Százhatvannégy év: hatodik rész

Hédi reggelig zavaros álmok között forgolódott. Odakint lassan felkelt a nap, a szobában egyre világosabb lett, a leány pedig hangokat és képeket hajkurászott, amelyek mindig csak egy pillanatra jutottak eszébe.

– Ezért lettél utazó? – kérdezte tőle minden szemrehányásával egy nő, aki valami rokona lehetett, de a nevét már nem tudta volna megmondani. – Ezért?!

– Az utazó ismeri és tiszteletben tartja a történelem és az idő törvényszerűségeit – dörmögte neki egy másik hang. Szakállas férfi, katedra mögül. Vakította a villanyfény. – Az utazó soha nem keresi a kiskapukat, az utazó semmilyen körülmények között nem fedi fel valódi kilétét, az utazó soha nem beszél a jövőről…

Soha. Nem. Beszél.

– Az eszköz elvesztése minden esetben fegyelmi tárgyalást von maga után! – hallotta a másik oldalról. Fehér köpenyes, idős nő.

Fegyelmi. Tárgyalás.

Hédi szaladt – egész testében érezte dobogni a szívét –, de fogalma sem volt róla, hogy mi elől rohan ilyen lélekszakadva. Csak azt tudta, hogy nem akarja hallani ezeket a se eleje, se vége mondatokat, és nem akarja látni ezeket az arcokat, amelyeket megnevezni nem tudott volna – de utálta mind.

– Kisasszony! Kisasszony! – Hédi Katica hangjára ébredt. A kis cselédlány ott állt az ágya mellett, és finoman szólongatta. – Ébren van már? Hoztam magácskának egy kis tejet. Hogy aludt?

Hédi feje tele volt az álommal.

Először a szobában nézett körbe: a bútorok, a hófehér falak, a félrehúzott függöny, a falon a rovargyűjtemény, minden-minden megnyugtató, reggeli fényben fürödtek. Odakint nem kiabált senki, idebent már kellemes meleg volt.

Utána Gyulát kereste meg a tekintetével: a férfi még mindig aludt. Onnan csak nagy, hófehér takarója látszódott.

Minden rendben, lélegzett nagyokat Hédi. Minden a helyén. És ez a sok-sok levegő kisöpörte a fejéből a rémálmokat. Minden a helyén, már amennyire eddig is a helyén volt.

– Köszönöm! – mosolygott Hédi Katicára.

– Pihenjék csak, amíg jól esik – egyenesedett föl a cselédlány –, és igya meg a tejet, amíg még meleg. Meglátja, jól fog esni.

Hédi feltornászta magát az ágyban, és egyből a csésze után nyúlt.

– Ha reggelit is kíván a kisasszony, szóljon bátran.

– Szólni fogok – ígérte meg Hédi –, és még egyszer köszönöm!

– Ugyan, nincsen amit! – legyintett könnyedén Katica, és kezében a már megürült tálcával elindult kifelé.

Hogy elhagyja a helyiséget, Katicának meg kellet kerülnie Hédi ágyát, el kellett haladnia Gyula ágya és az udvarra néző ablakok mellett, és csak aztán érhette el a folyosóra kivezető ajtót. Katica azonban nem jutott ilyen messzire.

Megkerülte Hédi ágyát, elhaladt Gyula ágya mellett, és ekkor érdeklődő pillantást vetett a férfit rejtő takarókupac felé. Tekintetében még valamiféle lesajnálás is volt. Olyasféle, hogy: Szegény Gyula úr, eztet érdemli, mikor oly’ szép élete is lehetett volna! De Katica szemei e helyett kikerekedtek a döbbenettől, és kezéből kiejtette a tálcát.

Az üres tálca hatalmas hanggal ért földet. Zengett bele az egész szoba, végig a folyosó. Hédi annyira megijedt, hogy a kezében tartott csészéből magára löttyintette a forró tejet.

– Drága Istenkém! – sikoltott fel a cselédlány. – Hiszen maga ébren van! A Gyula úr! – kiáltotta bele a reggeli csendbe. – A Gyula úr felébredt!

Pillanat alatt megtelt a szoba: először Olga sietett be kíváncsian, aztán Valéria érkezett meg a küszöbre, remegő tagokkal, halottsápadtan.

– Gyula, drága kisfiam! – tátogta hangok nélkül, és könnyekben tört ki.

Hédi a következő percekben aztán nem is látott mást, mint Valéria, Olga és Katica hátát Gyula ágya körül. És nem hallott mást, mint Olga fecsegését arról, hogy Gyulácska meggyógyult, Valéria zokogását, aki Istent emlegette, Katica folytonos kérdéseit, hogy mit hozhat és mivel segíthet az uraságnak. Hédi leöntötte magát tejjel, úgyhogy azt itatta most fel egy zsebkendővel.

A három nő egyszerre beszélt, és Gyulát egyik sem hagyta szóhoz jutni. Mikor Valéria végre rendezte vonásait, és szigorúan felemelte a hangját, csak az után lett végre teljes csend.

– Jól vagyok – hallotta Hédi Gyula gyenge hangját a nők sorfala mögül, és erről egyszerre több dolog is eszébe jutott: szénaillat, könnyek, kérdések. A lószagú pokróc, ami alatt néhány napja mindketten aludtak. A száraz kenyér, amit vacsora gyanánt rágcsáltak el. A folytonos eső az istálló tetején.

– Katica! Az uram beteghez ment – fordul a cselédlányhoz Valéria. – Menjen, és kerítse elő, akár a föld alól is! Érthető voltam? Amilyen gyorsan, csak lehet!

– Megyek is, asszonyom! – Katica felkapta a földről a tálcát, és kiszaladt a szobából.

– Te pedig, Olga – fordult aztán nagyobbik ikerlányához –, kimész a konyhába, és ügyesen teát csinálsz Gyulának. Abból a gyógynövényes keverékből tegyél bele, és hagyjad legalább tíz percig állni a teafüvet. Óvatosan öntsd a forró vizet a csészébe!

– Csinálom is, édesanyám! – sietett ki fontoskodva Olga is.

Most, hogy Valériának Hédin kívül mindenkit sikerült elküldenie fia mellől, elégedetten sóhajtott. A leányról talán meg is feledkezett a nagy felhajtásban. Széket húzott az ágy mellé, leült, és kezeivel végigsimított Gyula arcán.

– Drága kisfiam – suttogta neki –, hogyan érzed magad?

– E… e… elég – kereste a szavakat Gyula – gyengén. A fejem fáj még kissé.

Valéria megragadta fia kezét, és a szájához emelte. Úgy csókolgatta a nyirkos kézfejet, mintha valami szent ereklyét szorítana magához.

– Rendbe fogsz jönni! – jelentette ki a meghatottságtól fátyolos hangon. – Isten meghallgatta az imáimat, és fel fogsz épülni. Tán már lázad sincsen. – Másik kezével Gyula homlokán simított most végig. – Köszönöm, köszönöm Istenem!

– Ugyan, édesanyám! Ne… ne… nem kell ilyen nagyon rémüldözni.

Valéria most megkönnyebbülten felnevetett.

– Nem, most már nem kell rémüldözni.

Gyula fel akarta tornászni magát az ágyban, de gyenge kezeivel ez csak nehezen sikerült neki.

– Maradj csak, pihenj! – tolta vissza őt Valéria. – Olgácska készít neked egy teát, attól majd erőre kapsz. Van időd felépülni rendesen. Meglásd! Erősebb és egészségesebb leszel, mint ennek előtte!

– Igen, igen – helyeselt Gyula is, és hagyta, hogy visszanyomják az ágyba. – Csak azt nézem, hogy…

– Tán kívánsz valamit? Hozassak neked egy pohár vizet?

– Nem, azt nem kérek. Csak…

– Bármit is kívánsz, édes kisfiam, egy szavadba kerül csupán!

– Csak Hé… Hé… Hédit keresem – forgatta körbe egyre a fejét. – Itt van?

Valéria arcáról lehervadt a mosoly, és helyén most bizonyos mértékű undorral fordult a leány felé, aki pedig semmi mást nem akart ebben a percben, mint láthatatlanná válni.

– Itt vagyok – szólt Hédi.

– Hédi! – fordult Gyula nehézkesen a leány felé. – Szia! – És mosolygott. És Valéria, ha abban a percben nem fékezte volna meg indulatait, minden bizonnyal kiabált volna dühében.

Most azonban csak ült fia ágya mellett, és arca a halottsápadtból haragosvörösbe váltott.

– Szia! – mosolygott Hédi is zavartan. Nem találta a hangját. Valahol a torka tájékán dobogott a szíve, és sehogy sem bírt közelebb menni Gyulához.

– Édesanyám, ha egyetlen szí… szí… szívességet megtenne nekem – kezdte Gyula, de Valéria most valamiért nem ajánlkozott azonnal –, és néhány percre ke… kettesben hagyna minket…

Valéria lassan felállt, és közben még véletlenül sem vette le szemét fia arcáról.

– Megyek, megnézem Olgát és a teát – közölte hidegen, és lassan kisétált a szobából.

Nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Néma csend kísérte a lépteit végig a folyosón.

– Drága Hédi! – ült fel Gyula az ágyban, és egyre csak hátra, csak a leány felé nézett. – Gyere már közelébb, mert ha nem jössz, bizony Isten, én megyek oda tehozzád!

Hédi felállt, és remegő lábakkal odasétált Gyula mellé. Hogy a férfi arrébb húzódott, odaült mellé az ágy szélére. Inkább itt – gondolta –, mint bénán ácsorogni az ágy mellett. A végén még össze találnak csuklani a lábaim.

– Mielőtt ez a nagy láz reám tört volna, nagyon aggódtam, hogy még mindig nem ébredtél fel – kezdte Gyula. – Egyre csak azon voltam, hogy térjél magadhoz. De aztán előbb a láz, aztán már a levegő is nehezen jött…

– És most? – Hédi hangja rekedt volt a hosszas hallgatástól. – Hogy vagy?

– Mintha kicseréltek volna – újságolta boldogan. – Istenem, milyen szokatlanul festesz ebben a hálóruhában!

Hédi elnevette magát.

– Ha valamiben, hát ebben én is biztos voltam. Ez nem egy nekem való darab.

– Mondd csak, sikerült elintézned mindent? Voltál a Forgách családnál? – Gyula kék szemeit Hédi zavart tekintetébe fúrta, és úgy nézett, úgy figyelt, hogy abba a leány szíve belefacsarodott egy pillanatra.

– Öhm… – Erre mégis mit mondhatna? Ha tudná, hogy miért kellett volna a Forgách családhoz mennie, minden bizonnyal ügyesebben játszaná a mindentudót! De alig emlékszik valamire, és amire emlékszik, az egyedül és kizárólag csak Zsurky Gyuláról szól. Nem Forgáchékról, nem másról. Gyuláról egyedül.

– Hány nap még? – kérdezte Gyula, és kezével most Hédi arca felé nyúlt. A leány arrébb húzódott az érintés elől.

– Hány nap? – kérdezett vissza Hédi. – Micsoda?

– Hány nap, hogy elmenjünk innét?

– El innét – ismételte a leány. – Hová is?

Gyula összevonta a szemöldökét.

– Valami gond van talán?

– Gond? – Hédi nagyot nyelt. Meddig lehet ezt még húzni? Mikor fog rájönni Gyula, hogy itt valami nagyon nincs rendben? Érdemes-e egyáltalán titkolóznia a férfi előtt? – Gond – visszhangozta –, igen, ami azt illeti, van egy kis gond. De nem tudom, hogy…

– Hogy?

– Nem tudom, hogy hogyan mondjam el.

– Az istenért, Hédi! – kapott a keze után, és ezt most hagyta neki a leány. – Megijesztesz!

Hédi nagyot sóhajtott. Gyula helyett most azt figyelte, hogyan csillog a reggeli napfény a rovargyűjtemény üveglapján.

– A helyzet az – kezdte a leány nehezen, és egyre csak a falat bámulta –, hogy másfél nappal ezelőtt tértem magamhoz. Az apád azt mondta, hogy agyrázkódásom van, és…

– Igen, igen! – bólogatott Gyula. – Az ütéstől.

– … és én most alig emlékszem bármire is ezelőttről. Mármint – emelte fel a hangját – valamire azért emlékszem. Például arra, hogy ketten egy fogadóban szálltunk meg, és vaskályhával fűtötték a lyukat, amit a fogadóstól kivettünk, egyébként nem kevés pénzért, és mi ketten egy ágyban… – nyelte le a történet végét. – És emlékszem arra is, hogy a Tisza partján összevesztünk, mert te másfelé akartál menni, én pedig el akartam menni, de aztán… – megköszörülte a torkát. – Meg arra is, hogy egy pajtában aludtunk. Te sírtál, én pedig meg akartalak vigasztalni, mindenféléről meséltem, amik… – csóválta a fejét. – Szóval azért vannak dolgok, amik rémlenek. De a pajtánál régebbiek egyáltalán nem. A nevemet – nézett lassan a férfire – azért tudom. A nevem volt az első, amire visszaemlékeztem.

Gyula úgy szorította most a leány kezét, hogy belefehéredtek az ujjai.

– Én azt hiszem, hogy csak egy kis időre van még szükségem – tette hozzá Hédi, mire Gyula nevetni kezdett.

– Drága Hédi, drága, drága, egyetlen Hédi! – A leány kezét a szájához emelte, és két, három, tíz csókot nyomott most a kézfejére. – Azt hiszem, az idő az, amiből neked kettőnknek is bőven elegendő van.

Hédi óvatosan elmosolyodott. Nem feszélyezte már úgy a férfi közelsége, mint az első pillanatban. Az sem zavarta már, hogy fogja a kezét. Természetes volt ez, mint levegőt venni.

– Te elmondhatnál nekem mindent, amit rólam tudsz! – szaladt Hédi a dolgok elébe. – Mondd el, hogy honnan ismerjük egymást! Mondd el, hogy hol születtem, hol élnek a szüleim, mikor találkoztunk először! Mesélj el mindent!

– Nem hiszem, hogy ez így helyes lenne – csóválta a fejét Gyula. – Én nem az vagyok, aki neked ezt mind el tudja mesélni. Különben is: minden kérdésedre nem is tudnék pontos választ adni. Kettőnk közül eddig is te voltál az, aki mindent tudott. Na meg aztán: lehet, hogy nem is hinnél nekem. Hát akarom én, hogy hazugnak tartsál?

– Dehogy! – bizonygatta a leány. – Hinnék neked! Esküszöm!

– Idő, idő, idő – minden szónál bólintott egyet a férfi. – Ez kell neked, nem más. Ez pedig pont a rendelkezésünkre áll. Csak hagyd magadnak, hogy minden eszedbe jusson, rendben?

– Jó – egyezett bele végül Hédi, hangjában nem titkolt csalódottsággal. – Legyen így.

Valéria rövid úton visszatért. Kezébe tálcát tartott, a tálcán lustán gőzölgött a tea. Hédi, hogy ne legyen láb alatt, kikéredzkedett öltözködni, és mire magára vette az összes alsószoknyát, begombolt a blúzon minden gombot, és kontyba fogta a haját, addigra már Zsurky Ödön is hazaért. Sietősen lépett be a bejárati ajtón, a nyomában pedig Katica loholt.

Hédi csak a szalon ajtajából álldogálva hallgatózhatott. Doktor Zsurky rögvest fiához sietett, és egyre csak azt ismételte, hogy ez hallatlan, ez csoda, ennek megtörténni nem is lett volna szabad…

Hédi megtámasztotta magát a szalon ajtajában, és gonosz kis mosollyal hallgatta végig, hogy Zsurky Ödön, aki idősebbik fiát már halottnak hitte, és kisebbik fiát akarta örökösének, most megállapítja: Gyula még egy kicsit gyengécske ugyan, de makkegészséges.

Valéria viselkedése is rövid úton megváltozott: hogy ő is eltöltött némi időt Gyulával kettesben, megenyhültek a vonásai. Sőt! Megkereste Hédit a szalonban, és amíg Zsurky Ödön Gyulát vizsgálta, ünnepélyesen odalépett a leányhoz.

– Ezt szeretném neked ajándékozni! – Kezeit Hédi felé nyújtotta, és lesimította a blúzán a ráncokat.

Valéria markában egy szépen festett, porcelán bross volt. Az asszony a leány állát feljebb emelte, és a blúz nyakához tűzte az ékszert. Hédi hirtelen meg sem tudott szólalni.

– Köszönöm – hebegte.

Egészen meg volt zavarodva Valéria hirtelen támadt kedvességétől: most már nem volt nem kívánatos a fia mellett, nem tartotta istentelennek a kapcsolatukat, és nem akarta féltékenyen elüldözni őt. Vajon mi történhetett?

– Nézd! – sietett be Gyulához a leány. – Ezt az édesanyád adta nekem. Mondd meg: ez mit jelent?

Kezét a blúzra tűzött brosshoz tette, és leguggolt Gyula ágya mellé. Csíkos szoknyája, mint egy nagy, fekete lepedő, úgy puffadt fel körülötte.

– Hogy tudomásul vette, amit neki elmondtam.

– És mit mondtál neki?

– Megmondtam neki, hogy én téged szeretlek, és rövid úton feleségül foglak venni.

Hédiben bent rekedt minden hang. Hogy ennek most örülnie kellene vagy sem, azt hirtelen nem tudta eldönteni.

Hédi hamar félretette a zavart, hogy nem emlékszik mindenre, és átadta magát annak az örömnek, amit ösztönösen érzett. Ott nyüzsgött egész nap Gyula körül, aki – biztos, ami biztos, Zsurky Ödön utasítására – ma még ágyban feküdt. Hédinek csak akkor kellett kicsit kimennie a szobából, mikor Katica egy lavórban meleg vizet hozott Gyulának, hogy lefürödjék. Addig ő a szalon és a csukott szobaajtó között sétálgatott a folyosón, fel és alá. De aztán amint lehetett, visszament, és otthonosan Gyula ágyához húzott egy széket. Amíg nem volt bent rajtuk kívül más, Hédi óvatosan megkérdezte Gyulától:

– Téged zavarna, hogyha föltenném ide a lábamat? – És a férfi ágyának végébe mutatott.

– Dehogy zavarna! – nevetett föl Gyula, aki a fejében egyre csak azt forgatta, hogy látta már Hédit ennél extrémebb helyzetekben is: földön aludni, törökülésben kenyeret majszolni, vaskályha előtt guggolni. Mit számít hát, hogy hová teszi föl a lábait? Hogy illik-e az ilyen egy polgári házban, vagy sem?

– Játsszunk valamit! – indítványozta Gyula, aki most, hogy már teljesen jól érezte magát, unatkozni kezdett a pihentető semmittevéstől.

– Mit szeretnél játszani? – Hédi eligazgatta a csíkos szoknyát, és odatette a lábait Gyula mellé, az ágyra. A szoknya most olyan búsan lógott lefelé, mintha az is tudná: ilyen azért mégsem illik!

– A játék neve: emlékszel?

– Emlékszel? – ismételte a leány, és mosolygott. – Ezt nem ismerem.

Ahogy egymásra néztek, rögtön nevetni támadt kedvük. Gyula szemei pajkosan csillogtak. Hédi folyton mosolygott. Mindkettejük mellében nőni kezdett az érzés: a minden-rendben-van megnyugtató tudata, a most-már-sínen-vagyunk bizonyossága.

– Figyelj csak, Hédi! A játék lényege, hogy mindketten mondunk a másiknak egy-egy emléket. Teszem azt: Emlékszel? Amikor először találkoztunk, hatalmas köd volt az erdőben.

– Gyula – csóválta a fejét a leány –, hiszen tudod, hogy ezt én nem tudom.

– No, hát éppen azért! A kilincs is berozsdáll, ha nem használják, nem igaz?

– De ha nem megy! – Hédi el is szomorodott egy pillanatra, de a következőben Gyula odahajolt hozzá, és megragadta a kezét.

– Te nem akarsz semmi mást, mint engem bosszantani! – nevetett fel Hédi, mikor a férfi csókot nyomott a kézfejére.

– Próbálj hát valami régebbit! – indítványozta Gyula. – Valamit, amiben én semmiképp sem segíthetek. Valamit a gyerekkorodból.

– Jó, legyen! – egyezett bele a leány, és hogy Gyula egyre csak őt szuggerálta, most az ablak felé fordult.

Tele volt a feje megfoghatatlan képekkel és kimondhatatlan gondolatokkal. És ezek közül első körben csak egyetlenegyet tudott előhúzni.

– Emlékszel? Az óvodában katica volt a jelem.

– És mégis miféle katica? Tán mocsári katica? Hippodamia tredecimpunctata? Vagy Kétpettyes katica? Adalia bipunctata?

– Tudja fene! – vonta meg a vállait Hédi.

– Ott vannak, ni! – mutatott Gyula a rovargyűjtemény felé. – Van mocsári és kétpettyes is. Ha már itt tartunk. Emlékszel? Amikor tíz-tizenkét évesen a mocsári katicát gyűjtöttem a parton, egy fáról beleestem a vízbe, és eltört a karom.

– De legalább fölszúrtad azt is a párnára, amelyik miatt leestél? – nézte most Hédi is a rovargyűjteményt.

– Még szép! Az ép kezemben ott volt a mocsári katica. El nem engedtem, a világért sem! Hogy kiabáltak velem itthon, te azt hallottad volna! Édesanyám halálra volt rémülve. Fehér volt, mint a fal. Olyasféle, amilyennek ma reggel is láttad. Édesapám sínbe tette a kezemet. Egyre csak sírtam, a másik kezemben pedig a kis mocsári katicát szorongattam. Apám kiabált velem, hogy ilyen felelőtlenség, és micsoda bajt tettem magamnak, lássam csak meg! Aznap nem volt nagy öröm a háznál. No de nem lényeg, és különben is: te jössz!

– Igazán, Gyula! Nekem ez nagyon nehéz!

– Próbálkozzál csak! – Gyula először a folyosóra pillantott, aztán hogy senki sem jött, Hédi ágyra tett lábai felé nyújtózkodott. Először a harisnyás bokát, aztán a szoknya alatt a lábszárat simította végig.

– Emlékszel? – kezdte a leány, és hogy annyira koncentrált, még közelebb is tolta a lábait Gyulához. – Mikor kicsi voltam, volt otthon egy nagy szobánk… Könyvekkel volt tele. Vagyis, hát nem csak könyvekkel: az volt apukám dolgozószobája! – Hédinek csak lassan, pontról pontra világlottak fel a részletek: mintha egy nagy, sötét csarnokban csak egyenként kapcsolták volna fel a lámpákat. – Igen, igen, már emlékszem! Ott dolgozott apukám, engem pedig nem nagyon engedtek be oda. Volt egy fal, az telis-tele volt könyvekkel. Padlótól egészen a plafonig. És volt ott egy kötet, egy vastag, kék borítású könyv, arany betűkkel az oldalán. Az volt a címe: Világtörténelem. Az mindig is nagyon tetszett. Mikor egy kicsit bekéredzkedhettem a szobába, azt a könyvet bámultam. Mintha azt reméltem volna, a puszta nézésemmel le tudom onnét varázsolni. Kértem apát, hogy vegye le nekem, de ő azt mondta, hogy nem nekem való. Kicsi vagy még hozzá, Hédi, mondta, én pedig nem kértem többé. Aztán egyszer – csillant fel Hédi tekintete a felismerés örömétől –, mikor apa nem volt odabent, én magam indultam útnak, hogy megszerezzem a könyvet. Persze magasan volt, én pedig nem értem fel. Próbálkoztam székre állva, de nem volt elég magas a szék. Azán egyenként, fokról fokra másztam meg a polcot, mintha az egész fal létra lett volna…

– És aztán? – sürgette őt Gyula, mert attól félt, ahogy az emlék felvillant, olyan hamar fog majd eltűnni. Hullócsillag téli éjszakában.

Hédi most a fal felé fordította a fejét, és úgy bambult, mintha szemei előtt látná a gyerekkori jelenetet.

– Aztán megcsörrent apa telefonja a szobában, mire én úgy megrémültem, hogy megcsúszott a kezem, és bevertem a fejem az egyik kiálló könyv gerincébe. – Hédi a halántékához emelte a kezét, és ujjaival végigsimított a hegen, amelynek eredetéről korábban már Olga is érdeklődött. – Aztán apa bejött, leszedett a polcról, és a székre kellett ülnöm.

– Milyen székre?

– Hát a gondolkodós székre! Volt egy sámlim, az volt a gondolkodós szék. Ha valami rosszat tettem, oda ültettek le, hogy gondolkodjak el azon, mit csináltam.

– Istenkém, Hédi! – kiáltott fel Gyula, amitől a leány hirtelen összerezzent. Mintha az apja telefonja csörrent volna meg. Égdörgés nyári éjszakán.

A folyosón léptek hangzottak fel: Valéria fiához sietett.

Hédi gyorsan lekapta a lábait az ágyról.

– Mi az? – hebegte Hédi. – Halálra rémítettél!

– Valami gond van? – aggodalmaskodott Valéria, és megállt az ajtóban.

Hédi és az asszony egyszerre kérdezték ezt Gyulától, aki most vigyorgott, mint a vadalma. Betegségtől sápadt arcán most még valami halvány pír is megjelent.

– Az ég világon semmi gond, édesanyám! – A vártnál hangosabban beszélt hozzá, mintha rajta kívül mindenki más süket lett volna a szobában. – A hangom csak annak bizonyítéka, hogy élek! – És nevetett.

Valéria továbbállt. Nem tudta értelmezni fia féktelen örömét, Hédi piros arcát és a szoba falai között visszhangzó nevetést.

– Te jössz! – Hédi fesztelenül visszatette a lábait az ágyra, mintha mi sem történt volna.

– Emlékszel? Az első lány, akit megcsókoltam, sírva fakadt.

– Mit csináltál szegénnyel, Gyula?

– Az ég világon semmit! – esküdözött. – Olyan tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk. Vasárnap volt. Leghátul álltunk mind a ketten a templomban. Istentisztelet közben kiszöktünk, és a templomkertben sétálgattunk. Koratavasz volt. A fák még alig rügyeztek, de a nap már egyre melegebben sütött. Sáros lett a cipőm, Ilonka pedig, mert így hívták a lányt, azt nehezményezte, hogy a galagonyabokor kiszakította a szoknyáját. Odabent valami énekbe kezdtek, amikor megfogtam Ilonka kezét, és mindenféle jelentéktelen mondatok közepén megcsókoltam őt. Emlékszem: szappanillata volt. A csók után Ilonka hosszan pislogott rám. Talán csak a döbbenettől, talán mert neki is jó volt, ezt nem tudom. Mosolygott, kicsit szorította a kezem, kicsit remegett. De aztán pityeregni kezdett, és az anyja szavait ismételte, mert nem hiszem, hogy egy ilyen fiatal kislány ilyeneket magától találna ki. Azt monda nekem, hogy amit teszünk, az Isten előtt nem tetsző, és hogy ő többet már nem is lány. Azt is mondta, hogy én elvettem tőle ezzel valamit. Végül magamra hagyott a templomkertben, és visszaszaladt az istentiszteletre. Még messziről is hallottam a szipogását. Mit gondolsz, Hédi? – fordult Gyula a leány felé. – Szerinted az sem tetsző az Istennek, amit mi tettünk?

– Édesanyád szerint biztosan nem – vont vállat Hédi, de látszott rajta, hogy Valéria véleménye a legkevésbé sem érdekli.

– Szerintem Isten nem ezt ítéli el. Nem ettől haragszik meg. Be… be…bezzeg ami oda volt a fronton, azt u… u… utálhatja. Hogy emberek egymást gyi… gyilkolják, hogy mindenféle önös érdekek miatt folyik a vé… vér. – Gyula olyan hirtelen kezdett dadogni, hogy Hédi azt is hihette volna, most valami más ember szólalt meg belőle. – De ezt, ami ilyen ti… tiszta, ezt nem lehet gyű… gyű… gyűlölni.

– Én nem sírtam, amikor megcsókoltál – jegyezte meg Hédi óvatosan.

– No, lám erre emlékszel! De ez persze nem számít – hajolt a leányhoz Gyula, és félresöpörte a szoknyáját –, ez egy játékon kívüli emlék volt. Mondj valami mást!

Más hang, az előbbi szólalt meg Gyulából. Eltűnt a dadogás. Ismét csillogott a szeme. Újra Hédi harisnyás lábszárát kezdte simogatni lassú mozdulatokkal.

Hédi megdöbbent, hogy milyen gyorsan váltott át egyik Gyulából a másikba. De nem volt ideje ezen gondolkodni, mert egy kép villant be a szemei előtt, és amíg el nem tűnt, addig akarta megosztani azt Gyulával.

– Emlékszel? Egyszer Budán voltam, mikor egy török… – Nagy lendülettel kezdte, de most hirtelen megakadt. Mintha valami álomról mesélne, amit még elképzelni is lehetetlenség. Tényleg ez a legjobb, ami most eszébe jutott? – Voltak ott törökök is. Én férfinak voltam öltözve, és egész rövidre volt vágva a hajam. Volt velem egy másik ember, barna volt és magas. Osztálytársak voltunk. Azt hiszem, Jánosnak hívták. Vagy Jónásnak? Nem is tudom… De nem kedveltük egymást, ebben biztos vagyok.

Gyula úgy figyelt, hogy most még a kezei is mozdulatlanná dermedtek Hédi szoknyája alatt.

– És mondd csak, Hédi! Hogyan néztek ki ezek a te törökjeid?

– Hosszú, színes ruhákban jöttek-mentek, némelyik csak úgy félmeztelen. A fejükön turbán, az oldalukon kard. Az övék volt Buda! – bukott ki a leányból, és félve Gyulára nézett. – Ennek se eleje, se vége. Biztos, csak álmodtam. Vagy láttam egy filmben… Vagy olvastam, és… – kapkodott Hédi a zavarosabbnál zavarosabb gondolatok között.

– Hédi! – Gyula a szoknya alatt megszorította a leány lábszárát. – Mikor történt ez?

– Hogy mikor? – visszhangozta a leány. – 1541-ben! – vágta rá hirtelen, és hogy ilyen lehetetlenség csúszott ki a száján, a tenyerét most gyorsan az ajkaira tapasztotta.

Hédi úgy döntött, hogy nem akar többé ilyet játszani. Kicsit meg is sértődött Gyulára. Azt monda neki, teljesen egyértelmű, hogy agyára ment az ütés. Felesleges bármit is feszegetni, mert csak ez sülhet ki belőle: hogy ő csinál hülyét magából.

Gyula az egészet ráhagyta Hédire, és Hédit is csak egyetlen dolog zavart ezután: Gyula titokzatos mosolygása. Miért nem mondja meg neki kerek-perec, amit tud? Miért bosszantja őt ezekkel a mindentudó pillantásokkal? Miért tartja olyan baromi jó ötletnek, hogy egyedül kell visszaemlékeznie mindenre? Különben is: mi lesz akkor – jutott eszébe a leánynak –, hogyha soha többé nem is fog már mindenre emlékezni? Ha így marad minden, ahogy most: ez a bolond szél összefújta minden emlékét, és ő soha nem fogja tudni a helyére tenni az összeset.

Ezt a félelmét meg is osztotta Gyulával.

– Ne félj, akkor majd én adok némi hátszelet az emlékeidnek. – A férfi a párnája alá nyúlt, és elővette onnan a vékony láncon függő kulcsot, amit Hédi már mindenütt keresett. A kulcsot, ami a füzetét nyitotta. Ahogy Gyula a láncot tartotta, az ezüst kulcs többször is megpördült a tengelye körült. Megbabonázta a leányt. – Nono, Hédi! – kapta el az orra elől, mikor az mohón érte nyúlt. – Csak akkor adom oda, ha megígéred, hogy először saját magad próbálsz visszaemlékezni.

– Mennyi időt megspórolhatnánk pedig! – hisztizett a leány.

– És mire lenne jó neked az a rengeteg idő, amit ezzel megspórolnál? – Gyula komolyan nézett Hédire. Tartotta a kulcsot a kezében, ő pedig nyúlt érte, és most mindketten a mozdulat közben merevedtek meg. Félúton az igazság felé.

– Akkor tedd el te! – ejtette a kezeit Hédi az ölébe. – Nekem nem kell.

– Legyen, ahogy szeretnéd. – És Gyula a nyakába akasztotta a kulcsot.

Valéria ragaszkodott hozzá, hogy vacsorára Gyula kedvencét készítsék: vagdaltat krumplival és káposztával. Szépen megteríttetett Katicával az ebédlőben, Olga és Irma pedig még gyertyát is gyújtottak az asztalon. Gyulának Katica rendes ruhát vitt be a szobájába, hogy felöltözzék a vacsorához.

– Éhen halok! – tudatta Hédivel, és a csokornyakkendőt igazgatta a nyakában.

Hédinek egy darabig szokatlan volt Gyula öltözete, aztán rájött: emlékei között egyet sem talált, ahol a férfi nem katonai egyenruhában vagy pizsamában lett volna. Talán tényleg most látja őt először rendes, polgári viseletben?

Meg kell hagyni – nézte el őt a leány, amíg a haját igazgatta egy tükörben –, jól állt neki: a mellény és a csokornyakkendő, a könyökig feltűrt ing, az oldalra fésült frizura. Gyula utolsó mozdulataival a bajuszát igazította meg, hogy az oldalt hetykén fölfelé kunkorodjon. Jobban otthon volt ebben a ruhában, mint a katonai egyenruhájában bármikor – ezt Hédi bizonytalan emlékei ellenére is biztosan állította.

– Tetszik a… – kezdte Hédi, mikor Gyula szépen fésült frizurával és kunkorodó bajusszal elindult volna kifelé. – Tetszel! – Javította ki magát Hédi, és mosolygott.

– Köszönöm! – Ahogy Gyula ránézett Hédire, mintha felkapcsolták volna a szobában a villanyt. Pedig az nem égett. Csak a petróleumlámpa világított halványan a falon.

Gyula közelebb lépett Hédihez, és hogy ebben a pillanatban sehol sem zavarta meg őket senki, átkarolta a leányt.

Hédi nem ellenkezett volna, de egy kis zavar csak volt a fejében:

– Hátha bejön valaki!

– Nem fognak bejönni! – nyugtatta meg őt Gyula, és hogy a félhomály is betakarta őket, közelebb húzta magához a leányt.

Hédinek ekkor több dolog is eszébe jutott: a csók, amit a Tisza partján váltottak; a csókok, amelyeket a fogadóban adtak egymásnak; ahogy a pajta szénapadlásán először átölelte Gyulát. Ázott ruhák szaga, szénaillat, trágyaszag. Akkor remegett a férfi a sírástól. Most olyan szorosan karolta őt, hogy Hédi azt is hihette, Gyula érte egy egész országgal megharcolna.

– Nehogy az anyád…

– Nem fog bejönni senki – ismételte Gyula, és már olyan közel volt egymáshoz az arcuk, hogy Hédi külön-külön meg tudott volna számolni minden szépen fésült szálat Gyula bajuszában.

A leány kikapcsolta az agyát. Nem akart tovább emlékezni. Ha ennek kell történnie, hát történjen csak! Semmi másra nem vágyott, mint Gyula érintésére, Gyula figyelmére, Gyula szavaira. Csókolja már meg őt! Rajta! Szorítsa, amíg csak tudja! El ne engedje!

A folyosón gyors léptekkel közeledett valaki. Hédi elhúzódott Gyulától.

– Beszélnünk kell! – lépett be Zsurky Ödön kissé feldúlt arccal a szobába. Még a kalap is a fején volt.

Még délelőtt ment el otthonról, rögtön azután, hogy megvizsgálta Gyulát. Senkivel sem közölte, hová, senkinek sem mondta meg, miért. Minden bizonnyal most érhetett haza, és első útja fiához vezetett.

– Pe… pe… persze – bólintott Gyula, és most megváltozott benne valami. Engedelmes fia volt Zsurky Ödönnek. – Be… be… beszéljünk.

Hédi értette: neki most el kell hagyni a szobát. De ahhoz meg kellett kerülnie Zsurky Ödönt, akit pedig a leginkább figyelmen kívül akart hagyni ebben a házban. Lesütött szemmel indult az ajtó felé, mikor a férfi utána fordult.

– Hédi! – ostorként csattant a hangja, mintha a leány valami rosszat tett volna. Leszámítva persze a jelenetet, ahogy rájuk talált. Az elején úgy tűnt, hogy nem igazán érdekli őt. – Forduljék csak ide! – Kérésnek álcázott parancs volt ez.

A leány engedelmeskedett. Gyula sem szólt ellene semmit. Néma gyerekek voltak mindketten egy zsarnok uralma alatt. Zsurky Ödön a petróleumlámpa gyér fényében felemelte a leány állát – Hédi beleborzongott az érintésébe –, arrébb lépett, hogy a fényt ne tulajdon árnyéka takarja ki, és fekete szemeivel a leány blúzára tűzött brosst nézte most minden figyelmével.

– Honnan szerezte ezt? – kérdezte ezt úgy, mintha valami olyasmi választ sugallt volna, hogy a leány azt biztos ellopta.

– Va… Valériától kaptam – dadogott most Hédi is. – Ő adta nekem.

– Valéria – ismételte Ödön –, Valéria.

– I-igen. – Hédi remegett. Zsurky Ödön keze még mindig ott volt az álla alatt. Ha akarja, meg is ütheti.

– Valéria. – Minden gyűlöletét ebbe az egy szóba sűrítette. – Takarodjék a szemem elől! – Zsurky Ödön ezt már csak a fogai között szűrte. Minden tagja remegett az indulattól. Minden önfegyelmét latba kellett vetnie, hogy ne kiabáljon.

Hirtelen elkapta a kezét a leány álláról, és még távolabb is lépett tőle. Mintha piszkos rongyok vagy véres törülközők között kellett volna turkálnia.

– Na? Mire vár még?

Hédi sarkon fordult, és kiszaladt a szobából. És hogy Gyulát ezzel az agresszív barommal magára hagyta, már csak akkor jutott eszébe, mikor egyedül leroskadt a szalon szófájára. Attól kezdve aztán semmi mást nem csinált, csak a körmét rágta.

Néha felállt, és az ajtóhoz sétált. Hallgatódzni próbált. De most semmi mást nem hallott odaátról, csak elsuttogott szavakat és mély férfimormolást.

Gyula még akkor sem tért vissza, mikor Valéria kikiáltott a konyhából:

– Tessenek jönni vacsorálni! Tálalva van!

Hédi nem indult el Gyula nélkül. A szalon küszöbén hintázott, és várta, hogy apa és fia befejezzék végre a beszélgetést, és kijöjjenek a szobából.

Valéria már harmadszor szólt, mikorra megmozdult a szoba ajtaja. Hédi visszaugrott a szalonba – nehogy véletlenül Zsurky Ödönnel találkozzék össze –, és onnan leste Gyulát.

Először a doktor úr jött, csak utána a fia. Hédi előrébb lépett, és mivel Gyula is a leányt kereste, hamar megtalálták egymást.

Zsurky Ödön az ebédlőbe sietett. Gyula lemaradt.

– Na? – suttogta Hédi. – Mi történt? Mit akart tőled?

A szalon és a folyosó között állapodtak meg.

Gyula nem csinált semmi mást, csak megragadta Hédi kezeit, és csókolgatni kezdte a leány kézfejét.

– Mi az? – kérdezte Hédi. – Mi történt? Az isten szerelmére, mondj már valamit!

Gyula nevetett.

– Nem történt baj, ugye?

– Az ég világon semmi baj, drága Hédi! – És nevetett.

– De akkor mégis mit akart? – faggatta őt a leány. – Azt hittem, meg fog téged fojtani.

– Az én édesapám – nyomta meg Gyula szarkasztikusan a szót – kizárt az örökségből, és helyettem a kis Zsurky Ivánt tette meg elsőszülöttnek. Aláírtam a papírokat is, hogy én, Zsurky Gyula, önként mondok le a családi vagyonról.

– De hát – kereste Hédi a szavakat – miért?

– Az apám mindig is ilyen volt – vont vállat Gyula. – Talán már az előtt is ezt tervezte, hogy a frontra mentem volna. Csak hát én voltam az egyetlen fia, nem tudta volna másra hagyni az örökséget. Talán azt is remélte, hogy én már onnét nem is fogok hazatérni. Tudja fene. De aztán most, hogy lett egy másik fia, végig akarta vinni a dolgot.

– De ez – kapkodta Hédi a szemeit Gyula arcán – nem rossz?

Gyula még mindig csak nevetett.

– Rossz?

– Mégis csak kizárt az örökségből!

– Hédi, tudod te, hogy ez mit jelent? Hogy nekem kötelességem ebben a családban soha többé semmi sincs! Én itt nem vagyok már senki, én nem tartozom elszámolással egyikőjüknek sem. Nekem az az örökség úgysem kellett volna. Nem akartam orvos sem lenni, és nem akartam soha az apám árnyékává válni. Én itt végeztem!

Hédi óvatosan elmosolyodott. Gyula a leány ujjait morzsolgatta a kezei között.

– És hogyan tovább?

– Csak, ahogy eddig – felelte vidáman Gyula. – Gyere, menjünk vacsorálni.

Gyulából mintha valami védőpajzs áradt volna. Valéria nagyon ünnepélyes hangulatot kívánt teremteni. Az asztalhoz kérette Ivánkát, átvette Katicától kisebbik fiát, és mint hogy a két Zsurky fiú most találkozott életében először, odavitte Gyulához, és megmutatta neki. Gyertyát gyújtott az asztalnál. Az ünnepi étkészlettel teríttetett. Még a megszokottnál egy fokkal díszesebb blúzt is felvett a vacsorához.

Ödön zárkózottan, szótlanul ült az asztalnál. Hogy az ő fejében mi járhatott, azt csak ő tudhatta.

De Gyula mosolygott, mintha a világ minden titkát árulták volna el neki, és jókedve átragadt Hédire is. Még akkor sem kedvetlenedtek el, mikor Valéria leteremtette Olgát, hogy hogy képes ilyen disznó módra enni, amitől először a kislány, azután a Katica ölében ücsörgő Ivánka kezdett sírásba. Valéria mindkettőt elküldte az asztaltól: Olga egyedül indult a szobájába, Ivánkát Katica vitte magával.

Pár percre rá Irma tette le az evőeszközeit.

– Edd meg a krumplit, kislányom! – parancsolta neki az asszony.

De Irma meg sem mozdult. Némán nézte csak a félig teli tányért, és nem reagált se az anyai szóra, se az apja szúrós pillantásaira.

Ekkor jelentette ki Zsurky Ödön:

– Ez a vagdalt, kérlek, ehetetlen.

És ő is otthagyta a megfogyatkozott asztaltársaságot.

Gyula még ezen is csak mosolygott. És mikor Valéria elkezdte összeszedni a tányérokat, derűs hangulatban engedélyt kért édesanyjától a távozásra. Az asszony még csak szót sem fecsérelt rá: intett fiának, hogy elmehet.

Hédi és Gyula a szobába siettek, és hogy velük már senki sem foglalkozott a méhkasként felbolydult házban, még az ajtót is becsukták maguk mögött.

Most az egész szoba barna volt: a plafon közepéről lelógó egyetlen izzólámpa hatalmas árnyékokat vetített a falakra.

– Te Gyula! – kezdte Hédi. – Apádnak mi baja volt ezzel a brossal? – Mintha fulladozott volna, úgy kapott most a nyakához.

– Úgy tudom, édesanyám azt valami régi szerelmétől kapta. Még mielőtt apámmal összeházasodtak volna. Gondolom, apámnak nem tetszett, hogy rajtad látta újra.

– Borzalmas – rázta Hédi a fejét. – Mármint apád, rá gondoltam.

Gyula mosolygott. Ráérősen körbesétált a szobában, megkerülte a falat az ágyak és szekrények mentén, és gondosan behúzta a sötétítőfüggönyöket is. Hédi előtt állapodott aztán meg.

– Elmegyünk innen – jelentette ki. – Itthagyjuk őket.

Ahogy a fény tört ezerfelé a villanykörte üvegborításán, úgy tört darabokra Hédi egy pillanat alatt. Nem védte már meg őt a Gyulából áradó optimizmus. Félig sem ismert önmaga volt egy ismeretlen férfival szemben.

– Gyula, sajnálom, de… – kezdte Hédi bizonytalanul, és hátát a csukott ajtónak vetette. Talán, ha Gyula most még egy grammal több felelősséget pakolt volna a vállaira, még a lábai is remegni kezdtek volna.

– Talán nem szeretnél elvinni magaddal? – Úgy kérdezte ezt, mintha még a feltételezés is nevetséges lett volna.

– Dehogynem! – vágta rá Hédi. – Csak hát nem tudom… nem tudom, hogy hová. Hogy mivel.

– Ne aggódj, Hédi! Ezen ne aggódj! – nevetett a férfi. – Amikor igazán emlékezni akarsz majd, menni fog.

– Te azt hiszed, hogy…

– Azt hiszem-e, hogy szándékosan nem emlékeztél még vissza? Talán igen – vont vállat a férfi. – De azt viszont nem hiszem, hogy ezt akarattal csinálnád. Egyszerűen csak kényelmesebb elfelejteni azt, ami rossz. És ezt megértem. Ez most neked elég kényelmes lehet.

– Nagyon gonosz feltételezés ez, Gyula. – Hédinek kiszáradt a szája. Zavarában a kezeit tördelte.

– Nem akartam gonosz lenni. Nem is haragszom, cseppet sem haragszom, drága Hédi! – Gyula újra körbesétálta a szobát, és megint csak a leány előtt állt meg. – És nem akartalak megbántani sem. Ugyan! – ragadta meg a leány kezeit. – Nem kell ennyire süketnek lenni mindenre.

Hédi a fejét rázta.

– Engedj meg nekem valamit! – kezdte a férfi. – Kérdezni fogok tőled, rendben? Semmi más dolgod nincs, mit válaszolni. Áll az alku?

Hédi zavarában felnevetett. A kezét is csak azért hagyta Gyula tenyere között, mert így legalább nem kellett a mozdulataival kínlódnia.

– Legyen – vonta meg a vállait, és most, hogy ne kelljen farkasszemet néznie Gyulával, a fejét inkább a másik oldalra fordította. Mintha olyan érdekes mintákat vetett volna az olajzöld sötétítőfüggöny ráncaival.

– Milyen színű az ég? – kezdte Gyula.

– Kék.

Hédi megzavarodott egy pillanatra. Nem ilyen kérdésekre számított. De most, hogy erre legalább tudta a választ, lassan visszakúszott belé a magabiztosság.

– Milyen színű a fű? – folytatta Gyula.

– Zöld – vágta rá a leány.

– Milyen nap következik vasárnap után?

– Hétfő.

– Hány napból áll egy év?

– Háromszázhatvanöt.

– Milyen színű a hajad? – mosolyodott el Gyula.

– Szőke.

– Milyen színű az én hajam?

– Szőke – nevetett már Hédi is.

A kérdések egyre gyorsabban jöttek, és hogy mindegyikre olyan egyértelmű volt a válasz, lassan mindketten vigyorogni kezdtek. Hédinek már ideje sem volt elgondolkodni azon, hogy ezzel az egésszel mi a célja Gyulának. A férfi a leány szemeit nézte, a kezeit szorongatta. Hédi ellazult. A hátát az ajtónak támasztotta, és belekapaszkodott Gyula kezeibe.

– Hány gyertyát tesznek egy adventi koszorúra?

– Négyet!

– Mikor repülnek délre a fecskék?

– Ősszel!

– Hány lába van egy házi kaszáspóknak?

– Nyolc? – kérdezett vissza Hédi, cseppnyi bizonytalansággal.

– Hát persze, hogy nyolc! Mi a neved?

– Monostory Hédi!

– Mi az én nevem?

– Zsurky Gyula! – A leány most még közelebb is húzta magához a férfit.

– Mikor születtél?

– Kétezer-ötven… – Hédi, mintha forró parazsat markolt volna, olyan gyorsan kapta ki a kezeit Gyula tenyere közül. Befogta vele a saját száját, és most olyan riadtan nézett az előtte álló férfira, mintha az előbb pofon vágta volna.

– Na, látod! – eresztette le Gyula a kezeit. – Minden megvan idebent! – És a mutatóujjával Hédi homlokára bökött.

– A… a… amikor frontszolgálatra jelentkeztem, apám kö-közölte velem, szégyent hozok a családra. A… a… akkor már harmadik éve, hogy odahagytam az orvosi egyetemet. Persze az apám minden áron azon volt, hogy énbelőlem is olyan orvos legyen, mint amilyen ő. Hogy ez engem soha nem érdekelt, nem számított. De, ami fontosabb: hogy ehhez teljességgel hü…hü… hülye is voltam, azzal se különösebben foglalkozott. Hogy valami hasznomat lássák, aztán otthon segítettem. Amit tudtam a ház körül. A… a… anyám igyekezett feleséget találni nekem a sikertelen tanulmányok után, de mint hogy a faluban mindenki tudta, mi-micsoda kudarcot vallottam, ez sem sikerült. Kü-különben sem érdekelt soha a szerelem. Anyám erre azt mondta, ez n-nem is számít. A há… há… házasság nem a szerelemből születik. A házasság Isten ajándéka, és úgy kell elfogadni, ahogy Isten adja. Amúgy ő sem hiszem, hogy valaha is sze-szerette apámat. De úgy szolgálta ki mindig, mintha maga lett volna az I-isten. Ho… ho… hová mehettem volna ezek után? – kérdezte Gyula, de választ nem várt Héditől. – Szinte me-menekültem a frontra. Mert ha esetleg megha… ha… halok, akkor is több dicsőséggel szolgálhatok nekik, mint é… é…éltemben.

Hédi megállt a saras gyalogút közepén, és pár másodpercig csak nézte, hogyan távolodik tőle Gyula. Hátán a málhája, jobb vállán a puska, fején a ferde katonai sapka.

– Ne… nem jössz? – fordult vissza felé a katona, mikor észrevette, eltűnt mellőle a leány.

– Ez borzalmasan hangzik – foglalta össze Hédi. Arcát a döbbenet merevítette meg, a hideg szél pedig konzerválta.

– Nem volt olyan vészes, mint amilyennek ha-hangzik – bizonygatta Gyula. – Akármi is történik, azért még mindig én vagyok az e… e… elsőszülött fiúk. Még ha túl sok di-dicsőséggel nem is szolgálhatok.

– Szerinted mit fognak szólni hozzá, ha hazamész?

Gyors szökkenésekkel hamar beérte Gyulát, hogy aztán ismét elindulhassanak egymás mellett Mándok felé. Egyik oldalon az erdő kísérte őket, a másikon pedig bevetetlen, gazos szántóföld húzódott végig.

– Fo… fo… fogalmam sincs – vallotta be Gyula, ezúttal kissé halkabban. Hédinek oldalra kellett fordítani a fejét, hogy a szél zúgásától a katona szavait is hallhassa. – Azóta go… go… gondolkodok ezen, hogy elindultam onnan. Mert két le-lehetőség van: vagy örülnek nekem, és végre valamiféle e… e… eredménynek tekintik, hogy ha nem is őrnagyként, de ti…ti…tizedesként térek haza. Még, ha de-dezertőr is va… va… vagyok. De lehet, hogy nem is kellene ha… ha…hazamennem. Lehet, hogy még elrejteni sem lesznek hajlandóak egy szö… szö… szökött katonát, hiába vagyok a fi-fiúk.

– Mándok még másfél napi járásra van innen – emlékeztette őt Hédi. – Még meggondolhatod magad.

– Nem akarok gyá… gyá… gyávának tűnni – húzta ki magát Gyula, és ahogy Hédi a szeme sarkából megnézte őt magának, pillanatra tényleg elhitte: mellette egy büszke katona lépked.

– Te tudod – vonta meg Hédi a vállait, és elfordult a másik irányba: a kopasz fák felé.

– Hagyjuk ezt, rendben? Beszéljünk inkább valami másról. – Hogy Gyula még a kezeivel is elhessegette magától a kellemetlen témát, hirtelen megszűnt dadogni. Hédi visszafordult felé. – Úgy hiszem, sokkal érdekesebb lenne, ha te mesélnél magadról valamit.

– Sajnálom, Gyula! – húzta mosolyra Hédi az ajkait.

Persze már régóta számított erre: ki ne akarná tudni, mi fog történni egy, két, száz év múlva? Ki ne kérdezné meg Gyula helyében, hogy mi lesz a háború után a világgal? Mi lesz Magyarországgal? Lesz-e még egyáltalán Magyarország százhatvannégy évvel később is? Hédi már várta ezeket a kérdéseket, és kész válaszokkal is tudott szolgálni: rövid, de kész válaszokkal.

– Nem mesélhetek neked a jövőről.

– Érdekli a jövő a fenét! – rázta meg Gyula a fejét, és katonasapkája most vészesen oldalra billent. – Mikor volt hozzám kegyes a jövő? Mit érdekel engem a világ sorsa? Engem te érdekelsz, nem a történelem!

– Miért? – meresztett nagy szemeket Hédi. – Mégis mit akarsz tudni rólam?

Mindent, akarta mondani Gyula, de e helyett csak ennyit mondott:

– Amit csak érdemes.

– Bennem semmi érdekes nincsen – sietett leszögezni Hédi, és hogy ennyire ledöbbent, le is lassította a lépteit.

– Akkor egy ponton már legalább hasonlítunk egymásra – kacsintott rá Gyula, és futólag megérintette Hédi kezét.

Mind a ketten nevettek. És hogy ennyire együtt tudtak mozdulni, sem volt betudható másnak, mint hogy tükörképei voltak egymásnak: két forma a történelem két pontján. Két alak százhatvannégy éves távolságra egymástól. Mint az különválasztott ikertestvérek.

– A mi családunkban – kezdte Hédi a máskor oly tragikusnak tűnő történetet most nevetve –orvosok nem, de jogászok vannak évtizedek óta. És kinek kellett volna még, hogy jogász legyen? – tette fel a költői kérdést, de a választ már nem kellett megadnia. – Persze kicsit sem vágytam rá, hogy a családi hagyományt kövessem. Az apám tudta nélkül választottam ki, hogy hol fogok továbbtanulni. Tizennyolc évesen jelentkeztem az egyetemre utazónak, és hogy felvettek, el is hagytam a családomat. Kollégiumba mentem. Ösztöndíjat kaptam. Dicséretesre államvizsgáztam. Minden csillag úgy állt, hogy belőlem – veregette most meg a sál alá rejtett mellkasát Hédi – nagy ember kellett volna, hogy legyen. Aztán – tárta szét a kezeit –, sikerült kikötnöm egy magáncégnél, akik pénzért indítanak utazókat a múltba, hogy mindenféle gazdag emberek dolgait intézzék el helyettük. Most egy oklevélmásolatot megyek készíteni a Forgách családhoz. Ha jól tudom, egy családfakutatáshoz kell a kedves megbízónak. De persze ezt ilyen részletesen nem kötötték az orromra. Nekem ennyi a feladatom, és semmi több. Még csak kutató sem vált belőlem. Még egy piszkos kis irodai munkát sem sikerült szereznem. Szóval én csak azt szeretném mondani neked, Gyula, hogy semmit nem számított volna az az orvosi egyetem. Ha kitűnő lettél volna, sem biztos, hogy jó irányba mész, és büszkék lesznek rád. Egyáltalán: nincs olyan, hogy jó irány. Még csak irány sincsen. Tapogatózunk a sötétben, ennyi az egész. Ebbe pedig belefér az összes kudarc és tévút. Semmi sem számít – vonta meg a vállait Hédi, és most Gyulán volt a csodálkozás sora.

– Én nem így képzeltelek – vallotta be a katona töredelmesen. – Amikor először találkoztunk, azt hittem, valamiféle istenség vagy. Ahogy álltál abban a kék fényben, félmeztelenül és ijedten…

– Ugyanolyan ember vagyok, mint te – torpant meg Hédi. – Ugyanolyan hülye problémákkal, ugyanazokkal az elhibázott döntésekkel, csak százvalahány évvel később születtem.

A fejük felett nagy, sötét fellegeket fújt a szél a Tiszától nyugatra. Tépte a fák csupasz karjait, lerázta róluk az esetleg megmaradt leveleket is. Jéggé hűtötte a gyalogúton álldogáló katonát és az utazót.

– És ez így van jól – bólintott nagyokat Gyula, szemeiben pedig megjelent valami olyan csillogás, amit a leány eddig még nem vett észre.

– Igen – hagyta annyiba Hédi, és elmosolyodott. – Így van jól.

A borítókép forrásai:

• Carl Vilhelm Holsøe: Sunshine in the living room
• Fortepan: Mátyásfalvi János