Százhatvannégy év: kilencedik rész

Tejköd ülte meg a tisztást, ahová Hédi érkezett. Lehetetlenségnek látszott eldönteni, hogy délelőtt vagy koraeste van-e. Az ég sem látszott, a két-három méterre lévő fáknak is épp, hogy csak a körvonala. Sápadt korong volt a nap valahol Hédi feje felett. A levegőből nedvesség szitált. A fák csontváz-karjaikkal az ég felé kapaszkodtak.

A lány sarkig tárta az időgép szekrényborításának ajtaját, és kilépett a novemberi ég alá. Kifújta a tüdejében bent rekedt jövőszázadi levegőt, és körbenézett. Sehol senki – legalábbis akkor még úgy hitte. És olyan természetességgel kezdett el puffogni, ahogy csak egyedül maradt emberek füstölgik ki magukból a mérget.

– Idióta balfasz! – Először csak a fogai közt szűrte a káromkodást, és magában lassanként tekerte fel a hangerőt. – Hogy kapná be! Mégis mit képzel magáról ez a barom Baranyi? Azt hiszi, majd attól, hogy fölveti a pénz, attól majd ő dönti el, hogyan lehet utazni? Majd hirtelen belőle lesz időutazó, nem pedig belőlem? A kibaszott pénzével kitörölheti a seggét!

Mérgében belerúgott egy fatörzsbe, és mintha elvágták volna – hirtelen elnémult. A méreg helyét átvette az egész agyát kitöltő fájdalom, és hosszú percekre kitörölte a bosszús gondolatokat. De inkább fájjon! – gondolta Hédi, és újra belerúgott a fatörzsbe. A másik lábán ugrálva, fogait csikorgatva kivárt, hogy elmúljon – a fájdalom és a bosszúság is –, és helyére visszatérjen a régóta ismert közöny. A kívülállók hideg eleganciája.

Pár évvel ezelőtt egy családi ismerős az arcába vágta két pohár bor után: Hédi, hiszen te mindig is ezt akartad, nem? Távol állni mindentől, beállni a sarokba, és onnan pislogni a többiekre. Se egy mosoly, se egy kedves szó. Ezért lettél időutazó is, ugye? Hogy ezt a távolságtartást reggel nyolctól délután négyig ugyanúgy gyakorolhasd, ahogy délután négytől reggel nyolcig.

Az egyik évfolyamtársa pedig, mikor azt hitte, Hédi nem hallja, két szóban sokkal nyersebben foglalta össze ugyanezt: Flegma picsa!

A fák között valami reccsent. Hédi sarkon fordult, és tekintetét a ködbe fúrta. Semmi mozgás. Nyilván csak valami vadállat. A szél játéka. Lélegzik a természet.

Pedig pár méterre egy széles fa törzse mögött most Gyula kucorgott, és azt a hideg kék fénnyel megtört ragyogást figyelte, ami a nyitva felejtett időgép ajtajából szikrázott szanaszét. Talán, ha ez pár éve történt volna, még meg is lepődik. A kíváncsiság egy kicsit közelebb is csalta volna.

Most azonban inkább maradt a fa mögött. Túl akarta élni – ezt is, ahogy Isonzótól eddig minden mást. És inkább némán végignézte, ahogy egy lány alakja bontakozott ki a ködből, és a lány a ruháit a földre dobálta, és különféle holmikat pakolt elő a kékkel szikrázó ajtó mögül.

Hédi átöltözött. Közben pedig azért is Baranyit szidta, amiért az alkalmazottai még azzal sincsenek tisztában, hogy egy utazót hogyan kell útnak indítani; amiért a korhű ruhák, amik a vele érkezett csomagban voltak, cseppet sem voltak korhűnek mondhatók; és azért, mert a szabad ég alatt vetkőzéshez novemberben már túl hideg volt. Ledobta magáról a dzsekijét, a poliészter pulóvert, a mintás blúzt és a trikót. Melltartóban kotorászott a zsákban – Istenem, mérgelődött Hédi, ha ezt a Nemzetközi Időkutatási Szövetség látná! –, és kereste, hogy mire is gondoltak Baranyi emberei, mit kellene felvennie ehhez az időugráshoz.

Avar roppant Héditől nem is olyan messze, de ő nem foglalkozott vele. Előráncigált a zsákból egy inghez hasonló ruhát, és színére fordította. Jó lesz, gondolta félig sem elégedetten, és megkereste a ruhadarab ujját.

Gyula a markába szorította az olasz frontról magával hurcolt puskáját. Körbenézett a tisztáson, de a lányon és a kék fénnyel világító ajtón kívül semmi mást nem látott, ami veszélyt jelenthetett volna. Nagy levegőt vett – bátorság! –, és kilépett a fák közül.

Hédi megfordult, hogy a másik ujját is belebújtassa az ingbe.

Akkor vette észre: két fa között ott állt a talpig felfegyverkezett katona.

Hosszú pillanatokig semmi más nem történt, csak nézték egymást. Gyula jobb keze a puskán, Hédi balja az ingben.

Gyula látta a libabőrős testet, a meztelen hasat, a melleket – és még emlékezett rá, hogy ezek valaha jelentettek neki valamit. De most nem volt semmi más, csak egy másik ember, egy másik test – egy másik ok a menekülésre.

– Nincsen gond – kezdte Hédi, akinek a fejében már végigfutott a képzésen tanult összes önvédelmi mozdulat, minden segélyhívó jel és végső cselekvési protokoll.

Mert ez a férfi itt most bármit megtehetne vele: leütheti, kirabolhatja, megerőszakolhatja, még akár meg is ölheti. Nála nincs fegyver. A karórának álcázott vészjelző készüléke még az időgépben van, és a Baranyi cége által végrehajtott időugrásokat közel sem tartják számon olyan szigorúan, mint a Nemzetközi Időkutatási Szövetség által felügyelteket. Ha vele itt most történik valami, talán senki sem fogja megkeresni őt.

– Nincsen gond! – ismételte, és mindkét kezével belebújt az ingbe. Először magát akarta megnyugtatni. – Az én nevem Hédi.

Gyula nem mozdult.

– Monostory Hédi – tagolta lassan, és az inget, hogy magát eltakarja vele, összehúzta a mellkasa előtt. – Ha te nem fogsz bántani engem, én sem foglak bántani téged.

A lány óvatos lépést tett az időgép felé – a karórának álcázott vészjelző készülék, a segítség, a biztonság felé –, de Gyula hirtelen Hédi fejére szegezte a puskáját.

– Ne lőj! – kiáltott fel a lány, és a magasba emelte a kezeit. Az ing ráérősen szétnyílt előtte. – Egyedül vagyok, esküszöm! Nincs nálam fegyver.

Gyula nem mozdult.

– Kérlek, ne lőj! – ismételte Hédi, ezúttal sokkal halkabban. Alig bírta tartani a szemkontaktust a katonával. Az mintha nem is pislogott volna.

Hédi behunyta a szemét, és arcát az ég felé fordította. Nagyot kortyolt a nedves levegőből. Ha itt és most meg kell halni, gondolta, már akkor is több izgalom volt az életében, mint az átlagnak. Még egyetemista korában látta, hogyan koronázzák meg Mátyást a Duna jegén. Látta, hogy vonulnak a török csapatok Buda vára felé. Ott volt, mikor Petőfi először olvasta fel a Pilvaxban a Nemzeti dalt. Látta Horthyt tépelődni. Kun Bélát ünnepelni.

Hédinek hirtelen mosolyogni támadt kedve.

Akkor hát, ennyi volt? Egy ilyen kicsinyes feladat teljesítése közben fog meghalni? Egy olyan katona fogja fejbe lőni, akinek még csak ártani sem ártott?

Nem! Ezt azért mégsem. Kinyitotta a szemét, és megszólalt:

– Beszéljünk, oké? Bármit is szeretnél, én segíthetek. Információra van szükséged? Elvesztetted az egységedet? Vagy pénzt akarsz? Azt is tudok adni, ha szeretnéd. Bármit megadok, rendben? Bármit! Csak ne lőj!

Gyula nagyot nyelt, és lassan leeresztette a puska csövét.

– Tu… tu… tudna adni nekem va… va… valami ételt? – kereste a megfelelő szavakat.

– Ételt? – kérdezett vissza Hédi, és megkönnyebbülésében felnevetett. – Hát persze! De ahhoz le kell tennem a kezem, jó? Oda kell, hogy menjek – intett az időgép felé. – Nem foglak bántani, megígérem.

Amíg Hédi a magával hozott élelmet kereste az időgépben, Gyula a puska csövét finom mozdulattal azért a lány felé irányította. Egy hirtelen mozdulat, egy gyanús pillantás, és – puff! Ezzel nyugtatta magát.

De Hédi óvatos volt. Lassan mozgott, és hogy enyhítse a zavaró körülményeket, mikor visszafordult Gyula felé, még az időgép ajtaját is becsukta. A kékes derengés nélkül koraesti sötétség borult rájuk.

Ott álltak egymással szemben a későőszi ködben. A halottnak tűnő fák csontváz karjaikkal föléjük hajoltak. Hédi kezében kenyér és sonka, Gyula kezében az olasz frontról hazahurcolt puska, kettejük között pedig a szépen faragott, diófa szekrény.

Ennél abszurdabb már nem is lehetett volna.

A borítókép forrásai:

• No Mans Land, WWI poster
• Pinterest