Százhatvannégy év: második rész

A nevét visszaszerezni csak az első lépés volt.

De, mint hogy nem emlékezett semmire, nem tudta eldönteni azt sem, hogy hogyan szokott viselkedni.

Mire a Zsurky család aludni tért, Hédi már egészen kipihente magát. Kibújt a dunyha alól, körbejárt a szobában, és megszemlélte a polcon sorakozó könyveket, a függöny mögött felsejlő udvart és a falra akasztott rovargyűjteményt.

Utóbbit hosszasan nézegette a szoba félhomályában: szigorú tornasorba tette őket a gondos készítő. Minden rovar páncélja olyan óvatosan volt átszúrva a tűvel, mintha ettől eltekintve még élnének, csak kedvük nem lenne megmozdulni. Minden tetem mellett apró, fekete betűkkel az állatok latin nevei. Fényeszöld, azúrkék, mattfekete páncélok váltották egymást minden sorban. Vékony csápok, hosszú ízelt lábak nyújtózkodtak.

Hédit nem taszította a rovartemető. Sőt! Valami mindig a gyűjtemény felé vonta a tekintetét. Ezzel a morbid érdeklődéssel nem nagyon tudott mit kezdeni.

Hogy erről is elterelje a gondolatait, a szoba egyetlen izzólámpájának fénye mellett odasétált a tükrös szekrényhez, és sokáig nézegette magát. Piszkosszőke haját ujjaival hol az egyik, hol a másik oldalra fésülte el. Kacsintott a tükörképnek. Összeráncolta a szemöldökét. Mosolygott. Aztán vicsorított. Felvonta az orrát, eltátotta a száját. Kidüllesztette a szemeit.

A vonásai, a mozdulatai, a grimaszai mind-mind idegenek voltak számára. Az arca is csak olyan volt: mint egy arc, amiről egyszer már álmodott. Egy arc, amit már látott valahol. Egy arc, ami mindig is itt volt. Semmi különös, semmi szokatlan.

– Monostory Hédi – suttogta a tükörképének. – Te vagy Monostory Hédi.

Lopva Gyula ágya felé pillantott. A férfi hanyatt feküdt. Homlokán izzadtság gyöngyözött. Megnyugtató megszokottsággal fújta újra ki és be a levegőt.

– Zsurky Gyula – suttogta Hédi most neki. – Milyen kár, hogy folyton csak alszol. – Azt pedig már csak magában merte hozzátenni, amit Zsurky apja mondott: milyen kár, hogy már soha többé nem is fogsz felébredni.

– Egyedül hagytál – közölte vele kicsit szomorúan, aztán vállat vont.

Visszafordult a tükör felé, és oldalra döntötte a fejét. Haja a vállát csiklandozta.

Hogy milyen lehetett az előtt, mielőtt leütötték, nem tudta volna megmondani. De hogy ilyen giccses hálóinget nem vett volna fel magára önként, abban teljesen biztos volt. Gyűlölte rajta az összes csipkét és masnit.

Kigombolta a hálóing legfelső gombját, és a ruha vékony anyaga alá nyúlva tenyerével végigsimított a mellei közti árkon.

– Egyedül hagytál, Gyula – suttogta a tükörképének –, úgyhogy magadra vess.

Hirtelen kirázta a hideg.

Levette magáról a csipkés hálóinget, és anyaszült meztelenül nézett farkasszemet talpig libabőr tükörképével. A kerek csípő, a köldök alatti dombocska a hasnál, a mellei félkör-formája – ez itt mind én vagyok, gondolta Hédi. Talán még jobban is, mint az arcom. Ezzel nem hazudtam még senkinek.

– Mit szólnál, Gyula, hogyha azt mondanám neked, eltűnt a karórám?

Hédi visszahúzta magára a csipkés hálóinget, és leült az ágy szélére. Sokáig csak azt figyelte, hogyan festi az izzólámpa mélynarancsra a fehér falakat. Aztán hosszasan elnézte az, milyen szokatlanul csupasz bal keze a csuklónál.

– A karórámnak itt kellene lennie. Ezüst színű volt, emlékszem. Fekete szíjjal. Szerinted hol lehet?

Gyula a szoba túlsó végében, természetesen, nem válaszolt. Mint ahogy eddig mindig, most is csak szuszogott halkan, és igyekezett egy percre sem alkalmatlankodni.

Hédi megkapaszkodott az ágykeretben, és lehajolt, hogy belessen az ágy alá.

– Nyilván kellett lennie más holmimnak is – állapította meg, látva az ágy alatti ürességet. – Nem hinném, hogy mindenem ez a csipkés hálóing lett volna.

– Mégiscsak furcsa – ismételte a fogadós –, hogy ez mán itthol van, mikor még csak mostan lett tűzszünet a Piávénál.

– Ne ezzel foglalkozzon – duruzsolta Hédi. – Egy szobára van szükségünk, egy éjszakára. Tud adni, vagy sem?

– Tudok, tudok – bólogatott szórakozottan, de Hédi válla fölött rövidlátó hunyorgással egyre csak a sarokban álldogáló Gyulát nézte. – Csak hát gyanús…

– Na, ide figyeljen! – Hédi közelebb hajolt hozzá, és úgy suttogott, hogy azt most rajta és a fogadóson kívül senki más ne hallja: se a kocsmában időző többi vendég, akik már hosszú percek óta érdeklődő pillantással szemlélték a furcsa párost, se a fogadós megtermett felesége, aki rosszallóan ciccegett, akárhányszor csak Hédi kiejtette a száján, hogy egy szoba, két főnek, egy éjszakára, de még Gyula se, aki mióta beléptek ide, az ajtó mellett, a sarokba húzódva várta, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. – Háromszoros árat fizetek, hogyha nem kérdezősködik, és nem beszélnek a feleségével senkinek sem arról, hogy mi itt éjszakáztunk. Így már megfelel?

– Háromszoros árat egyetlen éjszakára – összegezte a fogadós, és foghíjas mosolyt villantott Hédi felé.

– Legyen négyszeres – vont vállat Hédi könnyedén –, és kapunk vacsorát meg forró vizet.

– Az asszony bizonyára csak kegyed leányságát félti, de ha ez ilyen fontos kiskegyednek, hát nekem aztán édesmindegy. Nem vagyok én olyan istenes, mint a nejem.

– Akkor áll az alku?

– Már hogyne állnak, kérem! – nyújtotta kézfogásra kérges tenyerét a fogadós. – Kenddel öröm üzletelni!

– Örülök! – rázta meg Hédi a jobbját, és most, hogy érezte, már sínen vannak, el is mert mosolyodni egy pillanatra.

A fogadós odavetett néhány utasítást a feleségének, aki fancsali képpel, de zokszó nélkül engedelmeskedett neki: először vacsorát melegített, aztán vizet forralt.

Hédi és Gyula forró krumplilevest ettek, hozzá pedig a fogadós egy liter savanyú, vizezett bort mért ki nekik. Amíg ettek, Gyula puskája a széknek döntve pihent. Ők nem nagyon beszélgettek, és a többi vendég sem kérdezett tőlük semmit.

Aztán a fogadós megmutatta nekik, hogy hol fekhetnek le aludni: szűk, szegényes, apró ablakú szobácska – inkább csak lyuk – volt az éjszakai pihenőhelyük. A keskeny matracot szalmával tömték ki, a takaró is csak valami használt pokróc volt. A sarokban petróleumlámpa világított.

Viszont legalább meleg volt: az apró vaskályhában vidáman pislákoltak a lángok, a tűztérben szanaszét pattogtak a szikrák.

Addigra az asszony már bádoglavórban forró vizet és törölközőt vitt be nekik.

– Ho… ho… hogyan fogunk megfürdeni? – kérdezte Gyula, mikor Hédi végleg becsukta maguk mögött az ajtót.

– Mire gondolsz?

– Há… há… hát így, hogy ketten vagyunk – magyarázta zavarosan Gyula –, egy szobában.

– Amíg én fürdök, te majd elfordulsz. És vica versa. Rendben van így? – A táskájában közben a tolvajkulcsot kereste, hogy gondosan bezárhassa éjszakára az ajtót. Kattant a zár, aztán Hédi Gyula felé fordult.

A katona arca ebben a furcsa félhomályban gyűröttnek és gondterheltnek tűnt.

– Ez a legfontosabb: aludd ki magad! – Hédi óvatosan fogta kezei közé Gyula arcát: mint vizes kézzel a porcelánt. – Holnap hazamegyünk Mándokra, rendben? Ketten. Minden rendben lesz.

Gyula mozdulatai olyanok voltak, mintha folyton közben gondolta volna meg magát: először tétován Hédi hajához ért, ahonnan hirtelen elhúzta a kezét; a vállán nyugtatta az ujjait, eljátszott a kabát steppelt mintáján a cérna-szántotta árkok és puffos dombságok között; aztán a leány arcát akarta megérinteni, de azt is csak súrolta sebes ujjaival. Végül nagyot nyelt, és belenézett Hédi szemébe.

– Nem harapok – suttogta Hédi mosolyogva, és csókot nyomott a katona arcára. – Vetkőzz le, és fürödj meg! – adta ki aztán az utasítást még mindig olyan közel Gyula szájához, hogy a katona most másra, ha akart volna, sem tudott volna odafigyelni: csak a széltől szárított, rózsaszín ajkakra. – Esküszöm, nem fogok odanézni.

Amíg Gyula a lavórban állva lemosta magát, Hédi hason feküdt a matracon, és a petróleumlámpa fényénél a kockás füzetbe írt feljegyzéseit olvasgatta. A könyvecskéhez tartozó kulcs most ott lógott a pulóverén kívül, a láncon. A leány nem látott semmit, csak a vaskályha tünékeny fénye által falra vetített sziluettet: Gyula finom mozdulatait. És nem hallott semmit, csak a lavórba visszacsöpögő vizet.

– Közel van már Mándok, ugye? – kérdezte Hédi, miközben a feljegyzései között egy kézzel skiccelt térképet vizsgálgatott.

– Ti… Ti… Tiszamogyorós a szomszéd fa-falu – adott útbaigazítást Gyula. – De Hédi, én még most sem tartom e… e… egészen jó ötletnek ezt.

– Mégis micsodát? – Hédi már majdnem hátranézett, mire észbe kapott. Végül csak a könyökére támaszkodva fordul oldalt, és figyelte a szeme sarkából a finom mozgásokat, amelyek Gyulát jelentették.

– Ha… ha… hazamenni – bökte ki Gyula, és most pillanatra abbamaradt a csobogás Hédi háta mögött. – Mit fogok én csinálni odahaza?

– Hát, mit csináltál a háború előtt? – Hédi becsukta a kockás füzetkét, és rápattintotta a kapcsos zárat az oldalán.

– Hogy érted?

– Mit csináltál otthon, mielőtt elmentél volna a frontra? – ismételte a leány ugyanazt, kicsit másképp. – Mivel kötötted le magad? Mi érdekelt a leginkább?

– Ta… ta… talán semmi. – A hangokból ítélve Gyula folytatta a mosakodást.

– Olyan nincs, hogy semmi! – csapta le a labdát a leány. – Valami bogara mindenkinek van!

– Igen – nevetett fel most Gyula hirtelen. Mint a felvillanó vaku, olyan felhőtlenül, mint eddig, rövid ismeretségük alatt még sohasem. – Bogarak!

– Tessék?

– A bogarak! A rovatok! Mindenféle ízeltlábú! – Közben a törölközővel kezdte dörzsölni magát. Hédi hallotta, hogyan súrlódik a durva vászon a bőrön. – Tudod, otthon, még kisgyerekként készítettem rovargyűjteményt. Nem is egyet! Kint függött az összes a szobám falán, és ha anyám nem vette le onnét, talán még mindig ott vannak. Később aztán, mikor az egyetemre jártam, a könyvtárba mindig az entomológiai könyveket olvasgattam az anatómia helyett. Hát tudod, talán ezért is buktam ki onnét. De a lényeg, hogy ha valami, ez mindig is érdekelt: ezek az apró élőlények a különös szerveikkel és csáprágóikkal. Mindegyik állat egyenként külön világ. Még ha teljes lehetetlenség is ilyesmivel foglalkozni. – A katona ezt most olyan lendületesen, mindenféle dadogás és tétovázás nélkül darálta le, hogy Hédinek először kikerekedtek a szemei, majd hogy Gyula ne lássa, a fal felé fordulva elmosolyodott.

Ahogy a katona készen lett, helyet cseréltek: Hédi vetkőzött meztelenre, és Gyula fordult a fal felé. És amíg a leány szappannal dörgölte le magáról a koszt, majd leöblítette a bőrét langyos vízzel, addig Gyula a leány ágyra terített piszkos ruháit nézte, köztük a pulóverre dobott kulcsot a vékony láncon.

– Mire való ez? – kérdezte, miközben Hédi még a lavórban mosdott.

– A feljegyzéseimet nyitja.

– Napló? – Hogy Hédi nem szólt ellene semmit, felemelte az apró kulcsot, és megforgatta az ujjai között.

– Valami olyasmi. Csak nem magamnak írom.

– Fel kell írnod, hogy mi történik veled, amíg itt vagy? – Az ezüst kulcson most táncot járt a vaskályhából kiszökő narancssárga fény. Ahogy Gyula forgatta, a lapján mindig meg-megcsillant egy pillanatra, majd ismét eltűnt.

– Igen.

– Rólam is írtál?

– Kezdetben igen. Még, amikor először találkoztunk. De mást már nem. Ki fogom tépni azt az első találkozást is – közölte a leány egyszerűen, és törölközni kezdett.

Keskeny volt az ágy, amin kettejüknek kellett volna elférni. Gyula felajánlotta, hogy szívesen alszik a földön, így is nagy ajándék neki a tisztaság és a meleg, de Hédi erről hallani sem akart. Hát lefeküdtek a szalmával keményen kitömött matracra, és a leány magukra húzta a szoba egyetlen pokrócát.

– Tudod, Gyula – kezdte Hédi rá egyáltalán nem jellemző tétovázással, miközben a takaró sarkát gyűrögette –, nem akarom én ezt tovább csinálni.

– Mire gondolsz? – Hajszálnyira feküdtek most egymástól. Egy mozdulat lett volna, hogy összeérjen a testük, egy finom lélegzetvétel. De mégis inkább csak így: ott bizsergett kettejük között a levegő.

– Amiről már meséltem. A munkám. Pénzért ezt csinálni. Borzalom az egész. Még akkor is, hogyha rendesen megfizetik. Tudod – könyökölt most fel Hédi –, hallottam már olyanról, aki elszökött. Egyszerűen csak fogta magát, és huss… – A leány elnézett most a vaskályha és a lángok irányába, de a tüzet már nem látta meg. Helyette valami egészen mást láthatott. – Elég ijesztően hangzik, de mi lenne… – kezdte a leány, és mintha most ő kezdett volna dadogni. Újra nekifutott. – Mi lenne, hogyha… ha esetleg… nem egyedül tűnnék el?

– Hanem? – Ahogy Hédi a katona fölé hajolt, Gyula szeme most a leány árnyékától egészen sötétkéknek látszott.

– Hanem – forgatta meg magában a leány minden gondolatát – veled.

Hédi már a kóros dadogásból tudta: Gyula nem feltétlen a szavak ember. Mindig csak keresi, tökéletesíti a szavak által teremtett gondolatokat, és amiért sehogy se látszik megtalálni a tökéleteset, újrakezdi. Hédi értékelte ezt az igyekezetet: a folyamatos újrakezdéshez hatalmas erő kell.

De most Gyula tetteiben semmi dadogás és tétovaság nem volt. Megcsókolta Hédit, mintha most csókolná először igazán, és magához szorította, mint aki attól tart, a következő pillanatban a leány – volt, nincs – köddé válik.

Először csak a kar pihéit, a nyirkos hátat a gerinc mentén. Aztán a gombok egyenként engedtek el, és fellélegzett körülöttük minden. Félhomállyal takarta be őket – a pokróc helyett – a szoba, melegítette őket belülről más is, nem csak a vaskályha. Kaptak egymás után, mintha kiutat kerestek volna valami szörnyűségesből, mintha egyedül már nem is tudnának lélegezni, mintha a szívük is csak egyszerre dobbanhatna meg.

Kitágult a tüdő. Apró sóhajokkal borították be a másikat.

Aztán csak feküdtek egymáson, és azt a lélegzetet szívta be az egyik, amit a másik már kifújt.

A borítókép forrásai:

• Peter Ilsted: In the Bedroom
• Canva