Mi változik?

A Nemzetközi Időkutatási Szövegség nevében jegyzőkönyvet vettek fel.

Leültettek egy hosszú tárgyalóasztal keskenyebbik végére, bekapcsolták előttem a diktafont, és megkértek, hogy meséljek el mindent töviről hegyire. Közben a Prohászka templomban reggeli misére harangoztak. Zúgott tőle a fejem, és recsegett a szék, ahogy az asztal alatt zavaromban folyton cserélgettem keresztbe tett lábaimat.

Az asztal másik végéből idős, öltönyös férfi – Rózsa László, az egyetem időkutató intézetének felelőse – és fiatal, szőke kollégája – Lányi Annamária, adjunktus, a tizenkilencedik század szakértője – méregettek. Előbbi játszotta a jó zsarut. Rózsa kedvesen mosolygott rám, ráncai mind ehhez a gesztushoz rendeződtek hozzá. Lányi viszont tökéletesre göndörített szőke fürtjeit füle mögé tűrte, és lenéző pillantásokkal méregette, hogy hogyan feszengtem a blúzban. Nem is néztem Lányira, ameddig nem volt muszáj. Néztem Rózsát, meg néztem a mögötte lévő sarokban mocorgó alakot. Az álmatag tekintetű, vörös hajú gyakornok kézzel, papírra jegyzetelt. Sem számítógép, sem technika. Csak a toll, a papír és ő.

Egyszerűbb volt ez, mint eddig bármelyik vizsgám, mégis remegett a hangom. Ha elakadtam, az asztal végéből Rózsa vagy Lányi egyből feltettek valami hülye kérdést, mondjuk, hogy mit szándékoztam tenni a fennálló helyzetben, mit tett Olivér, meg hogy milyen cselekvést tartottam volna etikusnak. Könnyebb volt, mint bármelyik vizsgám, mert a helyes válaszokat most egyedül én tudtam.

Amit tettem, komoly vétségnek számított. Ilyet eddig még soha, senki nem csinált. Én voltam az első, és én voltam a bűnös is, nem Olivér. Egyedül csak én.

Én voltam az időutazó, aki hagyta magát elrabolni.

*

– Soha nem értettem, mire jó ez az álca. – Olivér olyan lefitymálóan nyúlt az időgéphez, mintha koszos ruhák, szaros pelenkák vagy moslék között kellett volna turkálnia. Becsapta az ajtaját, mintha budiajtó lett volna. Nagyot nyekkent a fa és a fém az illesztéseknél, nekem pedig összeszorult a gyomrom.

– Vigyázz már rá, az isten szerelmére! – sziszegtem. – Tudod, hogy épségben kell visszavinnem! Mit mondok, ha valami baja lesz?

– Majd azt mondod, hogy te tetted tönkre. – A fekete kabát olyan szépen illett a vállaira, mintha mindig is ide, a tizenkilencedik századba tartozott volna. Nem csak a kabát, de ő maga is. – Hazudni fogsz. – Ezt olyan pragmatikusan mondta, hogy ettől nekem minden szőrszál égnek állt a karomon.

Hazudni fogok, hát persze. Miatta fogok hazudni.

Nagy levegőt vettem, és hogy a gondolataim rendeződjenek, inkább olyasmiről kezdtem fecsegni, amivel tökéletesen tisztában voltam: az időutazók szabálypontjaiból idéztem Olivérnek.

– Az időgépet praktikus okokból álcázni kell, és a legjobb álcának eddig a szekrényborítás bizonyult. Egy szekrényt bármely korban könnyű hétköznapi használati tárgynak álcázni. Nem kelt feltűnést. Egy méretes szekrénybe belefér maga az utazó is, a magával vihető szükséges eszközök is… – idéztem fejből.

– Mi nem hoztunk magunkkal semmit – vágott közbe Olivér. – Mi innen csak elvinni fogjuk a dolgokat.

– Az utazónak tilos korabeli tárgyak eltulajdonítása! – bukott ki belőlem az ide vonatkozó időutazó-szabálypont, mire Olivér nevetni kezdett. Hangja bejára a szálló szűkös szobáját.

– Miért is van Fehérváron? – Perdült meg a szoba közepén. Cipőjéről sárdarabok potyogtak a szép szőnyegre. –  Mármint az időgép.

– Székesfehérvári Kihelyezett Kutatócsoport, vagyis esszkáká – motyogtam idegesen. – Így hívják.

– És te is ennek az SZKK-nak vagy a tagja?

– Csak gyakorlaton vagyok itt – nyeltem nagyot. – Nem is használhatnám egyedül az időgépet, csak akkor, hogyha a kutatócsoportból valaki más is velem jön, és…

– Még szerencse, hogy nem vagy egyedül! – csapta le Olivér a labdát, és az arcán ördögi kifejezés jelent meg.

Itt kellene hagynom őt. De hát hová mehettem volna? Egyedül voltam: egy félig sem képzett időutazó a tizenkilencedik század végén egy férfival, akinek az akarata már rég túlnőtt rajta. Mint valami gaznövény, vastag gyökeret eresztett a talajban, magas, fás szárat növesztett, tüskés leveleket bontott, és bekúszott a repedéseken. Alulról törte fel a betont.

– Mi is a mai dátum?

– 1889. október 14-e – válaszoltam engedelmesen.

Olivér kalapját odadobta mellém a franciaágyra, és fekete kabátjában az ablakhoz sétált. Arrébb tolta a nehéz brokátfüggönyt, és kipillantott az első emeleti szobából az esőtől sáros utcára.

– Otthon is ilyen szűk volt ez az utca? Mintha most szűkebbnek tűnne.

– Talán azért, mert többen vannak odakint – vontam meg a vállaim, ami ebben a korhű ruhában teljesen karakteridegen volt. – Több ember, több mozgás. Kevesebb parkoló autó.

Ahogy a szálló szépen megvetett franciaágyáról felálltam, el kellett igazgatnom a szoknya ráncait. Időutazóként megszokhattam volna már a korhű viseletet, de most bénának és lassúnak éreztem magam a sok alsószoknya miatt, a fűző szorításában. A nyakam körül tekergőző csipke mintha szándékosan akart volna megfojtani.

– Ez az Ady Endre utca ugyanolyan jellegtelen most, mint 2082-ben – jegyezte meg unottan Olivér. Megálltam mellette a függöny takarásában, és én is lenéztem a Fekete Sas első emeleti szobájából. – Csak persze az épület nem olyan romos, mi?

Odalent konflisok haladtak el és álltak meg. Emberek cuppogtak a sárban, esernyőkkel és széles, fekete kalapokkal siettek végig az utcán. Egy rikkancs a sarkon, csurom vizesen, a kabátja alól árulta az újságot. Egy kocsis megpaskolta a ló nyakát, mielőtt felugrott a bakra. Valaki kinyitotta, majd becsukta alattunk a szálló bejáratát.

– Most Sas utcának hívják – kotyogtam azért közbe. – Nem lehet Ady Endre utca, hiszen gondolj csak bele! Ady Endre csak 1877-ben született, ami azt jelenti, hogy most még csak – néztem el Olivér kék tekintetét egy pillanatra –, mennyi is? Tizenkét éves.

– Ezt szeretem benned, Berta! Hogy olyan kis okos vagy. – A kezével az arcomhoz közelített, de nem ért hozzám. Én is, mint az időgép: koszos ruha, szaros pelenka, moslék. Helyettem inkább a függönyt húzta vissza, és hagyott ácsorogni a vak ablak mellett.

– Én most elmegyek. Neked nem kell velem jönnöd, sőt! Te csak maradj itt, és inkább ki se mozdulj a szobából. Érted, Berta? Minél kevesebben látnak téged, annál jobb. – Átvágott a szobán, és az ágy alól egy teljesen üres bőröndöt emelt ki. – Tudod, hogy ezzel csak téged védelek. Ha nem látott senki, nem is fogják soha rád bizonyítani, hogy használtad az időgépet. Csak csináld, amit mondok! – bólogatott komolyan Olivér, és felkapta az ágyról a kalapot. – Összeszedek néhány cuccot, és már mehetünk is, rendben?

– Rendben – visszhangoztam.

Olivér szemei világítottak a sötétben. Arca most szobor volt, szögletes és hófehér. Szépen hátrafésült szőke hajára feltette a kalapot, és úgy nézett engem, mintha most találkoztunk volna először.

– Gyönyörű vagy! – lágyultak el pillanatra a vonásai. – Gyönyörű, gyönyörű Berta! – És mosolygott rám, olyan kedvesen, hogy még lélegezni is elfelejtettem egy pillanatra.

Most azt kellene mondanom, hogy ezért hagytam magam? Amikor Olivér felszólított rá, hogy vigyem vissza a múltba, pedig hát én is tudtam és ő is tudta, hogy nem utazhatna. Ezért tettem? Mert Olivér azt mondta nekem, hogy gyönyörű vagyok, én pedig olyan erősen akartam hinni benne, olyan nagyon eggyé akartam válni a szavaival, hogy elfelejtettem gondolkodni?

Belépett velem 2082-ben a szekrénynek álcázott időgépbe.

– Menjünk, Berta! – adta utasításba.

Olyan közel álltunk egymáshoz, mint eddig még soha. Azt a levegőt szívtam be én, amit előtte ő már kifújt egyszer.

– Nem is tudom. Ez nem jó ötlet. Tényleg nem az! Mi van, ha valami baja lesz az időgépnek? Mi van, ha kárt teszünk a történelemben? Meg fogják tudni, hogy mit csináltunk, engem kirúgnak, és… – dadogtam idegesen.

A kezeimmel folyton kettőnk között hadonásztam, de Olivér egyetlen erős mozdulattal lefogta a kezeimet. Nem kellett felemelnie még a hangját sem. Csak annyit mondott:

– Tedd, amit mondok! – És én tettem, amit mondott.

*

Az idő kering. Valahol a levegőben képzeltem el, mint a csillogó porszemeket, amelyek lebegni látszanak, mikor rájuk vetül a napfény.

Az idő is ez: általában teljesen láthatatlan. Néha a legkisebb szél is összekavarja. Belélegezzük. Bent feszül a tüdőnkben. Körbevesz minket. Reggel vattakoronggal dörgöljük le az arcunkról.

Végighúztam a kezem a fényesre festett art déco asztalon, és megnéztem, mennyi por ragadt az ujjaimra.

Ebben a mellékutcában még nem jártam. Most is a nyári meleg elől menekülve csak az árnyékok ígérete csalt erre, na meg az, hogy még nem akartam visszamenni. Halogattam mindent. A következő lépést, a továbbtanulás, a hazafelé tartó vonatokat. Ráérek, ezt mondogattam magamnak. Pedig közben még a nap is körbejárt az égen, és forró délutánból fülledt koraestét csinált.

Valami vezetéknév meg az antik utótag volt a régiségbolt neve, ahová bementem. Cél nélkül kóvályogtam, köszönöm szépen, csak nézelődöm, majd szólok, ha…

Belélegeztem a port. A régi könyvek ventilátor által fölkavart illatát. A bútorok állott élet-szagát. A rozsdásodó fémedények rothadó patináját.

Az egyik oldalról apró porcelánok pislogtak felém: mókusok, macskák, meztelen nők. A másik oldalon régi könyvek gerincei, lemezek kartonborításai, katonásan. Középen mindenféle konyhai eszközök, rézedények, utasellátós kiskanalak, csorba bögrék. A lábam előtt egy lemezlejátszó. Mögöttem egy elárvult hintaló ingott fel-alá, pedig már két perc is eltelt azóta, hogy megböktem a fejét. Kellemetlen, de stabil rendetlenség volt az egész bolt.

Először csak a széles vállú sziluettet vettem észre, ahogy megjelent a pénztár mögötti faajtó tejüvegén.

– Hátra kell mennem egy percre. Te maradj itt! – mondta neki a fickó a pultban, és helyet cseréltek. Ő bent maradt, a másik pedig eltűnt.

Csak ekkor ismertem fel.

– Olivér, te itt? – Ennyit tudtam kibökni. Olivért már a bankett óta nem láttam, és soha nem is hittem, hogy újra találkozni fogunk. Meg egyáltalán: hogy valaha is váltani fogunk egy szia-sziánál többet, ha már a gimnázium négy éve alatt ez nem sikerült. Miért most sikerülne? – Furcsa téged itt látni.

Nem is tudom, ezt miért mondtam neki. Idegen volt e között a sok régi ócskaság között az okosórája? Nem illett ide a divatos póló és a méregdrága sportcipő? Nem illett a poros múlt közé ez a nagyon is eleven test? Ez az élénk tekintet?

– Besegítek a nagybátyámnak – intett a háta mögé, de én csak a gondosan csukott faajtót, az ajtó tejüvegén pedig a napfénytől kisárgult csipkefüggönyt láttam. – Az övé a bolt. Tudod, nyári munka, ilyenek.

– Ja, ilyenek. – Bénán ácsorogtam a nippes polc mellett. Egy hófehér bőrű fiatal lány meztelen figurája pont engem nézett. Próbálj már meg beszélgetni vele! – És mit fogsz csinálni, ha vége a nyári munkádnak?

– Itt hagyom Fehérvárat – bukott ki belőle az első gondolat. – Nem utálom ezt a helyet, meg semmi ilyen, csak – kereste a szavakat, és addig az én vállam fölött hátra, a naiv festők falusi jeleneteit ábrázoló festményei felé nézett – unalmas. Amilyen gyorsan csak tudok, felmegyek Pestre. És veled mi lesz, Berta? – Olyan furcsa volt, ahogy kiejtette a nevemet. Mintha ez a két szótag is ide tartozott volna a nippes polcra, a porcelán állatkák mellé.

– Egyetemre megyek – kezdtem óvatosan. – Talán időkutató szakra. – Nem is tudom, ezt miért mondtam el neki.

– Időutazó akarsz lenni? – Először csak mosolygott. – Komolyan? – Fogalmam sem volt, mi ebben olyan vicces, de Olivér most kinevetett. – Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen ambícióid vannak. Én is sokat olvastam az időkutató szakról, de elég meredek ez az egész: mindenféle emberek utaznak az időben. Szinte még alig hiszem el, hogy ilyen egyáltalán lehetséges. Szerinted mi van, ha megváltoztatják a múltunkat?

– Szerintem ilyet nem lehet – gondoltam bele én is. – Nem csak azért, mert az időutazók szabálypontjai szerint tilos beleavatkozni a történésekbe, hanem azért is, mert ahhoz, hogy a múlt megváltozzon, valami igazán nagyszabású dolgot kellene tenned. Hát még a saját életedbe is nagy dolgok kellenek ahhoz, hogy bármi is megváltozzon, nem?

– Mondjuk jelentkezni az időkutató-szakra? – vigyorgott rám leplezetlen pimaszsággal, nekem pedig vörösbe borult az arcom. – Szerinted például mi van akkor, ha valaki elhoz magával a múltból, mondjuk – fordult körbe, és megragadta a hozzá legközelebbi porcelán figurát – egy ilyet?

Egy hófehér, meztelen női figura volt a kezében. Valami kék lepel volt csak rajta, más semmi.

– Ez Heredni. Az én itt megkeresett egyhavi fizetésemnek több, mint a fele. Elhiszed ezt?

– Azt hiszem, az időutazóknak tilos magukkal hozni tárgyakat a múltból.

– Na jó, de mi van akkor, ha mégis? Nem is kellene ellopni. Úgy hallottam, az időutazók hamisított bankókat használnak. Hivatalos, állami pénzhamisító nyomdák vannak Pesten, ahol legyártják a régi pénzeket. Durva! Ebből simán meg lehetne gazdagodni! – És nevetett.

– Szerintem ez már másnak is eszébe jutott.

– Akkor miért nem tette meg még senki? – kérdezte, az arcán teljesen komolyan gondolt döbbenettel.

–  Szerintem az időutazók csak kutatni akarnak, semmi több. Nem meggazdagodni – ejtettem ki ezt a szót úgy, mintha káromkodtam volna. – Nem lenne túl etikus, nem gondolod?

– De – bólogatott szorgosan. – Igazad van.

Persze pillanatra sem gondolta úgy, hogy igazam van.

*

– Elnézést, uram! Segítsen, kérem! Segítenie kell!

– Miben lehetek a szolgálatjára, kisasszony? – Bajusza mögül olyan mélyen dörmögött, mintha minden egyes szót magának akart volna megtartani.

A szálloda egyenruhája volt rajta, és ott posztolt az előcsarnokban. Ha valaki bejött, elvette tőle a bőröndjét. Ha valaki ki akart menni, kinyitotta neki az ajtót.

Most már elég késő volt ahhoz, hogy bárki is ki-be járkált volna. Aki még ébren volt, az a szálló oldalán berendezett kávéházban italozott, és nem akart már menni sehová sem.

– Csak szeretném megkérdezni – kerestem a megfelelő szavakat –, merre van a zálogház?

– A zálogos? – dörrentette vissza a portás. – Az ilyenkor már zárva vagyon.

– És mikor nyit?

– Minek köll a kisnaccsádnak a zálogos? – Azt hiszem, ekkor nézett meg magának igazán: gyűrött ruhák, zilált frizura.

Egy fiatal nőt látott, aki jobb kezében hatalmas bőrönddel, remegve ácsorog a Fekete Sas előcsarnokában éjszaka, teljesen egyedül. Az egyik cipőmön még a fűző sem volt rendesen bekötve.

– Kérem! – suttogtam neki. – Biztos ismeri azt a zálogost, nem? Segítsen már, az isten szerelmére! Hol találom most?

– Mit tetszik magával cipelnie a kisasszonynak?

Megszorítottam a bőrönd fogantyúját, és megpróbáltam a hátam mögé rejteni. De a portás csak azt bámulta, nem engem.

Olivér éjszaka tért vissza. Én addig semmi mást nem csináltam, mint rá vártam a Fekete Sas szállodai szobájában. Kioldottam a fűzőt. A tükör előtt ülve kibontottam a hajamat. Levettem a cipőt. Fel-alá mászkáltam az ajtó és a függönnyel takart ablak előtt. Néha kipillantottam, látom-e már Olivért. Néha kikukulcskáltam a kulcslyukon, látok-e valakit a folyosón. De sehol semmi, senki.

– Figyelj már, Berta! – Először a hang, aztán a fény: erre ébredtem fel a szálló franciaágyán.

Olivér a fényesre polírozott éjjeliszekrényen meggyújtotta az olajlámpást.

Arrébb túrtam a takarót, harisnyás talpaimat pedig a szövött szőnyegnek nyomtam.

– Nézd meg, miket hoztam! – A bőröndöt az ágyra tette.

Felemelte a fedelét, és ketten két fej, egy mozdulat: úgy pillantottunk bele. Drága, szövött ruhák. Köztük kar- és zsebórák kattogtak veszett ritmusban. Csillogó aranyak, ezüstök egy-egy marékkal. Elakadt a lélegzetem.

– Ezt mind a hamisított pénzből… – kezdtem volna.

– Igen – vigyorgott büszkén Olivér. – Ha visszavisszük, én eladom mindet. A pénzt pedig elfelezhetjük. Rendben, Berta?

Hallgattam. És hallgattam akkor is, mikor Olivér a bőröndöt visszatolta az ágy alá. Mikor levette a kabátját, a cipőjét, és a franciaágy távolabbi végébe feküdt. Ott ültem mellette, de még véletlenül sem értünk egymáshoz.

– Aludjunk, rendben, Berta? Holnap majd hazamegyünk. – És ezzel ennyiben hagyta a dolgot.

Mintha nem történt volna semmi. Mintha nem szegtem volna meg az összes létező időutazó-szabálypontot.

Mi van, ha megváltoztattuk a történelmet? Mi lesz az idővel azután, hogy hazamegyünk?

Olivér már mélyen aludt, mikor én kihúztam a bőröndöt az ágy alól, és lementem vele az előcsarnokba.

A már megtörtént rosszat akartam csak visszacsinálni. Az időt helyreállítani. A törött vázához pillanatragasztóval közelítettem.

Hagytam, hogy a portás kivegye a kezemből a bőröndöt, és ott, a Fekete Sas márványpadlóján nyissa ki. Ekkor már többen is odagyűltek körénk: egy elegáns férfi finom távolságtartással nézte a kibontakozni készülő botrányt. Egy idős asszony festett, vörös ajkakkal a mellette ácsorgó, szakadt zakós férfinak magyarázott valamit. Több alkalmazottja a Fekete Sasnak a portás mozdulatára várt.

Ahogy kinyitotta a bőröndöt, mindenki eltátotta a száját.

– Rendőrt! – kiáltott valaki. – Hívjanak rendőrt!

– Ott posztol a sarkon, szaladj érte, no, kisfiam! – intett a festett asszony, és egy alacsony gyerek már szaladt is kifelé.

A Fekete Sas ajtaja kinyílt, majd becsukódott.

Földbe gyökerezett lábakkal álltam, és tűrtem, hogy a körénk gyűlő emberek ide-oda taszigáljanak. Engem kérdezgetett mind, de én nem tudtam egyetlen szót sem szólni.

Nem akartam semmi mást, csak visszavinni ezeket a rohadt ékszereket és órákat oda, ahová tartoztak.

– Honnan vannak? – forgatta át a portás az értékes holmit.

Hazudni próbáltam, de átlátszó voltam, mint az előcsarnok üvegajtaja.

– Ezek az én dolgaim. Az ékszerek is, a ruhák is. Az enyém, mindegyik. – Mégis ki hitte volna ezt el nekem? – Az apámé. – Jött az újabb hazugság. – Nem az enyém, hanem az apámé!

Nem az enyém, nem az enyém, dobogott bennem egyre.

– Az apjától lopta? – kérdezte valaki a hátam mögül. – Megszökött az apjától?

Homályos volt előttem minden. A hangokat sem tudtam már különválasztani egymástól. Szédültem. Rémálom volt az egész, amiből, hiába kapkodtam a levegőt, sehogy sem tudtam felébredni.

*

– Fogalmam sem volt, hogy mi történik körülöttem. Komolyan, már a tulajdon nevemre sem emlékeztem. A rendőrök kivezettek, és csak kint vettem észre, hogy Olivér is ott állt mellettem.

– A Nemzetközi Időkutatási Szövetség biztonsági emberei jöttek magukért – világosított föl Lányi. – Jelzést kaptak, hogy az SZKK időgépe eltűnt. Először Tóth Olivért szólították fel, hogy hagyja el a Fekete Sas szállodai szobáját, aztán mentek le magáért az előcsarnokba.

Tudtam, hogy Olivér most egy ugyanilyen szobában ült, és őt is a Nemzetközi Időkutatási Szövetség emberei hallgatták ki.

Fogalmam sem volt, hogy mi lesz a büntetésünk. Megússzuk közmunkával és pénzbírsággal? Vagy mehetünk mindketten börtönbe? Vajon kirúgnak az utazók közül? Igen, ez szinte biztos: ki fognak rúgni.

Körülöttem minden a feje tetején, de engem mégis csak egyetlen dolog érdekelt: az idő. Vajon megváltoztattuk a múltat?

Sem Rózsa, sem Lányi nem mondott semmit az időről. Megköszönték az őszinteségemet, és magamra hagytak.

Nagyot sóhajtottam. Izzadt voltam a blúz alatt, és nehezen ment a légzés.

– Rendben vagy? – A gyakornok a sarokban rendezte össze a papírjait.

– Azt hiszem – nyeltem nagyot –, igen. Csak nem tudom, hogy a történelem, tudod – néztem bele a gyakornok szemébe – nem változott-e meg ettől az egésztől.

Ő letette a papírjait, és helyette a telefonján kezdett keresni valamit. Vörös feje búbján kívül nem láttam belőle semmit.

– Nézd meg magad! – nyomta a képernyőt az orrom alá.

Homályos tekintettel olvasni kezdtem a szkennelt újságcikket: Tolvajt fogtak a Fekete Sasban. A fiatal leány egy bőröndnyi ékszerrel jelent meg az éjszaka közepén, és állítása szerint nevelőapjától szökött meg, aki…

– De ne aggódj! – szólt közbe a gyakornok, és kikapta a telefont a kezemből. – Csak egy újságcikk, ennyi az egész.

Ennyi az egész: megváltoztattam a történelmet. Újraírtam a múltat. Hatással vagyok az időre. Nem Olivér csinálta, ez nem az ő tetteinek eredménye. Hanem az enyém, egyedül az enyém.

A gyakornok éppen nem figyelt oda. Nem látott most senki.

Óvatosan elmosolyodtam.