Százhatvannégy év: negyedik rész

A felhők éjjel elvonultak a fejük felől, és most a napfelkelte szűrődött át az istálló foghíjas falécei között. Gyula haja ebben a fényben – nézte el Hédi, aki pár perccel előbb ébredt fel – mintha az ő szőkéjéhez hasonlított volna.

– Gyere! – szólt szelíden Gyulának – Indulnunk kell.

Gyula szemei, mintha robbanás rázta volna meg az istállót, olyan hirtelen pattantak fel. Összeszűkültek a pupillái, valami árnyékot kutatott Hédi háta mögött, pedig ott bizony nem volt semmi.

– Nincsen baj! – sietett megnyugtatni őt Hédi. – Csak én vagyok.

– Tu… tu… tudom – hazudta a katona, és felült.

Először nagyokat lélegzett a hideg levegőből, hátha ettől majd gyorsabban tisztulnak ki a gondolatai. Lehelete fehérré festette a levegőt. A pokróc lecsúszott róla, és hogy a széna sem ölelte többé körbe, hirtelen nagyon fázni kezdett.

Az előző esti viharból nem maradt más, mint pocsolyák, pára és sár. És nedves volt a ruhájuk is, amit most vissza kellett húzni magukra, nedves volt Hédi haja, Gyula bakancsa, belülről.

– Mit meg nem adnék most egy bögre teáért! – sóhajtott Hédi, és felhúzta a kabátja zipzárját. – Egy forró fürdőért és egy száraz törölközőért. Meg persze valami reggelifélének is örülnék. Talán, ha valahol meg tudunk majd állni, és lesz időnk tüzet is rakni, ihatunk egy teát. Mit szólsz? Van nálam valamennyi teafű, ha minden igaz. Az, meg a tempós séta segít majd felmelegedni.

Gyula kicsit sem figyelt most Hédire. Gondolatban a tegnap esti párbeszédüket vette át újra és újra, és próbálta magát elhelyezni a jelenben.

– Milyen nap van ma? – kérdezte Héditől, aki most a bakancsáról igyekezett lekaparni a tegnap ráragadt sarat.

– November hetedike – válaszolta a leány, és felpillantott. – Miért?

– November hetedike – ismételte Gyula. – És Magyarország független. És kilépett a háborúból – sorolta a tényeket, amiket tegnap este Héditől hallott először.

– Igen.

– A katonák hazajöhetnek.

– Igen – bólintott a leány, és felegyenesedett. – Mindenkit hazahoznak a frontról.

– Akkor a csendőrök tegnap nem engem kerestek.

– Nem, valószínűleg nem téged.

Gyula arca, hogy ez végre tudatosult benne, furcsa grimaszba torzult. Mintha egyszerre érzett volna féktelen boldogságot és mély dühöt.

– A fene! – nevetett, miközben elfordult Héditől. – A fene vigye el!

De aztán semmi mást nem mondott, ami alapján Hédi eldönthette volna, hogy mire gondol.

Némaságba burkolódzva hagyták maguk mögött a tanyát. Az istálló ajtaját Hédi gondosan becsukta – mintha soha nem is lettek volna itt –, és sietősen elindultak kelet felé.

A kora reggeli pára lassan felszállt, és már látni lehetett a közeli fákat, a lankás dombokat és távoli falvakat. Nedvesen csillogott körülöttük most minden: a fák csupasz ágai, a levelek a talpaik alatt, a gyémántnak látszó fűszálak. Sokáig szembesütött a nap, de semmit sem melegített már. Csak fényes korong volt az égen. Fehér hangulatfény.

Gyula ment elől. A tegnapihoz képest ma hallgatag és komor volt. Még csak rá sem nézett Hédire, mikor kereszteződéshez értek: választott egy irányt, és azon indultak tovább.

Csak a harmadik elágazásnál tűnt fel Hédinek. Jéghideggé hűlt kezeit a zsebében melengette, tenyerében pedig egy apró iránytűt szorongatott. Mindig, amikor szükségesnek tartotta, rápillantott a Gyula által választott irányra. És a harmadik után már teljesen egyértelmű volt: Gyula rendre úgy választotta ki az útvonalat, hogy ők ketten egyre távolabb kerüljenek Mándoktól.

Hédi nem szólt. Csendesen baktatott Gyula után, és várta, hogy a katona mikor vallja be neki a csalást.

Dél körül érték el a Tiszát. Először csak a sűrű facsoport tűnt fel nekik, ami a folyó mellett jobbra is, balra is húzódott. A fák hatalmas karjaikkal az ég felé nyújtózkodtak. Megfürödtek a hideg napfényben.

Gyula letért a gyalogútról, és egy keskeny csapáson a folyó felé indult. Vadul elburjánzott növényzeten, tüskés bokrok kezdeményein, pocsolyákon kellett keresztülverekedniük magukat, mire elértek a vízhez. Ott az előbbinél kedvesebb fövenyes part fogadta őket. A Tisza keskeny szalag módjára tekergett, és a déli napsütés most meg-megcsillant a víztükrön.

– Megállunk? – kérdezte Hédi.

Gyula bólintott. Egy fűzfa vastag törzse mellé tette le a még mindig magával cipelt puskát és a málháját. Aztán mindketten, mintha egy jól működő gépezet részei lettek volna, elindultak tűzifának valóért. Ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint elsőre hitték. A tegnapi vihar mindent alaposan megfürdetett.

Gyula sokáig füstölt mindenféle méretű nedves fadarabokkal, mire sikerült végre tüzet gyújtania. Hédi először bakancsos lábait melengette, Gyula pedig levette a zubbonyt magáról, és kezeit a forró lángok fölé tartotta.

Aztán a leány kipakolt mindent a hátizsákjából, hogy valamiféle ebédet rögtönözzön. Volt nála minden, ami szakmai előírás szerint egy hasonló utazáshoz szükséges volt: két napi élelem – két konzerv, két szelet csokoládé és egy kevés teafű –, bicska, egy szett evőeszköz, egy bádogbögre, esőkabát, éjszakai fejlámpa, elsősegély-készlet, fájdalom- és lázcsillapító, egy csomag izofólia, egy tolvajkulcs, egy távcső, mindenféle szakmai feljegyzések egy kulccsal zárható füzetben, vízálló tasakban – hozzá a kulcs mindig Hédi nyakában, a több réteg ruha alatt, egy láncon függött –, többféle, előre gondosan összefirkált térkép, szintén a vízálló tasakban, és a nagy köteg pénz.

Egy szakmabeli, ha látja ezt a csomagot, bátran megállapíthatja, hogy a leány nem indult hosszú útnak. Sőt: már rég vissza is kellett volna érnie. Egy, maximum másfél nap – ennyi, amennyire készült.

A svájci bicskával kinyitott két konzervet, amit a tűz fölött meg tudtak melegíteni. A bádogbögrében vizet forraltak, és teát szórtak bele. Még a tegnapi száraz kenyérből is maradt valamennyi, amit el tudtak rágcsálni az ízetlen konzervhez. Bármilyen étel is lett volna – jól esett a hideg éjszaka és a hosszú gyaloglás után.

– Mikor érünk oda? – kérdezte végül Hédi, mikor már egyikük sem evett.

– Ho-hová?

– Mándora.

– Ni… ni… nincs az olyan közel – felelte kitérően Gyula, de nem nézett rá a leányra. Helyette a tűz mellé tett üres konzervdobozt és a benne árván maradt kanalat figyelte. – Né… né… nézd! – mutatott hirtelen a föld felé. – Ve-verőköltő bodobács. Pyrrhocoris apterus. Pedig ilyenkor már te… te… telelni szoktak.

Fekete-piros rovar mászkált a kövek között. Mint akinek semmi dolga, úgy napozott most a hideg fényben.

– Érdekes – jegyzete meg Hédi, cseppnyi érdeklődés nélkül. Nem erről kell most beszélniük. – Na, de mégis! Milyen messze van Mándok? Egy nap? Két nap? Egy hét? – Egészen elrugaszkodott ötlet volt ez az egy hét, hiszen egy hét alatt akár Pestre is elmehettek volna, gyalog. De Gyula most nagy gondolkodást mímelt, összeszorította az ajkait, és oldalra pillantott, mint aki nagy számításokat végez. Aztán bökte csak ki:

– Ta… ta… talán egy hét, igen.

– Hogyha párszor megkerüljük még Mándokot, akkor valóban egy hét lesz. Csak nem tudom, hogyan akarod leplezni, hogy ne tűnjön fel. Vagy talán azt hiszed, olyan hülye vagyok, hogy nem tudom, hol kel fel a nap? Vagy nem veszem észre, ha ugyanazokat a dombokat kerülgetjük már napok óta? Hogy a Tisza még mindig ugyanazon az oldalon folyik?

Gyula kimeresztette a szemeit, úgy nézett végre Hédire – talán az istálló óta először.

– Mi… mi… mióta tudod? – kérdezte döbbenten.

– Már elég régóta. – Hédi most belenyúlt a zsebébe, és elővette az iránytűt, hogy megmutassa Gyulának. – Komolyan azt hitted, hogy nem fog feltűnni?

– Ne… ne… ne haragudj! Én nem gondoltam volna, hogy… – kezdett Gyula körülményes magyarázkodásba, de a leány hamar a szavába vágott.

– Nem gondoltad volna, hogy észreveszem, hogy egyre távolabb kerülünk Mándoktól?

– I… i… igen.

– Te hülyének nézel engem, Gyula! – vetette a szemére Hédi. – Miért?

Gyula most felpattant a tűz mellől, és úgy hagyta ott Hédit, mint ahogy bosszantó darazsak elől menekül fedezékbe az ember.

– Ne… ne… nem vagyok köteles ma… ma… magyarázkodni neked – vetette oda a leánynak úgy négy-öt méteres biztos távolságból.

– De hát te csaptál be engem! Miért vagy ilyen mérges rám? – kiáltotta neki Hédi, aki már rég nem tudta követni Gyula gondolatmenetét. – Itt most nekem kellene mérgesnek lennem rád! Amiért átvertél! Amiért rossz irányba vezettél! Szándékosan!

– Mert nem érted meg, hogy én nem akarok hazamenni – üvöltötte Gyula, és most elfelejtett dadogni. Hangját visszaverte a túlpart.

– És tudod, mit? Talán nem is megyek haza soha. Mert nincs értelme. Különben is megmondtam már tegnap este, hogy váljunk ketté. Világosan beszéltem veled, és megmondtam, hogy menj a magad útjára, és hagyj engem békén!

– Én is világosan elmondtam neked tegnap este mindent – felelte higgadtan Hédi. – Pedig tudod, hogy amit elmondtam, soha senkinek nem lett volna szabad elmondanom. De ha tényleg ezt akarod, akkor elmegyek – köszörülte meg a torkát. – Nekem így is, úgy is Mándokra kell mennem. A Forgách családhoz. Ez a feladatom. Tőled teljesen függetlenül. Hogy hagyjalak békén? Hát jó! Legyen!

Most Hédin volt a sor, hogy felpattanjon, és a hátára vegye a hátizsákját. Gyulának még pislogni sem volt ideje, és a leány már a fák között, a tüskés bokrokat taposva botladozott, és minden lépéssel egyre távolabb került tőle.

– Hédi! – kiáltott utána katona. – Vá… vá… várj már!

A málháját, a puskáját, a kabátját hátrahagyva szaladt be a leány után a fák közé. Csak a hátát látta: a szőke hajat, a teli hátizsákot, a sáros bakancsot. Hirtelen úgy érezte, nem tud lélegezni, ha ő nincs mellette.

– Nekem el kell jutnom Mándokra, és punktum – morogta maga elé újra Hédi. – Menj csak, amerre szeretnél, Gyula!

– A… a… akkor várj meg!

– Mégis minek?

– Hogy ve… ve… veled menjek.

Hédi megtorpant, és hátrafordult. Még tíz lépés, és Gyula is ott áll majd előtte, még nyolc, még hat. Sátorként borult rájuk a Tisza-menti erdő. Foltokba sütött csak át a nap, mintássá festette a halott avart a talpuk alatt.

– Nem értem.

– Ha te Má… Má… Mándokra akarsz menni, hát ve-veled megyek. Nem ha… ha… haza megyek, csak veled. Mándokra.

– Istenkém, Gyula! – nevette el magát Hédi, és egy nagy lépéssel – egy pocsolyát akart keresztülugrani – sietett volna Gyula elé. De a sáros folton megcsúszott, és ha a katona nem kapta volna el a kezét, minden bizonnyal hanyatt esett volna. – Miért nem mondtad el még reggel, hogy mi jár a fejedben?

– Ne… ne… nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá – Gyula nem eresztette el Hédi kezét, és ez ellen Hédi sem tiltakozott.

– Pedig minden sokkal egyszerűbb, mint ahogy te hiszed.

Két kék szempár, két tekintet: most úgy nézték egymást, mintha eddig nem is igazán látták volna a másikat. Hédi arca piros volt az indulattól, haja fésületlenül hullott a vállaira, ajkai cserepesre száradtak a hidegtől. Gyula nem remegett meg, nem pislogott, nem húzódott el. Most mintha még valami mosoly-féle is megjelent volna az ajkain, úgy húzta oldalra szőke bajuszát.

– Pé… pé… például mi még?

– Például ez.

A leány egyik kezével a katona kezét fogta, a másikkal pedig a tarkójába kapaszkodott, úgy húzta őt közelebb magához – utóbbi meggörnyedt, előbbi lábujjhegyen –, hogy megcsókolja.

A borítókép forrásai:

• Alexey Kondratievich Savrasov: Sunset over the marsh
• Pinterest