Százhatvannégy év: tizedik rész

Három napig fagyott. Három nap után reggel kitisztult az ég, és kisütött a nap, és csöpögni kezdtek a hatalmasra dagadt jégcsapok Hédi ablaka mellett. Hófehér és narancssárga volt az egész világ, és az ég, az ég olyan kék, amilyet csak grafikusok tudnak kikeverni.

Három nap kellett hozzá, hogy eltemessék Gyulát. Addig Borisz Hédit egy Mándokon kívüli fogadóba vitte, ahol három napig nem csinált semmi mást, mint aludt. Három napig csak a takarót lehetett látni rajta, azt is felhúzta egészen a homlokáig. Nem beszélt, nem mozdult, nem evett, inni is csak úgy ímmel-ámmal.

A férfi közben alig volt a fogadóban. Jött-ment, mintha Hédi úgy érzékelte volna, még a Forgách családnál is járt, és elintézte helyette azt a bizonyos oklevélmásolatot. Csak néha vetett oda neki valamit, azok is csak ilyesfélék voltak:

– Tudom, hogy embertelen szörnyetegnek gondolsz, de amit tettem, az volt a megfelelő lépés.

Vagy:

– Maradunk a temetésig. Csak hogy lásd, vége van. Tényleg vége.

Vagy ilyesmik:

– Idd meg a pirulákat, amiket a poharad mellé tettem. Az egyik az immunrendszeredet erősíti, a másik nyugtató. Jót tesz.

Hédi nem reagált Borisz megjegyzéseire. Mikor kiment a szobából, bevette ugyan mindkét pirulát, de nem nézett rá, nem szólt hozzá, nem is nagyon vette észre.

Három napig Hédi nem gondolt semmire sem. Nem igyekezett rendszerezni az emlékeit, nem is igazán érzékelte úgy, hogy lettek volna valaha is emlékei. Nem foglalkozott az időutazással és azzal, hogy milyen változásokat okozhatott volna öntudatlan tettével. Nem gondolt Gyulára sem.

Három napig nem csinált semmi mást, csak aludt.

Mintha az elmúlt héten minden nap maratont futott volna, hegyeket mászott volna meg, óceánokat úszott volna át. És ez nem is volt olyan nagyon rossz. Csak az a dermesztő hideg ne lett volna odabent.

– Tessék! – Borisz odatett egy kupac ruhát az ágyra, és elhúzta a koszos függönyt az ablak elől. – Öltözz fel!

– Hová megyünk? – kérdezte a lány, és lassan felült. A tagjait mozgatni olyan volt, mintha rég nem használt, rozsdás alkatrészt mozdított volna meg. Kereste csak a mozdulatokat.

És ahogy a kinti napfény a szemébe sütött, ahogy meglátta a saját ruháit az ágyra fektetve, a hátizsákját a földön, ahogy Boriszra nézett, a férfi fekete szemeibe, gondoktól gyűrt arcába, ahogy meghallotta saját, napok némaságától rekedt hangját, egyszerre minden eszébe jutott. Mintha élete legvalótlanabb rémálmából ébredt volna fel, és most még, közel az álomhoz, mindenre tisztán emlékezett.

– A temetésre – közölte Borisz, és már indult volna kifelé, hogy a lány felöltözhessen.

De Hédi tett pár bizonytalan lépést a férfi felé, aztán erőt vett magán, és azt monda:

– Nem.

– Tessék? – A férfi nem nagyon tudta hová tenni ezt a hirtelen jött akaraterőt.

– Menjünk inkább haza.

– Nem megyünk haza, Hédi – rázta Borisz a fejét. – Először elmegyünk a temetésre, és majd azután.

– Kérlek! Én nem akarok elmenni a temetésére. Ez nem így megy, ilyen szabály nincs, nem kötelezhetsz rá, hogy elmenjek, én…

– De bizony, hogy elmész – jelentette ki Borisz. – Elmegyünk mind a ketten, és végignézed szépen, hogy hogyan lesz vége annak a bakinak, amit te okoztál.

Baki – ez a szó úgy ütötte mellkason a lányt, hogy remegő lábaival majdnem visszaroskadt az ágyra. Egy egész világ, amit neki jelentett. Csak egy baki a Nemzetközi Időkutatási Szövetségnek.

Borisz kiment, Hédi pedig – akinek az akaratereje olyan hirtelen foszlott semmivé, ahogy előbb felbuzgott benne – öltözködni kezdett. Ugyanolyan automatikus mozdulatokkal vette magára a saját ruháit, a nadrágot és a pulóvert, a steppelt kabátot, ahogy napokkal ezelőtt Zsurkyéknál az alsószoknyákat és a blúzt. A haját konty helyett most copfba fogta. Az arcát megmosta a mosdótálban lévő több napos, jéghideg vízzel.

Borisz odakint várt rá, és a fogadó ajtaja előtt karon fogta a lányt. Elképesztően hideg volt odakint. Ahogy lépkedtek a hóban, Hédinek hideg lett az összes lábujja, remegett a teste. A csontjaiban érezte a hideget.

A nap fehéren szikrázott az égen, és a fényt visszatükrözte a környéket borító hótakaró. Gyémántként ragyogott az egész világ.

Borisz a lányt nem engedte volna el semmiért sem, és sokáig vezette őt végig mindenféle keskeny utcákon, ismeretlen házak között, mire kiértek végre Mándok határába, a temetőbe.

Hédi ezt is csak annyiból vette észre, hogy a hófehér világban feketeruhás emberek csoportja moccant meg a látóhatáron.

Már elkezdődött a szertartás, mire odaértek. Távol álltak meg a gyászoló családtól. Más, idegen emberek sírjai között tapostak maguknak helyet a hóban, és onnan figyelték a tömeget.

A doktor úr fiát temették, eljött hát az egész falu.

Hédi egyre csak a családot nézte: Olga és Irma egymás mellett, szögegyenesen álltak, és fejüket nyugtalanul kapkodták körbe-körbe az őket körülvevő tömegen. Talán ez lehetett az első temetés, amin részt vettek. Ha értették is, hogy mi történik körülöttük, nem engedték be. Ivánka, a Zsurky család immár teljes jogú örököse, Katica kezében pislogott hatalmas gombszemeivel. Hogy ő mit képzelt, miért játszik feketét ez a sok ember a hóban, azt Hédi nem tudta kitalálni. Ödön a lelkészt figyelte. Vele énekelte az énekeket, vele mondta a szertartás szövegét. Komor volt egész lényében – figyelte őt az egész falu! Valéria lehajtotta a fejét, a jeges földet bámulta, és a szemeit törölgette. Folyton remegett a válla.

Hédi inkább nézte őket, mert azt nem tudta végignézni, ahogy szigorú arcú legények leeresztik a koporsót a jeges földbe, a fagyott gyökerek és holtra vált lárvák közé.

Hédi a földet bámulta, és elképzelte most Gyulát: forró bőrét, kék szemeit, bajusz alatt húzódó mosolyát. Ahogy azt mondja neki: Drága, drága Hédi. És nem tudta elképzelni azt, hogy ez az eleven test, ez az egyetlen élet ott fekszik most a koporsóban, mereven és mozdulatlanul. És többé már nem is szól hozzá semmit, nem néz rá azokkal a beszédes szemeivel, nem sóhajt nagyot, mielőtt összeszedné a szavait. Nem fog már csinálni soha többé semmit. Gyula már teljesen megszűnt. Volt, nincs.

Hédi arra gondolt, mikor Gyula az ő kapoccsal zárható füzetének kulcsát a nyakába akasztotta. Akkor azt mondta neki, először próbáljon meg saját emberségéből visszaemlékezni. Csak akkor adja oda neki, ha már mindenre emlékszik. Hédi most mindenre emlékezett.

Vajon Gyulát a kulccsal együtt temették el? Viszi magával a sírba az összes titkát?

– Csákánnyal ásták meg a sírgödröt, olyan fagyos volt a föld – jegyezte meg Borisz, és most ránézett Hédire. – Kérsz egy zsebkendőt?

– Köszönöm, nem – intett a lány a fejével, és összeszorította a fogait.

Borisz a kabátja zsebébe nyúlt, és tenyerét most a lány felé nyújtotta.

– Tessék! Ezt már régóta vissza akartam adni neked.

Borisz tenyerén Hédi rég elhagyott karórája volt: ezüst karóra, fekete szíjjal. Mikor emlékek nélkül, kábán magához tért a Zsurky család házában, ez volt az első, amire emlékezett. Talán még a nevénél is előbb jutott eszébe az apró tárgy és annak hiánya a csuklóján.

– Ezt meg hol…

– Elhagytad, még Mándok határában. Én is csak a nyomkövető miatt találtam rá, annyira észrevétlen volt a saras szántóföldön. Eredetileg azt terveztem, hogy visszakövetem vele a mozgásodat, és megnézem, hogy merre jártál, mielőtt Mándokra értél volna, de… – Borisz most félbehagyta a mondatot.

Hédi az óra után nyúlt, és elvette azt a férfi tenyeréből. Már emlékezett: ez az eszköz biztosította, hogy minden időben megtalálhassa őt a Nemzetközi Időkutatási Szövetség. Ez volt, ami először eszébe jutott, mikor magához tért, mert ez garantálta a biztonságát. Most nem csatolta vissza a csuklójára. Beledugta a zsebébe.

Cseppet sem érezte már magát nagyobb biztonságban most, hogy az eszköz ismét nála volt.

– Tudod, Hédi – kezdte Borisz –, amikor utánad küldtek, komolyan csak egy egyszerű tolvajnak hittelek. Hogy mit lehetne erre az egészre mondani, azt még most sem tudom. Hogy volt-e egyáltalán ilyen előtted, fogalmam sincs. Én nem fogom előadni ezt a történetet a NISZ-eseknek. – Hunyorgott a lelkész felé, aki most a gyászolókkal együtt énekelni kezdett. – Az eszméletvesztést igen, mást nem. Nem fognak számonkérni semmiért sem, amit tettél. A szert majd, amit Gyulának adtál be, pótolom egy másik, pontosan ugyanilyennel. Nem fog rájönni senki, hogy Gyula nem úgy és akkor halt meg, amikor kellett volna. De, ha mégis kérdezik: te nem emlékszel semmire az érkezésed és a Zsurky család házában történt ébredés közötti időszakból. Nem tudod, ki ütött le. Nem tudod, hogyan kerültél Mándokra. Ott aztán gyengélkedtél, és napokat vártál, mire én érted mentem, és felvilágosítottalak minden emlékedet illetően. Figyelsz, Hédi?

– Igen – tátogta a lány.

– Nem történt semmi – radírozta ki hazug állításával Borisz az elmúlt napokat.

Hédi életének legszebb napjait.

A koporsóra földet dobáltak a legények, és ezt a folyton doboló hangot – a fa fedélen csattanó jeges föld hangját – egy új énekkel nyomta el a lelkész.

– Viszont cserébe meg kell tenned két dolgot– fordult most teljesen a lány felé. – Egy: keress meg valakit, akinek őszintén beszélhetsz erről az egészről. Rokont, barátot, szakembert, tökmindegy. De ne hagyd magad egyedül ezzel.

– És mi a második? – kérdezte a lány, és most ő is Boriszra nézett. Fekete szemei csillogtak a napfényben.

– Ne utazz többé. Te nem vagy utazónak való. Fiatal vagy még, akármi is lehet belőled. Keress valami más munkát, de ezt – rázta a férfi a fejét –, ezt ne csináld tovább. Nem neked való, és kész!

Hédi bólintott, és visszafordult az éneklő falusiak felé.

– Megértetted, Hédi? – kérdezte Borisz hosszas hallgatás után.

A lány bólintott.

– Csak akkor nem árulok el semmit a NISZ-nek, ha te kilépsz – ismételte Borisz, most már mindenféle együttérzés nélkül.

– Értettem – szólalt meg végre Hédi. – És elfogadom. Kilépek, nem kell tovább győzködnöd.

– Ennek örülök. – Borisz visszafordult a temetés felé.

A lelkész megint beszélni kezdett, a falusiak pedig minden mondat végén ütemesen ismételgettek valami szöveget. A sírgödör lassan megtelni látszott. Valériának már nem csak a vállai, de az egész teste remegett, és mintha még ott is hallani lehetett volna ütemes zokogását, ahol Hédi és Borisz álltak. De a falu mormolása ezt is elnyomta.

Hédi már különben sem hallotta őket. Saját vérének dobolását hallgatta a fülében, és napok óta először, végre valami akarat kezdett körvonalazódni benne.

Akkor kellett volna megszökni, amikor még lehetett – jutott eszébe. Mérges volt magára. Utálta Boriszt. Utált mindent, amit a Nemzetközi Időkutatási Szövetség megtestesített: a kívülálló szerepét, a nem-beleavatkozás elvét, az összes szigorú szabályt és az utat, ami őt odáig juttatta, hogy bérbeadhatóak lettek a cselekedetei.

Borisz kikötése, hogy lépjen ki az utazók közül, egyáltalán nem érintette meg. Talán akkor is ezt tette volna, hogyha nem kérik tőle, az pedig különben sem érdekelte, hogy lesz-e ennek az egésznek valamiféle következménye. Büntessék meg érte, ha akarják! Rúgják ki! Hurcolják meg! Legyen ő az elrettentő példa! Ennél rosszabb már úgysem lehet, ennél rosszabbat a NISZ sem tudna kitalálni.

Viszont amíg itt volt 1918-ban, amíg egy hangyányi szabadsága volt, meg akart tenni még valamit. És akarta. Nagyon akarta! És egyre jobban érezte, és már nyomta az agyát is, már bizsergett a csontjaiban is. És mikor a lelkész belekezdett a záró énekbe, és a falu már sorba állt, hogy részvétet nyilvánítson a családnak, akkor odafordult Boriszhoz.

– Ez az utolsó utazásom. El akarok intézni még valamit – közölte olyan akarattal, amilyennel utoljára talán a szökést tervezgette Gyulával. – A legjobb az lenne, ha te itt várnál meg engem.

– Mit szeretnél, Hédi?

– Az most nem számít – testével már elfordult a férfitól. Indulni akart, amilyen gyorsan csak lehet. – Tíz perc, oké? Ezt a tíz percet ne kérd számon rajtam. Ennyi még jár.

Borisz a lányt nézte, és gondolkodott: mit tud tenni tíz perc alatt, amivel még nagyobb bajt okozhat? Mit akar csinálni, amit eddig még nem csinált meg? Miféle gondolatok csíráztak ki a sokk-sújtotta, gyász-gyötörte agyából?

De végül vállat vont, és elfordult a lánytól.

– Itt foglak várni – közölte Borisz, és Hédi helyett inkább a falusiak hosszú sorát nézte.

Hédi futásnak eredt.

Ropogott a hó bakancsa alatt. Kapkodta a levegőt, lehelete ködfehér páracsomóit futotta most le. Gyenge teste alig akart engedelmeskedni annak az oly erős akaratnak. A szikrázó napsütéstől szinte azt sem tudta, merre megy.

A Zsurky család háza a dombtetőn olyan volt, mint egy jelenés. Sütött rá a nap, csillogott körülötte a hó. A lány fölé magasodott, és nyitott barna spalettáival olyan hívogatóan nézte őt, mintha bátorította volna: Gyere, Hédi, tedd meg, amit annyira akarsz! Az összes ablak őt figyelte, egyik-másik a fák ágai által odavetített árnyékoktól mintha még kacsintott is volna.

Hédi belökte a kaput, és fölszaladt a dombra. A ház zárva volt, nem volt otthon senki. Mindenki a temetőben volt.

Zsurky Gyulát temették.

Hédinek körbe kellett járnia az épületet, mire talált végre egy megfelelő ablakot, amin be tudott menni. Sálját letekerte a nyakából, és az öklét bugyolálta most be vele. Nem nagyon gondolkodott, hiszen neki most csak tíz perce van, és mindenképp be kell jutnia ide, csak – bumm! – betörte az üveget. Átlátszó cserepek hullottak a lába elé, a puha hóba.

A konyhába sikerült bemásznia. Langyos meleg csapta meg az arcát, ahogy a kövezetre huppant. Megállt egy pillanatra, nagy levegőt vett, aztán futott tovább Valéria szobája felé.

Hogy három nappal ezelőtt itt fordult meg számára az egész világ, azzal nem foglalkozott. A szűk szoba most kedvesen, szinte barátságosan festett a nappali fényben. A barna bútorzat otthonosság érzését keltette Hédiben, mintha mindig is ide, ebbe a korba, sőt egyenesen, ebbe a családba tartozott volna. Katica olyan gondosan megágyazott az asszonyság szobájában, hogy az ágyat borító dunyhán most egy ráncot sem lehetett találni.

Hédi tekintete viszont egyből a falon függő egyetlen fényképre siklott.

Gyula mosolygott rá.

Olyan volt az egész, mint egy látomás: hogy Hédi kimerült agya akart-e valami jutalmat adni, vagy egyszerűen csak annyira érezte Gyula jelenlétét, hogy ettől változott meg körülötte a valóság, azt nem tudni. Mindenesetre ahogy Hédi ránézett a képre, nagyot dobbant a szíve, és hirtelen Gyula hangját hallott maga mögül:

– Drága, drága Hédi!

A lány megfordult, de senki sem állt az ajtóban.

Lekapta a képet a falról, és sietségtől remegő kezeivel felfeszítette a keretet. Neki nem kell innen semmi más, csak ez a fénykép. Ahogy a papír ujjai közé siklott, annyira megörült neki, hogy a keretet kiejtette a kezéből. Az a földre esett, és benne az üveg darabokra tört.

Hédi hátrébb lépett. Még csak azzal sem foglalkozott, hogy eltakarítsa maga után a cserepeket. Ennyi maradt utána a Zsurky család házában: betört ablakok, összetört üveg és egy halott fiú emléke.

Hogy mi történt 1918. novemberében Mándokon, azt csak Hédi és Gyula értette.

Hédi utált most mindenkit: Valériát, aki nem vigyázott éltében eléggé a fiára, és nem védte meg őt mostohaapjától. Zsurky Ödönt, aki csak azért keserítette meg Gyula életét, mert Valéria végtére sohasem szerette őt. Boriszt, aki csak kapizsgálja, de nem érti, és soha nem is fogja teljesen érteni, hogy mi történt itt velük.

Legfőképpen pedig a Nemzetközi Időkutatási Szövetséget, és benne minden vezető kutatót, akik valaha is azt hitték, hogy emberek egy csoportja, az utazók – még akkor is, hogyha megkísérlik őket felkészíteni erre –, eléggé le tudják vetkőzni magukról az emberségüket azért, hogy objektív szemlélői legyenek a múltnak.

Gyula és Hédi egyek voltak. Mindentől függetlenül: egyek.

És ők ezt nem értik. Senki sem érti. Mert ők azt hiszik, hogy közöttük már megszakad valami. Hogy háborúk jönnek, járványok mennek. Feltalálják a televíziót, az internetet és az időutazást. Kifordul a sarkaiból a világ, meghasonlik önmagával, és többé már nem is ismerne magára.

Pedig hát ők ketten is pontosan ugyanolyanok voltak. Semmi sem változik. Mindent csak újraírni lehet. Újjáteremteni már soha. Minden volt, van és lesz.

Hédi, az utazó, a tolvaj, az emlékezetét vesztett leány: most lelkiismeretfurdalás nélkül a zsebébe csúsztatta a Gyuláról készült képet, és kisétált a Zsurky család szép, barna spalettás házából.

A borítókép forrásai:

• Alekszej Kondratyjevics Szavraszov: Sea of mud
• Gertrude Käsebier: Silhouette