Százhatvannégy év: hetedik rész

Valami megváltozott Gyulában, és Hédi először nem is igazán tudta megmondani, hogy micsoda. Már csak éjjel, mikor nyitott szemmel hevert a sötét szobában, és azon gondolkodott, amit Gyula őbelőle húzott ki – a kétezer-ötven valahányon és azon, hogy valahol mélyen tényleg mindenre emlékszik –, csak akkor jutott eszébe. Gyula már nem dadogott. És ezután soha többet nem is hallotta már őt igazán dadogni.

Ebben a tényben megnyugodva sikerült elaludnia.

Éjszaka fagypontig hűlt a levegő. Vékony takaróval vonta be a pocsolyák tetejét. Cifra jégvirágokat festett a sötétítőfüggönnyel takart ablakokra.

Hédi felületesen, de rémálmok nélkül aludt. Mindenre felébredt: hogy a konyhában Katica motoszkálni kezd, hogy Valéria végigmegy a folyosón, hogy Gyula a másik ágyban a fal felé fordul. Egyszer még saját magára is, még arra is felébredt, hogy a megszokottnál mélyebben szívta be a levegőt. Úgy emlékezett, ekkor valami fontos dolog jutott az eszébe, de mire magához tért, már semmire sem emlékezett belőle.

Gyula már nem volt a szobában, mikor Hédi felébredt. Akkor is csak az eltérő zajok keltették fel: a bejárati ajtó kinyílt, és egy idegen hang szólalt meg.

– Jó napot kívánok! – hangosan kellett beszélnie, mert senki sem sietett elé. Senki sem várt rá. Egyedül ácsorgott a nyitott ajtóban.

A férfi hideg huzatot hozott magával, megmozdította Hédi szobájának félig nyitva felejtett ajtaját is. Magával hozta fekete kalapján a kinti havaseső nedves foltjait és a hópelyhek emlékét.

Női cipők kopogása – hallgatta Hédi –, ez csak Valéria lehet!

– Jó napot kívánok! – A ház asszonyának hangja hidegen csengett odakint. Ő sem várt mára látogatókat.

– Elnézést kérek, ha alkalmatlan időpontban zavarok, de amiért jöttem, az nem várhat tovább.

– A férjemet keresi? – sietett elébe Valéria. – A férjem Eperjeskére ment. Betegnél van. Dél körül érhetik csak haza. – Mintha a hangjával akarta volna kizárni a házból ezt az idegent, gondolta Hédi. – De hagyhat neki üzenetet, ha kívánja.

– Nem, kérem. Nem. – Az idegen mosolygott. – Én egészen más miatt jöttem. Hadd mutatkozzam be! – Ruha súrlódása, testek finom moccanása. Az idegen kezet nyújtott az asszonynak. – Az én nevem Borisz. A húgomért, Hédiért jöttem.

Hédinek kipattantak a szemei. Lelökte magáról a dunyhát, talpra szökkent, és úgy, ahogy volt – hálóingben, mezítlábasan, bontott hajjal – kapkodni kezdett.

– Úgy tudom, beteg – folytatta az idegen odakint. – Haza szeretném vinni.

– Ezt örömmel hallom – válaszolta Valéria, most már némi szimpátiával a hangjában. – Megtisztelő, hogy végre találkozhatunk! Már kezdtem azt hinni, a leány teljesen magára van hagyva, mivel, hogy eddig semmit sem tudtunk a kisasszony családjáról. Örülök, hogy ha nem is a szülőkkel, de legalább egy ilyen közeli rokonnal találkozhatok. Még alszik. Jöjjék csak velem! Megmutatom a szobáját.

Még félig sem tűzte fel a haját, még a blúzt és az alsószoknyát sem tudta felvenni magára, nem is beszélve a harisnyáról és a cipőről. Annyi ideje volt, hogy az ágy végébe dobott kendőt magára terítse – ezzel kissé eltakarva szegényes ruházatát –, mikor kinyílt az ajtó.

A küszöbön egy magas, fekete hajú, kútmély fekete tekintetű ember állt. Kalapját most a kezében tartotta. Nedves foltokkal pettyezett kabátja olyan tökéletesen simult a vállaira, hogy azt minden bizonnyal csak az ő méreteire gyárthatták le. A cipője kissé saras volt ugyan, de máskülönben makulátlan az egész megjelenése. Csontos, szögletes álla mosolyra görbült, ahogy meglátta Hédit.

– Szervusz, kishúgom! – Volt valami nem titkolt gúny a hangjában, amit Valéria észre sem vett, amit Hédi is csak azért, mert a fekete tekintet őt vette célba. Hogy a leányt mindketten ébren találták, Valéria elégedetten bólintott, és valami lényegtelen megjegyzés kíséretében magára hagyta őt az idegennel.

A férfi közelebb lépett Hédihez, és mint egy mellékesen, becsukta maguk mögött az ajtót. Mintha nem csak a hangokat, a kinti hideg fuvallatot, a konyháról kiszökő ebédillatot, de mindent elvágott volna ezzel. Ketten maradtak nem csak a szobában, de egész Mándokon, a világháború után magára maradt Magyarországon, az egész világon, minden galaxisban, a létezés minden idejében.

– Nyilván nem ismersz, de attól még tudnod kell, ki vagyok – közölte vele a férfi mindenféle szimpátia és jóindulat nélkül.

Hédi remegni kezdett. Összerándult a gyomra, akárhányszor csak az idegen arcába kellett néznie.

– Az én nevem Polgár Borisz – mutatkozott be a férfi úgy, mintha egy elmebeteghez beszélne, és még kezet sem nyújtott neki. – Az egyetem küldött.

– Az egyetem – ismételte Hédi, mintha most hirtelen maga akarná összerakni a részletekből a teljes egészet. Mintha mindaz, ami ellen eddig kézzel-lábbal tiltakozott, hirtelen nagyon is fontos lett volna neki. Ahogy ezt a férfit látta, az rémlett: fontosnak kell lennie! De az emlékei, mint az ezer darabos puzzle.

– Az egyetem küldött, hogy tegyek rendet utánad – bólintott a férfi –, és hogy vigyelek haza.

– Haza. – Részletek egy másik életből.

– Igen – ismételte Polgár Borisz türelmetlenül. – Haza.

– Én nem dolgozom az egyetemen – próbálkozott egy homályos emlékkel Hédi.

– Jól tudom. Minden rólad ismeretes információnak a birtokában vagyok, és mint hogy az egyetem nyilvántartása szerint kitűnő tanulóként végeztél, neked is tudod kell, amit én is tudok: a magáncég, ahol dolgozol, csak az egyetem irányítása alatt működhet. Ha valami gond van, nekünk kell eljárnunk. Jelen utazásod egyetlen oklevélmásolatot engedélyezett elhozni, és mást semmit. Hidd el: minden lehetséges módon tájékozódtam felőled – mosolyodott el Borisz.

– Én nem tudom, hogy… – kezdte volna Hédi, és őszintén azt akarta mondani neki: nem tudom, hogy miről beszél. De a férfi felnevetett, és a sóbálvánnyá dermedt Hédit megkerülve az ágyruha és a leány levetett holmijai között kezdett kutakodni.

– Nehogy azt hidd magadról, hogy te vagy az első ilyen eset. Számtalan helyről hoztam már haza utazókat, akik valamiféleképpen elcsábultak. Csak néhány dolog volt, amit elhoztak magukkal, egy-egy ékszer, talán valami fotó vagy festmény, néha porcelánok és ezüstneműk. Csak, ami kis helyen is elfér. És, mint azt te is jól tudod, a magáncégek kedveznek a feketekereskedelemnek. Ezeket otthon nagyon jó áron lehet továbbadni.

– Azt hiszi, hogy elloptam valamit? – fordult utána Hédi, mikor a férfi már az ágy alá is lehajolt.

– Igen. Miután nem adtál magadról semmi életjelet, ez volt az első gondolatom. Ez az első és leggyakoribb ok, és még egyszer mondom: nem vagy vele egyedül. Hiszen csak egy mozdulat az egész, nem? Elteszel egy míves kiskanalat, kilopsz egy korábban sosem látott fotót a keretéből vagy zsebre raksz egy pár fülbevalót. Talán keresni fogják, de soha nem annyira, hogy ez bárkinek gyanús legyen. – Ahogy Borisz most felé fordult, még valami pillanatnyi melegség is volt a mosolyában. De ahogy felegyenesedett, és végignézett a kócos, hálóinges, csupasz talpú Hédin, megint ott volt a tekintetében a lesajnálás. – És odahaza ezért rengeteg pénzt kaphatsz. Ezt mindketten tudjuk. Sokkal többet, mint amennyit egy magáncég fizet az utazásokért. A második ok – fordult el Héditől, hogy Gyula ágyánál is körülnézzen – ennél sokkal rosszabb. Nem is igazán hiszem, hogy aki a második ok miatt tűnik el, az való lenne utazónak. A második ok a szentimentálisoké. Az érzelmileg instabilaké. Azoké, akik nem bírják fékezni magukat. Akik nem képesek racionálisan gondolkodni.

– Mi a második ok? – Hédi minden figyelmével Borisz válaszán függött.

Borisz aztán felegyenesedett – egyetlen lépésnyire, ha állhattak egymástól –, a kezében pedig a két nappal ezelőtt Gyula ágya alá dobott használt fecskendő és az injekcióhoz tartozó használati utasítás volt. Borisznak már nem volt ideje mondani semmit, mert az ajtó kinyílt, és belépett Gyula.

– Úgy hallottam, hogy valami rokon érkezett hozzád – kezdte Gyula, és mint egy hatalmas védőfal, egy megtámadhatatlan hadsereg, úgy sietett oda Hédi és Borisz közé.

Borisz gyors mozdulattal kabátja zsebébe dugta a gyűrött papírt és a fecskendőt, hogy kezet nyújthasson Gyulának.

– Az én nevem Borisz. Monostory Borisz. – Jelentőségteljes nyomatékot adott a vezetéknévnek, és közben nem átallott a szeme sarkából Hédire nézni. – Hédi bátyja vagyok. Azért jöttem, hogy a húgomat hazavigyem.

– A húgát – ismételte Gyula, és keményen megrázta Borisz jobbját. – Értem, kedves uram. Mindent értek. Csak hát az a bökkenő, hogy Hédi immár nem csak az ön húga, hanem az én menyasszonyom. És mint olyan, itt is marad nálunk, a Zsurky családnál, egészen addig a nem túl távoli időpontig, amíg feleségül nem veszem.

– Ó! – Borisz pupillái kitágultak a csodálkozástól: mert annyira erősen akarta hinni ő is az ezüst kiskanalakat, az aranyláncokat és a porcelánt. Olyan ártatlanul tátotta most el a száját, hogy bárki könnyedén elhihette volna neki jóindulatú csodálkozását. De ez is csak egy pillanatig tartott, tovább nem. Mert utána olyan hirtelen tért vissza jól megkomponált szerepébe, hogy azt egy szakmabeli örömmel nézte volna. – Értem! Mindent értek! És ha így van, hát legyen így! Remek! Hogy is hívják, kérem? Mintha elfelejtette volna megmondani.

– Zsurky Gyula, szolgálatjára! – engedték el egymás jobbját.

– Hisz akkor maga lehet a híres Zsurky, a doktor Zsurky idősb fia, jól sejtem?

– Így van.

– Ez meglepő. Én ugyanis úgy hallottam, hogy a Zsurky fiú odahalt a fronton.

– Nem, kérem – válaszolt Gyula hűvösen. – Tudtommal még élek.

– De a fronton szolgált, ezt jól tudom?

– Jól tudja.

– No, akkor biztos csak valami félreértésről lehet szó. Én keverhettem össze valaki mással. – Borisz Hédire nézett. Megint az a pillantás! – A lényeg hát: hogy egy frontszolgálatról épségben hazatért katona legyen a húgom férje, igazán nagy dicsőség a családunknak. Apám örülni fog, ha megviszem neki a hírt. Sajnos csak holnap tudok indulni. Nem tudom, mennyire olvasta már a mai lapokat, de Mándoktól nyugatra több tíz centi hó hullott, és ez eléggé ellehetetleníti a vonatok közlekedését. Amíg a síneket le nem takarítják, én itt ragadtam.

– Amíg csak szükséges, élvezze a családom vendégszeretetét! – Jól megkomponált mondatok voltak ezek nem csak Borisz, de Gyula szájából is. – De most, kérem, hagyja magára Hédit, hadd öltözködhessék fel tisztességesen.

– Persze, persze! – Borisz fogta a kalapját, és a bűnjellel zsebében elindult Gyula után, kifelé.

Hédi lassan fordult a két távozó férfi után. Fejében egymást kergették a gondolatok: ki lehet ez a férfi, aki róla mindent tud? Aki azt feltételezi, hogy ellopott valamit, és azt valahol másutt akarja továbbadni? Aki őt innen el fogja vinni, hacsak Gyula végül nem segít neki, vagy ha ők ketten végül meg nem szöknek előle?

Borisz visszafordult a küszöbről, és hogy csak ketten hallhassák, úgy szólt oda.

– Azt hiszem, tudod te pontosan, hogy mi az a második ok. – És hogy felöltözhessék, magára hagyta.

A Borisz által ígért hóesés délután három körül Mándokra is megérkezett. Délután háromra terített meg Katica az ebédlőben, hét főre: egy volt a családfő, egy Valéria, kettő a két ikerlány, egy Gyula, egy Hédi, egy pedig a nem várt látogató: Borisz.

Hédi úgy érezte, minden szava és mozdulata színjáték. Még ez a nyersbarna szoknya is, amit frissen vasalva nyomott a kezébe Valéria, még ez is csak jelmez volt, semmi több. Díszlet az ebédlő bosszantóan polgári volta, az ezüst evőeszközök, porcelán levesestányérok. Előre kitalált volt Gyula összes mondata, Valéria minden mozdulata, Hédi minden gondolata. És ezt az előre eltervezett játékot Borisz, mint a bohózat rendezője nézte végig, és tekintetével mindenkit úgy figyelt, hogy tudta: később mindennek még jelentősége lesz.

Hédi és Gyula úgy ültek le a megterített asztalhoz, hogy egészen addig egy percet sem tudtak kettesben lenni. Vagy Borisz, vagy Valéria, vagy valaki más mindig a közelükben volt, mikor éppen beszélni akartak egymással.

De jobb híján azért elég volt egy-egy pillantás is a félig elfogyasztott ebéd fölött. Mikor Borisz azt kezdte feszegetni, milyen egészségnek örvend egy frontszolgálatot végzett katona. Mikor olyan érdeklődéssel kérdezett vissza, hogy Valéria ezt a szót említette: spanyolnátha. Mikor Borisz arról faggatta őket, mégis miféle zavaros megbetegedés is vezetett ahhoz, hogy a húga a családhoz került. Mikor doktor Zsurky a leány zavaros viselkedését elemezte, és elhangzott ez a szó is: eszméletvesztés. Zsurky Ödön olyan élvezettel mesélt a két fiatal megbetegedéseiről – a több napos kómáról Hédi esetében, a légzési zavarokról és a lázról Gyulánál –, hogy Valériának végül rá kellett szólnia, ez nem ebédhez illő téma. Borisz persze csak figyelt. Figyelt és kérdezett. Gyula és Hédi pedig minden kérdésénél, minden komoly bólintásánál egymásra pillantottak, vagy ha az nem is lehetett, hát a másik bokáját rugdosták az asztal alatt.

Hogy az ebéddel is végeztek, Zsurky Ödön magához intette Boriszt. Beszéljenek kettesben egynehány fontos dologról. A két rangidős férfi Zsurky Ödön dolgozószobájába indult. Hédi még hallotta, hogy Ödön szivart ajánl Borisznak, aki köszönettel elfogadja a dohányt, aztán eltűntek a folyosóra vezető ajtó mögött.

Hédi – amint a férfi elhagyta az ebédlőt –, úgy lélegzett fel, mintha addig nem is igen lett volna szabad levegőt vennie. Már fordult volna Gyula felé, már jelezni akarta neki, hogy akkor ők ketten addig szökjenek ki, amíg rájuk senki sem figyel, de Valéria most Gyula vállára tette a kezét, és komolyan fia szemébe nézve arra kérte őt:

– Kisfiam, gyere velem! Mutatni akarok valamit. – És Gyula ment. És hiába minden segélykérő pillantás, asztal alatti jelzés, a féltett nagyfiú Valériával együtt magára hagyta a leányt.

A két ikerlány segített Katicának leszedni az asztalt. Ivánka odabent, a szobájában sírni kezdett – most ébredhetett fel –, Katica pedig ment, hogy megnyugtassa a kisfiút. Olga éppen valami csoda dolgot mutatott a háta takarásában testvérének, mikor Hédi úgy érezte, most aztán senki sem figyel rá: fogta magát, vállára terítette a kendőt, és kiszökött az ebédlőből, ki a bejárati ajtón át egészen az udvarig. De innen aztán nem mert messzebbre menni. A bejárathoz vezető lépcsőn álldogált, és arra várt, hogy Gyula is utána jöjjön.

Odakint egyre sűrűsödő pelyhekben hullott a hó. A jeges levegő beszökött a nagy kendő takarása alá is, és remegni kezdett. Nagyokat lélegzett: hagyta, hogy a hideg kimossa a fejéből a fülledt ebédet, Borisz tekintetét és az ezernyi kérdést, ami most benne kavargott.

A Zsurky családnak szépen megművelt kertje volt, különösen magas kerítéssel elválasztva az utcától és más, átlagos mándokiaktól. Olyan érzés volt onnan föntről, a lépcsőről nézni a kertet – jutott eszébe Hédinek –, mintha egy hógömb kellős közepén állna. A kerítés teljesen lehatárolta a látását, és nem maradt más, mint a hatalmas ősfák, itt-ott a tavaszra váró virágágyások fekete-fehérje foltjai, a lassan monokrómmá váló jeges talaj, a kert középen pedig, valami természetes domborulaton ez a nagy, barnaspalettás ház. Ívesen hajolt Hédi fölé még az ég is. A szürke felhő egy foltot sem engedett láttatni az égből.

Vállára egyre csak gyűltek a hópelyhek.

Hédi ekkor már sok mindennel tisztában volt, ami a múltját és az eredetét illeti. Sok mindent sejtett, sok mindent tudni vélt – de semmiben sem volt egészen biztos. Hogy nem tartozott ide, azt határozottan tudta. Kezdte érteni, hogy miért ilyen idegen rajta a fűző, miért zavarja az alsószoknya, a felkötött konty és a magas gallér. Hogy ő valamiféle köznapi feladattal érkezett, azt is tudta. Sejtett valamennyit a történelemről: távolról látott mindent, értett összefüggéseket, a világháborút, a spanyolnáthát, a jövőt és a múltat. Volt rá egy szava – de kimondani még magában sem merte.

Az a világ, ahonnan Hédi jött, most olyan távoli volt, hogy az emlékei sehogyan sem akartak körvonalazóni. Szabályokra, nagyon szigorú szabályokra emlékezett. Eszközökre, amelyeknek pontról pontra megtanulta a használatát. Egy nagy, diófa szekrényre. Könyvekre, amelyeket kívülről kellett megtanulnia.

Tudta, hogy Borisznak van igaza: az ő feladata egy oklevélmásolat készítése lett volna, semmi más. Emlékezett a jegyzeteire is: sokat írogatott arról a bizonyos Forgách családról, de még az is rémlett neki, hogy fekete színű töltőtollal körmölte azt a kapcsos füzetbe – aminek a kulcsa még mindig Gyulánál volt.

Tudta, hogy Borisz valamiféle felettese lehet, még hogyha olyan távoli is, hogy eddig még nem találkoztak. Mert, hogy eddig még nem találkoztak, ezt már a legelső pillanatban tudta.

Tudta, hogy Borisz nagyon komolyan számonkérheti őt valamiért – de a vétkét már nem igazán értette. Rémlett neki egy szó az injekciós tűhöz mellékelt használati utasításról: fegyelmi tárgyalás.

Tudta, hogy bűnös.

– Istenkém, végre! – Gyula lépett mellé, és olyan határozottan csukta be maga mögött a bejárati ajtót, hogy a kilincs nagyot nyekkent mögötte.

Hédi sóhajtott, és szó nélkül engedte Gyulának, hogy futtában szorosan magához ölelje.

Tegnap ez még zavarta volna: ha Gyula hozzáért, nem igazán tudta hová tenni a mozdulatait. Most viszont, hogy az a korábbi élet már annyira megfoghatóvá vált, és Borisz fenyegetése Damoklész kardjaként lebegett a feje fölött, most már akarta Gyulát. Mindenestül. Belekapaszkodott a férfi kabátjába, és erős marokkal megszorította a vastag gyapjúszövetet.

– Azt hittem, már soha nem lesz egy percünk se, hogy beszélni tudjunk – súgta a leány fülébe. – Hédi, drága Hédi, ha tudnád… – Nem fejezte be a mondatot. – De gyere, nem maradhatunk itt! Gyere! – Gyula eltolta magától a leányt, és hogy ne legyen feltűnő senkinek se ez a különös összeborulás, a karját nyújtotta Hédinek, és levezette őt a lépcsőn. – Sétáljunk! Arra megyünk, a platán felé, rendben? Csak gyere mellettem szépen, érted? Odabentről látnak innen is, de azt nem tudhatják, hogy miről beszélgetünk.

Hédi szíve a torkában dobogott. Úgy szorította Gyula karját, amibe belekarolt, mintha attól félt volna, máskülönben valami mélységes mély szakadékba fog zuhanni.

– Ismered?

– Nem. Azt hiszem, nem találkoztunk még. De a főnököm vagy a felettesem, vagy valami ilyesmi lehet.

– El akar vinni téged innen.

– Azt hiszem, igen. Azt mondta, haza akar vinni.

– Ha-haza akarsz menni, Hédi? – kérdezte most Gyula, és pillanatra megbicsaklott a hangja.

– Nem. Veled akarok maradni.

Minden mondat után fehér pamacsokat leheltek az egyre sűrűsödő hóesésbe.

– Éjszaka megszökünk – közölte Gyula. – Én oda tudlak vezetni téged a géphez, de nem fogom tudni, hogy hogyan kell használni. Emlékszel már? Hédi! Tudod már, hogy honnan jöttél? Tudod, hogy ki vagy te?

Lassan sétáltak egymás mellett. Nem néztek a másikra, nem figyeltek semmi másra, csak a következő lépésre a jeges fűben, a hó roppanására a talpuk alatt és a kopasz platánra, ami felé közeledtek.

– Azt hiszem – suttogta a leány. – Vezess oda, és ígérem, menni fog! Vezess oda az időgéphez! – Olyan természetes volt kimondania ezt a lehetetlen szót. – Ha ott leszünk, ha már látom, akkor tudni fogom, hogy mit kell csinálni. Biztosan.

Megkerülték a platánt, és a százéves fa vastag törzse mögött Gyula a barna spalettás ház felé pillantott.

– Csókolj meg! – Még a hangszínén sem változtatott, úgy kérte ezt.

Az arca most mindkettőnek piros volt, a tekintetük – a két kék szempár – csillogott. Hédi pillanatra sem eresztette el Gyula karját. Felé fordult, és a nyakába kapaszkodott, hogy közelebb húzza magához a férfi arcát. Forró volt az ajka mindkettőnek. Úgy kaptak egymás után, mintha víz alól fölbukva kaptak volna levegőért. Formára mindketten ugyanolyanok: arcnál tükrözött képei voltak egymásnak.

Hédi válláról lecsúszott a kendő, és a hóval borított földre hullott.

– Nehogy megfázz…

– Nem! – Suttogásnak is alig volt mondható, amit a másik elé leheltek. Gyula még ráérősen végig húzta az ujjait a leány arcán, mielőtt a lábai elé hajolt. Fölkapta a földre hullott kendőt, és Hédi vállaira terítette.

– Tessék! – Megdörzsölte a leány hátát, megszorította a keményített blúz alatt a libabőrös karokat.

Hédi laposakat pislogott. Mintha lelassították volna körülötte a világot. Gyulát figyelte: a piros arcot, a csillogó szemeket, a szőke hajban fönn-fönnakadt hópelyheket.

– Van egy másik ideám, már ami a szökést illeti. – Gyula olyan természetességgel karolt bele ismét a leányba, és vezette őt tovább, át az udvaron, hogy Hédi hirtelen nem is tudott kapcsolni. Még mindig ott tartott, a platán mögött, a fa takarásában, még mindig az előbbi pillanatot játszotta vissza magában, mikor Gyula már rég a következő napirendi pontot vette sorra.

– Tudod, mit mondott nekem az imént édesanyám, hogy félrehívott magával?

– Ne… nem – kereste a szavait Hédi, és hogy nem figyelt, majdnem orra bukott egy nagyobbacska kőben. Ha Gyula nem tartotta volna meg, talán el is esett volna.

– Hát én sem találnám ki magamtól, elhiheted. Nézz előre, Hédi! – figyelmeztette közben a leányt. – Emeld föl a fejed! Úgy! Sétálj természetesen, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Nézd! – Gyula a leányt visszafordította a platán felé, és a fa magas ágai között most egy pontra mutatott. – Őszapók.

– Kedves kis madarak – Hédi elmosolyodott. Érezte, hogy jól sikerült a színjáték, mert Gyula most finoman bólintott, és tovább vezette őt az udvaron.

– Az anyám közölte velem, hogy bár édesapám nem tart többé elsőszülöttnek sem jogilag, sem – von vállat –, sem egyébként, de attól ő még nem fog magamra hagyni. Azt mondta, már előre sejtette, hogy ez lesz, és hogy összegyűjtött nekem némi pénzt. Némi! – nevetett Gyula saját szóválasztásán. – Rengeteg pénzt! El is mondta, hogy hová dugta, ahol Ödön nem fogja föltalálni – emelte ki apja keresztnevét.

Valahol a fejük felett a hófelhők takarásában gágogva húztak el a vadludak. Mindketten egyszerre fordították a fejüket a távolodó hangok irányába.

– Persze nekünk nem feltétlen kell a pénz, ha elmegyünk innen. De ha valami balul sülne el, vagy ha valamiért mégsem tudnád elindítani a gépet, és itt ragadnánk…

– Akkor?

– Akkor jó búvóhely lesz 1918 is. – Gyula megtorpant, és rámosolygott Hédire. – Nálad is volt pénz, emlékszel rá?

– Igen. A hátizsákomban van.

– Na, akkor összerakjuk, amink van. Végszükség esetére. És hidd el, ha kell, ez elég sokáig kitart majd.

– De Gyula! Neked nem furcsa ez az egész? Eleve az, hogy téged apád ilyen erőszakos módon akart orvosnak nevelni. Aztán hogy te elmentél a frontra, és rólad semmit sem tudtak, megszületett Ivánka, aztán most ez az örökség-dolog – sorolta Hédi –, nem értem, hogy miért van. Te érted?

– Már hogy a mennykőbe érteném! – nevetett föl Gyula, mikor már szinte majdnem körbeérték a házat.

– Nem szeretem az apádat – vallotta be a leány töredelmesen. – Félek tőle.

– Nem vagy vele egyedül – vont vállat Gyula. – Éveken keresztül rettegtem tőle, de már nincs fölöttem semmiféle hatalma. Nem rendelkezhetik többé velem, és nem kell újra megszöknöm a frontra, hogy egy kicsit szabad lehessek. Ha ezentúl megszököm, erre esküszök neked, Hédi, hogy az saját akaratomból lesz, és nem az apám nyomására.

Gyula a bajusza alatt most olyan titokzatosan mosolyodott el, hogy Hédinek ettől nevetni támadt kedve. Pedig az előbb még inkább borzongatta Zsurky Ödön és családja összes érthetetlen tette.

– És akkor este? Már ma este? – szedte ráncba a leány az arcvonásait.

– Nem kockáztathatjuk meg, hogy Borisz visszavigyen téged, úgyhogy igen: ma este.

– Oké – Hédi most hosszasan elkerekítette az ajkait erre a szóra. Olyan régen nem csúszott már ki rajta! Most hazaért.

Hédinek elég volt, hogyha fejben csomagol össze. Minden ingósága ott volt az ágy alatt. Éjszaka csak annyi lesz a dolga, hogy fölhúzza magára a ruháit, amelyekben ideérkezett, fölveszi a steppelt kabátot, amit Katica – mint hogy nem ismerte az ilyesféle anyagok viselkedését – komoly gonddal mosott ki és szárított meg neki, masnit köt a tiszta bakancsára, és a hátára veszi a hátizsákot.

Gyulának már kissé körülményesebb volt a pakolás: hogy senki se fogjon gyanút, egyesével csempészte a szobába az útiruháit, a katonai málha helyett egy régi turistahátizsákot, vastag zoknit és meleg pulóvert. Hozta még az összes őt igazoló papírt, a bicskáját, három rend tiszta zsebkendőt, egy tekercs gézt, egy füzetet, amiben – ezt Hédinek meg is mutatta egy lopott pillanatban – a különféle rovarokról szóló leírásait tartotta, és Hédi legnagyobb döbbenetére egy kézifegyvert.

– Nem fogom elsütni. Sőt – kuncogott a félig csukott ajtó takarásában –, hogy őszinte legyek veled, még csak töltényem sincsen hozzá. De elriasztásnak tökéletes lesz – magyarázta Gyula, és ezt is beletette a hátizsákba.

Minden holmit elrejtettek szem elől, nehogy valakinek szemet szúrjon ez a nagy készülődés.

– A pénzt majd éjszaka – súgta oda a férfi Hédinek –, majd, ha nem lát minket. – Célzott Boriszra, aki miközben Gyula egy-egy tárggyal ártatlanul visszalopózott a szobájába, még akkor is mintha őt figyelte volna a dolgozószoba nyitva hagyott ajtajából, ahol most Zsurky Ödönnel borozgatott.

Mikor Katica éppen Ivánkát altatta, Gyula pedig a holmiját rendezgette a szobában, Hédi a konyhába ment, hogy hátha onnan ki tud még lopni valami élelmet maguknak, ami könnyű is, tartalmas is, nem is romlik meg olyan könnyen. Végignézte a szekrényeket, az asztalon hagyott gyümölcskosárból elvett két almát, majd bekukucskált a hűvös kamrába is. Orrát a száradó kolbászok illata csapta meg. Már átlépte a küszöböt, hogy leszakítson egy szállal, mikor kinyílt mögötte a folyosóra vezető ajtó, és Borisz lépett be olyan lendületesen, mint egy élő szélvihar.

– Kezdem már sejteni, hogy mire készülsz – tudatta vele, miután alaposan körbenézett a konyhában: rajtuk kívül sehol senki. – És érteni vélem azt is, hogy mi történt veled. És én naiv még azt hittem, hogy csak el akartál lopni valami értékeset!

– Én… – Hédi védekezni akart, de hirtelen semmi okos nem jutott az eszébe.

Balkezében két alma. Izzadó jobbját a szoknyájába törölte.

– Ne mondd meg! Ne mondj semmit! – Nevetett Borisz. – Én magam akarom összerakni! Azt már tudom, hogy téged leütöttek, és doktor Zsurky azt is készséggel elmesélte, hogy te három teljes napig magadhoz sem tértél. És, még ha csak ennyi lenne! Te lennél az ártatlanság élő szobra! Én meg azt hittem, elloptál valamit! – ismételte magát a férfi, és most olyan lelkes lett, hogy a szigorú arc és a fekete szemek ragyogni kezdtek.

Föl-alá mászkált a konyhában Hédi előtt, és mint egy szorgalmas pók, egyre csak szőtte az eseményeket.

– Doktor Zsurky azt is elmesélte, hogy Gyula közben ágynak esett. A spanyolnáthát valószínűleg a frontról hozhatta haza, ebben semmi meglepő nincsen, és pár nap alatt végzett is volna vele a kór, mert ennek így kellett volna lennie, igen, Hédi, de te közbeavatkoztál. Deus ex machina, ugyebár? Ez egyszer minden utazót utolér. Az istenkomplexus! Még akkor is, ha nem nagyon tudtad, hogy mit teszel, mert erre is doktor Zsurky segített rájönni: az emlékeid zavarosak voltak, a saját nevedre is csak nagy nehezen tudtál visszaemlékezni. Hát még a többire? Nem tudtad, hogy ki vagy te, hogy miért jöttél ide, hogy kik ezek az emberek körülötted. De a pupillareflex! A pupillareflex tökéletesen működött, hogy doktor Zsurkyt idézzem. Gyulát azért csak közel engedted magadhoz, ebben mégis csak van valami megható. Kár, hogy nem vagyok az az érzelgős típus, szóval… – vonta meg a vállait Borisz. – Közeledek az igazsághoz, így van? Ne! Ne mondd meg! – Hédi meg sem akart szólalni. – Összerakok mindent saját magam! – És aztán olyan gyorsan tűnt el a konyhából, amilyen hamar érkezett.

Hédi ezután a különös epizód után már nagyon sürgette volna az indulást, de Gyula ragaszkodott az éjszakához.

– Senki sem jön utánunk, senki se fog keresni minket egészen reggelig, és hidd el: a sötétség is segít majd nekünk. Mire ők észbe kapnak, mi már rég a gépnél leszünk, és hopsza! – Intett a kezével. – El is tűntünk.

Olyan lassan telt el a délután, mint még soha. Hédi folyton a szalon ajtajából leste az állóórát, mikor üt négy órára, mikor ötre, hatra… És alig hitte el, hogy egy-egy szalonba pillantás között még csak öt-tíz perc telt el. Hát az nem lehet! Talán inkább, hogy az óra romlott el. Nem kellene fölhúzni?

A Zsurky család hét órakor vacsorázott. Ahogy az ebédnél, most is mindenki szépen, ünnepélyesen jelent meg az asztalnál. Ez az ünnepi hangulat, gondolta Hédi, Borisz miatt van most. Borisz vendég, méghozzá egy férfi, aki a család jövőjének ügyében sorsdöntő lehet: rajta állhat vagy bukhat, hogy Hédi és Gyula összeházasodnak-e.

Valéria talán még szurkolt is nekik. Ödön csak azt akarta, hogy Gyula elkerüljön végre a háztól.

Olga halványrózsaszín szalagot kötött a hajába. Valéria nem vette észre. Tekintetét a terített asztalon föl-alá járatta, mintha valami még hiányzott volna neki. Irma a nővérét figyelte, aztán Boriszt figyelte, végül pedig Hédit figyelte; egyedül Hédi nézett vissza rá. Ekkor a kislány annyira megijedt, hogy elkapta a tekintetét, és sokáig nem is nézett máshová az asztallapon kívül. Ivánka nagy, barna szemeivel a pár napja legelőször látott bátyját nézte Katica karjaiból.

Olyan egyszerűek voltak így mindannyian, egyszerű vágyakkal, egyszerű életekkel. Gyula a legjobb akart lenni, Olgácska szép szeretne lenni, Irma megfelelő kíván lenni, Ivánka olyanná akar majd lenni, mint a bátyja. Valéria azon aggódik, hogy minden helyénvaló-e, Ödön pedig azon, hogy minden helyénvaló dolog fölött sikerül-e uralkodnia.

Hédi úgy érezte, fókuszt váltott a tekintete: távolivá zsugorodott a szemében az egész család, és nem maradt meg mellette senki más, csak az ismeretlen: Borisz.

De ez az érzés – szerencsére – csak egy pillanatig tartott. Mert ha Hédi hagyta volna, hogy teljesen eluralkodjon rajta, talán még az emlékei is kitisztulnak, és a képzésen tanultak egytől egyik eszébe jutnak, és akkor talán már nem is akar többé elszökni majd Gyulával, boldog lenni Gyulával, élni Gyulával. Akkor már nem akar majd semmi mást, mint amit a Nemzetközi Időkutatási Szövetség kíván tőle. És akkor – egy másik nézőpontból – majd ő is összezsugorodik.

Még mindannyian Zsurky Ödönre vártak, mikor Borisz rövidet krákogott, és lendületesen fölpattant a helyéről.

– Úgy érzem, Gyula még nem teljesen barátkozott meg a gondolattal, hogy menyasszonyának egy bátyja is van – jegyezte meg Borisz szinte elegánsan, és jobbjával már egy üveg pezsgő kibontásán ügyeskedett.

– Miből gondolja ezt? – zavarodott össze Gyula. – Nekem ezzel semmi bajom nincsen, én kérem…

– Hagyjuk a felesleges mellébeszélést! Komám! Igyunk pertut, ha már sógorok leszünk!

Borisz mindkettejüknek pezsgőt töltött. Valéria fél szemmel a férfiakat figyelte. Ivánka Katica karjából a pezsgőspohár felé nyújtózkodott. Olga a szalagot igazgatta copfja végén.

– I-igyunk! – Gyula nem remegett meg, nem dadogott, csak éppenhogy! Lehet, hogy csak Hédi fülében ragadt ott a sokat hallott tétovázás.

Mert Gyula aztán gyorsan a pohár után nyúlt, és összekoccintotta azt Boriszéval.

Hédi igazán nem értette Borisz viselkedését. Mert az alapos leteremtés reggel, az még beleillett a képbe. A konyhában rárontó lelkesült profi, a szeme csillogása akkor, a szándék, hogy mindennek ő maga menjen az elébe, az is rendben volt még. De ez az indokolatlan kedvesség, ez a látszólag cél nélküli lépés, ez valahogy nem illett Borisz eddigi viselkedéséhez. Miért a koccintás? Miért szövi tovább ezt az amúgy is cél nélküli színjátékot? Mit akar még Gyulától? És különben is: miért nem inkább őt akarja innen minél messzibb vinni a helyett, hogy a Zsurky családdal kvaterkázna?

Hogy miért: azt Hédi egyáltalán nem értette. Csak idegenkedett Borisz minden gesztusától: ahogy a poharat Gyula felé tartotta, ahogy rávigyorgott a férfira, ahogy a tekintete egy pillanatra megállapodott a leányon.

Mindketten a szájukhoz emelték a poharat, és szinkronban ittak bele. Gyula lehunyta a szemeit, úgy kortyolt. Borisz Gyulát figyelte. Aztán egy pillanatra egymásra néztek – összefonódott a kék tekintet a kútmély-feketével –, Hédinek pedig görcsbe rándult a gyomra. Akkor még nem tudta, miért. Baj van, ezt súgta neki valami ösztöne, ami a ködös emlékek mögött a jól begyakorolt szakma sajátja lehetett.

Pedig csak vacsora volt a Zsurky családnál, semmi több. Kocc-kocc.

A vacsoránál egy-egy falat, az is csak nehezen ment le a torkán. Pedig tudta: ennie kell, hogy legyen energiája. Ki tudja, hol és mikor fog következőre meleg vacsorát kapni?

Ödön kedélyesen beszélgetett tovább Borisszal, Olga a szalagot pödörgette az ujjai között, Ivánka krumplipürét majszolt. Minden rendben van, igyekezett megnyugtatni magát Hédi. Már csak pár óra, és vége lesz ennek a rémálomnak.

Már a mákos süteménynél tartottak, mikor Gyula köhögni kezdett. Egyszerre tört rá egy nagyobb roham. Fel is kellett állnia és kimenni a folyosóra, hogy illendő módon juthasson levegőhöz.

– Jól vagy? – sietett utána Hédi, nyomában Zsurky Ödönnel.

– Nincs baj – kapkodott levegő után Gyula. – Mindjárt jobban leszek! – Mielőtt doktor Zsurky odaért volna, még megszorította a kezét, és rámosolygott a halálra rémült leányra. – Semmi az egész.

De Gyula nem lett jobban.

Zsurky Ödön a következő roham után bevezette őt a szobába, és mindenki mást kizárt odabentről. Valéria az asztalt, a gyerekeit, a vendéget is odahagyta, és Hédivel szinkronban sétáltak föl és alá a szoba ajtaja előtt. Zsurky Ödön nagyon sokáig vizsgálta a fiát. Odabentről nem lehetett hallani semmi mást, csak Gyula folyton föl-föltörő köhögőrohamait, ziháló hangját, egy-egy elkapott szavát.

Hédi most már egyenesen rémült volt: mi lesz így velük?

Mire Ödön újra kinyitotta az ajtót, Gyula már az ágyában feküdt. A takarót nem engedte apjának magára borítani, mondván, mindjárt jobban lesz, csak egy kis pihenésre van még szüksége.

– Láza van – súgta oda Zsurky Ödön a feleségének.

– Megint? – Valéria arcából minden vér kiszaladt. – Az Isten legyen velünk! A múltkor azt mondta, meggyógyult teljesen. Mi történhetett?

– Bizonyára csak lappangott benne a kór, és most újult erővel döntötte le a lábáról. Ez nem meglepő. A múltkori, a gyógyult fázis volt az igazán megdöbbentő.

– Ödön, kérem! – sziszegte Valéria sápadttá vált ajkakkal. – Nem hisz maga Istenben?

– Hogyne hinnék, kérem! Isten volt a felelős azért, hogy a fia elkapta a kórt. Minden más már Gyulán fog múlni. Én itt nem tehetek semmit.

– D… d… de hát valami orvosság csak van még! Valami, amit nem próbált! Valami, ami se… segíthet! – Az asszony felemelte a hangját, és a félelemtől úgy bicsaklott meg, mintha most ő kezdett volna dadogni. – Valamit adjon neki, Ödön, hogy túljusson ezen az egészen!

Hédi csak fél füllel hallgatta a házaspár beszélgetését. Mert közben a szemét nem bírta levenni Gyuláról, aki sápadtan, csukott szemmel, összeszorított ajkakkal hanyatt feküdt az ágyban. Az ingét nyaknál kigombolták, hogy könnyebben kapjon levegőt. Szemhéja alig mozdul, mint aki mély álomba merült, pedig a légzéséből Hédi tudta, hogy ébren van. A száján szívta be és fújta ki a levegőt.

A leány lábai maguktól indultak el a férfi felé. Kikerülte Ödönt és Valériát, és csak Gyula ágya mellett állapodott meg.

– Gyula… Gyula! – Hangosabban kellett szólnia, hogy saját zihálásától a férfi hallja is, hogy mit akar mondani neki. – Édes Istenem, hát mi lesz így veled, Gyula?

A férfi megmoccant. Hunyorogva kinyitotta a szemét, és láztól csillogó szemekkel Hédit kereste.

– Mi lesz így velünk? – kérdezte újra Hédi.

Gyula halottsápadt arcán az erőlködéstől két piros folt jelent meg. Mosolyogni próbált, de cserepes ajkai csak nagy nehezen engedtek akaratának.

– Minden rendben lesz – mondta Gyula szinte hangok nélkül, levegő nélkül, élet nélkül. – Meg fogok gyógyulni.

Hédi háta mögött Valéria sírva fakadt. Az egész szoba az asszony zokogásával volt tele, Hédi fejében is ez visszhangzott, Gyula pedig arcával a hang irányába próbált fordulni.

Hédi mellkasa megtelt tömény keserűséggel, a kezei ökölbe szorultak, a teste megfeszült.

Ödön kivezette feleségét a szobából, és ami ez után következett, még a zokogásnál is rosszabb volt: néma csend szakadt rájuk.

Hédinek sípolni kezdett a füle.

– Így nem mehetünk el – kereste a megfelelő szavakat Hédi. – És Borisz is itt van, és csak idő kérdése, hogy elvigyen magával. Így nem vihetlek magammal, Gyula, mit csináljak? Nem akarok nélküled elmenni. Nem mehetek el nélküled!

– Ne félj! – Nézte homályos tekintettel egyre csak a leányt Gyula. – Nem lesz semmi gond. Meg fogok gyógyulni.

Nem, nem fogsz, akarta mondani Hédi, de gombóc nőtt a torkába.

– Csinálj mindent csak úgy, ahogy eddig terveztük. Éjjel tudod, hogy mit kell tenned?

– Éjjel – ismételte a leány.

– Még talán szerencsénk is van. – Gyula nevetni akart, de helyette újabb köhögőroham tört rá. Az arcán égett a két piros volt, a homlokán gyöngyözött a verejték. Testét úgy rázta a köhögés, mintha az utolsó csepp életet akarta volna kifacsarni belőle. – Anyám – folytatta suttogva – itt fog virrasztani az éjszaka. Te menj be a szobájába, és vedd el a pénzt, amit nekem szánt. Ha kinyitod a szekrényét – zihálta Gyula egyre kevesebb levegővel, de egyre elszántabban –, akkor találsz ott egy ezüst dobozkát. Abban lesz a pénz. Érted, Hédi? Azt kell kivenned. Tedd el valahová, ahol csak te tudhatod, tedd el, mert bármikor indulhatunk, és bármikor szükségünk lehet rá.

A leány bólintott.

– Amint kissé jobban leszek, rögtön indulunk. Akár már reggel is. Bármikor! Érted, hogy mit mondok neked? Érted, hogy mit kell csinálnod? Hédi!

A leány szoborrá merevedett, amíg Gyula hozzá beszélt. A takaró gyűrődéseit nézte, amin Gyula feküdt, a férfi testének falra vetített körvonalait, a groteszk pózt, amibe beszéd közbe süllyedt bele: görcsbe rándult az egész teste, a lábait magához húzta, a nyaka köré csúsztak a vállai, összeszorította a kezeit, összeráncolta a homlokát. A szavait hallotta ugyan, és még az értelmét is sikerült felfognia, de nem volt mögötte – semmi. Üres szavak lebegtek egy csendes szobában.

Hédi még soha életében nem érezte magát ilyen magányosnak.

– Hédi! – futott neki újra Gyula, és immár a sápadt arc nem csak halottfehérnek, de egyenesen kéknek tetszett a lámpafényben. – Figyeltél?

– Igen – bólintott a leány. – Figyeltem.

– Jó – nyugtázta Gyula, és a teste most elernyedt. Az arcát is elfordította Hédi felől, és a leány helyett a plafont kezdte bámulni. Hogy látta-e a lámpa által vetített fénycsíkokat, abban Hédi már nem volt biztos. – Hideg van.

– Szeretnéd, hogy betakarjalak?

– Nem szeretnék elaludni, csak… – kereste a szavakat Gyula –, csak a vékonyabb takaróval.

Odakint valami távolról jövő szél jobbra-balra dobálta a hópelyheket. Nekiiramodott az ablaknak is, ráncigálta a barna spalettát, tépte a fák csupasz ágait, és lerázott róluk minden havat. Az ég sötét volt, minden más hófehér.

Hédi az ablak felé fordult, és hirtelen ő is fázni kezdett.

– Oké – tátogta hangok nélkül, és az ágy végébe dobott pokróc után nyúlt.

Hogy ne fagyjanak meg a novemberi éjszakában, tüzet gyújtottak.

Gyula helyet csinált magának két kő és egy fa törzse között. Úgy ékelte be a testét, hogy akár ülve is el tudott volna aludni, akkor sem dőlt volna oldalra. Ritkán mozdult meg, akkor is leginkább csak az újabb falatot emelte a szájához. Nézte a leányt, a tüzet, a díszesen faragott diófa szekrényt.

Hédi fel-alá mászkált. Hogy felmelegítse magát, a tűz mellett toporgott, és a kezeit dörzsölgette. Gyulával ellentétben ő most cseppet sem volt éhes. Fél szeme mindig az árnyékba húzódó katonán volt, és magában egyre a hogyan-továbbot rágta.

– Biztosan vannak kérdéseid – kockáztatta meg óvatosan, mikor már Gyula szája sem mozgott a rágás automatizmusától. – Kérdezz bátran, amit csak szeretnél! Ígérem, mindenre válaszolni fogok.

Hédi magában olyan egyezséget kötött, amit utazónak soha nem lett volna szabad: amiért ez a katona megkímélte az életét, nem fog neki hazudni. Még akkor sem, ha a Nemzetközi Időkutatási Szövetség tiltja az ilyesmit. Az őszinteség, amivel szolgálhat, a legnagyobb ajándék, amit az életéért cserébe neki adhat.

Ilyet előtte még soha, még senki… Legalábbis Hédi így hitte. Mert az utazónak a dolga annyi volt, amennyit a Nemzetközi Időkutatási Szövetség engedélyezett számára, és semmi több. Nem szórakozhatott kedvére a múltban. Nem beszélgethetett azzal, akivel akart – nehogy megváltoztasson valamit. Még csak nem is oda mehetett, ahová szeretett volna. Minden tettét patikamérleggel mérték ki.

És Gyula szerencséje is csak annyi volt az egészben, hogy Hédivel akkor találkozott, mikor Hédi már kezdett megkérdőjelezni mindent, amit a Nemzetközi Időkutatási Szövetség előírt számára. Egyszerre volt rugalmas és utálatos terep neki ez a magáncég, ahol dolgozott – távolabb volt a tűztől, és itt egyre több lett a kérdése a rendszer működésével kapcsolatban.

Hédi pedig már döntött: ha Gyula elhiszi neki, elmondja neki az igazságot.

A katona – Hédi iménti állítását alaposan megforgatta magában, vannak kérdései, hát persze, hogy vannak kérdései, és – bólintott.

– Ho… ho… honnan jött? – kérdezte Gyula, hosszas hallgatás után a szavakat keresve. Következetesen magázta Hédit.

– Rosszul kérdeztél.

– Tessék? – Talán a meglepődöttség radírozta ki Gyula dadogását.

– Rossz a kérdés: hogy honnan jöttem. Egyébként, ha tudni akarod, persze ezt is elmondhatom. Pestről utaztam ide. A szekrényt a cégem, az IdőKapu Kft. kocsija hozta le és cipelte be az erdőbe. Ezt a helyet találták, ami légvonalban a legtávolabb esett mindenféle lakott településektől. Normál esetben kellene biztosítaniuk nekem egy ugrási pontot: egy épületet vagy szobát, valami fedett és védett helyet. De én egy magáncégnek dolgozok, ahol ilyen úri huncutságokra, persze, nem futja. Idehoznak az erdőbe, és ennyi. De abban, hogy hogyan kerültem a Tisza mellé, az ég világon semmi különös nincsen. Nem ez az a kérdés, amit fel kell tenned.

– Hát a-akkor mégis micsoda? – rántotta bajusza fölött furcsa grimaszra az ajkait.

– A helyes kérdés a következő kellene, hogy legyen: mikorról jöttél?

– Nem értem. – Ahogy figyelt, úgy enyhült a szorítás a markában. Előrehajolt, és hogy a tűz mozgó fényében jobban láthassa Hédit, még a puskát is távolabb lökte magától.

– Tudom, kicsit hülyén hangzik ez a nyelvtani szerkezet, mikorról jöttél, de engedtessék már meg a nyelvnek, hogy ha ilyen lassan is igazodik hozzánk, mégis csak megtörténjen benne a változás, ami követi a technikánk fejlődése. De most nem ez számít! – legyintett a leány, és komolyan Gyula szemébe nézett. – Csak kérdezd meg: Mikorról jöttél, Hédi?

– Mikorról jöttél, Hédi? – visszhangozta a katona a leány szavait.

– 2082-ből – válaszolta meg Hédi a saját kérdését. – Százhatvannégy évvel ezelőttről.

Csak a tűz ropogását, mást semmit sem lehetett hallani. Hédi a katonát nézte, hogy hogyan vált fókuszt a tekintete, mikor rámeredt.

Hülye lenne elhinni nekem, gondolta Hédi. Én is hülye voltam, hogy előadtam neki ezt az egészet. Mégis mit gondoltam? Hogy majd bólint egyet, és azt mondja, ó igen, hát akkor te csakis utazó lehetsz! Hülyeség volt ez az egész, szusszantotta magában, nagy hülyeség!

Ropogott a tűz, és Gyula próbálta összerakni magában a részleteket: a kék fénnyel világító szekrényt az erdő közepén, ezt a különös, nadrágban fel-alá mászkáló leányt, a ködös utalásokat, zavaros félmondatokat, és ezt: százhatvannégy év.

Ezt a szakadékot hirtelen sehogy sem tudta áthidalni.

Fel-felcsaptak a lángok, és a fejük fölött pernyedarabkák izzottak fel és hűltek ki. És ebben a döbbent csendben, ebben a néma pillanatban zuhanó repülő módjára csapódott be melléjük egy kisebb test, és ezt rémisztő visítás követte.

Hédi és Gyula egyszerre sikoltottak fel. Előbbi három lépést hátrált, és jobb kezével a diófa-szekrény ajtaja felé kapott. Utóbbi megmarkolta a puskáját, és a sötét erdőbe, vakon, lövést adott le.

DURR-durr-durr… visszhangozta a robbanást követő csend.

De aztán a test, ami az előbb olyan hirtelen zuhant melléjük, most hirtelen felröppent a földről, karmai között egy döglött egérrel.

– Egy bagoly – bökte ki Gyula. – Csak egy bagoly.

– Igen, láttam – kapkodott levegő után Hédi is.

Mindkettejük fülében ugyanúgy dobolt a vér, ugyanolyan rémülten pillantottak aztán egymásra is.

– Oké, figyelj rám! – kezdte Hédi. – Esetleg elmondhatnád a nevedet, mit szólsz? Kezdetnek ez is megtenné, és kissé talán megkönnyítené ezt a beszélgetést is.

– Rendben – egyezett bele Gyula.

Hédi közelebb ment a katonához, és mikor már csak lépésnyire voltak egymástól, kezet nyújtott neki.

– Az én nevem Monostory Hédi – mutatkozott be ünnepélyesen.

– Zsurky Gyula – szorította meg a leány kezét a katona.

– Zsurky Gyula, talán egyszerűbb lesz, ha mi ketten ezentúl tegeződni fogunk, oké? De most figyelj most jól! – Hédi szándékosan, nem engedte el a katona kezét. Szorította, mintha még mindig a bemutatkozásnál tartottak volna. – Én ma este szentül megfogadtam, hogy őszinte leszek hozzád, amiért nem lőttél agyon. És el kell mondom valamit, amit nekem sehogyan sem akarsz majd elhinni, pedig igaz. Én időutazó vagyok. – Gyula nagyot nyelt. – Százhatvannégy évvel ezelőttről jöttem ide, hogy elintézzek valamit. És miután te nem lőttél le engem – eresztette el Gyula kezét –, még mindig élek – mosolygott.

– Én ezt ne… ne… n-nem értem – dadogta Gyula.

– Hát persze, hogy nem érted! – nevetett fel Hédi, és megvonta a vállát. – Csak fogadd el, hogy ez az igazság. De, ha nagyon akarod, hát legyen! Bizonyíték kell? – kérdezte a leány, és a szekrényhez szökkent. – Tessék!

A kékes derengés egy pillanat alatt betöltötte az egész tisztást, a tűz fényét pedig halvány ponttá zsugorította. Mindkettejüknek hunyorogni kellett, hogy bepillanthassanak az időgép belsejébe: a díszesen faragott ajtók mögé rejtett érintőképernyőkre, gombokra, kapcsolókra és a gondosan összerendezett, ezer színű huzalokra.

– Ezzel jöttem ide. Szekrénynek van álcázva, hogy ne legyen olyan feltűnő, de persze ez soha nem volt szekrény. Ez egy időgép.

– U-utaztál az időben?

– Igen – bólintott komolyan Hédi. – Ez a munkám. Időutazó vagyok.

Zsurky Gyula, levetkőzve most minden félelmet és rettegést, ami a kétévi frontszolgálat alatt a mocsokkal együtt ráragadt, elnevette magát.

– Mostan itt két lehetőség játszik! – kezdte Gyula, két nevetés között levegő után kapva. – Vagy én bolondultam meg teljesen, míg odavoltam, vagy közben mindenki más itthon!

– Ez teljesen jogos – mosolygott jót Hédi is Gyula kedélyeskedésén. – De nekem nem tisztem meggyőzni téged a saját igazamról, Zsurky Gyula! Az én alkum önmagammal csupán annyiból állt, hogy veled teljesen őszinte leszek. Ez pedig – tárta szét a kezeit –, az én igazságom.

– Hát legyen neked igazad, Hédi! – mosolygott rá a katona, és arcán megjelent most az a fiú, aki még a frontszolgálat előtt lehetett. Valahogy még dadogni is elfelejtett egy pillanatra.

Hédi megfordult, és becsukta maguk mögött az időgép ajtaját. Az erős fény után most mintha örök sötétség borult volna rájuk.

– Holnap reggel összecsomagolok, és elmegyek – tudatta Gyulával, az indokoltnál talán kissé szomorúbban. – És persze mehetsz te is, amerre akarsz. Egyet kérek csak: ne mondd el senkinek, hogy találkoztál velem. Rendben? Ha hiszel nekem, akkor azért. Ha pedig nem, akkor meg mégis mi értelme lenne? Hidd el, más is csak arra tudna gondolni: te bolondultál meg az erdőben, egyedül, hogy úgy hitted, időutazókkal beszélgetsz.

– Talán igazuk is lenne, nem? Mert te nem lehetsz más, mint jelenés! – sétálta körbe a tüzet Gyula. – Talán gránátnyomást kaptam.

– Talán igen – vont vállat Hédi is, és próbált most nagyon közömbös lenni. Neki ehhez a katonához semmi köze nincs, emlékeztette magát. – De holnap elbúcsúzunk egymástól, és többet már soha nem fogunk találkozni.

– Sajnálom – ült vissza Gyula eredeti, jól kitalált helyére: a két kő és a fa közé.

– Én is – vallotta be Hédi, és az időgép mellé terítette le a vastag pokrócot, amit az IdőKapu Kft. munkatársai készítettek össze számára. Először a kabátjával takarózott be, aztán még a pokrócot is magára húzta. Az arcát a tűz melege felé fordította.

– Ho-ho… hová mész ezután? – kérdezte Gyula hosszas hallgatás után.

– Azt nem mondhatom el. – Hédi már aludni próbált, de sehogy sem tetszett neki elálmosodnia.

– Azt mo-mondtad, teljesen őszinte leszel ve… ve… velem – emlékeztette őt Gyula, némi szemrehányással a hangjában.

– Igazad van. – Hédi fél kézzel felkönyökölt, és a hamuvá szelídült tűz fölött most megkereste Gyula tekintetét.

– Szó-szóval?

– Mándokra megyek. A Forgách családnál van egy kis elintéznivalóm. De ennél többet már nem mondhatok, akármi is…

– Hiszen az remek! – vágott a leány szavába Gyula. – Mándokra mész te is, én is! Egyfelé igyekszünk!

– Igen? – Hédi elmosolyodott. Hogy a híren, reggel még nem kell elbúcsúzniuk egymástól, vagy a katona örömén, azt ő sem tudta. – Ennek örülök, Zsurky Gyula! Csak ígérd meg, hogy többé nem fogsz rám fegyvert, jó? – bökött a fejével Gyula puskája felé.

– Le… le… legyen, ahogy kívánod.

Hédi visszafeküdt rögtönzött fekhelyére. Gyula álmatag tekintettel a parazsat nézte, és a szeme egyre hosszabb és hosszabb percekre csukódott le.

Ez után már csak a tűz ropogását hallgatták, és lassan mind a ketten elaludtak. Hédi úgy érezte, kettejüket az őszinteség láthatatlan egyezsége hosszú időre összekötötte.

A borítókép forrásai:

• Caspar David Friedrich: Der Wanderer über dem Nebelmeer
• Pinterest