Százhatvannégy év: ötödik rész

– Elnézését kérem a kisasszonynak – kopogott Katica –, de az asszonyom azt mondta, amint készen vagyok a vasalással, mindegy is, milyen késő van már, hozzam ezt be magácskának. Aludt már? Ugye, nem ébresztettem föl?

– Nem, még nem aludtam – tornászta föl magát Hédi az ágyban, és hogy a Katica kezében tartott nagy kupac ruhát megpillantotta, még a maradék fáradtság is kiszökött a szeméből. – Azok az én ruháim?

– Igen, kérem – lépett be Katica. – De az asszonyom azt is mondta nekem, hogy ezeket a kisasszony, amíg nálunk vendégeskedik, nem veheti föl, mert hogy… mert, hogy… – Szegény cselédlány béna nyelvével sehogyan sem tudta megfogalmazni ezt az abszurd helyzetet.

– Mert férfiruhák – segítette ki őt Hédi. – Semmi gond, add csak ide nekem!

Hédi már kibújt a dunyha alól, és a csipkés hálóinget is úgy igazgatta el, hogy az legalább a térdét eltakarja. Ha már a férfiruhákkal is ekkora fennakadást okozott, mi lesz, ha még a térde is kilátszik?

Katica a kezébe nyomta a frissen vasalt ruhakupacot, és már ment is volna ki, de Hédi még megállította.

– Várj még, Katica! – állt föl az ágy széléről. – Volt nekem még más személyes holmim is. – Olyan erősen kutatott az emlékei között, hogy belefájdult a feje. – Nem csak a ruháim. Volt egy fekete kabátom, a zsebében egy iránytű… és egy hátizsák. Igen! Egy sötétkék hátizsák. Azzal jöttem ide. Az is… mondd, csak… az is nálad van?

– Igen, kérem! Az asszonyom megkért, hogy helyezzem biztonságos helyre, amíg magácska nálunk van.

Hédi minden fizikai fájdalmát – szédülést, fejfájást – elfeledte, és szinte átszaladt a szobán.

– Nekem ezekre föltétlenül szükségem van! – jelentette ki. – Méghozzá most rögtön!

– Semmi gond, kérem! – mosolyodott el a cselédlány. – Jöjjön csak velem a konyhába, és odaadok én mindent magácskának, akár most rögtön!

Hédi leakasztotta a falról a petróleumlámpát, a vállára kanyarította a kötött kendőt, és nem törődve a mezítlábával – szíve a torkában dobogott, agya lüktetett a fájdalomtól – izgatottan indult el Katica után a konyhába.

Ott még – ellentétben a ház többi részével és azzal a szobával, ahol Hédi és Gyula aludtak – kellemes meleg volt. Parazsat izzott a kályha, és hogy Hédi a konyhaasztalhoz telepedett le, még a lábait is föl tudta húzni maga alá, a padra. Így nem fázott. A lámpa lángját föltekerte, és Katica távozása után a nagy, kék hátizsákot is maga elé húzta.

Majd elájult az idegességtől.

Ebben a táskában itt van most minden, aki valaha ő volt. Itt majd válaszokat talál mindenre. Értelmet adhat végre a sok-sok sületlenségnek, ami ebben a házban vele megtörténik, megmagyarázza a különös emlékeket, a Gyulához fűződő kapcsolatát is – legalábbis ezt remélte.

Hédi először csak a táska fedelét emelte föl, és lassan – torkában dobogó szívvel – kicsomózta a táska száját összekötő hófehér zsineget. Még a petróleumlámpa fényénél is nehézkesen látott. Bele kellett nyúlnia a táska sötét gyomrába, és egyesével előpakolászni onnan a holmijait: először egy kopott bádogbögre és egy szelet csokoládé került elő. A bögre kicsit horpadt volt, a csoki több helyen eltört. Aztán egy szett evőeszköz és egy piros svájci bicska is előkerült a táskából.

– A fene vigyen el engem! – dörmögte maga elé Hédi. – Valami érdekesebb is kell, hogy legyen! – túrt bele a táskába könyékig.

Mert, hogy ezek a tárgyak semmit sem mozdítottak meg benne. Nem voltak többek, mint aminek látszottak: egyszerű használati tárgyak. És Hédi, nyilván, használta is őket valamikor, csak hát arra nem emlékezett, hogy mikor.

Hasonlóképpen járt egy sose látott fekete esőkabáttal és egy távcsővel is. Az érdekességek pedig csak ezután következtek!

Egy apró, elemes fejlámpa is előkerült a táskából. Hédi ösztönösen tudta, hogy hová kell nyúlnia: a lámpa gombja pont ott volt, ahol hitte. A konyhát éles, fehér LED-fény töltötte be egy pillanatra, de Hédi gyorsan kikapcsolta – még a végén észreveszi valaki –, és a fejlámpát a táska takarásába rejtette.

Kis zacskóban előkerült egy gondosan összehajtogatott, csillogó ezüstfólia is.

– Izofólia – suttogta Hédi, de maga sem tudta, honnan ez a szó. Ezt is a fejlámpa mellé dugta.

Néhány dologra azért magától is emlékezett: itt volt az apró iránytű, amit eddig a kabátja zsebében hitt. Itt volt a rozsdás tolvajkulcs, amivel magukra zárta Gyulával az ajtót, mielőtt… mielőtt… Szóval, ezt is félretette.

Hédi megrázta magát, és elővette az utolsó előtti csomagot a táskából: egy vízálló tasakban különféle papírokat, összefirkált térképeket és egy oldalánál zárható füzetet talált. A térképeken mindenütt Mándok és környéke volt, különféle nagyításokban. Piros filctollal a Forgách család birtoka volt megjelölve. A füzetet viszont – legnagyobb bánatára – nem tudta kinyitni. A hozzá való kulcsot sehol sem találta. Már az is átfutott a fején, hogy egy konyhai késsel fogja felfeszíteni, mikor hirtelen eszébe jutott – és a nyakához kapott. Mintha fulladozna, úgy markolászta a torkát. Ennek itt kellene lenni, gondolta, a kulcsnak a nyakamban kellene lógnia egy láncon!

De persze a kulcs nem volt a nyakában. A csalódottság mély tüze égette belülről, és most annyira mérges volt a kis fekete füzetre, hogy inkább félredobta. Majd később foglalkozik vele, már ha ugyan érdemes.

Az utolsó csomag egy piros vászonzsák volt. Olyan apró, hogy pont belefért Hédi tenyerében. Ezt is félretette, és hogy a táskát még mindig oldalra húzta valami, belülről végigtapogatta.

Rejtett zipzár mögött találta meg a nagy köteg pénzt, amire halványan még emlékezett. Honnan lehet? És mire kellett volna elköltenie? Talán – következtetett a térképekből – a Forgáchéknál kellene lebonyolítania valamiféle üzletet? Vagy ez a saját pénze lehet? De miért járkálna bárki is ennyi pénzzel?

A köteget gondosan visszatette eredeti helyére, és csak ez után nyúlt a piros csomag felé. Óvatosan kinyitotta, és belepillantott.

– Elsősegély-csomag – suttogta maga elé, és a tartalmát mind kiborította az asztalra. A petróleumlámpa fénye táncot járt a tabletták műanyag csomagolásán, narancssárgára festette a hófehér géztekercset, kikontúrozta a gyűrődéseket a ragtapaszok papírborításán.

Hédi szeme mégsem ezeken, hanem egy hosszú csomagon akadt meg, amire valaki kuszán a következőt írta: 1918, spanyolnátha. Ellenszer, végszükség esetén.

Hédinek zavaros volt minden gondolata. Az izgalomtól egész testében remegett. Izzadt a vastag kendő alatt. Egy verejtékcsepp végigszaladt a hátán, és ettől még a hideg is kirázta.

Ez a táska percekkel ezelőtt még azzal kecsegtette, hogy valami végre eszébe fog jutni korábbról. Ebben most csalódnia kellett. Fogalma sem volt róla, hogy ki lehetett ezelőtt. Azon kívül a pár ködös emléken kívül, melyek mind Gyuláról szóltak, nem tudott semmit. Még a karóráját sem találta meg. És hogy minden emléke, minden gondolata, egész múltja ez a lázálmok közt fekvő katona volt, ha akart volna, sem tudott volna most másra gondolni.

Megforgatta a kezei között a hosszúkás csomagot, és újra elolvasta a kézzel írt szöveget: végszükség esetén.

Remegett a keze, ahogy mindent visszadobált a hátizsákba. Először a bögre, az evőeszközök – csilingelt a fém a fémen –, majd az apróbb dolgok, az iránytű és a tolvajkulcs. Hátra a térképek és a fekete füzet. Mindent visszatett a táskába, kivéve ezt az egyet. Ezen áll vagy bukik most minden.

Gyula arca még a sötétben is hófehéren világított. Szőkés haja alatt izzadtságcseppek gyöngyöztek. Nem mozdult most még a szemhéja sem. A légzése is olyan gyenge volt, hogy Hédinek kétszer is ellenőriznie kellett: még él.

Hédi a hátizsákot az ágya alá rejtette, aztán odament Gyula mellé, és a petróleumlámpát letette a padlóra. Leült ő is az ágy mellé a földre, és a lámpa fénye mellett felszakította a csomagot: egy injekciós tűt, két kisebb tasakot és egy részletes, géppel írt leírást talált. A fény felé fordította a papírt, és zsibbadt aggyal olvasni kezdte a szöveget.

Első lépés: Fertőtlenítse a célterületet a mellékelt egyes számú kendő segítségével. Javasolt célterület: váll.

Hédi a kis csomagok közül kiválasztotta a 1-es számmal jelöltet, és Gyula mellé térdelt. Félre kellett húznia a takarót, ki kellett gombolnia a katona pizsamáját, és ki kellett húznia élettelenül lógó karját a ruha ujjából. Ez sokkal nehezebb feladat volt, mint hitte. Egyrészt, mert Gyula teste sokkal nehezebb volt, és mert benne semmi izom nem mozdult meg. Másrészt, mert Hédi kezei remegtek az izgalomtól.

Mikor ez végre sikerült, feltépte az 1-es csomagot, és a fertőtlenítőszeres kendővel áttörölgette Gyula vállát.

Második lépés: Távolítsa el a fecskendőről a védőkupakot. Rázza fel a benne található oldatot.

Izzadt a tenyere. Csoda, hogy nem csúszott ki kezei közül a fecskendő, és nem tört darabokra a padlón.

Harmadik lépés: Nyomja felfelé a fecskendő karját, amíg az oldat túl nem csordul a tűn.

Csak egy kicsit, suttogta magának Hédi, csak egy kicsit! Az oldat a bőrére fröccsent. A következő három lépést aztán egyszerre olvasta végig, miközben jobb kezében a fecskendőt szorongatta.

Negyedik lépés: Szúrja be tűt a célterületre merőlegesen, hirtelen mozdulattal a bőrfelület alá.

Ötödik lépés: Határozott mozdulattal, lassan fecskendezze be az oldatot.

Hatodik lépés: Amikor a fecskendő kiürült, húzza ki a tűt.

– Ügyesen, Hédi! – suttogta magának. – Végül is, mi rosszat tehetsz? E.. e… ennél rosszabb – dadogta kiszáradt szájjal –, ennél rosszabb már úgysem lehet.

Úgy szúrta át Gyula bőrét, mint ahogy ő döfködhette a rovarokat bársonypárnára. Lassan befecskendezte az oldatot, és hogy ne siesse el, hozzá félhangosan számolt.

– Egy… kettő… három… négy… öt… – Ötre aztán elfogyott a folyadék. Kihúzta a tűt, és odatette a petróleumlámpa mellé.

Hetedik lépés: A kettes számú kendő segítségével fertőtlenítse újra a célterületet.

– Oké, már megvagyunk – lihegte hangok nélkül, és újra végigdörgölte Gyula vállát.

Nyolcadik lépés: Masszírozza el körkörös mozdulatokkal a bőrfelületet.

Gyula bőre forró volt. Kevés vér maszatolta be Hédi ujjait.

Kilencedik lépés: Helyezze vissza a fecskendőre a védőkupakot, és a csomagolással együtt tegye vissza az elsősegély-csomagba.

A fecskendő most ott hevert a petróleumlámpa mellett.

Figyelem: az eszköz elvesztése minden esetben fegyelmi TÁRGYALÁST von maga után!

Hédi nem értette, miről szól ez a mondat. Összegyűrte a használati utasítást, és a fecskendővel együtt belökte az ágy alá.

Vége van. Most vagy történni fog valami – pillantott Gyula szobormerev arcára –, vagy mindegy az egész. Talán várni kell még egy kicsit.

Maratont is futhatott volna, annyira kimerült. Leült a földre, és hátát az ágynak döntötte.

Annyi ereje volt még, hogy betakarta Gyula meztelen vállát, letekerte a petróleumlámpa lángját, és fejét az ágyra, a katona keze mellé hajtotta. A következő percben már zuhant is bele a mélyfekete álomba.

Hajnalban kiabálásra ébredt.

– Gyula! – pattantak föl a szemei, és kezével a katona felé kapkodott. Gyula tenyere nyirkos volt, de közel sem volt olyan forró, mint legutóbb. Mélyen aludt: egyenletesen fújta ki és be a levegőt.

Hédi válláról lecsúszott a kendő, az ülve alvástól sajgott a háta, és elzsibbadt a lába. Mikor éjszaka visszajött a szobába, kezében a még becsomagolt fecskendővel, vállán a hátizsákjával, félig nyitva felejtette az ajtót. Annyira izgult, hogy erre már nem tudott odafigyelni. Azért is riadt most föl a kiabálásra.

– Nem fog már fölébredni, értse meg! – Zsurky Ödön nem is indulatosan, csak hangosan beszélt. Mégis az egész folyosó zengett a hangjától. – Nem először látok már ilyet. Láthatja maga is, a lázzal se lehetett már mit kezdeni, de még tán nem is ez lenne a legnagyobb probléma. Hanem a tüdő! Ez a betegség a tüdőt támadja. A fia, rövidesen, meg fog fulladni, és meghal. Én pedig ebben már nem tehetek semmit.

– Ne mondja ezt, az Isten szerelmére! – zokogott válaszként Valéria. – Ne mondja ezt! Hát magának már semmi se szent? Még a fia élete sem?

– Én a maga fiáért eleget tettem már – közölte hidegen Zsurky Ödön. – Többet is, mint az elvárható lett volna.

– Ne mondja ezt! – kiabált sírástól elcsukló hangon Valéria. – Nem mondhatja ezt!

– Nyugodjon meg, kérem! – emelte fel a hangját doktor Zsurky. – Hisztériának helye itt nincs.

Valériára nem hatottak a szigorú szavak. Olyannyira sírt, hogy levegő után is alig tudott már kapni.

Hédi, hogy a parketta recsegése ne buktassa le, csak nagyon óvatosan tápászkodott fel a földről. Magára húzta a kendőt, és lábujjhegyen az ajtóhoz osont.

Az asszony szobájában lehettek mindketten: az közvetlenül e mellett volt, és mint hogy mindkét helyiség ajtaja félig nyitva, Hédi minden egyes szót kristálytisztán hallott.

– Tegnap beszéltem az ügyvéddel. – Férje szavai nyomán az asszony, ha lehet, még jobban zokogott. – És hivatalosan is bejegyeztettem. Az örökös Zsurky Iván lesz.

Reccsent az ágy: minden bizonnyal Valéria nem bírta tovább, és leroskadt keskeny ágya szélére. Zsurky Ödön föl-alá mászkált az apró szobában: léptei nyomán remegett a föld.

– Én magának mindent megteszek, és mégis ezt teszi velem! De tudja, mit? Legyen így! – Az asszony hangja pillanat alatt kitisztult. Tisztán csengett most az egész folyosón. Lenyelte magába a zokogást. – Engem a maga örököse mit sem érdekel! Ha Iván, hát Iván! Legyen, ahogy maga akarja! Egyre kérem csupán – lágyult el a hangja, és Hédi úgy hallotta, mintha ruha ruhához érne –, gyógyítsa meg a fiamat, Ödön! Az Istenre kérem, gyógyítsa meg! Hadd éljen! Hiszen olyan fiatal még… Gondoljon csak bele: túlélte a háborút, épségben hazajött a frontról. Ki tudja, miféle borzalmakat élhetett át? És most ez kell, hogy legyen a vége? Ezt szánja neki? – Valéria hangja, ahogy beszélt, egyre csak halkult. Mikor férje erre semmit sem válaszolt, akkor kezdett ismét kiabálni. – Mondjon már valamit!

– Maga tudja a legjobban, ha már annyit imádkozik – kezdte Ödön egészen halkan. – Nem én kívánom ezt a fiának. Elrendelés.

– Nem! – zokogott föl ismét az asszony. – Nem!

– Isten terve ennyi volt Gyulával, és nem több. Nem az enyém. Ez a különbség.

– Ne mondja ezt! Ne mondja ezt! Ne… ne mondja ezt! – ismételgette Valéria kétségbeesetten.

Úgy tűnt, ezt a parttalan vitát Ödön már nem akarja folytatni. Elindult kifelé a szobából, és magára hagyta feleségét. Cipője, ahogy a folyosón távolodott, egyre mélyebb hangon koppant.

Hédi az ajtó takarásából hallgatta, hogyan csendesedik Valéria sírása, és a sötétben ő egyre csak Gyulát – és a reá boruló, hófehér takarókupacot – nézte.

És mosolygott.

Esni kezdett az eső. Muszáj volt találniuk valami fedett éjszakai pihenőhelyet.

Gyula sehogy sem akart lakott terület közelébe menni, és ezt Hédi tökéletesen meg is értette: egy dezertált katona mégiscsak jobban tette, ha meghúzta magát valahol. De a zuhogó esőben, a szabad ég alatt sem maradhattak.

– Talán mégis csak szét kellene válnunk – kockáztatta meg Gyula. – Túl nagy a veszély, amit reád hozhatok.

– Miféle veszélyről beszélsz? – kérdezte Hédi, és most kicsit kiabálnia kellett, hogy a zuhogó esőtől hallhassák egymást.

– Ha engem netán keresni kezdenének – kezdte bizonytalanul –, és elfognának… Ha téged is, velem együtt, börtönbe zárnak, vagy…

– Velem itt nem történhet semmi baj – szögezte le gyorsan Hédi, és csurom vizes haját hátrasimította a homlokából. – Ha lenne is netán valami gond, értem fognak jönni. Különben is: semmi kedvem egyedül maradni. El tudod te képzelni, milyen unalmas mindig csak egyedül utazni? – nevetett a gondterhelt Gyulára, mintha most semmi más problémája nem lenne. – Menjünk arra! – mutatott aztán a sötét keleti horizont felé. – Ott mintha házak körvonalait lehetne látni. Talán egy tanya, vagy valami állat istállója. Az is jobb, mint itt ácsorogni, nem?

A cuppogós sárban Hédi ment előre. Gyula pillanatig elnézte, milyen vehemensen vágott át a bevetetlen szántóföldön, és indult meg a házaknak vélt árnyak felé. És ahogy Hédit nézte, egy pillanatra elfelejtett félni. A leány magával vitte minden szorongását, amit két éve a málhájával együtt mindenhová magával hurcolt.

– Na? – kiáltott vissza Hédi, mikor látta, Gyula még mindig a gyalogúton álldogál. – Nem jössz?

– De! – kiabált vissza neki Gyula, és hosszú lépésekkel elindult a leány felé. – Megyek!

Hédi ösztöne nem csalt: valóban találtak egy tanyát, ahol már korom sötét és néma csend volt.

– Mintha hátul látni lehetne némi fényt – közölte Hédi, miután körbejárta az épületeket. – Itthon kell, hogy legyenek: az istállóban állatok vannak, azokat nem hagyták volna magukra.

– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet… – kezdte volna Gyula az aggodalmaskodást, de Hédi hamar a szavába vágott.

– Teljesen!

Ketten egy fáskamra csukott ajtaja előtt ácsorogtak: ott volt egy kis kiszögellés, ami felfogta a függönyként zuhogó esőt. Szorosan egymás mellé kellett állniuk, hogy mindketten a menedék alá férjenek. Gyula már rég levette a fejéről a csurom vizes sapkát, és a zsebébe gyűrte: nem védett már semmit. Most szőkésbarna haja vizesen tapadt a homlokára, szemébe csöpögött róla a víz. Csillogott az arca a ház ablakából kiszökő kevéske fénytől.

– Csak meg ne fázzunk – húzta halvány mosolyra az ajkait, és bajuszát is megrántotta kissé.

– Egy kevés esőtől nem lesz semmi bajunk – vont vállat Hédi, és körbepillantott a sötét tanyán. – Oké, mondom mi a terv: én odamegyek, zörgetek az ablakon, és megkérem, hadd maradjunk éjszakára. Addig te – nyúlt át Gyula válla fölött, és markába fogta a katona puskáját – őrködni fogsz. És ha bármi gyanúsat látsz, figyelmeztető lövést adsz le nekem. Érthető?

– D… d… de mi szükség erre? – kérdezte Gyula, minden hirtelen fellángoló bizonytalanságával.

– Semmi – tette át Hédi a puskát Gyula kezébe. – De annyira aggódsz, hogy azt gondoltam, ez talán megnyugtatna.

– J… jó! Legyen! – egyezett bele, és megszorította kezében a fegyvert. – De mi lesz, ha elküldenek innen?

– Meg tudok győzni bárkit, higgy nekem! – Hédi most kihúzta magát, és mielőtt még elindult volna a ház ablakából pislákoló fény felé, megszorította Gyula karját. – Minden rendben van!

A fáskamra tetején ütemesen dobolt az eső. Gyula már rég nem hallotta Hédi lépteit, nem is igazán látta a leányt. Ő most a horizontot szemlélte, és szemét igyekezett teljesen belefúrni a sötétségbe. Csak ez a folytonos dobolás ne lenne: csatt-csatt-csatt.

Mintha mozdult volna valami a szeme sarkában, de mire odanézett, már nem talált ott semmit. Nyugat felől még látni lehetett némi világosságot: a hegyek és fák mögött halvány derengést hagyott maga után a naplemente. De az esőfelhők azt is, mint minden mást – az összes csillagot, a holdat, a közeli falvak fényeit – eltakarták.

Csatt-csatt-csatt.

Gyula Hédit kereste a tekintetével, de nem látta sehol sem. Szörnyű gondolatok jutottak eszébe: mi van, ha a leányt odabent megölik? Mi van, ha ő itt csak áll, és lesi a kívülről érkező veszélyt, miközben a veszély mindvégig odabent volt? Mi van, ha már nem is él? Ha kiáltott még, mielőtt leszúrták, csak Gyula nem hallotta meg a zuhogó esőtől?

Csatt-csatt-csatt.

Most jutott csak eszébe: azt nem beszélték meg, hogyan fog jelezni neki Hédi, ha ő van bajban. Talán oda kellene mennie, belesni az ablakon, és ellenőrizni, minden rendben van-e.

Csatt-csatt-csatt.

Gyula pislogott egyet, és az esőt hirtelen mintha elvágták volna. Eltűnt a nedvesség, eltűnt a folytonos sötét, a víz a bakancsából. Melegséget érzett, tüzet érzett, félelmet érzett. És ezt hallotta: durr-durr-durr.

De a jelenés csak egy pillanatig tartott. A kabátja alá hideg levegő szökött, és libabőrös lett tőle az egész mellkasa. Megdörzsölte a szemeit, és zakatoló szívvel körbenézett: még mindig ugyanott állt, a fáskamra menedéke alatt.

– Gyula! – szólt rá Hédi, aki már másodpercek óta ott állt mellette, és arra várt, hogy válaszoljon végre az imént feltett kérdésre. Most megismételte. – Valami baj van?

– Nem – hazudta gyorsan Gyula –, se… semmi baj. Mi… mi… minden rendben ment?

– Fogjuk rá – húzódott be mellé az eső elől Hédi.

Olyan közel álltak most egymáshoz, hogy összeért a kabátjuk ujja.

– Ho… ho… hogy érted, hogy fogjuk rá?

– A lényeg: maradhatunk. Az öregasszony nem örült nekem, annak pedig főleg nem, mikor megtudta, hogy nem vagyok egyedül. De azt mondta, az istállóban meghúzhatjuk magunkat hajnalig. Jobb, mint a semmi, nem? Akkor el kell majd tűnnünk, amilyen gyorsan csak lehet. Lehetőleg még napfelkelte előtt. Azt is mondta – pillantott föl Hédi a katonára –, hogy délután csendőrök jártak nála. Szerinte keresnek valakit.

– Engem – bólintott Gyula minden meggyőződésével. Hogy most ne kelljen a leány szemébe néznie, inkább elnézett a válla fölött, és a tetőről ütemesen csöpögő vizet kezdte figyelni.

Csatt-csatt-csatt.

– Ugyan már, bárkit kereshetnek – hessegette el a gondolatot Hédi. – Ezt még különben is azelőtt mondta, hogy jobb belátásra bírtam volna.

– Jo… jo… jobb belátásra? – kérdezett vissza Gyula.

– Van nálam valami, amitől aztán sokkal kedvesebb lett. Még fél vekni kenyeret is adott nekünk, és azt mondta, találunk régi pokrócokat az istállóban. – Hédi lehúzta a kabátja zipzárját, és belső zsebéből elővett egy kis vízálló tasakot. Abban nagy köteg pénz volt, amit Gyulának is megmutatott. – Persze hamis az összes. Az utazók ezt használják. Na gyere, vegyük le ezt a sok nedves ruhát!

Az istállóban különös félhomály volt: a kintről beszivárgó sötétséget megtörte a nagy kupacokba halmozott széna melegsárgája. Mikor beléptek az ajtón, az egyik oldalon nagy testek moccantak meg: egy ló és két tehén hunyorogtak feléjük. A ló nyugtalanul dobbantott, és prüszkölt egyet, de aztán nem foglalkozott velük.

Hédi megragadta az istálló sarkába hajított lószagú pokrócokat, és felmászott velük a szénapadlásra. Gyula pillanatig habozott: nem tudta eldönteni, magával vigye-e a puskát oda fentre is, vagy talán hagyja idelent, az istálló falának támasztva?

Két évig minden nap ott lógott a nyakában. Két éven keresztül jelentette az egyetlen lehetőséget az életben maradásra. Két év, hogy szorongatta, két év, hogy izzadt és csúszkált rajta a tenyere.

Most leakasztotta a nyakából, és az istálló falának támasztotta. Mellé hajította a málháját is, és csak ezután követte Hédit a szénapadlásra.

A leány odafönt belefúrta magát a szénába, és lerúgta magáról a csurom vizes bakancsot.

– Tessék, az egyik a tiéd! – térdelt oda Gyulához.

– Kö… köszönöm! – vette el a felé nyújtott pokrócot a katona, és Héditől némi távolságot tartva hasonlóan vetkőzni kezdett: levetette a kabátját, a bakancsot, a zoknit. Beletörölte vizes haját a pokrócba. A széna felszívta a testükből áradó nedvességet, a pokróc megvédte őket a kinti hidegtől.

Hédi otthonosan maga alá húzta a lábait, majd kettétörte az öregasszonytól kapott kenyeret, és a nagyobbik felét átnyújtotta Gyulának. Némán rágcsálták a több napos száraz kenyeret, míg a fejük felett dobolt az eső. Odalent a tehenek párát leheltek maguk elé. A ló nyugtalanul fel-felpillantott a szénapadlás felé, és az általuk keltett hangok forrását kereste.

– Hi… hi… hiba volt hazajönni – bökte ki egyszer csak Gyula. – Ott kellett volna maradnom. So… so… soha nem lett volna szabad vi-visszajönnöm ide.

Hédi döbbenten fordult a katona felé. A sötétben a tekintetét kereste: a két, fényes pontot.

– Miért?

– Ezt az egészet egyszerűen nem lehetett volna tú… tú… túlélni. Ott kellett volna ma… ma… maradni – ismételte előbbi gondolatát. – Ez lenne a dolgok re-rendje.

– Senkinek sem kötelessége feláldozni önmagát – kúszott közelebb Hédi a katonához. – Még akkor sem, hogyha háború van.

– Te ezt ne… ne… nem értheted – rázta a fejét Gyula, és fázósan átfogta magát a karjaival. Mintha még remegett is volna, csak a sötétben Hédi ezt nem látta jól.

Át akart nyúlni a vállai felett, és a hátára akarta teríteni a pokrócot, de a tagjai most sehogy sem akartak megmozdulni.

– Igazad van, én nem érthetem. Sok mindent megéltem már, sokfelé jártam, igazán sokfelé. De ezt tényleg nem érthetem – ismételte komolyan. – Ilyen helyzetben még sohasem voltam. Még soha nem kellett attól félnem, hogy…

– Me… me… meghalsz? – nézett rá végre Gyula, és a szemében most nem volt más, csak harag.

– Igen – suttogta Hédi. – Hogy meghalok.

– Ez egy fo… fo… folytonos rohanás. Sehol nincs menedék, soha nincs vége. Csak fu-futsz, és nem állhatsz meg egy pillanatra sem, kü… kü… különben – csapott a szénára Gyula – véged.

A hirtelen hangra a ló odalent riadtan mocorogni kezdett.

– Ne… ne… nem is tudom elmondani neked, mikor volt utoljára olyan éjszaka, hogy ne re… re… remegtem volna. Hogy ne lettem volna é-éhes. Hogy ne riadtam volna fel valakinek a ki… ki… kiáltozására. Tudod te, Hédi, milyen hangja van annak, akinek le-levágják a lábát? Tudod, hogyan tud kiáltani az, akinek fö… fö… fölrobban a kezében egy gránát? Olyankor nem marad semmi más a keze helyén, csak hú… hú… húscafatok és vé-vér. És én ezeket hallom, akárhányszor e… e… egyedül maradok. Ezek vannak bennem itt – bökött a fejére –, és itt – aztán a mellkasára. – Mintha mindig is ez, és csak ennyi lett volna az egész életem.

Hédi most már igazán meg akart mozdulni: legalább annyit megtehetnél, mondogatta egyre csak magának, hogy a vállaira teríted azt a rohadt pokrócot! De Gyula szavai megbilincselték minden mozdulatát. Nézte csak, ahogy a katona keresi a szavakat, és nem mert még csak megmoccanni sem.

– Így már nem lehet folytatni azt, ami ez előtt volt – hadarta egy levegővel. – Visszajönni az apámhoz, aki gyű… gyű… gyűlöl, az anyámhoz, aki me… me… megfojt. Nem lehet folytatni azt a félbehagyott életet, ami amúgy sem tartott se-sehová. Nem lehet sehogyan sem folytatni azt, amit ke-keresztülvágott ez a világégés. Mi lesz velem e… e… ezután? – kérdezte mindenféle kérdő hangsúly nélkül, és elnézett most az istálló ajtaja és az ott felejtett puska felé.

Hédi lassan felemelte a kezét, és Gyula válla felé nyúlt. De a keze nem jutott el a pokrócig. Mintha olyan nehéz lett volna megmozdítani, lehanyatlott a katona vállára.

Gyula megragadta Hédi súlyként ránehezedő kezét, és olyan erősen szorította meg, hogy a leánynak kishíján kicsordult a könnye. Aztán Gyula zokogni kezdett: mindkét szeméből hullottak a könnyek, végigfolytak a borostás arccon, majd lepotyogtak a sárga szénára.

Akár az áramütés: Hédi feltérdelt, és mintha apró kisgyereket ölelt volna át, magához ölelte Gyulát.

– Mondd el, ké… ké… kérlek, hogy volt-e értelme ennek az egésznek – zokogta, miközben arcát Hédi pulóverébe fúrta. – Tudom, hogy ne… ne… nem beszélhetsz arról, ami ez után történni fog, csak mondj va… va… valamit, hogy ne érezzem teljesen elfecséreltnek ezt az e… e… egészet.

– Elmondok mindent – suttogta Gyula fülébe, és közben igyekezett olyan erősen magához szorítani őt, hogy ne hallja ezt a folytonos, szívet tépő hangot: ahogy Gyula lassan kiolvad a frontdermedtségből. – Mindent elmondok – duruzsolta egyre, amíg nem csendesedett záporrá a vihar –, mindent, mindent, mindent, mindent elmondok…

És Hédi egészen addig várt az igazsággal, amíg Gyula teljesen meg nem nyugodott. Egy dolog nem változott: ugyanúgy maradtak mind a ketten: Hédi a szénában térdelt, a katonát ölelte; Gyula a leány derekát szorította, és arcát a mellkasára hajtotta.

– Meg tudod mondani, hogy mikor indultál haza? – kérdezte Hédi.

– O… o… október huszonnegyedikén, csü-csütörtökön – motyogta Gyula a leány karjai közül. – Me… me… megtámadtak minket, és nekem si… si… sikerült elmenekülnöm. Ha-hatalmas volt a fejetlenség, és…

– Értem – vágott Hédi a katona szavába, és lassan simogatni kezdte a légzéstől ringatott hátat. – Oké, akkor figyelj csak, mert elmesélem neked, hogy mi történt onnantól idáig: az október huszonnegyedikei támadástól november ötödikéig. Rendben? Október végén Pesten kitört a forradalom. Azt akarták, hogy hozzanak titeket haza, és hogy legyen vége a háborúnak. A forradalmárok virágot tűztek a sapkájukra. Szép, nem? Ezért hívjuk ezt úgy, hogy őszirózsás forradalom. Pár napra rá a Monarchia megijedt, és tűzszünetet kért Olaszországtól. Két nappal ezelőtt pedig, tehát november harmadikán Olaszország és a Monarchia tűzszünetet kötöttek. A Monarchia ezzel kiszállt a háborúból, Magyarország pedig kivált a Monarchiából, és önálló ország lett.

Odakint vigasztalhatatlanul zuhogott az eső, dobolt a fejük felett a tetőn. Elrejtette őket: minden szót és mozdulatot. És nem hallotta senki más, hogy Hédi miről mesélt Gyulának. Nem hallotta senki, hogy Hédi megszegi az összes létező törvényt, ami rá vonatkozik.

– Nem meglepő, gondolom, hogy vesztettünk. – folytatta a leány, mintha nem is a jelenről, hanem egy sosemvolt ország sosemvolt történelméről mesélt volna. Ami ezer éve történt. Ami meg sem történt sohasem. – Elveszítettük ezt a háborút is, ahogy a másodikat is el fogjuk majd veszíteni, mától számítva huszonhét év múlva. A Monarchiának most már vége, Magyarország pedig két év múlva, a tárgyalásokon hivatalosan is hatalmas területeket fog veszíteni. Ez a hely itt, ez még pont határon belül marad, de Ungvár és Kassa például már nem. A gazdaság romokban hever majd. Az emberek pedig hosszú, hosszú, hosszú időre ledöbbenek. Hát ez is megtörtént velünk! – Hédi elhallgatott egy pillanatra, de mielőtt még Gyula megmozdulhatott volna, új lendületet vett, és folytatta. – De akarok még mondani neked valami mást is, Gyula! Mert ahonnan én jövök, ott még mindig létezik olyan, hogy Magyarország. És még mindig beírják az anyakönyvbe a született gyerekek neve mellé, hogy állampolgársága: magyar. És ami itt megtörtént, meg ami ezután történni fog még, nem felejtődik el. De lehet rá építeni. Még akkor is, hogyha most úgy tűnik, zuhanunk.

– Csak egy fejezet hát ez is – sóhajtott nagyot Gyula, és lassan eltolta magától Hédit. Még csillogtak a szemei, de a bajusza alatt már mosolygott. – Ne… ne… nem is tudom: ezen sírni vagy nevetni érdemes-e?

– Egyszerre ijesztő és a végletekig megnyugtató, ugye? – kérdezett vissza a leány, és leült a sarkaira. – Mégis csak apró pöttyök vagyunk. De a saját életünkkel mi rendelkezhetünk.

Aznap éjjel mélyen aludtak mindketten. Az istálló teteje megvédte őket a hidegtől. A széna melegen tartotta őket. Az eső elrejtette.

A pokrócok sarka pedig összeért.

A borítókép forrásai:

• Pinterest
• Canva