Köd mögöttem: részlet Eötvös Józseffel és Sina Simonnal 2.

 2. részlet: Megérkezés Ercsibe

Mi ez? Egy időutazós regény részletei, melynek az a különlegessége, hogy a magyar történelmet és ismert alakjait mutatja be mai szemmel. Az itt megjelenő részletek 1848. januárjában játszódnak.

 

Az már messziről látszott, hogy a közelben van egy falu. A vastagabb jégtáblákon kicsit beljebb kellett sétálnom ugyan, hogy a fák ne takarják a kilátást, de onnan már tisztán láttam a templom tornyát, a házak nádfedelét, és azt, ahogy több kéményből is füst szállt fel.

(…)

Nagy, színes szoknyákkal és széles karimájú kalapokkal sétáltak a jeges-saras utcán az ercsiek, és megnézett maguknak mindegyik. Sőt, még utánam is szóltak valami szláv nyelven, de én nem reagáltam rá semmit.

A város mintha a Dunából nőtt volna ki, úgy magasodott a folyó fölé. A közepén templom, csúcsa az eget karcolta, és akármerre is mentem, mindenhonnan látszott. Néha direkt csak azért fordítottam a fejem a templomtorony felé, hogy tudjam, még figyel. Közben pedig folyton valami kaptatón vitt felfelé az utam. Zihálva vettem a levegőt, és egy-egy lépésnél még megcsúsznom is sikerült a jeges talajon.

Sina Simon, Eötvös József, Sina Simon, Eötvös József – ezt motyogtam magamban, hogy legalább egy kicsit a feladatomra is tudjak figyelni.

–… hogy hol találom a kastélyt – léptem oda egy nőhöz, aki már messziről kinézett magának, megindult felém, és kérdezett tőlem valamit azon a nyelven, amit nem értettem. És miután hozzászóltam, ő mindenféle átmenet nélkül váltott magyarra.

– Minek keresi kend a kastélyt? – rikácsolta, és ez most nagyon bántotta a fülemet.

– A kastélyt – ismételtem. – Eötvös József, Sina Simon kastélyát – bukott ki, ami bennem zakatolt. – Hol van?

(…)

A következő keresztútnál aztán elkanyarodtunk, és ahogy Marica bal felé fordított, ott volt előttem az egykori Eötvös, ma Sina-kastély, teljes valójában. Egyszintes, U-alakú épület, körbe végig tornáccal, kedves kis boltíves ablakokkal. Előtte a kert most teljesen sivár: néhány facsemete hófehér textilekkel letakarva télire, de egyébként semmi, ami a szemet megragadta volna.

(…)

Nem tudtam pontosan felidézni az időutazó-szabálypontokat, de mintha lett volna köztük egy olyan, hogy az utazó mindig pontosan érkezik. Hát én nem voltam utazó, de azért most megdobbant bennem valamiféle büszkeség, mert amint kifújtam magamból a bent rekedt levegőt, amint Marica piros szoknyája eltűnt a sarkon, amint ellazítottam a lábaimat, akkor kezdtem hallani Sina Simon kocsijának zörgését. Egy utcán sétáló kisgyerek még fel is kiáltott: az uraság gyön itten! Olyan pontos voltam, hogy órát lehetett volna igazítani hozzám.

A kocsi lendületesen befordult az udvarra, elegánsan megtett egy kisebb kört, és a kocsis csak akkor húzta meg a lovak gyeplőjét, mikor az ajtóval a kastély ajtajához legközelebb tudott hajtatni.

– Hő, te! – kiáltotta a lovaknak, majd hátrafordulva odabökte még. – Megérkeztünk.

– Köszönöm, Miska! – Egy barna kabátos, szőrgalléros, széles hátú alak lépett le először a kocsiról. Éles tekintete és minden elemében izgatott mozgása volt, belakta vele egy pillanat alatt az üres udvart. Valami nyugtalan félmosoly ült meg a szája szegletén. Mosolygott nem csak a szája, de az egész arca, a szemei, a dús, barna körszakálla is.

Aztán kezét nyújtotta egy tízéves forma kislánynak, aki nagy óvatoskodással, hogy a vörös kiscsizma, a fehér harisnya és szoknya még véletlenül se legyen latyakos, finoman lépett le a kocsiról, és aztán akkor sem engedte el a szőrgalléros alak kezét, mikor már nem volt szüksége több támogatásra.

Végül kiszállt a harmadik is: nyurga, fekete forma. Fáradt szemek, kusza haj, szépen nyírt bajusz. Szinte papos ájtatossággal tartotta a testét, és keresett valamit az udvaron, amit sehogy se tetszett neki megtalálni. Mindenről gyorsan szökött tovább a pillantása.

– Na, mit szólsz, Pepi, drága barátom? – kérdezte a szőrgalléros, aki nem lehetett más, mint Sina Simon. – Olyan-e, mint amilyenre emlékeztél?

– Olyan – hagyta annyiban a fekete, bajuszos: Eötvös József. – Csak az a szép nagy diófa nincs már az udvarban.

– Ne neheztelj rám, a diófát a tavalyi nyáron egy vihar döntötte ki, akkor kellett végleg kivágatni az udvarból. Azóta nincsen nagyon itt árnyék – nézett körbe Sina, és kereste ő is a helyet, ahol a diófa állt. Sina úgy cserélgette a magyar mondat szavait, mintha kártyalapok lettek volna. – Tán az utódját kéne ültetni el tavasszal. Nem gondolod?

– De igen – hagyta rá Eötvös, pedig láthatóan már nem foglalkoztatta a jövőbeli diófa ígérete. – Menjünk talán be, igen átfagytam az úton. Jól esne egy csésze tea.

– Természetesen, menjünk hát! – A kislány kezét szorongatva el is indult a bejárat felé. – Mondani nem kell: érezd otthon magad!

Engem eddig egészen kitakart a kocsi. De most, hogy elindultak befelé, és Sina tekintete megakadt rajtam, minden erőmet összeszedve megelőztem őt a köszöntéssel.

– Ne haragudjanak, hogy megzavarom a nosztalgiázást – emeltem fel a hangom –, de nekem most elég sietős. Az én nevem Vitéz Patrícia, és ha nem tévedek, akkor Sina Simonhoz és Eötvös Józsefhez van szerencsém.

A fenti részlet megjelent az Ercsi Híradó 2021. áprilisi számában.