy, hogy a képen szereplő személyen kívül semmi más nem volt ismerős. A hajamat például sosem hordtam kontyba fogva. Sosem viseltem fehér blúzt, főleg nem ilyen ronda kötött mellénnyel. Arról nem is beszélve, hogy az az aranyfénnyel megvilágított, könyvekkel teli szoba a háttérben teljesen ismeretlen volt.

– Mikor készült a kép?

– Halványlila gőzöm sincs. – Ha akartam volna sem tudtam volna hazudni, annyira ledöbbentem. Még talán félni is elfelejtettem egy pillanatra.

– Az nem lehet! Nem! – Ferdinánd először csak dobbantott a lábával, majd idegesen ugrálni kezdett, mintha egy néma rock koncerten vett volna részt.

– Nem értem – kockáztattam meg óvatosan, mikor már úgy tűnt, ő is lehiggadt kissé.

– Ez a kép rólad készült, teljesen biztos – tépte ki a kezemből a papírdarabot. – De hát… Talán az időpontot tévesztettem el? – Az órájára pillantott.

– Fél kilenc – tudattam vele szenvtelenül, miközben kihasználtam a figyelmében támadt vakfoltot, és hátrafelé lépkedtem.

– Nem, nem, NEM! – Egyből kiszúrta, hogy szökni akarok. Villámgyorsan megkerült, és a hátizsákomon keresztül az udvar egyik sötét sarka felé kezdett tolni. – Velem kell jönnöd.

– Eressz már el! – sikítottam, de senki sem hallotta. Vagy legalábbis senki sem sietett a segítségemre.

– Nem foglak bántani.

– Hát ez baromi megnyugtató!

Már nem ért minket sem az utcalámpák felől beszűrődő, sem az ablakokból kiszökő konyhai spotlámpák fénye. Az orromig sem láttam.

A férfi elengedett, és mintha a szemüvege mögül gonoszul megvillanó szeme átlátott volna ezen a tömött sötéten, célirányosan arra indult el, amerre én az udvar sarkát sejtettem.

Most talán elfuthattam volna. Igen, talán az lett volna a legbölcsebb, ha olyan hirtelen tűnök el innen, amilyen hirtelen ez a Ferdinánd nevű férfi elém toppant az imént. Akkor azonban már sokkal nagyobb volt a gyomromban a felháborodás annál, hogy csak úgy itt hagytam volna ezt a szatírt.

Közben a táskámban egyetlen tárgyat találtam, ami ebben a vészhelyzetben fegyverként is szolgálhat: a kemény kötésű Petőfi összest.

A férfi most nem figyelt rám. Mintha a sarokban valamivel nyikorgott volna – cseppet sem tetszett ez a hang –, én pedig kihasználtam pillanatnyi figyelmetlenségét, és a Petőfi összest a fejem felé emelve nekirontottam.

A kötet kemény fedele háromszor koppant a fején.

– Te – idióta – balfasz! – Minden ütésnek nyomatékot adtam a szavaimmal.

Bezuhant a sarokba – talán valami ládára vagy padra érkezhetett, mert hatalmas reccsenést hallottam aztán.

– Mi a francot képzelsz? – nyögte a sötétből. – A végén még tönkreteszed!

– Hogy én mit képzelek? – A könyvet ismét magasra emeltem, és újra lesújtottam volna, hogyha ő nem gáncsolt volna el, én pedig nem estem volna napjában másodjára az ölébe.

– Ha tönkreteszed, nekem végem. – Ingerülten mászott ki alólam, és kétségbeesetten kezdett tapogatni valami után. – Akadozik az energiaellátás. Nem látok semmit.

– Végre valami, amiben egyetértünk – sepertem le magamról a kezét, amivel a vállam felett átnyúlva igazgatott valamit.

Aztán a két tenyeremmel felmértem a helyzetet: egy szekrénybe zuhantam be a férfival együtt, de ő most annyira nagyon igyekezett a szekrény belső falán keresztül bejutni Narniába, hogy cseppet sem törődött velem.

Hirtelen megszűntem érdekes lenni.

– Mit csinálsz?

– Fogd be!

– Fogd be te! – vágtam vissza cseppet sem elegánsan, és már léptem volna ki a szekrényből, amikor ismét karon ragadott.

– Bocs, de még nem engedhetlek el. – Nagy nyikorgás kíséretében becsapta ránk a szekrény ajtaját. – Lehet, hogy én rontottam el valamit? – Most már tényleg semmit nem láttam. A Petőfi összes után tapogatóztam a szekrény alján, de csak Ferdinánd bokája akadt a kezeim közé.

– Ha nem engedsz ki, sikítok.

– Várj!

– Sikítok.

– Várj már!

– Komolyan beszélek.

A szűk szekrényben állott volt a levegő. Éreztem bőrének nyirkos melegét, hallottam az ideges zihálását, valami folytonos elektromos búgást, és ettől az egész testem libabőrös lett. Most már tényleg féltem. És, hogyha ez még nem lett volna elég, a következő pillanatban zuhanni kezdtünk. Olyan érzésem támadt, mint mikor a liftben a szívem a torkomba csúszik, az agyam pedig lebegve ki akar törni a koponyámból.

Zavaros tudatom egy eldugott szegletében az is felmerült bennem, hogy talán már meghaltam, és minden, ami a bérház udvarába lépésem után történt, az csak valami ócska ráadás az agyamtól nekem, mielőtt végleg kikapcsolja magát.

A szekrény egyik sarkába húzódtam, hogy még véletlenül se kelljen őhozzá érnem.

– Rendben vagy? – kérdezte, miközben még mindig csak zuhantunk.

– Már hogy a picsába lennék rendben!

– Mindjárt sikerül kikapcsolnom, és akkor visszaviszlek. Egyből visszaviszlek, ígérem!

Ekkor már képtelen voltam megszólalni. Fogalmam sincs, hogyan került ismét a kezembe a keményfedelű Petőfi, de azt tudom, hogy amikor egy hatalmas rándulással abbahagytuk a zuhanást, én napjában negyedszerre sújtottam le a kötettel, majd a szekrény ajtaján kitörve elmenekültem.

Kép: Frances Mortimer: Reflection, Párizs, 1950.