Százhatvannégy év: nyolcadik rész

 

Hédi hallotta, hogy Valéria belemártja a vízbe a hideg borogatáshoz használt rongyot, majd lassan kicsavarja. Hallotta, hogyan csöpög vissza a bádog mosdótálba a víz.

Akkor osont el a szoba ajtaja előtt. Akkor gondolta úgy, hogy az asszonyon kívül már mindenki elaludt: Ödön, a két Zsurky-lány, Ivánka, Katica és Borisz a vendégszobában. Neki is aludnia kellett volna, de sokáig a konyhában ücsörgött, és nézte, hogyan hűl ki előtte a teája. Katica nem szólt neki; Ödön sem küldte őt ágyba; Boriszt a vacsora óta nem látta; Valéria pedig már olyan régóta virrasztott a fia mellett, hogy ha akarta, se tarthatta volna számon, hogy a lány hol és mit csinál.

Most minden olyan csendes lett, és mindenki olyan mélyen aludt, hogy Hédi eldöntötte – itt az idő!

A folyosón megkereste azt az ajtót, amely mögött Valéria puritán egyszerűségű, egyszemélyes szobája volt. Tudta, mit kell keresni. Látta már ő azt a dobozkát, mikor Valéria ruhákat válogatott neki.

Gyula meghagyta, ez a feladata. Nem is igazán tudott másra gondolni, csak arra, amit tennie kellett, meg arra, amit Gyula mondott neki: akár már reggel indulunk, rögtön, amint jobban leszek, minden rendben lesz, csak tedd, amit mondok… Amint másra terelődtek a gondolatai, összeszorult a torka, és ahogy Gyula – ő sem kapott levegőt. Maradt hát ez: az automatikus cselekvés.

Már nem hallotta a víz csobogását a szomszéd szobából, mikor kitárta maga előtt az ajtót. Odabent korom sötét volt. Belépett a szobába, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Aztán hogy jobban lásson, elhúzta a függönyt is. A kinti hótakaró fehéren vakított, és a szobát valami különös, túlvilági fénnyel töltötte be. A bútorok éjjeli mozdulatlanságba süppedve vártak. Nem reccsent meg a parketta sem Hédi léptei alatt. Nem nyikkant az ajtó, nem susogott az elhúzott függöny. Valéria ágya szépen megvetetve várt. Hiába várt, Hédi ezt jól tudta.

Célirányosan a szekrény felé nyúlt, az ajtaja hangtalanul kitárult előtte, és a szépen hajtogatott ruhák mögött megcsillant az ezüst dobozka.

Hédi kivette a dobozt, és a kinti fény felé fordítva kinyitotta. Apró csecsebecsék, különös becsben tartott tárgyak. Volt ott egy régi hajkefe, egy pár fülbevaló, néhány fotográfia és hivatalosnak tűnő irat, és persze – amiért ő is jött – Gyula nem hivatalos öröksége. A szép köteg pénzt Hédi kivette a dobozból, és mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül a szoknyája derekába rejtette.

Meg is volt, amire Gyula kérte. Hédi megkönnyebbült. Mint akinek hirtelen egy kilóval kevesebb súly húzta volna a vállát.

De mielőtt még visszatette volna a dobozt eredeti helyére, megakadt a tekintete az egyik fényképen. Csak, mert a fényt pont oda vetítette a kinti derengés, és mert a képen a fiatal, Valéria mellett álló férfi mosolya pont olyan volt, mint Gyuláé. De a képen nem Gyula volt – valaki más.

Hédi kivette a képet, és alaposabban is megszemlélte a férfit. Fiatal volt, derűs, borotvált arcú. Világos szemei voltak, ahogy Gyulának. Hasonló vonások, hasonló mozdulatok is: ahogy a fejüket tartották, ahogy a kezüket zsebre tették, ahogy a kamera felé fordultak. Hédi értetlenül nézte a képet. Ki lehet ez? Valami távoli rokon?

A férfi mellett Valéria büszkén feszített. Szép fiatal lány volt. Nyoma sem volt még a folyton szigorú arcnak, a merev vallásos jellemnek. Sötét haja kontyba fogva, szoknyája a földet verdeste. Blúzán szépen csillogott egy bross – ugyanaz a bross, amit néhány nappal ezelőtt Hédinek adott. Bár pici volt a kép, és sötét volt a szobában, Hédi ebben teljesen biztos volt.

A pénz kényelmetlenül nyomta a derekát. Visszatette a képet, és igyekezett emlékeztetni magát: nem azért jött ide, hogy Valéria dolgai között kutasson. De aztán csak nem hagyta nyugodni valami. A kép után egy másik papír akadt a kezébe. Valami hivatalos irat – Hédi a fény felé tartotta –, méghozzá anyakönyvi kivonat. Gyula születési anyakönyvi kivonata.

Ezt vajon miért itt tárolják? Miért nem ott, ahol a többi gyermekét?

Hédi a kinti fehérség felé tartotta a lapot, és elkezdte kibetűzni az adatokat.

 

Születési idő: 1893. november 24.

Születési hely: Mándok

Keresztelés ideje: 1893. november 28.

Újszülött neve: Gyula

Neme: fiú

Törvénytelen

Szülők neve, vallása és polgári állása: Lövei Valéria, református

Lakhelye, utcza, házszám: Mándok 42.

A kereszt atyák s anyák neve, polgári állása, lakhelye: Lövei Endre gazdálkodó és neje, Sziklási Etelka

Szülésznő neve: Betleheimné

Keresztelő lelkész: Nagy Mihály segédlelkész

 

Hédinek többször is át kellett futnia az anyakönyvi kivonatot, mire megértette. Mire megértett mindent. Törvénytelen, olvasta újra és újra a cirádás betűkkel odakörmölt szót. Szülők neve, Lövei Valéria. De sehol sem látta Zsurky Ödönt. Csak Lövei Valéria és fia, Gyula. Ennyi volt.

Hédinek hirtelen neveti támadt kedve. Hát ezért volt minden! Zsurky Ödön nőül vette a fiatal lányként megesett Valériát, és hogy nagyvonalúságát kifejezze felé, saját nevére vette a balkézről született Gyulát is.

Istenem! – szuszogta Hédi –, Ödön még embert is akart faragni Gyulából! Ő mindent megtett! Az orvosi egyetem és a keménység mind ezért volt! Aztán hogy semmi sem sikerült, amit Gyulával eltervezett, Ödön levette a fiúról a kezét. Ilyen ember hogyan is lehetne a Zsurky család nevének egyetlen továbbvivője? Nem az ő gondja. Nem akart foglalkozni vele többé.

Talán még örült is neki, hogy a fiú elment a fontra. Ha odahal, nem kell neki adni az örökséget sem – a fiúnak, akit csak szívjóságból, csak Valéria miatt vett a nevére, és akit soha nem is akart az örökösének tudni.

Persze akkor még remélte, hogy Gyula után nem sokkal fia születik majd. De jöttek az ikerlányok, és utána sokáig semmi.

Zsurky Iván születése aztán minden felmerülő problémát megoldott a családban. Gyula a frontról már nem fog hazatérni, gondolta Ödön, tiszta és világos lesz tehát, hogy Iván az egyetlen örököse a Zsurky családnak.

De Gyula hazajött. És, hogy Ödön tegyen valamit az ügy érdekében, jogilag is tisztázta a dolgot: aláíratta Gyulával, hogy önként lemond az örökségéről a kis Zsurky Iván javára.

Gyula örömmel aláírta.

Hédi visszatette a dobozba a papírt, és ismét az előbbi fotót vette szemügyre. Ez lehet Gyula apja? Ezt szerethette Valéria?

Már azt is értette, hogy miért lett olyan ideges Ödön, mikor meglátta Hédi nyakában a brosst: Valéria ezt még attól a másik férfitól kaphatta. Gyula apjától.

Hédi feje tele volt a felfedezéstől. Itt akart hagyni mindent, az ezüst dobozt nyitva felejtett fedelével, az elhúzott függönyt, a nyitott szekrényajtót, és át akart szaladni Gyulához. Fel akarta ébreszteni őt, el akart mesélni neki – mindent.

Mintha jéghideg vízzel borították volna le Hédit.

Lassú mozdulattal becsukta az ezüst dobozt, és gondosan visszatette a helyére.

Talán, ha Gyula felépül. Akkor majd elmeséli neki ezt az egészet. Hogy fog rajta nevetni! Érteni fog minden szörnyűséget, ami vele gyermekkorában történt, érteni fogja a mostoha Zsurky Ödön viselkedését is.

Talán meg is kereshetnék majd az a másikat, aki a képen olyan szépen mosolygott. Gyula eredeti apját. Megtudhatnák, mi lett vele. Miért nem vette nőül a szép és fiatal Lövei Valériát.

Hédi tekintetét a sötét szobában mágnesként vonzotta az asszony ágya fölé akasztott kép. A keretbe foglalt fotó Gyuláról őt nézte. Hédi a kép felé nyúlt, és leemelte a falról. Csak a férfi körvonalait tudta kivenni a félhomályban, kedves-mosolygós arcát, szépen fésült frizuráját, világos tekintetét. Sokáig állt Valéria szobájában, és kezében a képpel, merev tagokkal bámulta.

Ahogy pislogott, a portré mindig egy-egy másodperccel tovább lett homályos a szemei előtt. Hédi kezei remegni kezdtek. Szorította a keretet, nézte Gyulát, egymást nézték ők most Gyulával, és nem bírt rendesen levegőt venni ő sem, Gyula sem odaát. A lány sóhajtani akart, üvölteni akart, sírni akart, össze akart törni maga körül minden bútort és leszaggatni a függönyt, földhöz vágni a képet. De még csak megmoccanni sem bírt.

Minden, amit ő tesz, már csak értelmetlen kapálódzás, hogy ne süllyedjenek el mindketten. Húzza le az örvény Gyulát is, bukik a víz alá ő is Gyulával együtt.

Hédi remegett. Lassan engedett a lábainak, és leült Valéria szépen vetett ágyára. A képet nézte, de már nem látott belőle semmit, csak sejtette, hogy azon még mindig Gyula nézi őt – a zabigyerek Gyula, Valéria egyetlen gyermeke, aki szerelemből fogant –, boldogan és mosolygósan.

– Sajnálom, hogy ezt ilyen mélységekben kellett átélned.

Borisz állt a nyitott ajtóban. Már percek óta nézhette Hédit, de nem szólt, csak most, nehogy a lány előtte kezdjen zokogni.

– Te is tudod, hogy ez a dolgok rendje.

– Már hogy lenne ez a dolgok rendje? – vágta rá Hédi indulatosan, és a tekintete most lángolt. – Hogy lehetne ez a rend? Miféle rend ez?

– A rend, amit te is képviselsz – lépett be Borisz a szobába. – Az idő rendje. A történelem rendje.

– Hah! – dohogott Hédi, és az arcát elfordította Borisz felől.

– Engedd meg nekem, hogy elmondjam a hiányzó részleteket is. Mert most már mindent értek, ami veled történt.

Hédi merev háttal ült Valéria ágyán, a kezében szorította Gyula bekeretezett fotóját, az arcát pedig nem fordította vissza a férfi felé.

Borisz becsukta maga mögött az ajtót, és Hédi tarkójának kezdett beszélni.

– Te menetrend szerint érkeztél a Mándok-közeli erdőkbe, és valahol itt, még egészen korán találkoztál Gyulával. Nem tudom, a véletlennek volt-e köszönhető, vagy csak te unatkoztál túlságosan, és ezért hagytad, hogy közelebb kerüljön hozzád. Az eredményt tekintve tulajdonképpen mindegy. De az már viszont tény, hogy ti ketten együtt érkeztetek meg ide, a kijelölt nap után kettővel. Két napot késlekedtél, és két napig senki sem tudta, hogy mit csináltatok, merre jártatok, és hogy mi történt köztetek.

Hédi most mintha megmoccant volna.

– Mándokra érve összevesztetek egy férfival. A férfi Gyulára akart támadni, de te meg akartad védeni őt, ami már itt is komoly érzelmi elhatározásra utal, és így téged ütöttek le. Eszméletvesztés, ugye? Mondd csak, Hédi, mennyire emlékeztél, mikor három nappal később magadhoz tértél a Zsurky házban?

– Nem sokra – szűrte a lány fogai között a szavakat. – A nevem rémlett. De semmi más.

– Gyula sem? Az együtt töltött két nap? Az incidens, mikor leütöttek?

– Mondom, hogy semmi! – Hédi felemelte a hangját, és most végre Borisz felé fordult. – Még a saját anyámra sem emlékeztem.

A férfi az ablak előtt támaszkodott meg. Testével még azt a kevés derengést is eltakarta, amit a hó vetített a benti falakra. Csak a sziluettjét látta meg az arcából egyetlen csíkot, valahol a szeme mellett.

– Szomorú – mondta Borisz, de nem érezte át. – Hogyan kezdtél végül emlékezni?

– Először a legkorábbi emlékek tértek vissza: a napok Gyulával. Aztán az érzések. Végül pedig foltokban minden más: az életemről, a gyerekkoromról, a munkámról. Akkor már jött minden – vonta meg Hédi a vállait –, csak nem akartam foglalkozni velük.

– Mikor döntöttél úgy, hogy beadod Gyulának az ellenszert?

– Akkor még nem tudtam, hogy honnan jöttem, és azt sem tudtam, hogy ez tilos. Ezt akarod hallani? – vetette oda Borisznak.

– A történetedet akarom hallani – javította ki Borisz a lányt. – Én nem a felügyelőbizottság tagja vagyok.

– Hát, azért csak tudd: mikor beadtam az ellenszert Gyulának, még nem tudtam, hogy honnan jöttem. Persze sejtettem, hogy tiltott dolgot teszek. Az a használati utasításon is rajta volt, hogy fegyelmi tárgyalás – emlegette gúnyosan Hédi. – De tudod, mit? Megtettem volna akkor is, ha tudom! – Hédi felemelte a fejét Borisz felé. – És megtenném most is, ha lehetne. Megtenném, akárhányszor csak szükség lenne rá.

– Ezt azért ne hangoztasd a felügyelőbizottság előtt – eresztett meg egy cinikus mosolyt a férfi.

– Köpök a felügyelőbizottságra!

Borisz nevetett. Csak halkan, éppen hogy, de mégis.

– Elképesztő teremtés vagy, Hédi! Becsüllek téged! Komolyan! – bólogatott nagyokat. – Az elszántságodért, az érzelmeidért, az indulataidért. Ezek csodálatos dolgok. Csak, sajnos nem egy utazónak.

Hédi megrázta a fejét, és ismét elfordította Borisz felől. A kinti derengés halottsápadttá festette a lány arcát.

– Most már emlékszel mindenre?

– Nagyrészt mindenre, igen – bólintott. – Ha akarok emlékezni, akkor emlékszem.

– Mi a nyilvántartási számod?

– Hat-kilenc-hármas utazó – válaszolta unottan Hédi. – Az IdőKapu Kft. munkatársa.

– Helyes – bólintott Borisz. – Nézzük, mi történt aztán: beadtad az ellenszert, Gyula pedig felépült. Mi volt a tervetek ez után?

– Nem mindegy most már? – motyogta a lány. – Nem számít semmit az egész!

– Csak érdekel – folytatta Borisz, mintha nem ütközött volna a lány ellenállásába. – Én úgy hiszem, el akartatok szökni Gyulával. Talán még az időgépet is magatokkal vittétek volna. Csak egy napot, ha késlekedem, már hűlt helyeteket találom Mándokon. Egyetlen nap. Mondd csak, Hédi: elszöknél még most is, ha lehetne? Ha Gyula nem feküdne odaát lázasan, és nem motyogná maga elé nyomorúságos élete utolsó szavait, elszöknél még vele? Így, hogy minden emléked megvan, hogy tudod, mekkora szabálysértést követnél el vele? Megtennéd?

– Semmi közöd nincs hozzá.

– Hát, jó! – Most Borisz vont vállat. – Igazad van, a jelenlegi helyzetet tekintve lényegtelen a kérdésem. Most, hogy helyrehoztam az általad okozott károkat, akár már haza is mehetünk.

A lánynak kellett pár pillanat, hogy felfogja Borisz szavait.

– Helyrehoztad? – kérdezte Hédi, és most először valamiféle érdeklődéssel fordult Borisz felé.

– Te jó ég, még ez is! – sóhajtott a férfi, és a sóhajjal együtt egy rövid kacaj is távozott a tüdejéből. – Pedig azt hittem, már túl vagyunk a nehezén.

– Minek a nehezén? – Hédi lassan letette maga mellé a képet, és teljes testével Borisz felé fordult. – Mit hoztál helyre?

– Jó, hát legyen! – intett felé a férfi. – Fejezd be te a történetet! Hajrá! Ott tartottunk, hogy én ma reggel Mándokra érkeztem, és ezzel megakadályoztam, hogy ti ketten elszökhessetek. Mi történt azután?

– Gyula elmondta nekem, hogy az anyja szép kis vagyont gyűjtött össze neki. Tudta, hogy Ödön örökség nélkül fogja elengedni. Tudtad, hogy Gyula nem Zsurky Ödön fia? – kérdezte a lány, és most, hogy olyan terepre tévedtek, amin kettejük közül ő volt otthon, kicsit magabiztosabbnak érezte magát. – Ödön a nevére vette ugyan, de nem ő az apja. Azt sem akarta, hogy a családi örökség őhozzá kerüljön, ezért jogi nyilatkozatban mondatta le Ödönt a rá eső részről, Iván javára. Valéria viszont nem akarta pénz nélkül hagyni kedvenc gyermekét, ezért összegyűjtött neki egy kisebb vagyont.

Hédi az oldalához nyúlt, és hogy bizonyítson Borisznak, megmutatta a köteg pénzt.

– Gyula azt mondta, Valéria a szobájában rejtette el neki. Azt is mondta, hogy tegyem el.

– Mit csinálnál te ezzel a pénzzel?

Ez a részlet valahogy nem illett bele a teljes egészbe. Hédi csak mondta ezt a bugyuta történetet, mintha egy általános iskolai kötelező olvasmány cselekményét mondta volna fel, pedig hát kit érdekel már ez az egész? Borisz nézte a lányt, aki felé tartotta a markát, tele volt pénzzel a keze, és komolyan nem értette: Hédi nem akart lopni, nem akart soha meggazdagodni sem. Minek jött hát ide ma éjjel?

Egy hosszú pillanatig tartott, amíg megértették egymást. Addig Borisz a lányt, riadt-kék szemét, arcának fáradt vonásait, a szépen megformázott kontyból ki-kiszökő tincseket nézte, a lány az időutazót, félig árnyékba öltözött arcát, fekete tekintetét, kemény állkapcsát.

Borisz olyan elképedéssel nézte Hédit, hogy arcán minden izom elernyedt: meg akar szökni, még akkor is meg akart szökni, amikor bejött ebbe a szobába. Olyan káosz van a fejében, hogy nem érti, tényleg nem érti, hogy mi történt körülötte.

– Ha nem tudtam volna elindítani az időgépet, akkor itt maradtunk volna 1918-ban. Azért kellett a pénz – fűzte hozzá rekedten a lány, és a kezét lassan visszaeresztette az ölébe. Már ő is érezte, miféle helyzetbe került. Gyermek volt ő most egy felnőtt társaságában.

– Istenem! – Borisz hangjában most először csendült őszinte érzelem: az aggodalom. Megrázta a fejét, és a lánynak hátat fordítva kinézett az ablakon. – Sokkal könnyebb dolgom lett volna, ha egyszerűen csak el akartál volna lopni valamit.

Csend volt. Odaát talán már Valéria is elbóbiskolhatott, csak úgy, a székben ülve, ahol haldokló fia mellett virrasztott.

– Fejezd be a történetet! – unszolta őt Borisz, háttal a lánynak. – Megérkeztem Mándokra.

Hédi nem tudott megszólalni.

– Na! Rajta, Hédi! Megérkeztem Mándokra. – De Hédi most nem találta a hangját. Hallgatta Boriszt, és az ő szavaival együtt állt össze a fejében a teljes történet. – Rájöttem, hogy te, a hatszázkilencvenhármas számú utazó, az IdőKapu Kft. munkatársa, komoly vétséget követtél el. Beadtál egy ellenszert egy olyan személynek, akinek már meg kellett volna halnia. Miközben kibogoztam a szálakat, az emlékezetvesztéstől kezdve a szökési kísérletig, kitaláltam, hogyan hozom helyre az általad okozott károkat. A vacsoránál történt meg, mikor Gyulával koccintottunk: beadtam neki a szert, ami semlegesítette a te szérumodat. – Borisz lassan megfordult. – Plusz egy, mínusz egy.

Hédi arca viaszbábukéhoz volt hasonlatos: hófehér, mozdulatlan, bamba.

– Ne nézz így rám, én nem vagyok gyilkos. Csak tettem, amit kellett. Visszatereltem a történelmet a helyes irányba.

– Nem.

– Gyulának meg kellett halnia spanyolnáthában, 1918-ban.

– Nem!

– Ez az igazság, Hédi.

– Nem! – pattant fel a helyéről. – Nem! Kinek az igazsága lenne ez?

– A történelem igazsága.

– Hazudsz, ilyet nem tettél volna, ennyire nem lehetsz kegyetlen te sem. Ha már túlélte a frontot, ha már épségben hazatért, ha már megmentettem az életét… Nem! Ezt nem vehetted el tőle! Ilyet nem csinálnál, nem, nem, nem… Még te sem. – Borisz lassan elfordította a fejét a lánytól, miközben az hozzá beszélt.

– Pedig ezt tettem, Hédi. És ha nem lenne ilyen nagy összevisszaság a fejedben, te is megtetted volna.

– Én ilyet soha…

– Időutazó vagy, a francba már! – Borisz hangja ostorként csattant a csendben. – Ez a dolgunk.

A lány csak a fejét rázta, és a szemei lassan megteltek keserű könnyekkel.

– Valami olyanba avatkoztál bele, amibe semmilyen utazónak sem lenne szabad. Ha hiszel Istenben, a te dolgod, de ha hiszel, akkor érted, hogy miről beszélek. Egy technológiát birtokolni még nem jelenti azt, hogy istent játszhatunk. Ha Gyula megbetegedett, akkor Gyulának meg kell halnia, és kész. Ez a világ rendje.

– De ha van rá mód, hogy megmentsük… – tátogta Hédi hangok nélkül.

– Azzal a saját fejedre hoznál bajt. Ki tudja, mit tenne később Gyula, ami hatással lehet a jövőre? Ki tudja: ha tömegesen történne ilyesmi, ha mindenki túlélne, akinek 1918-ban spanyolnáthában kellett volna meghalnia, akkor mi lenne a jövővel? Mi lenne a mi jelenünkkel?

– Nem érdekel a jelenünk. – Két könnycsepp gördült le a lány arcán. – Nem érdekel a hülye jövő sem.

Nem tudtak egymásra nézni. Borisz a padlót bámulta, Hédi a kilincset.

– Egyetlen percet kérek még – suttogta a lány –, ha még életben van. Egyszer hadd lássam még őt, egyetlen egyszer, mielőtt vége nem lesz.

– Siess! – intett az ajtó felé Borisz, és elfordult.

Valéria fia lábaira borulva aludt el. Kezéből a borogatásra használt rongy a földre hullott, arcát a tollpaplannal takart lábak közé fúrta.

Egyetlen olajmécses világított a szobában.

Gyula szemei csukva voltak. Mellkasa felett a tollpaplan csak nagy ritkán emelkedett és süllyedt vissza, akkor is csak éppen, hogy. Arca a levegőhiánytól már inkább volt kék, mint hófehér.

Hédi letérdelt az ágy mellé, szoknyája dunyha módjára puffadt fel körülötte, és Gyula láztól csatakossá vált haját hátrasimította a homlokából.

– Hallasz engem, Gyula? – suttogta a férfinak. –– Annyira sajnálom! Ennek nem így kellett volna lennie, nem is kellett volna találkoznunk – zokogta az időutazó, akinek elfogyott minden ideje. – Pedig életem legjobb napjai teltek el veled, hát micsoda igazságtalanság ez, hm? Hogy azzal nem lehetsz együtt, akivel igazán élni tudnál. Te pont akkor jöttél, mikor már úgy éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok a világon. Te megmutattad nekem, hogy nem vagyok egyedül. Messze kellett mennem érted, de megtaláltalak. És itt voltunk egymásnak, csak pár napig, de mégis itt voltunk. Nem volt egyedül egyikünk sem. Mi… – kereste a szavakat Hédi –, mi… mi ugyanolyanok voltunk mind a ketten. Tükörképek. Két forma a történelem két pontján. Két alak százhatvannégy évre egymástól.

Gyula megmoccant. Résnyire kinyitotta a szemeit, és Hédire pillantott.

– Ikertestvérek – formálta cserepesre száradt ajkaival a szót.

– Ikertestvérek – nevetett fel keserűen a lány, és a tollpaplan alatt megkereste Gyula kezét.

Valéria olyan mély, kimerült álomban lehetett, hogy nem ébredt fel még erre sem. A hátuk mögött, a küszöbről Borisz figyelte őket.

– Itt jobb meghalni, mint a fronton – suttogta erőtlenül Gyula. – Még a fekhely is kényelmesebb.

Hédi elmosolyodott.

– De már nem tart soká… Itt maradsz velem? Hogy ne… – szívta be nehézkesen a levegőt – ne legyek egyedül.

– Hát persze, hogy itt maradok! – Hédi magához szorította a férfi kezét, és közelebb csúszott hozzá. Az arcát Gyula arcához hajtotta. – Itt maradok egészen a legvégéig.

– Akkor én már soha többet nem leszek egyedül – tátogta Gyula és beszívta beteg tüdejébe Hédi illatát.

A borítókép forrásai:

• James Carroll Beckwith: Grandmother's Love Letters
• Fortepan: Tóth Árpád