Százhatvannégy év: harmadik rész

Hédi hajnalban Zsurkyéknál gyereksírásra ébredt.

– Gyula! – szólt az alvó katonához félálomban. – Drága Gyula! – Aztán, hogy pont ezeket a szavakat sikerült megformáznia alig mozgó, alig éber ajkaival, teljesen felélénkült.

Odakint szürke volt az ég, mozdulatlan az összes ház és utca. Lebegni tetszett minden, vaksin pislogó ablak.

Ráérős csoszogás vegyült a gyereksírás mellé, aztán egy fiatal lány szólalt meg odakint:

– Ugyan már, Ivánka, hát micsoda dolog így fölverni a tisztes házat?

Hédi kikászálódott az ágyból. Lüktetett a feje, meg is kellett kapaszkodnia egy pillanatra. Gyula – ahogy azt Hédi rögtön megállapította – még mindig aludt.

Valamennyire már emlékezett rá: főként a katona mozdulataira a takaró alatt, a tenyerére a hátán, kapkodó csókjaira, lüktető szuszogására. Hédi bele is bizsergett, ahogy ezt végiggondolta. Az asszonynak volt hát igaza: Gyula csakis a szeretője lehetett. Most közönyösen odatartotta orra alá a kezét – igen, még mindig lélegzik – és csak azután indult el a félig nyitva felejtett ajtó, a síró kisgyerek és a lány felé.

Ahogy lassan kitárta szoba ajtaját, először egy hosszú, sötét folyosón találta magát. Se az egyik, se a másik irányba nézve nem látta a folyosó végét. Fény is csak a közvetlenül mellette lévő szobából szivárgott ki. Onnan hallotta a gyereket is, és onnan szűrődött ki hozzá a lány csitítgatása:

– No kérem, Ivánka, hát micsoda dolog ilyen patáliát csapni, mondja csak? Mit szólnak majd a kisasszonykák, ha erre kell fölébredniük, hm?

Mintha jégbe fagyott folyón lépkedett volna, olyan hideg volt csupasz talpai alatt a csempe. Lassan settenkedett közelebb, nem akarta megrémíteni se a lányt, se a gyereket. A sírás lassan halk szipogássá csendesült. Hédi kinyúlt a kezével, és óvatosan kopogott a fehérre mázolt ajtófélfán.

– Ó, no nézzenek csak oda! – fordult felé a lány, karjában a kisgyerekkel. – Csak nem a Gyula úrnak a kedveskéje?

– Öhm… – Hédi erre se igent, se nemet nem tudott felelni.

– Tán az Ivánka költötte föl magácskát? – nézett most először a gyerekre, azután Hédire.

– Ami azt illeti…

– No látod, Ivánka, hát nem megmondtam neked? – A kisgyerek most nagy, könnyes gombszemeit a lány derűs arcára vetette, és úgy figyelte annak szájmozgását, mintha onnan akarta volna leolvasni a nagy igazságokat. – Ha már fölkelt, illik hát valami reggelivel is szolgáljak. Mit enne?

– Nem is tudom, én…

– Istenkém, hiszen mesztéláb van! – sápítozott a lány, és Ivánkával a kezében kapkodni kezdett. – A végén meg is talál hűlni nekem, akkor pedig a doktor úr oly mód fog engem leteremteni, amit nemigen szeretnék. No hát először is kén’ egy kendő a kisasszony vállára, azután valami lábbeli – szedte össze magában a lány, és ahogy gondolkodott, körbe-körbe fordult a kicsiny szobában, tekintetével a megoldást keresve. – Fogja csak meg! Nem fog sírni, ne aggódjon! Megszokta már az idegeneket. Tudná, hány nevelője volt előttem ennek a kis porontynak!

A lány olyan természetesen nyomta Ivánkát Hédi kezébe, hogy Hédinek nem volt ideje tiltakozni. Megfogta a kisgyereket, és most ő is olyan meglepetten pislogott rá, mint amilyen döbbenetet a nagy, fekete szemek tükröztek őfelé.

– Az asszonyság mindég elégedetlen volt mindegyikkel. Hol az egyik kiabált a gyermekkel, hol a másik istentelen volt, hol a harmadik nem tudta, hogyan kén’ megnyugtatni a kicsinyt. Így aztán én már a negyedik vagyok az Ivánka életébe, pedig még nincsen egy éves se. No, ha mást nem – fecsegett szinte levegővétel nélkül, miközben szekrényeket nyitott ki, fiókokat tolt vissza –, hát legalább megszokta maga körül a fehérnépet. Más asszonynál legalábbis nem szokott sírni. Csak hogyha észreveszi, hogy egyedül van. Vagy, mikor a doktor úr állít haza. Annak is bizonyára a morc tekintete vagy a szúrós szakállja zavarja, mert különben becsbe’ van tartva ez a gyermek. Így, ni!

A lány átvette Hédi kezéből a gyermeket, és helyette egy vastag, kötött kendőt és egy pár kötött zoknit nyomott a kezébe.

– Ezt vegye csak föl szépen, aztán jöjjön velem a konyhába.

Hédi, mint később megtudta, a lányt Katicának hívják. Katica nem volt több tizenhét évesnél, és mint hogy a testvérkéit is ügyesen segített felnevelni, most Ivánkával is olyan szeretettel és kedvességgel bánt, mint odahaza. Vékony, szinte gizda kis cselédlány volt, mégis folytonos zizegéssel járt-kelt a konyhában, mint akiből sose akar kifogyni a szufla. Teste inkább volt egy gyermeké, mint egy kamaszlányé. Katica vékonyszálú, barna haja szanaszét állt – még úgy is, hogy ő azt szoros copfba próbálta fonni. Arca, mintha folyton maszatos lenne, teli volt szeplőkkel, és a kötényt oly szorosan húzta meg magán, hogy Hédi úgy érezte, neki kell helyette is levegőt vennie.

Amíg Hédi a konyhaasztalnál ücsörgött, Katica, egyik kezében Ivánkával, kikaparta a parazsat a sparheltből, tüzet rakott, majd tejet melegített Hédinek, és közben be nem állt a szája.

– Jól emlékszem én még, mikor a Gyula úr elment itthonról. Akkor persze még csak az istállóba segítettem a Jocónak, hiszen az Ivánka még nem is élt. De annyi bizonyos, hogy csúnya egy história volt. A doktor úr feszt vitatkozott vele, hogy a Gyula úr elkótyavetyéli az életét, hogy lusta tán megtanulni az orvosoknak való tudományt, hogy nem ér neki semmit a családi hagyomány, meg minden ilyesféle. Az asszonyom pedig folyton csak sírdogált. Siratta a Gyula urat, de mondani persze nem mondta neki. Akkor a férjinek mondott volna ellent az egészbe’. De a Gyula úr hajthatatlan volt, hogy ő biz’ katonának megyen, és a hazáját fogja szolgálni. Szép is az! – dicsérte meg Katica, és a forró tejbe keserű kakaóport kevert. – De hát a doktor úrnak mégse’ tetszett. A Gyula úr különben se nagyon foglalkozott az orvoslással. Ha volt neki ideje, tudja, mit csinált? Mindenféle férgeket gyűjtött, és gombostűvel bársonypárnára döfködte őket.

Hédi elmosolyodott. Mintha erről most eszébe jutott volna valami.

– Még a hideg is kiráz a Gyula úr gyűjteményitől, de ezt el ne mondja az asszonyomnak. Leporolom biz’ én, ha kell, leporolom mindet, csak nem oly sűrűn, mint ahogy azt ő kívánná.

Katica most cukrot kevert a tejbe, és csinos porceláncsészébe töltötte a kakaót.

– Egészségire váljék! – szolgálta fel Hédinek, és hogy egyik keze végre szabad lett, a kisgyereket a másikba tette át. – Különben ez a poronty meg se született volna, ha a Gyula úr nem megyen a háborúba.

– Miért nem? – kérdezte Hédi.

– A doktor úr hangoztatta oly’ sokáig, hogy a fia neki már írni se ír, feléje se fog már szagolni, ha haza is jön egyszer, meg mivel semmi hír se volt a Gyula úrról, úgy gondolta, hogy bizonyára odahalt a csatákba’. És, hát a másik kettő gyerek bizony csak leány. Kellett egy fiú is. Az asszony folyton sírdogált, mikor az Ivánkát várta. Feszt a Gyula urat emlegette, és titkon a régi leveleit olvasgatta újra. Én ezt csak annyiból tudom – magyarázta Katica –, hogy a leveleket mindég a köténye zsebébe’ találtam, mikor a mosáshoz készülődtem. Nem is csodálom, hogy annyit sírdogált! Oly’ szépeket írt neki a Gyula úr, hogy őt így szereti, meg úgy hiányzik, hogy neki ott milyen rossz, mennyire hazavágyik… Majd megszakadt abba az ember szíve!

– És a doktor úrnak nem is hiányzott a fia?

– Hogy hiányzott-e vagy sem, én azt nem tudhatom. Én csak annyit tudok, hogy a doktor úr folyton az újságot bújta, és én titkon azt reméltem, tán a Gyula úr nevét keresi valahol. De azt megtalálni sose’ találta meg.

– Szomorú – kortyolt nagyot Hédi a forró kakaóból.

– Az bizony! – bólogatott Katica.

Odakint lassan felkelt a nap, és a konyha magas ablakait hideg, téli fénnyel borította be. Lassan már nem csak Ivánka, hanem a többi Zsurky is felébredt.

– Hát miért nem szólt már korábban, Katica? – vetette az asszony a cselédlány szemére, mikor látta, hogy nem csak Ivánka, de Hédi is ébren van már. – Különben sem hiszem, hogy jó ötlet lenne magácskának a házban kószálni, mikor az uram szerint a rosszullét bármikor magára jöhet.

– Katica itt volt velem, nem voltam egyedül – visszakozott egyből Hédi.

– No, de mégis! Nem érezné jobban magát, ha visszafeküdne még kicsit az ágyba? – kérdezte az asszony, és Hédinek komoly erőfeszítésébe került, hogy ne vágja rá rögtön: nem! Mert ott feküdni a félig holt szobában egy félig sem élő katonával, a zavaros emlékeivel és a bizonytalan mondataival rosszabb volt, mint egyedül elájulni a folyosón.

– Köszönöm, jól érzem magam – válaszolt Hédi kimérten, és hogy állítását bizonyítsa, finoman még el is mosolyodott. – Talán jót is tesz nekem, ha kissé megmozgatom magam. Talán hamarabb meg fogok erősödni.

– Erről majd az uram tájékoztatja – fordult el Héditől a ház asszonya, és átvette a cselédlánytól Ivánkát. – Most jöjjön velem. Ha már ennyire ragaszkodik hozzá, hogy itt kószáljon betegen, kénytelen vagyok adni magának valami rendes ruhát. Azt az istentelent, amiben idejött, itt nem veheti fel – kötötte ki az asszony, és rá sem nézett Hédire, úgy indult el a hosszú folyosó felé.

– De asszonyom! – sietett beérni őt Hédi.

– Szólítson Valériának – kegyeskedett az asszony.

– Valéria! – érte be egyetlen, hosszú lépéssel őt Hédi. Lüktetett a feje a hirtelen mozgástól. – Mégsem lehetne, hogy abban legyek, amiben idejöttem?

Hogyha talán a karóráját a ruhája zsebébe tette. Hogyha találna valamit, amiből, ha morzsákra is, de emlékezni tudna…

– A ruháit – mérte ezt a szót nagyon óvatosan Valéria asszony – vissza fogja kapni, amint el szeretne menni innét. Szépen kimosva, kivasalva, hiány nélkül. De amíg az én házamban tartózkodik, nem tűröm, hogy asszonyszemély férfiruhákban parádézzon. Méghozzá, hogy a fiam, hogy is mondjam – kereste az ide illő szót –, jegyeséről van szó. Mégis miféle beteges perverzió ez?

Hédi nem látott gyűrűt az ujján. Talán az is a ruháival, a többi holmijával és a karórájával egy helyen lehet? Vagy az asszony csak azért mondta ezt, jegyese, mert a jegyességen kívüli kapcsolatokat is, mint ahogy a ruháit is, istentelennek tartotta?

Ha lenne jegygyűrűm, gondolta tovább Hédi, miközben az asszony kinyitotta előtte szobája ajtaját, azt biztos nem vette volna el tőlem. Az legalább azt bizonyítaná neki, hogy Gyulával komolyak voltak a szándékaik.

Valéria szobája meglehetősen puritán volt. Nem volt benne más, csak egy keskeny szekrény, egy festett láda, egy rövidke ágy és aranyozott képkeretben egy fotó Gyuláról. Ezek szerint, döbbent meg Hédi, nem is alszik egy szobában a férjével.

Ivánka az asszony karjai közül folyton ki akart mászni. Kezecskéivel lefelé nyújtózkodott, de anyja olyan erősen tartotta őt, hogy a kisgyereknek esélye sem volt a menekülésre.

– Nem fogom magát kérdezgetni arról, hogy miféle életet élt ezelőtt. Isten a tudhatója csak, engem nem érdekel. De én magának olyan ruhát fogok adni, ami a legnagyobb fiam menyasszonyához illik. Ért engem?

– Persze – bólogatott szorgosan Hédi, de nem tudta levenni a tekintetét a falon függő fotóról. – Ez mikor készült? – kíváncsiskodott, és miközben az asszony a szekrényben pakolt, közelebb lépett a fényképhez.

– Gyula fiam ebben az évben ment Pestre orvostanhallgatónak – pillantott oda az asszony kissé zavartan. – Jól sikerült fotográfia lett.

Valóban: Gyula ezen a képen úgy festett, mint aki él. Igazán él! Nem csak lélegzik a dunyha alatt. Arcát a mosoly rendezte össze, szemei csillogtak, szőke haja szépen oldalra fésülve. Csak a bajusz hiányzott még róla, e nélkül pedig Hédi kölyöknek látta a fotón szereplő alakot.

– Parancsoljon! – Valéria nagy kupac ruhát nyomott Hédi kezében, és gyorsan becsukta előtte a keskeny ruhásszekrény ajtaját. A leány csak egy villanásnyi ideig látta, hogy a ruhák mögött egy apró, ezüst színű dobozka pont úgy van elrejtve, hogy avatatlan szem még véletlenül se vegye észre a nyitott ajtót bámulva. Bizonyára ő sem látta volna meg, ha nem elég figyelmes. – Öltözködjék fel, aztán ha feküdni nem akar, a szalonban le tud ülni rendesen. Érthető voltam?

– Tökéletesen – bólintott Hédi.

Lassan már indult volna a dolgára, mert Valéria asszony társaságában tartózkodni olyan volt, mint víz alatt levegőt venni. De ő még folyton utasított, és még mindig jutott eszébe valami újdonság.

– Mindenképp hagyja magán a kendőt is, amit Katica adott magának. Hideg van, nem lenne jó, ha ezen fölül még meg is hűlne. És kérje majd meg Katicát, hogy csináljon valamit a frizurájával. Mégsem mászkálhat bontott hajjal! És vigyázzon: Gyula föl ne ébredjen, amíg a szobában matat.

Hédi már háttal volt az asszonynak, ment volna átöltözni, amikor az még hozzátette.

– Látja, Hédi kedves, ilyen az élet: a fiam hazatér végre a háborúból, és hogy a golyó meg a méreg nem tudott végezni vele, ez lesz a veszte.

Hédi egy pillanatra megdermedt. Ezeket a szavakat hallotta már korábban is: Gyula apja mondta ugyanezt, ugyanígy. Még tán a hangsúlyokat is úgy tette, ahogy az asszony. De aztán megrázta a fejét, és elindult átöltözni. Semmi jelentősége az egésznek, gondolta.

Valéria mintha özvegyasszonynak akarta volna öltöztetni a leányt: fekete blúzt, fekete, hosszanti csíkos szoknyát, fekete harisnyát adott neki. Csak a gallérnál volt némi bézs, az is csak a csipkén, és a bokájánál, ahol kilógott az alsószoknyája. Hátára kanyarította még a kötött kendőt, Katica pedig szoros kontyba fogta a haját.

– Így, ni! – tartott tükröt Hédi arca elé. – Most már tetszetős a fizőr is.

Hogy Hédi nem feküdt egész nap az ágyában, helyette most Valéria őrizte Gyula álmát. Hédi egy percig sem bánta ezt.

Helyette elidőzött a szalonban: először könyveket olvasgatott, de mind olyan dög unalmas volt, hogy ezt hamar félbehagyta. Végignézte a falra függesztett családi fényképeket: Zsurky Ödön fiatalon, oldalán feleségével, a hófehér ruhás Valériával. Két, pontra ugyanolyan csecsemő alaposan bepólyálva. Gyula kisgyerekként, tejfölszőkén, kantáros nadrágban. Egy közös kép: a szülők a fotó mértani közepén, ünnepélyesen egymás mellett állnak, Gyula édesanyja mellett, némi távolságot tartva, a két kislány pedig csipkés ruhácskában a szülők előtt. Ivánka ekkor még nem született meg. Szép kép volt, csak egy valami zavarta Hédit: Gyula valahogy kilógott a képből.

Ahogy Gyula szobájában kettő, itt egy harmadik rovargyűjtemény volt a falra akasztva. Hédi alaposan megnézte ezt is, a gombostűvel rögzített kitinpáncélokat, Gyula gondos kézírásával a latin neveket. Hogy ezzel is végzett, mindenféle egészségügyi- és napilapokat nézegetett, amelyek minden bizonnyal a ház urának, doktor Zsurky Ödönnek a tulajdonában álltak. Elolvasta, miféle határozatokat hoztak a spanyolnátha megfékezésére: A járványbizottság szombaton tartott ülése érdekében – olvasta Hédi az egyik gyűrött, ezen oldalnál megjelölt újságot – az összes iskolák, a tudomány- és műegyetem kivételével, az összes oktatási intézmények, ideértve a zeneiskolákat és tanfolyamokat gyorsíró-, gépíró-, nyelv- és egyéb tanfolyamokat, a tánciskolákat november 10-éig zárva tartják. A villamoskocsikban csak a felső szellőző ablakokat kell nyitva tartani. Kéri a polgármester a főváros közönségét, hogy a közúti közlekedési eszközök állóhelyeinek korlátozására vonatkozó rendelkezést a jövőben is vegye figyelembe és a saját érdekében kerülje a villamoskocsik túlzsúfoltságát.

Talán neki is félnie kellene? Mégis csak egy szobában aludt Gyulával, előtte pedig – ki tudja, mi történt még előtte!

De mire gondolatban idáig jutott, szerencsére megjelent az ajtóban a kislány, akit futólag már tegnap is látott egyszer – és akit a családi fotókon már jól szemügyre vehetett.

– Olgának hívnak. – Egy pillanat alatt Hédi előtt termett, és nagy büszkén bemutatkozott neki. – A Gyulának vagyok a húgocskája.

Olga különösen beszédes, tizenéves kislány volt. Lábszárközépig érő szürke ruhát viselt, kopottbarna haja gondosan két copfba fonva, a copf végén pedig egy-egy kék szalagocska díszelgett. Ennyi volt a pompa az egész kislányon. Csak a szemében volt valami különös: mélybarna tekintetével mintha Hédi agyába akart volna nézni.

– A testvérkém is itt áll az ajtó előtt, de engem küldött előre, hogy megnézzem magát – újságolta nagy büszkén.

– Az ikertestvéred? – kérdezett vissza Hédi, és mosolygott. A képen a két kislány, mint két tojás.

– Így bizony. De még odakünn van, nem mer bejönni. Tudja kérem, nagyon félős.

Olga és Hédi egyszerre fordultak a szalon félig nyitott-félig csukott ajtaja felé, és annyit még mindketten láttak, hogy egy világos kis szoknya szegélye tűnt el hirtelen.

– Irmának hívják, különben igen kedves leány ő is – mutatta be testvérét Olga. – Ilyenkor általában Ivánkával szokott játszadozni, már ha édesanya megengedi neki. Mert Ivánkára nagyon vigyázni kell, tudja, kérem!

– Miért?

– Az Ivánka az fiú – jelentette ki Olga, és ezt így kereknek is gondolta. – Nem szabad, hogy baja essen neki.

A kislány alaposan megnézte magának Hédit: megdicsérte a frizuráját, megtapogatta a szoknya anyagát, megkérdezte, honnan szerezte a halántékán lévő heget.

– Sajnos nem emlékszem rá – vallotta be neki Hédi az igazat. – Régen történt – hazudta még, hogy emészthetőbb legyen az igazság.

Olga aztán addig sertepertélt Hédi körül, amíg le nem telepedett mellé a szófára.

– A menyasszonya vagy Gyulának? – tért a lényegre. – Mert, ha Gyula feleségül venne téged, te is itt lakhatnál velünk, ugye, tudod?

– Ezt még nem tudom – intett nemet a fejével.

– Édesapa szerint a Gyulából már orvos nem lesz sohasem, de a földhöz jobban ért. Azt mondta, talán beajánlhatná Forgách grófhoz, hogy a birtokait irányítsa, ha felépül. Mit gondolsz? És az édesapa azt is mondta, hogy ha a Gyulából orvos nem lesz, hát az Ivánkának kell orvosnak lennie, punktum! De az Ivánka még oly’ kicsiny ahhoz, hogy ezt meg lehessen mondani. Szerinted is okos gyermek? És ha a Gyula mégiscsak feleségül venne téged, fehér menyasszonyi ruhában lennél te is? És megengednéd, hogy nefelejcset kössek a csokrodba? Nagyon szép csokrokat tudok ám kötni!

Kérdezett, folyton csak kérdezett. És Hédi ezt a sok kérdést még elraktározni sem tudta, nem hogy megválaszolni.

Nem olyan soká ismét megjelent az ajtóban Irma. Testvérénél világosabb ruhában volt, de az is olyan puritán, mint minden ebben a házban. Haját egyetlen copfba fonták, és az ő szalagocskája a copf végén zöld volt.

Nem szólt semmit. Az ajtóban ácsorogva nézte csak, hogyan kérdezgeti testvére Hédit.

– Árulj el nekem valamit, Olga! – vette át a beszélgetés irányítását Hédi, mikor Olga éppen levegőt vett egy pillanatra. – Mielőtt Gyula elment volna az orvosi egyetemre, mielőtt megbukott volna, az édesapád akkor is ugyanolyan szigorú volt vele, mint azután?

– Édesapa mindig – vont vállat Olga –, főleg a Gyulával. Mert a Gyula a legnagyobb. A fiú! És az más. Édesapa régebben is mindig azt mondta neki, hogy ha nem tanul, nem viszi majd semmire, hogy kár belé a tudás, meg hogy nem tud semmit, csak a férgeket hajkurászni. Nézd csak! – mutatott a falra Olga, ahol a rovargyűjtemény volt. Ez egészen hasonló volt, mint a másik a szobában, azzal a különbséggel, hogy ezek a rovarok bordó bársonyra voltak föltűzködve. – Ezt is édesanya tette ide ki. Édesapa ki nem állhatja. Mondjuk szó, ami szó, én se nagyon szeretem. Főleg ezt, ni! – Olga felállt, és a rovargyűjtemény egyik nagy, fekete szarvasbogarára mutatott rá.

– És édesapátok veletek is ilyen szigorú szokott lenni?

– Nem, nekünk ilyeneket nem mond. Néha, ha olyan helyre megy gyógyítani, még süteményt is szokott nekünk hozni! – dicsekedett. – Tudja, ezzel hálálják meg neki az asszonyok, ha segített rajtuk. És képzelje csak! Ivánkának a múltkor még barackot is hozott!

– Az klassz lehetett! – bólintott Hédi, és hogy Olgának ne tűnjön fel semmi, halványan elmosolyodott.

Hamar sötétedett. A Zsurky család házában először a petróleumlámpákat gyújtották meg, és csak mikor odakint teljes éjszakai sötétség lett, akkor kapcsolták föl a villanyos lámpákat. Tompa fényében a szalon kísérteties volt: a falról pislogni tetszettek a fotók, finom szellő hintáztatta a csillárt, a tintafekete ablakból pedig bárki beleshetett. Hédi most még a rovargyűjteményre sem tudott rámosolyogni. Mintha a petróleumlámpa imbolygó lángjától mocorogtak volna a mindenféle rovarok, testükben hideg fémtűvel.

Az ebédlőben vacsorához terítettek. Olga futtában benézett a szalonba, és mosolyogva tudatta Hédivel, hogy a kedvence lesz ma: bableves és szilvás bukta!

Hédi nem igazán volt éhes. Sőt, inkább valamiféle émelygés kerítette hatalmába mikor arra gondolt, hogy ma este ezekkel az emberekkel kell egy asztalnál ülnie, jó képet kell vágnia hozzá, és nagyon úgy kell tennie, mintha nem követett volna el mindenféle bűnöket.

Hédi nem volt tisztában egyik bűnével sem, sőt még csak nem is emlékezett rájuk. Pár dolog maradt csak meg: Gyula mozdulatai, csókjai, kék szeme. És hogy ez mit jelentett, vagy jelentett-e egyáltalán bármit, azt sehogy sem tudta eldönteni.

Apropó, Gyula! Hédi jól hallotta, hogy most a ház asszonya, Valéria is a konyhában segédkezett Katicának, és mint hogy a lányoknak is akadt feladata a terítéssel, nyilván senki sem volt ott Gyula mellett.

Amennyire nem kívánta a félig élő-félig holt katona társaságát napközben, olyannyira látni akarta most – még, ha csak egy pillanatra is.

Gyula szobájában annál is sötétebb volt, mint bárhol máshol ebben az átkozott házban – gondolta mérgesen Hédi, és gyorsan lámpát kapcsolt, petróleumlámpákat gyújtott. Egyiket a Gyula ágya melletti kis szekrényre állította és biztos, ami biztos, akasztott egyet még a falra is. Szikrázó fény töltötte most be a szobát.

Gyula szinte ugyanabban a pózban aludt, mint reggel: egyedül csak a keze volt a mellkasánál, de talán azt is Valéria asszony tehette oda – talán egész nap azt szorongatta, amíg ő a szalonban volt.

– Drága Gyula! – ismételte reggeli első szavait Hédi, de most nem ijedt meg tőlük. Leguggolt az ágy mellé, és most ő szorította meg a katona kezét. – Drága Gyula! – ismételte, és mosolygott.

Egy rándulás – talán csak ennyi volt, ahogy Gyula ajkai is megmoccantak Hédi hangja nyomán. Valami akaratlan idegmozgás. Reflex. De Gyula mégis, mintha mosolygott volna, mintha a bajusza alatt elhúzta volna cserepesre száradt ajkait, mintha most még mozdult volna benne valami élet.

– Hédi, kedves, örülök, hogy itt találom! – Zendült föl mögötte Zsurky Ödön egész szobát betöltő hangja.

A varázs elszállt. Gyula vonásai visszarendeződtek. Márványszobor. Viaszbábu.

Hédi dühösen fordult hátra.

– Miben segíthetek? – kérdezte, és hiába igyekezett, nem sikerült túl sok illemtudó szelídséget erőltetni a hangjára.

Hédi napjának csúcspontja Zsurky Ödön érkezése volt. Egész nap gyűjtötte magában az információkat: morzsákat arról, hogy kik lehetnek ezek az emberek körülötte; még kisebb morzsákat arról, hogy ki lehetett mindezek előtt ő.

Néhány dolgot már egész szépen sikerült körvonalaznia.

Egy: ebben a családban Valérián kívül senki sem szerette igazán Gyulát, és Valéria szeretete is inkább a megszállottsághoz közelített. Ugyanaz a megszállottság volt ez is, amit a kis Zsurky Iván felé táplált a milliom nevelőnővel és a folytonos felügyelettel.

Kettő: ebben a családban Zsurky Ödön volt a minden. Ha Zsurky Ödön orvosnak akarta a fiát, akkor a fia orvosi egyetemre ment. Ha Zsurky Ödön halottnak hitt elsőszülöttje helyett új fiút akart, hát megkapta. Zsurky Ödön kérte talán a bablevest is a szilvalekváros buktával.

Három: e nélkül a család nélkül Gyula sokkal boldogabb lett volna, és ezt talán Hédi már az előtt is tudta, hogy idejöttek volna.

– Nem szükséges magyarázatot kapnom arra, hogy a fiamban – emelte ki ezt a szót különös hangsúllyal – miféle érzelmek dolgozhatnak maga iránt. Az ilyen hölgyek, mint maga, mindig nagyon vonzóak tudnak lenni: tüzesek, élettel telik, szenvedélyesek. Csak hát, sajnos, nem mindig valók feleségnek.

– Azért jött ide, hogy ezt most közölje velem?

– Nem, Hédi kedves – húzta negédes mosolyra ajkait, és lassan belépett a szobába –, azért jöttem, hogy megvizsgáljam magát.

– Köszönöm, jól vagyok – erőltetett magára higgadtságot Hédi, és visszafordult Gyula felé. Úgy szorította a kezét, mintha most tőle várt volna segítséget.

– Egész nap eszméletlen volt? – Zsurky Ödön Hédi háta mögé sétált, és a leány válla fölött lenézett fiára.

Hédi bólintott.

– Ma éjszaka másféle lázcsillapítót adok neki – közölte az orvos tárgyilagosan. – Talán az használni fog.

Hédi nem mozdult. Szobor lett ő is pillanatra, ahogy szobor volt Gyula is, már napok óta: a lázálmok közt küzdő katona, és a fölé hajoló kedves.

– Most álljon fel, Hédi kedves, hadd vizsgáljam meg magát is.

Zsurky Ödön nem utasított, és Hédi különben nem is igazán akarta, hogy megvizsgálja őt. De ahogy ott állt a háta mögött, ahogy a vállán keresztül az arca rezdüléseit, a Gyula kezét szorongató kezet figyelte, egyszerűen nem tudott mit tenni. Tétován eleresztette a katona forró tenyerét, lassan felállt – hosszú szoknyáján bénán eligazgatta a ráncokat –, és az orvos felé fordult.

– Nézzen, kérem, a szemembe!

Zsurky Ödön felemelte a leány állát, és mutatóujját az orra elé tette.

– Kövesse a szemével az ujjamat!

Hédi szeme fel és alá, jobbra és balra… Furcsa zsibbadás vett erőt a testén, de azért tette, amit Zsurky Ödön mondott. Csak a mutatóujjat figyelte; mögötte a szúrós, fekete szemek egészen elmosódtak.

– Szédülés? Hányinger? Fejfájás? – kérdezte az orvos.

– Egy kevés – pillantott föl és le Hédi, az ujjat követve.

– Amint rosszabbodna, szóljon! – utasította a leányt. – És ha úgy érzi, pihennie kell, pihenjen!

– Így lesz.

Az orvos leeresztette mutatóujját, és Hédi szeme hirtelen semmi más kapaszkodót nem talált, csak Zsurky Ödön mélyfekete tekintetét.

– Nem lesz itt semmi probléma! – jelentette ki magabiztosan. – Ha Gyula fiam is fölépül, már kívánni sem kívánhatunk egyebet, így van?

– Így van – helyeselt erre is Hédi, és hogy mást nem akart már tőle az orvos, lassan visszaereszkedett Gyula mellé, az ágy szélére. Dobolt a fülében a vér. Furcsa dermedtség vett erőt a testén.

Mintha az előbb eszébe akart volna jutni valami! Mintha már majdnem emlékezett volna! Már csak ki kellett volna mondania, amit pislogásnyi ideig látott, de… Nem, inkább mégsem.

Zsurky Ödön már kifelé tartott, amikor Hédinek végre eszébe jutott:

– Meg tudná mondani, hogy milyen évet írunk?

– Hah! – nevetett föl az orvos. – Mégis miféle kérdés ez?

– Csak egy kérdés – vont vállat Hédi, és ez a szép, fekete blúzban nagyon idegenül hatott.

– Ezerkilencszáztizennyolcat, természetesen – válaszolta az orvos, és szemeivel egyre csak a leány homlokát pásztázta.

– Ezerkilencszáztizennyolc – ismételte Hédi. – Az első világháborúnak vége.

Zsurky Ödön arca – rövid ismeretségük alatt először – mélységes mély és őszinte döbbenetet tükrözött. Mintha félrediagnosztizálta volna a beteget.

– Hédi, kérem, miről beszél? – kérdezte, és a leányhoz kissé közelebb lépett. – Első világháború? Mégis honnan veszi ezt?

Hédi csak pislogott, és álmatag tekintetével még az arcára sem nézett rá.

– Nem tudom, én csak… – kereste a megfelelő szavakat. – Ez jutott eszembe.

A leány ebben a nagy villanyos fényben különösen sápadtnak látszott. Jobb kezével hátrafelé nyúlt, és Gyula kezét kereste a takaró fölött.

– Talán jobb lesz, hogyha vacsora előtt még lefekszik pihenni egy kicsit.

– Igen, talán jót fog tenni.

Zsurky Ödön már elindult, hogy a leányt a saját ágyába segítse, de Hédi megigazította szoknyáját – az most a térdéig csúszott föl –, és egyszerűen ledőlt Gyula mellé a keskeny ágyra.

Megszokottabb volt ez, mint bármi ebben a házban.

A borítókép forrásai:

• Georg Achen: Drømmevinduet
• Canva